Én voltam a fényképezőgép

Ma szemészeten voltam. Megnyugtató, hogy még mindig jó segge van a szememnek.
Utána hazasétáltam. Jó három kilométert.
Nappal szemben.
Pupillatágítóval teletömve.

Teljesen úgy éreztem magam, mint egy fényképezőgép. Ha a nap felé néztem, akkor egyből szétégette a szememet. Ha a napba néztem volna, elporladtam volna, mint egy vámpír. Akármerre fordítottam a fejemet, a szemem egyből – fájdalommal – jelezte, hol lett túlexponálva a valóság.
És igen, a hír igaz: attól még, hogy a napot eltakarja a felhő, ez a nyomorult képes kiégetni a képet. Mint ahogy képes volt engem is gyötörni a felhő mögül.

Legközelebb napszemüvegben megyek.

Suwalki kajakkal és kamerával

Még mindig nem gyenge videós tartalom jön, sőt. Tartalmak.

De mielőtt belevágnánk, jelzem, hogy rendberaktam a Dailymotion csatornámat, immár fel lehet rá íratkozni.

Nos, tavaly augusztusban voltunk tízegynéhányan Észak-Lengyelországban, a Suwalki régióban. Kajakkal… és kamerákkal. Egészen pontosan ketten nyomkodtuk a goprót, Attila és én.
Jelen írásba mind a két videót belinkeltem.
Ugyanis a kettő együtt adja vissza a túra hangulatát.

Maga a túra két részből állt. Az első részben az időjárás olyan másfél napig kegyes volt, két és fél napig viszont trágya. De ezzel még úgy elvoltunk. A második rész pedig a Blizna. Itt már jó időnk volt… de a terep! Rögtön az első komolyabb terepakadálynál leesett a fejemről a kamera. Félóráig kerestük a sűrű aljnövényzetben. Majd nem sokkal később, egy másik akadálynál beborultam. Ekkor húsz percig kerestük a kamerát. A továbbiakban inkább elraktam. Így viszont pont a Bliznáról, az igazán cifra részről nagyon kevés felvételem lett.

Az első videó az én szemszögemből mutatja be a túrát. Kompakt darab, szerintem jól sikerült.


Suwalki kajaktúra 2016.08 by jozsef-petrenyi

A második videó Attiláé. Ne mondjátok el neki, de szerintem jobb lett, mint az enyém.
Viszont egy kis spoiler. Nehogy abbahagyd a felénél. Attila ugyanis érdekes koncepcióval vágta össze az anyagát: az első részben idilli képekkel bemutatja, milyen is lehetett volna a túra. Aztán a második részben bemutatja, hogy valójában mekkorákat szívtunk. Naná, Blizna.

Pyrus Tengerikajakosok Mazuria, Suwalki tóvidéken 2016-ban. from Matts Index on Vimeo.

Miért?

Célozgattam már rá, hogy idén elég komoly átalakításokba fogtam bele az itthoni informatikát illetően. Tény, hogy ehhez képest nagyon kevés rémtörténetet írtam. Nem azért, mert nem voltak, egyszerűen csak ahogy kimásztam az egyikből, jött a másik, nekem meg nem volt kedvem még pluszban is foglalkozni velük.

A szerdai nap viszont különösen tragikusra sikeredett, ott is hagytam mindent, felvonultam a padlásra egy üveg borral és irkáltam.

Messziről kezdem. Saját játszási célra összeraktam egy hyper-v clustert. Ehhez kellett két szerver és egy iscsi target. Gondoltam, egy qnap nas teljesen jó lesz erre a célra. Próbáltam kinyomozni, mely változatokban van iscsi, de nem sikerült: úgy tűnt, hogy mindegyik tudja ezt a szolgáltatást. Vettem is egyet. Nem tudta. A gépkönyve ugyan írta, hogyan kell bekonfigurálni az iscsi-t, de a legelején, a jogi blabla szövegben megemlítették, hogy a gépkönyvben leírtak nem mindegyik qnap verzióra vonatkoznak. Finom. Kidobni nem fogom, így is jó lesz. Legalább külön tudom választani a játszóteremet a családi informatikától: a qnap-ra megy a fájlszerver funkció, az iscsi-t meg megoldom másképp. (Megoldottam.)
Aztán a médiacenter/videóvágó gépet kiváltottuk egy nagyon hétköznapi (akciós) laptoppal. Videót lejátszani ez is tud, meg elviszi a nyomtatót és a szkennert. Az immár csak videóvágó gép átkerült a dolgozószobába, ez lett a saját desktop gépem.
Nemrég derült ki, hogy ebben a desktop gépben volt egy megosztás, melyet a család nőtagjai használtak. Pár nap múlva reklamáltak is. Hmm. Fájlszerver funkciót már nem akartam visszarakni a clusterre. Végül meglett a megoldás: vettem egy usb diszket és rádugtam a qnap nasra. Elméletileg tudja.
Elméletileg.

Azt hiszem, ebben a két hónapban ez lett a leggyűlöltebb kifejezés az életemben. Egy csomó dolog elméletben tudta azt, amiért megvettem. Csak miután beüzemeltem, akkor derült ki, hogy tudja ugyan, de máshogyan. És az már nem jó.

Oké. Bedugtam. A nas felsikoltott, hogy jaj de jó, van egy külső diszkem is. Megosszam?
– Osszamár – bólintottam. Megosztotta. Csak éppen nem a klasszikus smb megosztást választotta, hanem a webszerverén keresztül publikálta ki. Mint weblapot. Mint böngészővel elérhető weblapot.
Na most, ezen a megosztáson kizárólag videók vannak. Mindenféle. Azaz ha rámentem a böngészőből a weboldalra és rákattintottam valamelyik videóra, akkor a böngésző… letöltötte. Hát…
Megpróbáltam felokosítani a böngészőt. A VLC-hez voltak addin-ok. Voltak. Amíg a Chrome ki nem nyírta az npapi-t. Egyszerűen semmi nem működött. Közben rájöttem, hogy többek között azért sem, mert a link egy cgi-re mutatott (webdav? ugyan), azaz az addin-ok nem érzékelték, hogy a link mögött videófájl van. Reménytelen.
És itt azért elgondolkodtam. Ki volt az a baromállat, aki ezt így megtervezte? A böngészőn keresztül csak download/upload van. Simán kiajánlhatták volna smb-n is – hiszen a nas tudja – de nem.
No, mindegy. A qnap tudja a dlna-t is. Igaz, még nem találkoztam vele soha, de ugye a jó pap. Legfontosabb kérdés: van-e Windows10-hez dlna kliens? Van, a Media Player tudja. Remek. Akkor már csak össze kell rakni.
Nem működött.
A Media Player ugyan megtalálta a forrást, de nem látott semmit, a nas pedig nem tudott sugározni, mert… kiírt valami marhaságot. Hogy a fogadóállomásnak nincs jogosultsága fogadni. (Mielőtt bárki jószándékúan kommentelne, engedélyeztem Windows-ban a dlna fogadást.) Valószínűleg valami user/jelszó baja lehetett, de ekkorra már elegem lett belőle. Ez most komoly, hogy a közel ezer videónál egyenként be kell állítanom, hogy mely kliensek fogadhatják az adást? És mit takar a default user? Ennek a nevében sugárzunk? Lehet, hogy egyeznie kellene a kliensen lévő júzerrel? Meg mi az, hogy csak a bekapcsolt fogadóállomást választhatom ki célpontnak? Eh. Feladtam. Egyébként is, az egész koncepció vérzett.
Az lesz, hogy rádugom az usb diszket az egyik Windows szerverre és kisharelem a faszba. De hogy egy drága qnap ezt miért nem tudja… nem értem.

Mindenesetre levontam a következtetést: ha nasról van szó, akkor bőven jó a dlink dns323. Egyszerű, mint a faék, a torrent kliensen kívül semmi extra szolgáltatás sincs rajta. De működik. És olcsó. Szemben a qnap szolgáltatásdömpingjével, melyek közül eddig csak a torrent klienst találtam használhatónak. A többi kuka.

Ezzel el is ment a fél nap. Ebéd. Közben frankón belevágtam egy éles késsel a két nappal ezelőtti éles késsel vágott sebembe, mely éppen kezdett volna összeforrni. Felváltva szürcsöltem a véremet és a pálinkát.

Ebéd után ki kellett nyomtatnom egy papírt, aláírni, beszkennelni, elküldeni.
Már előre borsózott tőle a hátam.
A kicsi laptop tök jó ötlet volt a nappaliba, csak éppen… két usb port van rajta. Nyomtató, szkenner, rádiós billentyű/egér. Ez három. Usb elosztóm ugyan van, de gyanítottam, hogy sem a nyomtató, sem a szkenner nem fog vele működni. Így is lett.
Ja, egyébként a művelet mögött a blogok költöztetése állt. Nem egyszerű munka, eleve fel is költöztem a padlásra. Füstben jobban megy.
Kezdtem a nyomtatással. A word kiakadt, közölte, hogy nincs nyomtató. Oké, én vagyok a marha, a laptop nyilván sleep-be váltott. Lemásztam a létrán, lementem egy emeletet, fedél felnyit, gomb megnyom. Vissza a padlásra. Nyomtató még mindig nincs. Lemásztam. Tesztlap nyomtatása a laptopról. Nem jött ki.

Ez egy régi toposz. Valami retkesseggű HP alkalmazott írt egyszer egy elkefélt drivert ehhez a nyomtatóhoz és azóta senki nem nyúlt hozzá. Ez a driver időnként szétesik. Ilyenkor a nyomtató látszólag van, de valójában nincs. Törölni kell a nyomtatót, újraindítani a gépet, aztán 5-10 perc múlva magától rendbe jön minden.

Közben felmentem a padlásra a saját laptopomért, mert látszott, hogy ezt a feladatot a nappaliból kell megoldanom. Lenti laptop helyreállt, tesztoldal kijött, hurrá, nyomtató megosztása. Saját laptop. Nyomtass! Nem nyomtat. Azt mondta a laptopom, hogy nincs nyomtatója. Töröltem a meglévőt, elkezdtem újra felvenni, de nem látott semmit. Ezmiez?

Hát az újabb broki. A laptopom hálókártyájának szintén elkefélt drivere van. Rendszeresen megcsinálja, hogy ha kihúzom a hálózati kábelt, majd visszadugom, menetközben szétesik a driver és nem érzékeli, hogy visszakapta a kábelt. Igen, jól sejted: csak a restart segít. El volt indítva vagy 12 alkalmazás, csak a böngészőben volt vagy 10 tab, ezek mind mentek a levesbe.

De meglett a nyomtató. Kinyomtattam a cuccot. És jött az újabb kihívás: kihúzni a nyomtató usb csatlakozóját, bedugni a szkennerét. Szerencsére ez egyből sikerült, a szkenner működött. Persze miután visszadugtam a nyomtatót, a drivere megint szétesett.

Ezekhez képest már csak apróság, hogy jelenleg éppen egy tanfolyamot tanulok és délelőtt a labor összes gépe (14) elvesztette a grace periódust, azt, mely 30 napra szól, és két héttel ezelőtt lett igényelve. Persze meg lehet csinálni még egyszer, de 14 gépnél a rearm a restarttal, snapshoot-tal, simán egy óra munka, annyi időm meg ma már nem volt.

Nos, ennyi. És ez csak egy nap története.

De ha már itt járunk, leírok egy teljesen jellegzetes szívást az utóbbi időkből. Csak úgy, mintaképpen. Hogy ilyenek voltak.

A régi szervernek volt egy szünetmentes tápja, három aljzattal. Micsoda szerencse, nekem pont három szerverem van. (Igen, az iscsi target egy HP mikroszerver lett.) Bedugtam, frankó. Teszteljünk. Elvettem az áramot. Mind a három szerver úgy földbeállt, mint Thor elejtett kalapácsa. Hát, igen. A szünetmentes akksija nem vitte el a szervereket. Vettem egy másikat. Így már rendben voltunk, csak a vezérlést kellett megoldani. Naívan azt hittem, hogy menni fog usb elosztón keresztül. Naná, hogy nem. Oké, akkor két szerver tud kommunikálni a két szünetmentessel, ők gyorsan leállnak, a harmadik meg bírja, amíg birja. De ehhez az kellett, hogy tudjanak kommunikálni. Nos, az új szünetmentest semmilyen UPS kezelő program nem látta. Semmilyen. Még a gyártó weboldaláról a direkt ehhez az UPS-hez adott program sem. Izgi. Az UPS dobozában volt egy cédé. Én ezeket általában ránézés nélkül szoktam kidobni (hiszen a weboldalon mindig frissebb verzió van), de most adtam neki egy esélyt. (Ne tudd meg, milyen nehéz volt cédéolvasót találni a lakásban.) És igen, ez a program már látta. Pedig ránézésre ugyanaz volt, mint amelyet a netről szedtem le. De mindegy. Telepítettem, behangoltam, tesztek, szuper.
Aztán a szünetmentes 2-3 óránként lekapcsolta a szervert.
Oké, cluster tesztnek tökéletes volt, de ettől nem lettem nyugodtabb. Átnéztem az UPS logjait, minden rendben. Ez a szerencsétlen még a mért értékeket is logolja, de tényleg minden rendben volt. Ennek ellenére lekapcsolta a szervert. Beállítottam, hogy minden eseményről küldjön emailt.

Ez egy belső sztori a nagy sztoriban. Ne tudd meg, mekkora kinlódás egy appliance-t beállítani, hogy a T-rex smtp szerverén keresztül küldjön levelet. Minden más smtp elérés blokkolva van.
Viszont vérszem. Ha sikerült az egyik készüléknél, miért ne sikerülne a többinél is? A dlink nas-on például már öt éve nem tudom beállítani, hogy levelet küldjön. Erre utánajártam és kiderült, hogy a legújabb firmware-ben javították a hibát és már megy. Gurrá.

Az UPS-től nem jött levél, mint ahogy nem keletkezett logbejegyzés sem. A szerver viszont rendszeresen leállt. Hajtépés.
Elkezdtem nézegetni a szervert… és azt találtam, hogy valamiért be lett állítva, hogy három óra üresjárat után hibernálódjon. Egy szerver. Istenbizony, nem én voltam. Letiltottam a hibernálást. Azóta béke van.
Mondhatni, meg is nyugodhatnék, de az a kisördög csak dumál itt a vállamon. Hogy amíg a szerver nem volt szünetmentesen (így volt egy hétig, amíg a nappaliban barkácsoltam), meg utána egy másik hétig, amíg a régi szünetmentesen voltak, addig miért nem hibernálódott? Miért csak azóta jöttek a leállások, amióta az új UPS-re raktam? Hülye ez a kisördög, örülni kell, hogy működik.

Egy hiányérzeted lehet. Nem írtam semmilyen szívást a hyper-v clusterről. Mert nem volt. Ismerem, felkészültem, és tényleg úgy működött minden, ahogy működnie kellett. Pedig Windows.
Times, they are changin’.

Kockák a vízen

Erős tartalmak idejét éljük. Már az egy héttel ezelőtti grúz videó is kiemelkedett a többi közül, és ennek a mostaninak sem kell szerénykednie.

De előtte beszéljünk a sztereotípiákról. Például Nej szemében az a kifejezés, hogy informatikus, egy konkrét embertípust jelent: rövid haj, buci fej, méretes pocak, rövidnadrág, kinyúlt póló, papucs. Ez teljesen megrögzült benne, nem tudom meggyőzni arról, hogy téved. Még azzal sem, hogy nézzen rám: nekem speciel hosszú a hajam.

Nos, a nyáron az történt, hogy néhány ilyen sztereotípia kibérelt egy vitorlást és végigkurjongatták… na, nem az egész Balatont, a durva időjárás miatt csak Alsóőrs és Balatonfüred környékét.

Imhol. Inetpub összejövetel a Balatonon.


Inetpub a Balatonon by jozsef-petrenyi

Pénzügyi tanácsadó leszek

Végülis, mi kell hozzá? Szorgalom, pszichológia, számérzék. Ezek mind megvannak, számérzékből még több is, mint kell.
Mindent említettem? Nem, egyvalami kimaradt: a szerencse. Na, az nincs.

Az első történet régi, írtam is már róla, ezért csak röviden. Nej választhatott, hogy az éves prémiumát készpénzben kéri, vagy a cég részvényeiben. Ez utóbbi közel duplája volt az előbbinek, így némi vacillálás, tőzsdei kikupálódás után a részvény mellett döntöttünk. Ugyan volt egy nehezítés, a részvényeket félévig nem lehett eladni, de békés időszak volt, nem izgultunk. Ez egyébként akkor volt, amikor végre lakhatóvá szerettük volna alakítani a szobáinkat. (A felköltözés után jó helyen lévő, de nagyon lepukkant lakást vásároltunk.) Kellett a pénz nagyon a felújításra. Letelt a félév, elméletileg el is adhattuk volna a részvényeket, de éppen nyaraltunk. A nyaralás után viszont nem csak mi érkeztünk Budapestre, hanem az orosz válság is. Jeges folyóként tartolta le a tőzsdét, a részvényeink rövid időn belül elvesztették értékük felét. Csak pislogtunk. Meg csikorgattuk a fogunkat. Meg őszültünk. 4-5 hónap után visszajött a részvények értéke valamennyire, mi pedig gyorsan eladtuk. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a válság után jó lesz ez a részvény. Nekünk akkor kellett a pénz, így is el kellett halasztanunk a lakásfelújítást egy félévvel. Szóval életemben először, nem is egészen a magam akaratából, besétáltam szétnézni a tőzsdére és rögtön akkora pofont kaptam, hogy a shortot is longnak néztem.

A másik történet teljesen friss. Tavaly év végére kiegyenesedtek a dolgaink. Nem mondom, hogy teljesen pozitívan, de végeredményben eltünt egy csomó bizonytalanság az életünkből. Elkezdhettünk gondolkodni a megtakarításainkról. Mennyit, mennyire mobilizálható formában tartsunk? Rövidtáv, középtáv, hosszútáv. Végül a hét elején bementem az Államkincstárhoz, nyitottam egy értékpapír-számlát és mellé egy TBSz-t is. Aztán vadul elkezdtem művelni magam, hogyan is működik ez az egész. Kijegyzeteltem, hogy PMÁK 2021/I, ez lesz a középtávú komponens. Csütörtökön léptem be a személyes netbankomba, hogy feltörjem a korábbi lekötéseinket, melyekből majd megveszem a prémium államkötvényeket. Nos, végül nem tettem meg. A legnagyobb lekötésünk hétfőn jár le, nekem meg nem volt kedvem kidobni tízezer forintot az ablakon. Felírtam a naptárba, hogy hétfőn akció.

Aztán mi történt csütörtök délután? Ez: Hirtelen eltünt a prémium állampapír.

“Három napja még 50 milliárd forintos rábocsátásról (újabb kibocsátásról) adott ki hirdetményt az Államkincstár, tegnap délután azonban már nem volt szabad az ügyintézőknek prémium állampapírt eladni.
Így mint derült égből villámcsapás, megszüntették az egyik legjobb magyar befektetési lehetőséget a kockázat-költség-hozam tekintetében.”

Aztán ma, pénteken már ki is jött a módosított változat: Itt az új prémium állampapír.

Megszületett az új Prémium állampapír, amint sejtettük, sokkal rosszabb lett. Az infláció feletti felára az ötévesnek 2,25% (eddig 3,25% volt), de mivel a decemberi inflációt nézik, ami 1,8% volt éves alapon, így jövő nyárig a kamata 4,05%.

Azaz ez a kétnapos tétovázás (azért ez egy négyéves befektetés, mely már nagyon régóta müködik, szóval a két nap gyk elhanyagolható mennyiség) rögtön négyszázezer forintnyi buktát jelentett. Mert nem akartam elbukni tízezer forintot. Azaz megint csak bedugtam a fejemet és megint egyből pofán vágtak.

Jogos a kérdés, hogy akkor ezt most hogyan? Milyen pénzügyi tanácsadó lenne így belőlem?
Elmondom, hogyan képzelem. Eljön az ügyfél tanácsot kérni. Én pedig elmesélem neki, hogy éppen milyen befektetésben gondolkozom. Az ügyfél pedig pánikszerüen kimenekül abból a befektetésből, álszakállt vesz, nevet változtat, felrobbantja a bankfiókot és a helyét beszántja sóval. Mert az a befektetési forma abban a pillanatban megkapta a halálos ítéletét, amint elkezdtem gondolkodni rajta.

PS.
Ja, csak szólok, van ingatlanunk is.

Dr Veres Pál, avagy hé, ez egy pénisz

Ha már az Index bedobta a köztudatba, ejtsünk a dologról néhány szót.

null

Szóval, csapjunk bele: neked mekkora a farkad?
A jó válasz az, hogy attól függ. Vagy lóg.

Ugyanis méretből két fajta van: aktív és passzív. Kezdjük ott, hogy minden pénisz barlangostestekből áll. Ezek adott esetben vérrel telítődnek, ettől duzzadnak meg és így lesz a szerszám harcrakész. Csakhogy nem mindegy, mekkora a barlangos sejtek falvastagsága, Vegyünk egy hasonlatot. (Nem, nem a méhecske a virággal.) Régebben voltak ezek a vulkanizált gumimatracok. Még ha ki is préselted belőle az utolsó oxigénmolekulát, akkor is nagy térfogatú maradt, kifejezetten nehezen lehetett összecsomagolni. Szemben a modern, polietilén matracokkal, ahol annyira kicsi az anyagvastagság, hogy levegő nélkül összehajtogatva akár zsebre is vághatod. Nos, nagyjából ugyanez a helyzet a férfiaknál. Fütyiből két fajta van: vér-pénisz és hús-pénisz. Az első esetben vékony a sejtfal, így ha nem tölti ki vér, akkor az egész nagyon kicsire esik össze. A második esetben vastag a sejtfal, ebben az esetben vér nélkül is tekintélyesnek tűnik a szerszám.
Vegyük észre, hogy ez optikai csalódás. Szex közben ugyanis nem az a lényeg, hogy előtte mekkora izé lebegett előttünk. Hanem az, hogy akció közben – amikor megjött a kedv, azaz megérkezett a vér – khmm… szóval mennyire tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Nem tudom, ez mennyire közismert a lányok körében. Ha az, akkor nincs gond. Ha nem, akkor viszont nem koptattam feleslegesen a billentyűket. Gondoljunk bele, milyen egyszerűen ki lehet nyírni egy, az első kategóriába tartozó hapsi önbizalmát. Kap valami beszólást, emiatt nem tudja teljesen elengedni magát, nem jut le elég vér, emiatt az egyébként normális méretű fütyi nem tudja felvenni ezt a méretet. Nem hogy Lord nem lesz belőle, de még Milord sem. A következő alkalommal meg már az előző kudarc zavar be. (Ellenben a második kategóriába tartozók elég durva cheat kódot kaptak az élethez; hiszen ők akkor is tudnak valamit maszatolni, ha éppen nincsenek rendben a dolgok. De ez már más téma.)

Grúzia mozog

Kezdjük a reklámmal: ha nincs az a hekkelt drivercsomag, akkor ez a videó lehet, hogy sohasem készül el.

Így viszont felvonultam a padlásra, egy kisebb trafiknyi szivarmennyiséggel és pár nap alatt összeállt.

Hmm… ez a mondat igaz ugyan, de… messze nem fejezi ki azt a felszabadult örömet, azt a lelkesedést, melyet a befejezésekor éreztem. Amióta elkezdtem videóvágással foglalkozni, nem volt ennyire nehéz feladatom. Ehhez képest határozottan elégedett vagyok vele.

Kezdjük azzal, hogy 2,5 óra nyersanyag. Nyolc nap utazás. Nyolc, elképesztően sűrű nap. Minden napra jutott 2-3 csoda. A legnagyobb problémám az volt, hogy fényképeznem is kellett volna, meg videóznom is. Egyszerre, mert rengeteg volt az elkapandó pillanat. Nem is sikerült igazán, akit érdekelnek külön a fényképek, itt megtekintheti az albumot.

Csak két napig a nyersanyagot nézegettem. Legalább egy nap volt, mire összeállt a koncepció, meglett a zene. Mire eldöntöttem, hogy dokumentumfilm lesz, vagy hangulatot visszaadó. Utána pedig már csak szőrösszívűen vágnom kellett. El sem hiszem, hogy belefértem 14 percbe.

Imhol.


Grúzia 2016.05 by jozsef-petrenyi

Egér

Lányom másnaposan támolygott le délben a lépcsőn.
– Jé, nem is tudtam, hogy van gyerek itthon – lepódött meg Nej.
– Illetve még nincs egészen itthon – korrigált, miután alaposan szemügyre vette a delikvenst.
– Menjél, csajszi, egyél valamit, jót fog tenni a gyomrodnak – kísérte ki a konyhába. Utána mindketten felmentek Dóra szobájába.

Én éppen a nappalit forgatom ki a sarkából, konkrétan a médiafalat. Egyedül a tévé marad a helyén, de az is csak azért, mert fel van csavarozva a falra. Számítógépek, szünetmentes, nyomtató, szkenner, NAS-ok, switchek, AP-k… meg még ki tudja mik. Kismillió kábel, persze. Na meg ami a bútor elhúzása után fogadott. A porszívó csövében konkrétan keresztbeakadt egy döglött egér. Azért ez…
Nyilván felmentem a csajokhoz.
– A porszívő csövében keresztbeakadt egy döglött egér – jelentettem be.
Lányom kezében megállt a kanál.
– Gondoltam, nem árt, ha tudjátok – mentem vissza a nappaliba.
Szereztem egy marék papírtörlőt, beleburkoltam az egeret, majd kivittem a kukába. Aztán véletlenül a szelektívbe dobtam. Gondoltam, kiveszem… csakhogy ekkor már kigurult a csomagolásból.
Nézegettem. Furcsa egér volt. Igaz, már amikor megfogtam, akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Ha nemrég döglött meg, akkor puhának kellett volna lennie. Ha meg régebben, akkor folyósnak. Ez meg olyan volt, mint ha keményre száradt volna. Óvatosan megfogtam. Teljesen kemény. Túlságosan kemény. Megnéztem alaposabban, közelről. Bakker, ez műegér. Ki szórakozik velem?
Visszacsomagoltam a papírtörcsibe és felsétáltam a lányokhoz.
– Meséltem nektek arról a döglött egérről – kezdtem bele.
Lányom nyelt egy nagyon furcsát.
– Ugye, kidobtad? – kérdezett rá Nej.
– Hát, izé…
– Az ugye nem az a kezedben? – nyílt tágra a szeme.
– Tulajdonképpen, de.

Dóra eltolta maga elől az ételt és mindkét kezével a szájához kapott.

– Te nem vagy normális – szürkült el Nej arca is – Miért hoztad fel?
– Gondoltam, ti is meg akarjátok nézni – kezdtem el kicsomagolni.
– Fúúúúj! – jött a sarokból.
– Nyugi. Igazából csak arra lennék kíváncsi, hogy vett-e valaki valamikor a macskáknak műegeret?
– Műegeret?
– Igen. Olyat, amelyik teljesen olyan, mint az igazi egér és csak akkor derül ki róla, hogy nem az, amikor megfogtad. A kezeddel.
– Ja, olyat. Igen vettünk.
– Megnéznéd, hogy ez az?

Dóra üveges szemmel nézett maga elé. Végül Nej hajolt közelebb.

– Igen, az.
– Köszönöm. Örültem az együttműködésnek.

Jó dolgok

De tényleg, idén meglepő módon inkább jó dolgok történnek velem, mint rosszak. Ma például megkaptam a december hetedikén feladott csomagomat, azt, amelyikről már lemondtam. A körhídról is pont azelőtt tört le egy darab, mielőtt véglegesen felragasztottuk volna. Meg ilyenek.

Miért fényképezünk?

Dobjuk be a macskát a galambok közé.

Miért fényképezünk?

Ez egy nagyon régi vita. Az egyik fél azt mondja, hogy magával a fényképezés tevékenységével megöljük az élményt. Mert nem tudunk rendesen ráhangolódni. Mert állandóan a megfelelő szöget, a napfényt, a kompozíciót keressük, fel-alá mászkálva a többi ember előtt, elrontva az ő élményüket is. Igazuk van.
A másik fél azt mondja, hogy igen, az élmény rövidtávon tényleg erősebb fényképezés nélkül, de egy-két év múlva az élmény huss, elrepül. Nem emlékszünk semmire. Csak arra, amiről fénykép készült. A saját kis kezünkkel, mert az internetről leszedett képek nem abból a szögből, nem abban az időjárásban, nem azokkal az emberekkel készültek. Nekik is igazuk van.
Jogosan mondhatod, hogy hé, ember, hogyan lehet mindkettőjüknek igaza? Nos, neked is igazad van. (Bocs, ez egy kicsit szakállas volt.)

Mérték. Józan ész. Céltudatosság.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy magam a második csoportba tartozom. Ha nincs nálam legalább három, fényképezésre és videózásra is alkalmas eszköz, ruhátlannak érzem magamat. Mégis, az átlagos embernél sokkal jobban zavarnak az ész nélkül fényképezők.
Sajnos, ez úgy nagyjából az emberek 80-90 százalékára vonatkozik.

A legtöbben ugyanis pusztán azért fényképeznek, mert a technológia lehetővé teszi. Nyomjunk egy fényképet a mobillal, mi baj lehet belőle? Legyen nyoma. Nyomjunk egy szelfit, toljuk fel az Instára, aztán felejtsük is el.
Ez mind, mind digitális hulladék .
Sírba lehet kergetni, amikor valaki egy közös kirándulás után átküldi a fényképeket és látom, hogy se válogatva, se szűrve nincsenek. Többszáz kép, jelentős része alul- vagy túlexponálva. Homályosak. Ugyanaz a templom, egymás után ötször. Hogy az egyik kép biztosan jó legyen.
Ez tényleg szemét. Ezek a fényképek ugyanis soha az életben nem lesznek megnézve. Bedobják egy könyvtárba, majd megnyugszanak, hogy jól elraktuk az emlékeket. Majd egyszer megnézzük. Soha.
Sok. Unalmas. Fárasztó. Mindig lesz jobb dolgunk.

Oké. Ha már ilyen élesen írtam le a véleményemet, akkor elmondom, nálam mit jelent a fényképfeldolgozás.

  • Minden eszközről összeszedem a képeket egy könyvtárba a gépemen. Elég vegyes a felhozatal, a dslr nyers (raw) képeket készít, minden más jpg-t. Ekkor van mondjuk 5-600 kép egy egyhetes utazásról.
  • Az első válogatás. Rossz, homályos kép, kuka. Ha egy objektumról több kép is készült, akkor csak a legjobb marad. Érdektelen kép, kuka. Marad 250-300. Mennek a ‘Nyers’ könyvtárba.
  • Ezek kerülnek bele egy képfeldolgozó programba. (Ez magyarázza, hogy miért szelektálok annyira keményen az előző fázisban. Nagyon nem mindegy, hogy 250 vagy 400 képet kell utófeldolgozni.) Amelyik jól sikerült, azt megjelölöm. Amelyik nem, az jelöletlen marad. Exportálásra már csak a megjelöltek kerülnek. Ez olyan 150-200 darab, mind jó kép, olyanok, melyeket az ember élvezettel nézeget. Mennek a családi albumba.
  • De még nincs vége a válogatásnak. A nyilvános albumba ezek közül is csak a legjobbak mennek. Vagy azok, melyeket majd illusztrációnak használok a blogban. Ezt a mennyiséget igyekszem max 100-on tartani.

Nos, ennyi.

Szerinted készen vagyunk?
Szerinted hányszor nézegetem vissza a fényképeimet?

Persze, nyilván mire feldolgoztam mindet, beleégtek az agyamba, legalább egy évig még csak rájuk sem akarok nézni. De a fura az, hogy utána sincs túl sok kedvem. Gondolj bele, ha csak 150 képről van szó és mondjuk 5-10 másodpercet időzök egy képnél, az is 13-25 perc. Márpedig ha az embernek emlékek felidézéséhez támad kedve, nem áll meg egy albumnál. Kinek van erre ennyi ideje?

Jó, mi? Akkor végülis minek fényképezünk?

Nincs más, tömöríteni kell. Szerencsére a képanyag a feldolgozás miatt annyira rögzült a fejemben, hogy nem kell egyenként sokáig nézegetnem a képeket. Elég egy gyors villanás is.
Slideshow. Rögzített diavetítés, valami jó zenével mögötte.
Azaz most, miután a fényképeinket kibeleztük, megnyúztuk, ledaráltuk, saját belébe töltöttük, majd újra összevágtuk és megsütöttük, elővesszük a videóvágó programot, beledobáljuk az összes képet, megsaccoljuk a végeredmény hosszát, összerakjuk hozzá a zenét, majd azt mondjuk a programnak, hogy öcsi, légy kreatív, csinálj belőle valamit. Ezt persze renderelés előtt még javítgatjuk egy kicsit… és kész.
Mennyire lesz tömör?
Vegyük a 2016-os esztendőt. Elég sok helyen voltunk. Még a szénné feldolgozott képekből is keletkezett 1580 darab. Brutális. Még öt másodperccel számolva is két óra 15 perc lenne. Az automata 19 perces videót rakott össze belőlük. Na, ez az, amit hajlandó vagyok akár évente is megnézni. Igen, nem jönnek ki a képek finomságai. De ha arra vágyok, akkor majd megnézem direktben az aktuális könyvtárat. Amennyiben emlékeket akarok felidézni, akkor pont erre a villogó zanzára van szükségem. (Hogy értsd, miről beszélek, itt van egy régi kísérlezetés ezzel a technikával.)

Így már van értelme fényképezni?
Rossz a kérdés.

A jó kérdés az, hogy tényleg meg meg akarod-e őrizni az emlékeidet, és ha igen, akkor mennyi időt, mennyi munkát szánsz rá?

  • Ha csak úgy, mindenféle feldolgozás nélkül beledobálod a képeket egy könyvtárba, akkor nem csináltál semmit. Túl nagy lesz a zaj, túl sok lesz a szemét az értelmes képek körül. Nem fogod végignézni.
  • A folyamatnak az egyik kimenete a feldolgozott fényképeket tartalmazó könyvtárak sora. Erről már írtam. Jó megoldás, de ritkán lesz időd nézegetni. Nagyon ritkán.
  • A másik kimenet lehet a videó. Erről eddig nem beszéltem, pedig nagyon fontos. A videófelvételek nem lesznek olyan jók, mint a fényképek, nem lehet a minőségükkel annyit szuttyogni, mint a képeknél… ellenben jól vághatóak. Egy egyhetes kalandról össze lehet vágni egy ötperces videót, úgy, hogy benne van minden: a táj, az emberek, a hangulat. Ezeket akár hetente is lehet nézegetni.
  • Vedd észre, hogy a zanza slideshow egy harmadik műfaj. Valahol az előző kettő között van. Nincs értelme kirándulásonként csinálni egyet, de egy év összefoglalására tökéletes.

Persze a legjobb az, ha az élményeidet megírod a blogodon. Fényképekkel illusztrálva.

Varjú dal

Valamikor régen ezt írtam:

Akkoriban fel sem tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, agresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

Nos, az érzékeim nem csaptak be. A dalnak nem ez az értelmetlen, szürrealista zagyvalék volt az eredeti szövege.

Akinek esetleg új:

Az a bizonyos lengyel videó

Nos, ha már úgy beharangoztam pár nappal ezelőtt azt a videót, akkor ki is rakom.
A mögötte lévő történet nem egyszerű. Nagyjából egy évvel ezelőtt, februárban ugrottunk ki Nejjel egy hosszú hétvégére Krakkóba. Csavarogtunk, sört ittunk, zapiekankát ettünk és nem mellékesen kibeszéltünk néhány problémát. Majd márciusban kimentem egyedül, de ekkor Zakopánéba. Faház a város és a Tátra szélén, vastag hó, béke, madárcsicsergés. Ideális körülmények: hiszen azért mentem, hogy elvonulva a világtól megírjak annyi novellát a fejemben kavargó témákból, amennyit meg tudok. Végül nyolc írás jött össze, nyolc apró kis remek. Nagyon örültem nekik, mint ahogy nagyon örültem a tíz nap környezetváltozásnak, a felelősség tíz napnyi ledobásának is. Valószínűleg ebből szokás lesz.

És akkor következzen a rövid összevont videó a két kirándulásról.


Lengyelország 2016 by jozsef-petrenyi

A fene sem gondolta volna

Ezt írtam nemrég.

Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t.

Nos, a részletekbe nem mennék bele, de ma megint segédprogramok után vadásztam és megint egy SourceForge programot dobott ki a kereső. Leszedtem, kitömörítettem… és a Comodo egyből ki is vágta a karanténba. Malware. Egy olyan oldalon, ahol elvileg a forráskódnak is kint kell lennie.
Ezután nyilván utánaolvastam a dolognak és igen, írták, hogy tudnak a problémáról, harcolnak is ellene, de hát ugye a pénz, meg a paripa meg a fegyver…
Mindenesetre tudjál róla, ne essél abba a hibába, mint én.

Jó lesz

Ma levittem a kajakot Justinhoz, aki többek között egy kajakszerelgetős ember.

A következők történtek:

  • A Point XP18 ülése pontosan stimmelt a kajakomba.
  • A Prijon Kodiak háttámlája pontosan stimmelt a kajakomba.
  • Csak úgy, mindenféle rögzítés nélkül beszórtuk a cuccokat a kajakba, beültem… és vártam. Félóra után sem volt semmiféle zsibbadás. Éljenéljenhurrá. Lett egy kajakom. Már csak vissza kell fogynom az őszi súlyomra.

Egyébként… ha ki szerettem volna választani a legrosszabb napot az utazáshoz, szándékosan sem tudtam volna szarabbat találni. Lefelé Hatvanig sűrű, szeletelhető köd, aztán 150 kilométer eső, ónoseső. A GPS nyomorult két perc előnyért bevitt a Tiszaborzasztó falvakba. Négyszámjegyű, hóeltakarításról soha nem hallott utakon araszoltam. Húsz kilométert, kettesben. Körülöttem a helybéliek nyomultak a traktorjaikon. Én meg köztük egy kajakkal a tetőn. Simán csúsztam egy félórát. A GPS két perce miatt. Aztán hazafelé Putyin. A GPS Füzesabony környékén sikoltott egyet, majd újratervezett. Azt mondta, hogy Hatvannál menjek le Szolnokra, onnan a Mende-Sülysáp-Gyömrő-Vecsés vonalon haza tudok érni. Mindezt úgy, hogy nyílegyenesen hazavezető autópályán voltam. Szerencsére Hatvanig rendeződött a helyzet, a köcsög szekuritisek legalább az M0-át felszabadították – Ferihegyet nyilván nem – de Gyál felé kerülve végül hazajutottam.

Ónos

Minden, de tényleg minden le van fagyva. Imádom. Felvettem a nyuszitalpamat és irány a természet.
A teljes erdő egy merő jégpálya volt. Rajtam kívül senki nem mert bejönni. Elmondhatatlanul élveztem. Az egész erdő az enyém volt, nem találkoztam senkivel. Végtelen csend, madárcsicsergés.

Más.

Szegény szerencsétlen kajak sem gondolta volna, hogy egyszer majd jégpáncél fogja borítani.

2017-01-30 12.40.22