Ilyenkor már mindenhonnan záporozik ránk a ‘vedd meg ezt’, ‘ki ne hagyd azt’ és ‘egy utolsó senki vagy, ha nem leped meg szeretteidet valami nagyon drága, ellenben felesleges marhasággal’. Üde kivétel volt olvasni valahol egy írást, melyben a szerző kikelt a marketinghisztéria ellen. (De tényleg, ha nem lenne fájdalmas, hatalmasakat lehetne röhögni. Például azon, hogy ez az egész annyira megtetszett a török kereskedőknek, hogy ők is bevezetik. Nem, nem a karácsonyt, hiszen gyakorlatilag muszlim államról beszélünk. Nem, azt a felesleges karácsonyi maszlagot levakarják róla, nekik csak a vásárlási ünnep kell.) Nos, az a bizonyos cikk úgy végződött, hogy értelmes ember azt adja ajándékba a szeretteinek, ami a legdrágább kincse: az idejét. Egy közös élményben összefogva.

Elgondolkodtam. Mondjuk wellness? Igen.
Idén elviszem Nejt is a Bükkbe a háromnapos gyalogtúrára.

Ne húzd a szádat. A wellness azt jelenti, hogy egy hely, ahol jól érzed magad, ahol relaxálsz, ahol kisöpröd a fejedből a szemetet. Nekem ez a téli erdő.

Egy kicsit persze át kellett alakítanom a programot – a Kedves nem igazán szeret minusz tízben sátorban aludni – de nem volt gond.

Lillafüred – Bükkszentkereszt – Hollóstető – Répáshuta
2016.12.03; szombat

Reggelre elállt a szélvihar. Kisöpört minden felhőt az országból. Gyönyörú időt kaptunk.
Ez volt a karácsonyi ajándék az Univerzumtól.

Kései fekvés (ugye, Semmi Konferencia), hajnali ébresztő, reggel kilenckor már Lillafüreden kerestünk parkolóhelyet. Őrület, még télen is fizetősek a parkolók. Végül találtunk egy eldugott ingyeneset. Negyed tíz. Lendületesen nekivágtunk a túrának. Háromnegyed tíz. Hörögve támasztottuk hátunkat egy-egy fának.

  • Távolság: 17,28 kilométer.
  • Szint felfelé: 536 méter.
  • Szint lefelé: 350 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Nézd meg a térkép alatt a diagrammon: másfél óra alatt 300 méter szint. Négy kilométeren.

Viszont ezzel fel is értünk Bükkszentkeresztre. Micsoda meglepetés: pont volt is egy szentnek látszó kereszt a falu határában.

A jobb oldalon ácsorgó atyafiak kiszúrták a fényképezőgépet.
– Mosolyogj, Józsi! – szólt rá az egyik a másikra – Vesznek minket!
Integetve köszöntem meg a pozitív hozzáállást.

A tetőről remek kilátás nyílt a településre.

A nap is megjelent végre. Eddig egy árnyékos völgyben jöttünk felfelé. Ahogy később megbeszéltük, minden hegynek van egy jó és egy rossz oldala. A keleti, északi oldalakat nem igazán érte a nap, anélkül meg nem csak hogy hideg volt, de sokkal szomorúbbnak nézett ki az erdő is. Bezzeg ahol sütött a nap, nem győztünk eltelni a hangulattal.
De komolyan, nézd meg ezeket a képeket.

Nej neki is állt kaktuszokat emlegetni.

Ezt már írtam többször is, most csak röviden. Nej amikor hazajött Arizonából, boldogan mutogatta a fényképeit. Volt köztük vagy ötszáz kaktuszos. Amikor egy idő után kigúnyoltuk (Nem mondod? Még egy kaktus? Micsoda meglepetés!), elszontyolodva jegyezte meg, hogy valahogy odakint teljesen normális ötletnek tűnt lefényképezni minden érdekesebb kaktuszt. Azóta kaktuszolásnak nevezzük azt, amikor valaki belezúg egy tájba, és csak nyomja a gombot, sokadszor örökítve meg ugyanazt a témát.

Valahol igaza volt. Nekem a bükkerdő egy kicsit olyan, mint a templom. Azok a hatalmas szál fák, mintha oszlopok lennének, az oszlopcsarnok teteje pedig a lombtakaró. Sokkal hitelesebb hely Istent keresni, mint egy katedrális. Most pedig gyönyörűek voltak a fények, minden érdekesebb színkombinációnál felsikoltottam és már fényképeztem is.

Oké, lassan abbahagyom. Ott jártam, hogy beértünk Bükkszentkeresztre. Habár jól esett volna egy sör, de némi matekozás után inkább mentünk tovább. A GPS kijelezte, mikor megy le a nap, nem volt az olyan messze, addigra meg kellett érkeznünk. Volt nálunk fejlámpa, persze, de ember, a Bükkről beszélünk, a legendásan vacak túrajelzések hazájáról.

Megjegyzem, a jubileumi körtúra sárga jelzése – ezen mentünk egész nap – meglepően jó volt. (Pedig a múltkori bükki túra leírását úgy fejeztem be, hogy jubileumi körtúra, a jó k. nénikédet.) Egyébként úgy általában is éreztük, hogy elindult valami változás. De még igen messze vagyunk a jótól. Lásd a Bükki Srácok kiáltványát az útjelző táblák mellől.

A faluból a túraút végig kacérkodik a műúttal, hol rámászik, hol lefordul róla, hol csak átmegy rajta. Megéri kitartani mellette, elképesztően változatos a terep: hol bükkös, hol fenyves, olykor közvetlenül, éles határvonallal elválasztva egymástól.

Aztán a vége felé kissé kaotikus lett a jelzés, megjelentek tanösvények, de csak összezavarták az addig jónak nevezhető jelzéseket. Jött még két szuszogós kaptató és már Répáshuta fölött is voltunk.

Lezúdultunk a tetőről a faluba, mint Gandalf öt nap után virradatkor. Nej most először túrázott hátizsákkal és bár könnyített példány volt rajta, de már nagyon várta, hogy megszabadulhasson tőle. Na meg mind a ketten vártuk a sört és a vaddisznópörköltet.
Természetesen meglett minden. Délután négykor érkeztünk meg, húsz perc múlva be is sötétedett. Elfoglaltuk a szállást, ittunk egy csapolt Fácánt az ivóban, utána csendespihenő, fél hatkor pedig vacsi.

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Most olvastam vissza, hogy pont ugyanazt rendeltem, mint amikor először voltunk itt: házi szőlőpálinka, tárkonyos vaddisznóleves, tócsiba csavart vaddisznópörkölt. Desszertet nem kértünk. (Vicces is lett volna. Na meg emlékeztünk rá a társasjátékozós hétvégéről, hogy a hely nem igazán erős édességekben.)

Vacsora után nem siettünk fel. Rajtunk kívül nem volt senki az étteremben, jól esett üldögélni a cserépkályha mellett. Aztán megjöttek a népek az esti rendezvényre – volt velük vagy harminc aprókölyök – ezt inkább már nem vártuk meg. Én még kimentem a teraszra egy jégcsapos szivarra. Nej már aludt, mire visszaértem. Még olvasgattam estig, aztán alvás.

Répáshuta – Háromkő – Tarkő – Bánkút
2016.12.04; vasárnap

Nem biztos, hogy túl népszerűek voltunk, amikor reggel 8.00-kor megjelentünk reggelizni. A rendezvény hajnalig tartott, a személyzet pedig ugyanaz volt. Minket viszont szorított az idő. Kaptunk egy jó nagy adag hagymás rántottát. Az íze végigkísérte a napot. Reggeli után higiénia, pakolás, fél tízkor már a falu utcáit róttuk.

  • Távolság: 17,9 kilométer.
  • Szint felfelé: 605 méter.
  • Szint lefelé: 233 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Eleinte ugyanazon az úton mentünk, mint másfél évvel ezelőtt. A kaptató erősen belénk mart, de hát ezért jöttünk. A fennsík szélén tértünk le a jól ismert útról. Habár a látványos köveknél már többször is voltunk, de Nej ilyen gyönyörű, tiszta időben még nem látta a tájat. Márpedig a jó idő kitartott, semmi szél, semmi felhő, semmi csapadék. Igaz, minuszból egy kicsit sok volt, de valamit valamiért.
Gyakorlatilag a fennsík oldalán, peremén haladtunk. A tegnapi bükkös helyett most tölgyerdőkben sétáltunk. Ezek a fák nem olyan ünnepélyesek, sokkal inkább olyan, mint amikor bohó, játékos kutyák rohangálnak az ember körül.

Először a Háromkőre másztunk fel. Itt szembesültünk azzal, hogy a jó idő és a hétvége kihozta az embereket a fennsíkra. Nekem mindenképpen szokatlan volt a tömeg, én télen hétköznap szoktam túrázni, na akkor nincs senki sem. Itt viszont népes társaság telepedett le a kilátási pontra, szemmel láthatóan ott tervezték tölteni a napot. Elég nagy tahóság, nem is időztünk sokat, mentünk át a Tarkőre. Az egyébként is szebb.

A napfényből megint bementünk egy hegy rossz oldalára, árnyék… és hó.

Tudom, december, nem kellene meglepődnöm, de egész nap napsütésben jöttünk, el is felejtettük, hogy a víznek van szilárd halmazállapota is.
A Tarkő nem okozott csalódást. Ugyan itt is volt egy népes társaság, akik egész napra jöttek – tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, sört bontottak – de a Tarkőnél a kilátó szakasz jó száz méter, elfértünk egymás mellett.

Itt realizáltuk, hogy az idő nem mindenhol ilyen szép. Vannak olyan kevésbé szerencsés részei a vidéknek, melyekre vastag köd ült rá.

A fenti képen a Kékestető lóg ki a köd fölé.

Ezen pedig Eger látszik. Illetve pont nem, mert betakarta a köd.

Leültünk mi is egy-egy szélső sziklára, elővettük a szendvicseinket. Ebédeltünk. Ritkán van alkalmunk ilyen szép ebédlőben étkezni. A nap vadul sütött, odalent a játék utakon matchbox autók vánszorogtak.

Aztán mentünk tovább Bánkút felé. A GPS alapján egy kicsit el is rontottuk az időzítést: két óránk maradt a naplementéig, a tervezett táv pedig jó két és fél óra gyaloglás. A Bükk kiemelten legvacakabbul jelzett területén. Kicsit kiléptünk.

Legnagyobb meglepetésemre még jöttek szembe emberek Bánkút felől. Ők vajon hogyan számolhattak? Oké, a kövekre még kimennek, de hazafelé már sötétben kell bóklászniuk.

Belefutottunk egy nagyobb, jó húszemberes csapatba. Az élen négy, korunkbeli ember jött.
– Maguk a kövek felől jöttek? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Melyikről? A Tarkőről, vagy a Háromkőről?
– Mindkettő.
– Ejha. Melyiket ajánlják?
– A Háromkő közelebb van. A kilátás viszont a Tarkőről szebb.
– És ezek merre vannak?
– Mennek itt, aztán lesz egy elágazás. A Háromkő balra, a Tarkő jobbra.
– A Tarkő mennyi idő?
– Olyan 30-40 perc.
– Az nekünk 40. Köszönjük.

Mentünk tovább. Ekkor találkoztunk a kicsit leszakadt többiekkel. Elkaptunk egy beszélgetést.
– Te tudod, hol vagyunk?
– Dehogy tudom. De ott mennek elől a vének, elég, ha ők tudják.

Na, ezt már nem bírtuk röhögés nélkül Nejjel.

Aztán a szokásos produkció, először enyhe morgás, utána kisebb dühöngések. Nem tehetek róla, a fennsíkon mind az utak vezetése, mind a jelölése egyszerűen botrányos. Igen, látszik az erőlködés, sok az új festés, megjelentek az útjelző táblák (valakit valószínűleg kiküldtek külföldi tanulmányútra és ő jött vissza ezzel a fantasztikus új lehetőséggel), de összességében így is sokszor csak a GPS mentett meg attól, hogy éjszaka megegyenek a farkasok.

Az egyik jelzetlen földúton (igen, időnként inkább ilyesmiken haladtunk a jelzések helyett) Nej elvonult a fák közé könnyíteni magán, én pedig előrementem a jelzett útig. Pont jött is egy fiatal pár, akik nekiálltak tanakodni, hogy földút, vagy túraút. Vakartam a fejemet, aztán szolgálatkészen a segítségükre siettem és addig beszéltem nekik a fennsíkról, amíg elő nem bukkant Nej. Utána már elengedtem őket a földúton. Ezen is vigyorogtunk egy adagot.

Megint tökéletesen érkeztünk: tíz perccel a naplemente előtt. A látóhatárt szegélyező narancssárga gyűrűt már a teraszról néztük, sörrel és szivarral. A csendespihenőt kihagytuk, finoman szólva is farkaséhesek voltunk.

Ez volt a legnagyobb adag kaja, melyet rendelni lehetett. Ha azt kérdezed, mi volt rajta, egyszerűbb lenne azt felsorolnom, hogy mi nem. Levest nem kértünk elé, inkább sörrel locsolgattuk.

Ma én dőltem el hamarabb. Szép nagy alvást mutattam be.

Bánkút – Lillafüred
2016.12.05; hétfő

8.00-kor megint lent kukorékoltunk az étteremben. A személyzet még nem bootolt be teljesen, mi közben szétnéztünk, mit hagytunk ki. A fogadóból ugyanis este nyolckor mindenki hazament, rajtunk kívül más vendég nem volt, így miénk volt az egész épület. Tudtunk volna csocsózni, volt egy hatalmas bőr ülőgarnitúra, ahol társasjátékozhattunk volna és ha olyan kedvünk lett volna, akár akadálypályát is építhettünk volna, melyen a gyereketetőszékekkel krosszozhattunk volna körbe-körbe. Csupa jó program. Nekem is ilyenkor kellett beleszédülnöm az ágyba.

Reggeli, szivarkávé a teraszon, tisztálkodási körök, pakolás. Fél tízkor megint úton voltunk.

Elméletileg a lefelé menetet már unnunk kellett volna, annyiszor mentünk végig a Garadna völgyén. Ezért nem is arra mentünk: a Kühne Andor túrautat választottuk.

  • Távolság: 17,6 kilométer.
  • Szint felfelé: 151 méter.
  • Szint lefelé: 708 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

A csordáskúti ménes szénatárolója.

Errefelé kezdtünk filózni, hogy a kidőlt fákat vajon miért nem termelik ki? Hatalmas szál fák hevertek szanaszét. Szemmel láthatólag régóta. Nézd meg ezt.

Rádőlt a túraútra. Erre lépcsőt vágtak bele. De a másfél évvel ezelőtti akadálypálya is megvolt, csak motorosfűrésszel utat vágtak bele.

No mindegy, biztosan van rá valami logikus magyarázat.

A túraút jó választás volt. Sokkal szebb, mint a Garadna völgye. (A völgynek viszont nagy előnye a pisztrángkeltető, a sütödével. Persze csak szezonben, télen nincs nyitva.)
Fenyvesek váltják egymást bükkössel.

Aztán ahogy közeledtünk a műúthoz, megjelentek a házak.

Az utóbbi egy kulcsosház volt, teljesen lengyel hangulattal. Úgy értem, a lengyel kajaktúrán voltak ilyen helyek: fedett közösségi tér, valami tűzrakó hely, pottyantós budi. Itt ebédeltünk. Mármint a fedett térben.

Hamarosan ki is értünk az erdőből. A Hámori tóig a túraút szorosan a műút mellett megy, mi nem is tértünk le, hanem maradtunk a térdkímélő aszfalton.

Aztán a tó, de ez már gyakorlatilag Lillafüred. A távolság ugyanannyi volt, mint az előző két napon, de ma egy órával hamarabb érkeztünk meg, nyilván lefelé könnyebb haladni, mint felfelé.

Végül egy szelfi, ahogy én szeretem.

Nem tudom, mennyire jött át, az egyik legjobb túránk volt. Kimaxoltuk mindegyik napot, jó nagyokat mentünk, gyakorlatilag pont sötétedésig, az időjárás barát volt, sütött a nap ezerrel, se szél, se csapadék. Minden nap pont kellemesen fáradtunk el és mindegyik napot fejedelmi étkezéssel zártuk.
Valószínűleg lesz még pár ilyen a közeljövőben.

Ja, és ahogy elindultunk a kocsival, Lillafüred szélén megjelentek a felhők, Miskolc szélén eltűnt a nap, bent a városban pedig akkora köd volt, hogy kilóra mérték. Utána ugyanilyen sűrű köd a sztrádán, gyakorlatilag Gödöllőig.
Jól időzítettünk.

A teljes túra adatai:

  • Távolság: 52,74 kilométer.
  • Szint: 1457 méter.
  • Útvonal: Wikiloc map.
  • Fényképalbum: Flickr.