Bro

Huszonévesen nem volt túl bonyolult a világ: voltak a haverok, voltak a tejfölösszájú kölykök és voltak az öreg emberek, akikkel túl sokat nem lehetett kezdeni: beszűkült gondolkodásmód, mindent jobban tudok mentalitás és egyébként is, én vagyok az öreg, szóval neked pofabe.
Fura látni, mennyire megváltozott a világ azzal, hogy mostanra én vagyok ilyen öreg pacák. Most a fiatalok lettek távoliak: forrófejű gondolatok, zavaros, nem kiérlelt világképek, jobbra-balra csapkodás. Általában rájuk hagyom, bólogatok. Egyszer úgyis rájönnek maguktól.
A leginkább meglepő az, hogy immár nincs olyan, hogy öreg ember. Találkozok valakivel, akire – mert lélekben még mindig fiatalnak érzem magam – elsőre úgy gondolok, hogy öreg ember. Már legyintenék is, hogy reménytelen, de aztán váratlanul – egy megfelelő mondat, egy mondatnál is többet jelentő gesztus – és már mindketten vigyorgunk és mindkettőnkből kitör a gyerek. Merünk egymás szemében gyerekek lenni. Pedig öregek vagyunk, mint az országút.

Akkumulátor [Solved]

Ugyanolyan fura lett a probléma megoldása, mint a kialakulása.
Hétfőn azt mondta az ügyfélszolgálatos srác, hogy a szállítás előtt egy nappal fognak hívni. Tekintve, hogy ez a beszélgetés délután négykor történt és addig nem hívtak, így mindketten azt tippeltük, hogy ebből kedden már nem lesz kiszállítás. Emiatt nem is szerveztem át a programomat, reggel bringára ültem és jártam a várost. Ügyintézni. (Breaking news: megvan a szürke rendszámom. Cserébe elveszett egy újabb óra az életemből.) Egyszer kerestek egy ismeretlen számról, de a forgalomban nem hallottam meg, később pedig hiába hívogattam, mindig foglalt volt. Magamban meg is jegyeztem, hogy tutira most packáztam el a szerdai kiszállítást.
Kora délután értem haza, ittam egy pohár szódát, átfutottam a netet, majd nekiálltam ebédet főzni. Ekkor csengettek. Megérkezett a csomag. Nyilván örültem neki, de azért fel is állt a szőr a hátamon. Ha valamelyik helyen csak egy fél órával hosszabb az ügyintézés, akkor arra az üzenetre érek haza, hogy megpróbálták kikézbesíteni a csomagot, de nem sikerült. Ilyen előzmények után alighanem megütött volna a Guttman. Oké, hogy egyszer megpróbáltak szólni, de ha állandóan foglaltak, azaz én nem tudok visszajelezni, talán meg lehetett volna próbálni még egyszer, mielőtt a futár kivágtat.

De a lényeg, hogy itt van. És ha az előző írásban ekéztem az Extreme Digital-t, akkor most el kell ismernem azt is, hogy példás gyorsasággal intézkedtek.

Persze ettől még nem száguldott az autó. Rátettem a gyorstöltőre az akksit és azt a hiányzó két voltot 20 perc alatt bele is nyomta. Remek. (Közben az egész lakásban trafóolajszag lett. Nosztalgiáztam.) A visszaszerelés már zaklatottabb volt, egyfelől főztem az ebédet, másfelől szereltem az autót. (A kocsi orra pont a nyitott konyhaablak előtt volt, láttam, mikor kell berohannom megkeverni az ételt.) Ja, meg közben faragtam a mentést is.
Nem jött össze. Mármint az akksi. Az egyik rögzítőrúdon befeszített egy csavar és hiába védénegyveneztem és hagytam benne állni, az első erősebb próbálkozásra a rúd eltört. Remek. Van egy jó akksim, de most meg nem tudom rögzíteni. Bringával elrohantam egy közeli Chevrolet bontóba, de az üzlet zárva, a pacák pedig nem vette fel a mobilját. Délután háromkor. Hazacsorogtam. Éppen elkészült az ebéd, kajáltam. Közben jött az ötlet: a sufniban van egy nyúlketrec (még az előző tulaj hagyta itt), mellette van hozzávaló drót. Talán. Drót volt. Összesodortam kettősre, az egyik oldalon befűztem, a maradék rúd ment a másik oldalra. Sikerült. Akksi nem ficánkol.
Próbaút Vecsésre, minden rendben. Itthon letettem a kocsit, kiszálltam… és ekkor szakadt nyakamba az ég. De egy ilyen nap után még jól is esett.