Ökör, Víziló, Kandúr és egy Kövér Egér
2017.03.08; szerda

Kíváncsi vagyok, hogy a mostani időszak nagy öntudatra ébredési rohamaiban mikor veszik észre a nők, hogy a nőnap valójában szexista? No mindegy. Prága.

Ugyan korán keltem, de jól elböktem az időt. Kiszótáraztam a legfontosabb cseh szavakat (kajanevek), még egyszer átnéztem a kocsmatérképet, aztán jócskán tíz után indultam neki. Amikor a Fekete Ökör már tíztől nyitva van.
A parkról – melyet térképen kinéztem magamnak, hogy átvágva rajta milyen hamar az Ökörnél leszek – nos, erről a parkról kiderült, hogy hegy. Nem is kicsi. Leküzdöttem.

Az Ökörbe így is jól érkeztem, találtam üres asztalt. Az Ökörben. Kértem egy rántott sajtot, egy sört, majd később még egyet és ebéd után elpöfékeltem egy szivart. Az Ökörben. El sem hiszem.

A vár komplett fizetős lett. Délben már 300 méteres sor állt a pénztárnál. Kapjátok be. Annyira nem nagy szám. Lesétáltam mellette.

A Vízilóhoz. Mert vérszemet kaptam.

Prágában három sörkatedrális van. Ez alatt nem valami hatalmas, agyoncsicsázott épületeket értek, inkább olyanokat, mint a tbiliszi katedrálisok, a sioni meg az ancsiszkáti: kicsik, öregek és végtelenül szentek. Ilyesmi ez a kocsmahármas is: Ökör, Víziló és Tigris.

Az Ökör még hagyján… de a Vízilóba születni kell, annyira nem szokott hely lenni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy a pincér kint unatkozik az ajtóban. Jó jel. Nincs dolga. Besurrantam mellette. Két üres asztal is volt. A Vízilóban. Két üres asztal. Letelepedtem. Egy Prazdroj. Mert itt muszáj. (Az Ökörben meg a csapolt barna Kozel kihagyhatatlan.)
A pult fölött tábla: politizálni tilos. Mindez Ferencz József arcképe fölött. Áthallásos.

Aztán mentem tovább. Kicsit szélütötten. Az első délelőttöm… és már kettő megvan a nagy vadak közül.
Nem mentem sokat, itt van pár méterre a Kandúr.

Sokan ezt is az öreg, hagyományos és korrekt sörözők közé sorolják. Én nem. Minket itt egyszer már átvágtak (a számlába belesunnyogtak 100 koronát) én meg nem felejtek. De most csak egy sörre vágytam és ezzel semmi gond nem volt. Sőt. Jobban éreztem magamat, mint a Vízilóban. (Ott a társaság fele turista volt. És ettek. Délben. Nem lehetett tőlük szivarozni.) A söntésben ültem le, a törzsasztal mellé, ahol egy hajléktalannak tűnő pacák szopogatta a sörét. A pincér jó arc volt, még le sem ültem, de már hozta a pilzenit. Egy szivar itt is elfüstölt. Közben a hajléktalan törzsvendég oktatgatta a csapost angolra, én meg gondoltam, beszállok. Hihetetlen, hogy az egy óra alatt elfogyasztott négy sör mennyire megnöveli az ember nyelvérzékét. (A csapos gyarapodott egy ‘What’s your poison?’ kifejezéssel.)

A következő célpont a Kövér Egér volt. Itt már nincs semmi szentség, ez egyszerűen csak egy jó kocsma. De nem jött össze. Volt egy olyan pont, ahol ránéztem a térképre és realizáltam, hogy a szállás közelebb van, mint a kocsma és testem alsó részéből olyan utasítások érkeztek az agyba, hogy most sokkal fontosabb az a bizonyos kétbetűs.

Útvonal.

Jézusom, itt takarítanak. Kérem, én nem ehhez szoktam. A takinéni délelőtt elmosogatott és sarkosra hajtogatta a pizsamapólómat.

Délutáni ücsörgés, hermelin köménymagos barna kenyérrel. Meg sör. Aztán bolt. Mert fogy a sör. Végre beszereztem mindent, amit otthon felejtettem.

Aztán fényképek, videók átnézése, vacsi. Sör. És már este nyolc. A fárasztó nap után legszívesebben lefeküdnék aludni. A gond csak az, hogy ezt a mostani utazást ugyanolyan célból szerveztem, mint tavaly a zakopáneit. Akkor reggel hétkor keltem, reggeli, zuhanyzás, aztán délután egyig írtam, utána séta a városban, ebéd. Délután négytől pedig olvasgatás a kunyhóban, írás a blogba és másnap korai kelés.
Na, ez itt eddig nem akar beindulni. A korai kelés még megy. De a munka már nem: hiszen a vágyott kocsmákba korán kell érkeznem, ha be is akarok ülni. Aztán egyik kocsma, másik kocsma, persze köztük sok-sok kilométer séta… délután bolt, vacsora… és már este is van. Nemhogy nem olvasgattam, de nem is írtam semmit. Még a blogbejegyzéshez is úgy kell kényszerítenem magamat. Félre ne értsd, nem panaszkodok, nagyon jól érzem magamat… csak a tervezett munka, az valószínűleg menni fog a levesbe. (Megjegyzem, az ablaktalan, pontosabban tetőablakos szoba sem segít túl sokat. Olyan börtönszerű. Amikor pedig itt van körülöttem Prága.)
Az az időtlenség, ami a Tátra lábánál lévő fenyvesben volt, meglapulva a hó alatt, na az itt egyáltalán nincs meg.

Esti döbbenet. Eddig a mennyezeti tetőablakot úgy értem csak el, hogy felmásztam az ágyra, majd lábujjhegyen nyújtózkodtam. Most vettem észre, hogy az a falra applikált kampós vas, amelyről azt hittem, hogy rafinált dekoráció, valójában pont egy olyan nyeles kampó, mely beleillik az ablaknyitó szerkezetbe.