Miért fényképezünk?

Dobjuk be a macskát a galambok közé.

Miért fényképezünk?

Ez egy nagyon régi vita. Az egyik fél azt mondja, hogy magával a fényképezés tevékenységével megöljük az élményt. Mert nem tudunk rendesen ráhangolódni. Mert állandóan a megfelelő szöget, a napfényt, a kompozíciót keressük, fel-alá mászkálva a többi ember előtt, elrontva az ő élményüket is. Igazuk van.
A másik fél azt mondja, hogy igen, az élmény rövidtávon tényleg erősebb fényképezés nélkül, de egy-két év múlva az élmény huss, elrepül. Nem emlékszünk semmire. Csak arra, amiről fénykép készült. A saját kis kezünkkel, mert az internetről leszedett képek nem abból a szögből, nem abban az időjárásban, nem azokkal az emberekkel készültek. Nekik is igazuk van.
Jogosan mondhatod, hogy hé, ember, hogyan lehet mindkettőjüknek igaza? Nos, neked is igazad van. (Bocs, ez egy kicsit szakállas volt.)

Mérték. Józan ész. Céltudatosság.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy magam a második csoportba tartozom. Ha nincs nálam legalább három, fényképezésre és videózásra is alkalmas eszköz, ruhátlannak érzem magamat. Mégis, az átlagos embernél sokkal jobban zavarnak az ész nélkül fényképezők.
Sajnos, ez úgy nagyjából az emberek 80-90 százalékára vonatkozik.

A legtöbben ugyanis pusztán azért fényképeznek, mert a technológia lehetővé teszi. Nyomjunk egy fényképet a mobillal, mi baj lehet belőle? Legyen nyoma. Nyomjunk egy szelfit, toljuk fel az Instára, aztán felejtsük is el.
Ez mind, mind digitális hulladék .
Sírba lehet kergetni, amikor valaki egy közös kirándulás után átküldi a fényképeket és látom, hogy se válogatva, se szűrve nincsenek. Többszáz kép, jelentős része alul- vagy túlexponálva. Homályosak. Ugyanaz a templom, egymás után ötször. Hogy az egyik kép biztosan jó legyen.
Ez tényleg szemét. Ezek a fényképek ugyanis soha az életben nem lesznek megnézve. Bedobják egy könyvtárba, majd megnyugszanak, hogy jól elraktuk az emlékeket. Majd egyszer megnézzük. Soha.
Sok. Unalmas. Fárasztó. Mindig lesz jobb dolgunk.

Oké. Ha már ilyen élesen írtam le a véleményemet, akkor elmondom, nálam mit jelent a fényképfeldolgozás.

• Minden eszközről összeszedem a képeket egy könyvtárba a gépemen. Elég vegyes a felhozatal, a dslr nyers (raw) képeket készít, minden más jpg-t. Ekkor van mondjuk 5-600 kép egy egyhetes utazásról.
• Az első válogatás. Rossz, homályos kép, kuka. Ha egy objektumról több kép is készült, akkor csak a legjobb marad. Érdektelen kép, kuka. Marad 250-300. Mennek a ‘Nyers’ könyvtárba.
• Ezek kerülnek bele egy képfeldolgozó programba. (Ez magyarázza, hogy miért szelektálok annyira keményen az előző fázisban. Nagyon nem mindegy, hogy 250 vagy 400 képet kell utófeldolgozni.) Amelyik jól sikerült, azt megjelölöm. Amelyik nem, az jelöletlen marad. Exportálásra már csak a megjelöltek kerülnek. Ez olyan 150-200 darab, mind jó kép, olyanok, melyeket az ember élvezettel nézeget. Mennek a családi albumba.
• De még nincs vége a válogatásnak. A nyilvános albumba ezek közül is csak a legjobbak mennek. Vagy azok, melyeket majd illusztrációnak használok a blogban. Ezt a mennyiséget igyekszem max 100-on tartani.

Nos, ennyi.

Szerinted készen vagyunk?
Szerinted hányszor nézegetem vissza a fényképeimet?

Persze, nyilván mire feldolgoztam mindet, beleégtek az agyamba, legalább egy évig még csak rájuk sem akarok nézni. De a fura az, hogy utána sincs túl sok kedvem. Gondolj bele, ha csak 150 képről van szó és mondjuk 5-10 másodpercet időzök egy képnél, az is 13-25 perc. Márpedig ha az embernek emlékek felidézéséhez támad kedve, nem áll meg egy albumnál. Kinek van erre ennyi ideje?

Jó, mi? Akkor végülis minek fényképezünk?

Nincs más, tömöríteni kell. Szerencsére a képanyag a feldolgozás miatt annyira rögzült a fejemben, hogy nem kell egyenként sokáig nézegetnem a képeket. Elég egy gyors villanás is.
Slideshow. Rögzített diavetítés, valami jó zenével mögötte.
Azaz most, miután a fényképeinket kibeleztük, megnyúztuk, ledaráltuk, saját belébe töltöttük, majd újra összevágtuk és megsütöttük, elővesszük a videóvágó programot, beledobáljuk az összes képet, megsaccoljuk a végeredmény hosszát, összerakjuk hozzá a zenét, majd azt mondjuk a programnak, hogy öcsi, légy kreatív, csinálj belőle valamit. Ezt persze renderelés előtt még javítgatjuk egy kicsit… és kész.
Mennyire lesz tömör?
Vegyük a 2016-os esztendőt. Elég sok helyen voltunk. Még a szénné feldolgozott képekből is keletkezett 1580 darab. Brutális. Még öt másodperccel számolva is két óra 15 perc lenne. Az automata 19 perces videót rakott össze belőlük. Na, ez az, amit hajlandó vagyok akár évente is megnézni. Igen, nem jönnek ki a képek finomságai. De ha arra vágyok, akkor majd megnézem direktben az aktuális könyvtárat. Amennyiben emlékeket akarok felidézni, akkor pont erre a villogó zanzára van szükségem. (Hogy értsd, miről beszélek, itt van egy régi kísérlezetés ezzel a technikával.)

Így már van értelme fényképezni?
Rossz a kérdés.

A jó kérdés az, hogy tényleg meg meg akarod-e őrizni az emlékeidet, és ha igen, akkor mennyi időt, mennyi munkát szánsz rá?

• Ha csak úgy, mindenféle feldolgozás nélkül beledobálod a képeket egy könyvtárba, akkor nem csináltál semmit. Túl nagy lesz a zaj, túl sok lesz a szemét az értelmes képek körül. Nem fogod végignézni.
• A folyamatnak az egyik kimenete a feldolgozott fényképeket tartalmazó könyvtárak sora. Erről már írtam. Jó megoldás, de ritkán lesz időd nézegetni. Nagyon ritkán.
• A másik kimenet lehet a videó. Erről eddig nem beszéltem, pedig nagyon fontos. A videófelvételek nem lesznek olyan jók, mint a fényképek, nem lehet a minőségükkel annyit szuttyogni, mint a képeknél… ellenben jól vághatóak. Egy egyhetes kalandról össze lehet vágni egy ötperces videót, úgy, hogy benne van minden: a táj, az emberek, a hangulat. Ezeket akár hetente is lehet nézegetni.
• Vedd észre, hogy a zanza slideshow egy harmadik műfaj. Valahol az előző kettő között van. Nincs értelme kirándulásonként csinálni egyet, de egy év összefoglalására tökéletes.

Persze a legjobb az, ha az élményeidet megírod a blogodon. Fényképekkel illusztrálva.