Egy utolsó morgás még 2016-ban

Tegnap annyira fájt a fogam, hogy kínomban újratelepítettem a laptopomat. Legalább megy közben az idő.

Oké, nem csak ez volt benne. Fél éve küzdök azzal, hogy nem megy Windows 10 alatt a Windows Update. (Az Office Update persze szuperül működik.) Az összes vudu varázslatot végigcsináltam, melyeket a neten találtam. Semmi. Az MS persze nem rakott ki hibaüzenetet értelmező táblázatot, a comunity meg… olyan segg, amennyire egy internetes community lehet. Így maradt végére a reinstall.

De nem erről akartam írni. (Bár az elfogyasztott whiskymennyiség után erősen gondolkodnom kellett, mire is akartam kihegyezeni ezt az írást.)

Na szóval, ez egy olyan laptop, mely meglehetősen erős (core-i7, 8 GB RAM, SSD) és grafikus teljesítmény tekintetében sem gyenge: az alaplapi Intel chipset grafikus kártyája (4000) mellett van benne egy AMD Radeon HD 76000M kártya is, mint extra GPU. Jól hangzik, mi? Hát nem. A két kártya közötti váltást az a bizonyos mélyen utált Catalyst program vezérli, ez pedig kapásból az összes grafikus alkalmazásnak – de tényleg az összesnek – letiltja a hozzáférést az erősebb videókártyához. Letiltotta az összes médialejátszó alkalmazást (böngészők included) és letiltotta az összes médiaszerkesztő alkalmazást is. Azaz a totalcommander-hez használhatom a GPU-t… de azokhoz az alkalmazásokhoz, amelyeknél tényleg szükségem lenne rá, azoknál nem. Csak. Mert a Catalyst gyárilag blokkol minden ilyen hozzáférést.

Vicces, nem? Kifizetsz 20-30e forintot, hogy legyen egy erősebb GPU-d a rendszerben… aztán a szoftver blokkol minden olyan lehetőséget, amikor értelme lenne használni.

Valahol annyira passzol ez az egész ehhez az évhez… na, mindegy, buék.

Gyors státusz

Ennyire még soha nem örültem annak, hogy szét akar robbanni a fejem a fogfájástól.

Több hónapnyi szenvedés után a fogorvosom végül beletörődött abba, hogy mélyebben kell gyökérkezelnie azt a fogat, mert ha hónapok óta folyamatosan fáj, akkor talán mélyebben van a probléma gyökere. Így ma mélyebben is kipucolta. Az egyébként begyulladt fogamat.
A medencecsontig még nem jutottunk le.

Jelenleg éppen kiment az érzéstelenítő hatása a számból.

Egy üveg whiskyvel és egy marék szivarral felvonultam a padlásra és nézem a darts vb-t.

Még az is lehet, hogy itt alszom.

Nem csoda, hogy hülyül az emberiség

Megint összegyűlt egy csomó hivatalos levél, nincs is jobb, mint a két ünnep között ilyesmikkel gyötörni magunkat.

Rögtön itt van egy. Generali biztosító. Azt írják, hogy a kötelező biztosításos csekk mellé csomagoltak egy ajándékot: egy szélvédő matricát. Nocsak. Olvasom a matricához mellékelt szöveget: szélvédő, kőfelverődés javítása. Hoppá. Bámulatos, hol tart már a tudomány. Matricával gyógyítható lenne a kavicsfelverődés? Olvassuk tovább. Azt mondja, hogy ragasszam rá a matricát úgy, hogy az átlátszó kör lefedje a sérülést. Oké. Utána nézzem meg, hogy a kör teljesen lefedi-e a sérülést. Jó. Majd ha lefedi, akkor hívjam fel a Generalit, ahol megmondják, hol találok velük szerződött szélvédőjavító szakembert, aki a cég számlájára javítja a sérülést.
Na, ekkor már elkezdtem keresni a kandi kamerát. Tehát a cég legyártatott X ezer matricát. Kipostázta. Nekem rá kell ragasztanom a szélvédőre, utána persze le kell szednem. Mindezt azért, hogy megállapíthassuk, hogy a sérülés nagyobb területű-e, mint egy háromcentis átmérőjű kör területe. Ahelyett, hogy ezt így, szövegesen beleírták volna a levélbe.

Ja, a Generalinál az utánfutóm van biztosítva.

Egy újabb hiábavaló decemberi reménykedés

Itt van megint a december. Az a hónap, amikor pár napig elkezdek tévét nézni. Nem, nem a Reszkessetek Betörők-re gondolok, hanem a darts VB-re. Szép, hosszú közvetítések vannak, durván délután kettőtől éjfélig mennek a meccsek. Attól viszont már elszoktam, hogy ennyi időt üldögéljek a tévé előtt. Valakinek a padláson is szivaroznia kell. Persze ott nincsen tévé. Laptop viszont annál inkább.
De jó is lenne, ha lehetne rajta tévét nézni. A XXI. században. Nagysebességű internethozzáféréssel. Digitális tévéadással.
Naná, hogy nem lehet.
Az ingyenes stream-ek elérése nagyjából olyan, mintha kokainnal kereskednél a neten. Mindenki ott irtja, ahol lehet, ami van, arra pedig ezerrel rátelepült az internetes maffia. Malware terjesztés, scam, amit akarsz.
De ezt még valahol meg is értem. A tévétársaságok, akik megvették a közvetítés jogát, nyilván azt szeretnék, ha te, mint néző, fizetnél is érte. Elvégre ez egy üzleti vállalkozás. A gond ott van, amikor fizetsz érte… és ennek ellenére sem tudod nézni.
Ez a T-Home.
Van TV GO előfizetésünk, mely elméletileg pont ezt tudja. Mobil eszközön – telefon, tablet, laptop – tudod nézni az adást. Pontosabban, tudnád. Ha azok a seggfejek képesek lennének olyan alkalmazást írni, amelyik működik. Androidhoz, IOS-hez van app, ez működik is, igaz, meg kell elégedned az egérmozi méretű képpel. A laptop kategóriát viszont nem tudták megugorni. Eleve ott kezdődik, hogy a szutyok programjuk a legtöbb böngészőn nem fut. (Konkrétan nem fut Chrome-on, Edge-n, Operán, Safari-n, és 64 bites Explore-en.) Akkor min fut? IE9-en. Őrület.
Jöjjön a Firefox, mert valamilyen félreértés miatt azon is fut. Bejelentkezés után azt írja ki a weboldal, hogy telepítened kell egy kliensprogramot. Böngészőhöz. Vastag kliens. A XXI. században. Na mindegy. Telepítsük. Aztán a telepítő elszáll. Nem tudja feltenni a vastag kliens alá a directx9-et. Na, ez az a pillanat, amikor az ember agya eldobja a szíjat. Mit akar telepíteni??? DirectX9-et? Egy gépre, melyen gyárilag már DX11.2 van? DX9 saccra valamikor a Vista környékén volt használatban. Eszüknél vannak?
És ezt a szart nyomják még mindig. Tavaly decemberben reménykedtem, hogy valamelyik fejlesztőnek, vagy szoftvertervezőnek elfogy a tudatmódosítója és egy pillanatra közel kerül a valósághoz, neadjisten ránéz a naptárra és felkiált, hogy emberek, mi ez a szar, amit csinálunk? De nem. A specifikációban minimálkonfiguráció van megadva, én legalábbis így értelmezem:

A TV GO szolgáltatás SD tartalmak lejátszásának _minimum feltételei_ Windows operációs rendszerű számítógépen:
Operációs rendszer:
Microsoft Windows Vista Service Pack 1+ (32 és 64 bites verzió)
Microsoft Windows 7 (32 és 64 bites verzió)
Microsoft Windows 8 (32 és 64 bites verzió, csak desktop módban, a csempe indítás nem támogatott)

De nem, a gyakorlat azt mutatja, hogy nem is fut máson.És mivel egy év alatt sem történt változás, valószínűleg szarnak az egészre.

Ja, és akkor ne is beszéljünk azokról a szerencsétlenekről, akik Linux alól böngésznek.

Szóval újfent dühönghettem egyet. (Nem, ne gyere más szolgáltatókkal, a világ végén lakunk, itt nincs más.)

Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy van a fiókban egy ezer éve nem használt tabletem, hátha. És igen, ezzel sikerült megoldanom a problémát.

2016-12-28 20.11.42

De mit csinál az, akinek nincs tabletje? Elkönyveli, hogy fizet valamiért, amit a szolgáltató balfaszsága/arroganciája miatt nem lehet használni?

PS.
Egy kicsit utánaolvastam. Azt magyarázták egy helyen, hogy azért kell külön program, hogy a stream-et, azaz az adást ne tudd rögzíteni. Mert mégis, hogy gondolod?
Nem tudom, mennyire igaz az állítás, de ez nagyjából az a pont, amikor az embernek már kommentálni sincs kedve. Túl magas a labda.

Húsleves újraértelmezve

Maradék feldolgozás. A húslevesre ki lett mondva a fatva: legkésőbb ma délben vagy megesszük, vagy kidobjuk.

A következő reggelit találtam ki. Két fej hagymát megfonnyasztottam, rádobtam négy szelet bacont. A leveshúsos tálról elvettem egy nagy csirkemellet, lefejtettem a csontokról a húst, majd apróra morzsoltam. Ráborítottam a piruló hagymára, rákerült egy kevés leveszöldség is, majd tettem mellé négy evőkanál csigatésztát. Só, bors, pici oregánó és kömény. Végül mindezt ropogósra sütöttem.
Tálaláskor wasabit szedtem mellé a tányérra. Isteni volt.

A csizma sarkán 06/05

Tél, fagy, szélvihar. A legjobb időszak az évközben felgyülemlett videó nyersanyagok feldolgozására.

Idén újítottam. Immár nem akarok minden anyagból dokumentumfilmet vágni. (Persze, lesz azért olyan is, de 2016-ból maximum egy.) Ehelyett a hangulatra mentem rá. Nem kell, hogy minden belekerüljön, amit felvettem. Nem kell, hogy unalmassá nyúljon. Tempós vágás, illeszkedő zene, instant öröm.

Barival kezdem. Ez egy kissé hosszabb lett (9 perc), de vedd figyelembe, hogy idén háromszor voltam ebben a dél-olasz városban: januárban a családdal, utána kétszer egyedül.


Bari 2016 by jozsef-petrenyi

Mindig van lejjebb

Mostanában nincsenek túl jó napjaim. Az tervezett volt, hogy a héten visszamegy a felső körhidam a szervízbe, azaz felső fogsor nélkül leszek. Az viszont nem, hogy kedden egy virsli akkora megerőltetést okozzon, hogy – Liberechez hasonlóan – bedurranjon megint az egyik gyökérkezelt fogam. És ebben nem is a fájdalom a legrosszabb, hanem az, hogy borult az eddigi koncepciónk, azaz nyomozhatunk tovább, mi van ezzel a foggal, azaz megint csúszik a végleges berakás.
Cifrázta a helyzetet, hogy 4-5 napja olyan erős refluxrohamaim vannak, hogy dupla adag gyógyszert kell szednem, ha reggel élve szeretnék felkelni. (A nagyon erős bukás vissza tud folyni a légcsőbe, sajnos tesztelve.) Nagyjából sejtem is az okát: befigyelt egy masszív szorulás, márpedig minden, ami terhelést helyez a gyomorra, növeli a refluxot. Na szóval, így.
A mai nap is úgy telt, ahogy ezen a héten a többi. Enni nem nagyon ettem, a vécével be-bepróbálkoztam, de sikertelenül, leginkább feküdtem az ágyban és olvastam.
Délután hatkor volt jelenésem a fogorvosnál. Leültem a váróban, olvasgattam. Már csak egy ember volt előttem, amikor a gyomrom jelzett: ‘hé, manus, nem te akartál egész nap vécére menni? Mert akkor van egy jó hírem, most mehetsz. De jobb, ha szaladsz.’ Felálltam, jelentőségteljesen körbenéztem, jelezve, hogy visszajövök, mint a Terminátor, aztán tekerés. A vécében éreztem, hogy vizes a talaj, de nem igazán foglalkoztam vele. Beültem a kupéba. Nos, lehet, hogy gyorsan kellett mennem, de a többnapos szorulás… hát nem adta meg magát könnyen. Ekkor jöttek be a takarítónők. Könnyed beszélgetés közben fejezték be a helyiség takarítását, miközben én egy centi vastag deszkalap mögött lapítottam Öt centire kilógó szemekkel. Aztán amikor kimentek, lekapcsolták a villanyt, erre kénytelen voltam reagálni, persze megijedtek, aztán elnézést kértek, amire nekem megint válaszolnom kellett volna, de ekkor beugrott, hogy tulajdonképpen felső fogsor nélkül, pokolian fájó foggal ülök a csepeli SzTK vécéjében és egy kisebb szüléssel felérő szorulás közben két nővel kellene könnyedén csevegnem, szóval inkább elröhögtem magamat.
Soha ne mondd, hogy kipróbáltál már mindent az életben.

Zamat

“Szegény Virágot eltemettük. Halála, mint többnyire minden litterátoroké, rettentő például szolgálhat mindannak, ki az ügyefogyott magyar litteratura kopár mezejére egy élet útjárul eltévedni elég boldogtalan; ha az ilyet valami rettenthetné. Szegényül és elhagyottan holt meg, egy-két jóbarátja segítette, tehetősb ismerősei nem úgy, mint ahogy illett volna. A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott; mert gondviselő nélkül élt, gyámtalan öregségségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerűen bölcs élete kevéssel elégedő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés eltehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon s macskája rajta járt. Ezek voltak az őrállatai az emberektől elhagyottnak; s mind mondják egy összerágott ezüstkanál hevere székén, mellyel hihetőleg orvosságot akara bevenni, az ajtót háziasszonya úgy törette rá éjnek idején; de még akkor is szűken, utóbb pedig már késen jött az orvosi segedelem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálának meggondolása; vagy nem elég szomorú tünemény-e magában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett válnia.”

A fenti idézet Vörösmarty 1838-ban írt leveléből való, Horváth Ferencnek írta Virág Benedek haláláról.
De nem ez a lényeg. Hanem a stílus. A nyelv zamata.
Olvasd el még egyszer. Alaposan.
Képes lennél-e ilyen stílusban ma írni? Ilyen mondatszerkezetekkel?
Kizárt. Ma ezeket a szerkezeteket már nem ismerjük, nem használjuk. Persze, modernizálódott a nyelvünk, de egyben szegényedett is. Hiába van erő a fenti stílusban, ha ma próbálnánk használni, már modorosság lenne.

Olvasónapló

Eriggy, oszt baszd meg a hullócsillagot,
vagy ha nem tetszik, megbaszhatod akár a fényességes telihóóóóóóódat!

Hát mi mással kezdje az ember Vonnegut-ot, mint a Börleszk-kel? A második Vonnegut regényem volt, az elsőt, a Macskabölcsőt csak kölcsönben kaptam meg, azóta nyilván beszereztem, de sajnos már nem a Réber által illusztrált kiadásban, ezért nem is azzal kezdtem.

Szóval Jocika 18 éves, a szüleivel nyaral Kenesén a vállalati üdülőben. (A nyaralásról egy nappal hamarabb megy haza vonattal, mert már várja Egerben a katonai behívó.) Nappal úszik, emellett nagyokat pingpongozik az apjával. Az Öreg lassan kezdi felfogni, hogy a gyerek nő, növöget, és immár méltónak tartja arra, hogy az üdülői ebéd előtt meg-meghívja egy felesre. Jocika örömmel fogadja a gesztust.

Hat évvel később a már egyetemista Józsefet a furfangos sors ugyanebbe az üdülőbe vezérelte, egy országos bridzs versenyre. Amikor a szünetben elmesélte emlékeit a csapattársainak, mindenki jót mosolygott. És amikor Józsefnek éppen nem ment jól a játék, akkor hoztak neki egy felest.
A következő partiban József agyonvágta a torna egyik kiemelt párosát.

Szóval 1982, családi üdülés. Jocika a Börleszk-et hozta magával olvasnivalónak. A kényelemmel nem vacakolt, hasra dobta magát a padlószőnyegen, úgy olvasott. És a szülei rohadtul nem értették, miért dobja félre időnként a könyvet és csapkodja ököllel a földet. Fülig érő szájjal, harsányan röhögve.

Nos, ez a Börleszk. És ma is ugyanaz.

PS.
A külön vicc. A könyv hátsó borítóján az ár. 20 forint. Egy Réber által illusztrált, ma már beszerezhetetlen könyvért.

Rakd nyélen

A Róbert Károly körút feltúrva. A 14-es villamos nem jár. A kék metró vészforgatókönyv alapján üzemel, de így is lerohadt késő délután, a Nagyvárad tér és a Lehel tér között metrópótlók jártak. Az M5 bevezető a Határ-úti felüljáró felújítása miatt hónapok óta járhatatlan. Emiatt az összes környező út beáll, mint a gerely. A népligeti parkolóhoz vezető összes utat lezárták valami maszatolás miatt. Az Üllői út menekülőútjának számító Vak Bottyán út utolsó 50 métere – a Határ útnál – lezárva. Délután valamiért az 1-es villamost is leállították, villamospótló buszok jártak a Hungária körúton. Illetve jártak volna, ha nem dugultak volna bele a forgalomba.
És ez egy átlagos hétköznap.
Az a barom Tarlós, bármennyire is nem áll szándékában, de a legjobb úton halad, hogy a város közlekedését átterelje kerékpárra.

Micsoda éjszaka volt

Mostanában a padláson töltöm az estéimet. Nem azért, mert annyira jó hely – persze nem is rossz – hanem azért, mert gyakorlok beszélni. Ne nézz furán. A homeworking egyik hátránya, hogy az ember elszokik a hosszú beszédektől, most pedig megint olyan hetem van, hogy napi 4-5 órát kell beszélnem, gyakorlatilag folyamatosan.
Tegnap este is toltam, ahogy kell. Éjfél körül hazajött Nej valami céges buliból, elbeszélgettünk. Én kiültem a padlásnyílásba, lelógattam a lábamat, ő pedig nekitámaszkodott a létrának. Aztán elment aludni. Hajnali egykor fejeztem be a felkészülést, mentem volna le. Volna. Nej olyan jól támaszkodott a létrának, hogy az becsuklott és meg is akadt a padlóban. (Ez egy ilyen összehajtogatható és plafonra feltolható létra.) Próbáltam fentről kimozdítani a holtpontról, de sehogyan sem sikerült. Kábé egy métert le tudtam ereszkedni, innen már csak másfél méter ugrás kellett volna, viszont félő volt, hogy az elrugaszkodás ereje kimozdítja a holtpontról a létrát és akkor ugrás helyett pofáraesés lesz. Betonra. Másfél méterről.

Hmm. Kiültem megint a feljáróba. Gondoltam, felhívom Nejt telefonon, hátha még nem alszik.
Kiválasztottam a favoritok közül, meg is jelent az arcképe, ráböktem a mobilszámára. A készülék tárcsázta is. A híváslistából a legutolsó számot. Hajnali egykor. Az IQJB üzletfejlesztési igazgatóját. Mondom, hajnal egykor. Pánikszerűen nyomkodtam a ‘leteszemleteszemleteszem’ gombot, de lefagyott a kezelői felület, nem reagált semmire. Az illető viszont felvette. Hajnali egykor. Szerencsére hamar letette, én pedig újraindítottam a telefont. Utána már rendben működött. Hívtam Nejt, naná, hogy aludt, nem vette fel. Végül valahogy lejutottam: lelépkedtem, amíg tudtam, utána csimpánzolva, azaz csak kézzel kapaszkodva a fokokba, leengedtem magamat.

Odabent egész nap kerestem az illetőt, hogy elmondjam, mi is volt ez, meg elnézést kérjek, de nem sikerült találkoznunk. Lehet, hogy este felhívom. Mondjuk hajnali egykor.

Tárgyak értékei

Az egyik öreg öngyújtómnak megint égési problémái vannak. Elég banális dolog, nem?

Igen is, meg nem is.

Ez tényleg egy régi, de kedvenc öngyújtóm. Egyégős fáklyagyújtó, tipikusan szivarokhoz. Olyan 3-4e forintba került.
Semmi pénzért nem dobnám ki.
Rendszeres hibája az, hogy bekormozódik a fáklyája. Ilyenkor ki kell pucolni. Nem igazán értek hozzá, megfelelő eszközeim sincsenek. Évekig úgy ment a tisztítás, hogy a cimborám, Rudi, aki civilben fogászati berendezések karbantartásával, azaz finommechanikával foglalkozott, megpucolta nekem.
Aztán Rudit pár éve elvitte a rák. De mielőtt meghalt volna, még szakított rá időt, hogy – egy hónappal a halála előtt – kiugrott hozzám és egy gyorstalpalón megtanított arra, hogyan kell ezt az öngyújtót megpucolni. Ezt adta át nekem, utolsó gesztusként.

Persze a pucoláshoz kellettek eszközök is. Nagyítót még tudtam venni. De fogászati eszközeim nem voltak. Ehhez kellett a mostani fogorvosom. Tudom, a pacák a blogon leginkább negatív kontexusban szerepel, pedig ennél többet érdemel. Most nem akarok mélyebben belemenni, a lényeg, hogy nagyon jó fogorvos, csak éppen az ügyfélkezelése… mondjuk úgy, hogy laza. Aztán amikor elmeséltem neki a sztorit, meg hogy szivargyújtó pucolása, vigyorgott egy nagyot és segített kiválogatni a készletéből, hogy mi minden kellhet nekem.

Nos, ennyi. Manapság, amikor kezd vacakolni a gyújtóm és nekiállok pucolni, ennek a két embernek a tekintetét érzem magamon. És amikor sikerül a takarítás, a gyújtó újra úgy üzemel, mint egy új, mindkettőjük felé biccentek egyet.

YOLO

– Mi értelme halálra dolgozni magunkat, ha nem élvezhetjük, amink van? – tettem fel magamnak a kérdést szombat délben, majd kimentem a konyhába, sütöttem egy fokhagymás-krumplis-rozmaringos csirkehúst, elkortyoltam hozzá egy üveg vörösbort és csutkáig tekertem a hangerőt a Laibach Macbeth lemezén.

Motiváció

Közeledik az év vége, ilyenkor kell átnézni az éves könyvelést minden érintett vállalkozásban. Aztán a BT-nél kiugrott, hogy van vagy 200e forintnyi adótúlfizetésem.
Rögtön gyanút fogtam.
Ráment egy fél napom, hét évre visszamenőleg kigyűjtöttem minden fontosabb adatot, bazi nagy excel tábla, ahogy kell. Kiderült, hogy nem, nem ez a helyzet, sokkal inkább egy egészen derék hátralék lóg a nyakamon. Tekintve, hogy jövőre teljesen le szeretném építeni a BT-t, ezt mindenképpen rendeznem kell.

Hamarosan lesz egy tanfolyamom. Nos, az ebből befolyó pénz pont elég lesz a rendezésre.
Azaz az oktatás minden percében azt fogom érezni, hogy nem magamnak, hanem az adóhivatalnak dolgozom.

Tudom motiválni magam.

Olvasónapló

Heller elképesztően abszurd és mélyen fekete humorú regénye után határozott késztetést éreztem arra, hogy újraolvassam a teljes Vonnegut életművet, beleértve az eddig nem értett könyveit is. Pont itt van az idejük.

De addig elkövettem egy újabb véletlenszerű benyúlást.
Moldova: A Magyar Atom.
Elsőre azt mondtam, hogy remek választás. Annyi nehéz, döngőléptű könyv után legyen már végre egy kis vidámság, némi könnyed röhögés.

Hááát…

Tulajdonképpen röhögtem. De hogy felhőtlenül… az túlzás.
Moldova maró szatírái a hetvenes évek világát figurázzák ki. Csakhogy. Jelenleg egész Magyarország, úgy ahogy van, pontosan a hetvenes években van. Ráismertem. Most őszintén: röhögjek? Amikor Moldova kikarikírozza a semmihez nem értő, de feltétlenül párthű funkcioniárisokat? A nem megfelelően vonalas emberek pályán kívülre szorítását? Az ordítóan ostoba és ártalmas megoldásokat? Az “ezek a hülyék úgyis mindent bevesznek” hivatalos pártálláspontokat? Az életképes üzletekre való rátelepülést, lenyúlást, megfojtást?
Oké, tudom, ennek a népnek ez kell, mert ezt szokta meg, ehhez alakultak ki a szociális reflexei. De könyörgöm, nem kellene egyszer, csak a kiváncsiság kedvéért, kipróbálni valami újat is?

Wellness

Ilyenkor már mindenhonnan záporozik ránk a ‘vedd meg ezt’, ‘ki ne hagyd azt’ és ‘egy utolsó senki vagy, ha nem leped meg szeretteidet valami nagyon drága, ellenben felesleges marhasággal’. Üde kivétel volt olvasni valahol egy írást, melyben a szerző kikelt a marketinghisztéria ellen. (De tényleg, ha nem lenne fájdalmas, hatalmasakat lehetne röhögni. Például azon, hogy ez az egész annyira megtetszett a török kereskedőknek, hogy ők is bevezetik. Nem, nem a karácsonyt, hiszen gyakorlatilag muszlim államról beszélünk. Nem, azt a felesleges karácsonyi maszlagot levakarják róla, nekik csak a vásárlási ünnep kell.) Nos, az a bizonyos cikk úgy végződött, hogy értelmes ember azt adja ajándékba a szeretteinek, ami a legdrágább kincse: az idejét. Egy közös élményben összefogva.

Elgondolkodtam. Mondjuk wellness? Igen.
Idén elviszem Nejt is a Bükkbe a háromnapos gyalogtúrára.

Ne húzd a szádat. A wellness azt jelenti, hogy egy hely, ahol jól érzed magad, ahol relaxálsz, ahol kisöpröd a fejedből a szemetet. Nekem ez a téli erdő.

Egy kicsit persze át kellett alakítanom a programot – a Kedves nem igazán szeret minusz tízben sátorban aludni – de nem volt gond.

Lillafüred – Bükkszentkereszt – Hollóstető – Répáshuta
2016.12.03; szombat

Reggelre elállt a szélvihar. Kisöpört minden felhőt az országból. Gyönyörú időt kaptunk.
Ez volt a karácsonyi ajándék az Univerzumtól.

Kései fekvés (ugye, Semmi Konferencia), hajnali ébresztő, reggel kilenckor már Lillafüreden kerestünk parkolóhelyet. Őrület, még télen is fizetősek a parkolók. Végül találtunk egy eldugott ingyeneset. Negyed tíz. Lendületesen nekivágtunk a túrának. Háromnegyed tíz. Hörögve támasztottuk hátunkat egy-egy fának.

  • Távolság: 17,28 kilométer.
  • Szint felfelé: 536 méter.
  • Szint lefelé: 350 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Nézd meg a térkép alatt a diagrammon: másfél óra alatt 300 méter szint. Négy kilométeren.

DSC_2400

DSC_2406

DSC_2408

Viszont ezzel fel is értünk Bükkszentkeresztre. Micsoda meglepetés: pont volt is egy szentnek látszó kereszt a falu határában.

DSC_2435

A jobb oldalon ácsorgó atyafiak kiszúrták a fényképezőgépet.
– Mosolyogj, Józsi! – szólt rá az egyik a másikra – Vesznek minket!
Integetve köszöntem meg a pozitív hozzáállást.

A tetőről remek kilátás nyílt a településre.

DSC_2439

DSC_2441

A nap is megjelent végre. Eddig egy árnyékos völgyben jöttünk felfelé. Ahogy később megbeszéltük, minden hegynek van egy jó és egy rossz oldala. A keleti, északi oldalakat nem igazán érte a nap, anélkül meg nem csak hogy hideg volt, de sokkal szomorúbbnak nézett ki az erdő is. Bezzeg ahol sütött a nap, nem győztünk eltelni a hangulattal.
De komolyan, nézd meg ezeket a képeket.

DSC_2414

DSC_2419

Nej neki is állt kaktuszokat emlegetni.

Ezt már írtam többször is, most csak röviden. Nej amikor hazajött Arizonából, boldogan mutogatta a fényképeit. Volt köztük vagy ötszáz kaktuszos. Amikor egy idő után kigúnyoltuk (Nem mondod? Még egy kaktus? Micsoda meglepetés!), elszontyolodva jegyezte meg, hogy valahogy odakint teljesen normális ötletnek tűnt lefényképezni minden érdekesebb kaktuszt. Azóta kaktuszolásnak nevezzük azt, amikor valaki belezúg egy tájba, és csak nyomja a gombot, sokadszor örökítve meg ugyanazt a témát.

Valahol igaza volt. Nekem a bükkerdő egy kicsit olyan, mint a templom. Azok a hatalmas szál fák, mintha oszlopok lennének, az oszlopcsarnok teteje pedig a lombtakaró. Sokkal hitelesebb hely Istent keresni, mint egy katedrális. Most pedig gyönyörűek voltak a fények, minden érdekesebb színkombinációnál felsikoltottam és már fényképeztem is.

DSC_2418

DSC_2448

Oké, lassan abbahagyom. Ott jártam, hogy beértünk Bükkszentkeresztre. Habár jól esett volna egy sör, de némi matekozás után inkább mentünk tovább. A GPS kijelezte, mikor megy le a nap, nem volt az olyan messze, addigra meg kellett érkeznünk. Volt nálunk fejlámpa, persze, de ember, a Bükkről beszélünk, a legendásan vacak túrajelzések hazájáról.

Megjegyzem, a jubileumi körtúra sárga jelzése – ezen mentünk egész nap – meglepően jó volt. (Pedig a múltkori bükki túra leírását úgy fejeztem be, hogy jubileumi körtúra, a jó k. nénikédet.) Egyébként úgy általában is éreztük, hogy elindult valami változás. De még igen messze vagyunk a jótól. Lásd a Bükki Srácok kiáltványát az útjelző táblák mellől.

DSC_2415

A faluból a túraút végig kacérkodik a műúttal, hol rámászik, hol lefordul róla, hol csak átmegy rajta. Megéri kitartani mellette, elképesztően változatos a terep: hol bükkös, hol fenyves, olykor közvetlenül, éles határvonallal elválasztva egymástól.

DSC_2450

DSC_2459

Aztán a vége felé kissé kaotikus lett a jelzés, megjelentek tanösvények, de csak összezavarták az addig jónak nevezhető jelzéseket. Jött még két szuszogós kaptató és már Répáshuta fölött is voltunk.

DSC_2474

DSC_2473

Lezúdultunk a tetőről a faluba, mint Gandalf öt nap után virradatkor. Nej most először túrázott hátizsákkal és bár könnyített példány volt rajta, de már nagyon várta, hogy megszabadulhasson tőle. Na meg mind a ketten vártuk a sört és a vaddisznópörköltet.
Természetesen meglett minden. Délután négykor érkeztünk meg, húsz perc múlva be is sötétedett. Elfoglaltuk a szállást, ittunk egy csapolt Fácánt az ivóban, utána csendespihenő, fél hatkor pedig vacsi.

DSC_2475

DSC_2477

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Most olvastam vissza, hogy pont ugyanazt rendeltem, mint amikor először voltunk itt: házi szőlőpálinka, tárkonyos vaddisznóleves, tócsiba csavart vaddisznópörkölt. Desszertet nem kértünk. (Vicces is lett volna. Na meg emlékeztünk rá a társasjátékozós hétvégéről, hogy a hely nem igazán erős édességekben.)

Vacsora után nem siettünk fel. Rajtunk kívül nem volt senki az étteremben, jól esett üldögélni a cserépkályha mellett. Aztán megjöttek a népek az esti rendezvényre – volt velük vagy harminc aprókölyök – ezt inkább már nem vártuk meg. Én még kimentem a teraszra egy jégcsapos szivarra. Nej már aludt, mire visszaértem. Még olvasgattam estig, aztán alvás.

Répáshuta – Háromkő – Tarkő – Bánkút
2016.12.04; vasárnap

Nem biztos, hogy túl népszerűek voltunk, amikor reggel 8.00-kor megjelentünk reggelizni. A rendezvény hajnalig tartott, a személyzet pedig ugyanaz volt. Minket viszont szorított az idő. Kaptunk egy jó nagy adag hagymás rántottát. Az íze végigkísérte a napot. Reggeli után higiénia, pakolás, fél tízkor már a falu utcáit róttuk.

DSC_2479

  • Távolság: 17,9 kilométer.
  • Szint felfelé: 605 méter.
  • Szint lefelé: 233 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Eleinte ugyanazon az úton mentünk, mint másfél évvel ezelőtt. A kaptató erősen belénk mart, de hát ezért jöttünk. A fennsík szélén tértünk le a jól ismert útról. Habár a látványos köveknél már többször is voltunk, de Nej ilyen gyönyörű, tiszta időben még nem látta a tájat. Márpedig a jó idő kitartott, semmi szél, semmi felhő, semmi csapadék. Igaz, minuszból egy kicsit sok volt, de valamit valamiért.
Gyakorlatilag a fennsík oldalán, peremén haladtunk. A tegnapi bükkös helyett most tölgyerdőkben sétáltunk. Ezek a fák nem olyan ünnepélyesek, sokkal inkább olyan, mint amikor bohó, játékos kutyák rohangálnak az ember körül.

DSC_2495

DSC_2504

DSC_2518

Először a Háromkőre másztunk fel. Itt szembesültünk azzal, hogy a jó idő és a hétvége kihozta az embereket a fennsíkra. Nekem mindenképpen szokatlan volt a tömeg, én télen hétköznap szoktam túrázni, na akkor nincs senki sem. Itt viszont népes társaság telepedett le a kilátási pontra, szemmel láthatóan ott tervezték tölteni a napot. Elég nagy tahóság, nem is időztünk sokat, mentünk át a Tarkőre. Az egyébként is szebb.

DSC_2508

DSC_2507

A napfényből megint bementünk egy hegy rossz oldalára, árnyék… és hó.

DSC_2514

Tudom, december, nem kellene meglepődnöm, de egész nap napsütésben jöttünk, el is felejtettük, hogy a víznek van szilárd halmazállapota is.
A Tarkó nem okozott csalódást. Ugyan itt is volt egy népes társaság, akik egész napra jöttek – tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, sört bontottak – de a Tarkőnél a kilátó szakasz jó száz méter, elfértünk egymás mellett.

DSC_2524

Itt realizáltuk, hogy az idő nem mindenhol ilyen szép. Vannak olyan kevésbé szerencsés részei a vidéknek, melyekre vastag köd ült rá.

DSC_2528

A fenti képen a Kékestető lóg ki a köd fölé.

DSC_2529

Ezen pedig Eger látszik. Illetve pont nem, mert betakarta a köd.

Leültünk mi is egy-egy szélső sziklára, elővettük a szendvicseinket. Ebédeltünk. Ritkán van alkalmunk ilyen szép ebédlőben étkezni. A nap vadul sütött, odalent a játék utakon matchbox autók vánszorogtak.

Aztán mentünk tovább Bánkút felé. A GPS alapján egy kicsit el is rontottuk az időzítést: két óránk maradt a naplementéig, a tervezett táv pedig jó két és fél óra gyaloglás. A Bükk kiemelten legvacakabbul jelzett területén. Kicsit kiléptünk.

Legnagyobb meglepetésemre még jöttek szembe emberek Bánkút felől. Ők vajon hogyan számolhattak? Oké, a kövekre még kimennek, de hazafelé már sötétben kell bóklászniuk.

Belefutottunk egy nagyobb, jó húszemberes csapatba. Az élen négy, korunkbeli ember jött.
– Maguk a kövek felől jöttek? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Melyikről? A Tarkőről, vagy a Háromkőről?
– Mindkettő.
– Ejha. Melyiket ajánlják?
– A Háromkő közelebb van. A kilátás viszont a Tarkőről szebb.
– És ezek merre vannak?
– Mennek itt, aztán lesz egy elágazás. A Háromkő balra, a Tarkő jobbra.
– A Tarkő mennyi idő?
– Olyan 30-40 perc.
– Az nekünk 40. Köszönjük.

Mentünk tovább. Ekkor találkoztunk a kicsit leszakadt többiekkel. Elkaptunk egy beszélgetést.
– Te tudod, hol vagyunk?
– Dehogy tudom. De ott mennek elől a vének, elég, ha ők tudják.

Na, ezt már nem bírtuk röhögés nélkül Nejjel.

Aztán a szokásos produkció, először enyhe morgás, utána kisebb dühöngések. Nem tehetek róla, a fennsíkon mind az utak vezetése, mind a jelölése egyszerűen botrányos. Igen, látszik az erőlködés, sok az új festés, megjelentek az útjelző táblák (valakit valószínűleg kiküldtek külföldi tanulmányútra és ő jött vissza ezzel a fantasztikus új lehetőséggel), de összességében így is sokszor csak a GPS mentett meg attól, hogy éjszaka megegyenek a farkasok.

Az egyik jelzetlen földúton (igen, időnként inkább ilyesmiken haladtunk a jelzések helyett) Nej elvonult a fák közé könnyíteni magán, én pedig előrementem a jelzett útig. Pont jött is egy fiatal pár, akik nekiálltak tanakodni, hogy földút, vagy túraút. Vakartam a fejemet, aztán szolgálatkészen a segítségükre siettem és addig beszéltem nekik a fennsíkról, amíg elő nem bukkant Nej. Utána már elengedtem őket a földúton. Ezen is vigyorogtunk egy adagot.

Megint tökéletesen érkeztünk: tíz perccel a naplemente előtt. A látóhatárt szegélyező narancssárga gyűrűt már a teraszról néztük, sörrel és szivarral. A csendespihenőt kihagytuk, finoman szólva is farkaséhesek voltunk.

IMG_20161204_171330

Ez volt a legnagyobb adag kaja, melyet rendelni lehetett. Ha azt kérdezed, mi volt rajta, egyszerűbb lenne azt felsorolnom, hogy mi nem. Levest nem kértünk elé, inkább sörrel locsolgattuk.

Ma én dőltem el hamarabb. Szép nagy alvást mutattam be.

Bánkút – Lillafüred
2016.12.05; hétfő

8.00-kor megint lent kukorékoltunk az étteremben. A személyzet még nem bootolt be teljesen, mi közben szétnéztünk, mit hagytunk ki. A fogadóból ugyanis este nyolckor mindenki hazament, rajtunk kívül más vendég nem volt, így miénk volt az egész épület. Tudtunk volna csocsózni, volt egy hatalmas bőr ülőgarnitúra, ahol társasjátékozhattunk volna és ha olyan kedvünk lett volna, akár akadálypályát is építhettünk volna, melyen a gyereketetőszékekkel krosszozhattunk volna körbe-körbe. Csupa jó program. Nekem is ilyenkor kellett beleszédülnöm az ágyba.

Reggeli, szivarkávé a teraszon, tisztálkodási körök, pakolás. Fél tízkor megint úton voltunk.

Elméletileg a lefelé menetet már unnunk kellett volna, annyiszor mentünk végig a Garadna völgyén. Ezért nem is arra mentünk: a Kühne Andor túrautat választottuk.

  • Távolság: 17,6 kilométer.
  • Szint felfelé: 151 méter.
  • Szint lefelé: 708 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

DSC_2535

A csordáskúti ménes szénatárolója.

Errefelé kezdtünk filózni, hogy a kidőlt fákat vajon miért nem termelik ki? Hatalmas szál fák hevertek szanaszét. Szemmel láthatólag régóta. Nézd meg ezt.

DSC_2540

Rádőlt a túraútra. Erre lépcsőt vágtak bele. De a másfél évvel ezelőtti akadálypálya is megvolt, csak motorosfűrésszel utat vágtak bele.

DSC_2542

No mindegy, biztosan van rá valami logikus magyarázat.

A túraút jó választás volt. Sokkal szebb, mint a Garadna völgye. (A völgynek viszont nagy előnye a pisztrángkeltető, a sütödével. Persze csak szezonben, télen nincs nyitva.)
Fenyvesek váltják egymást bükkössel.

DSC_2546

DSC_2548

DSC_2547

Aztán ahogy közeledtünk a műúthoz, megjelentek a házak.

DSC_2543

DSC_2550

Az utóbbi egy kulcsosház volt, teljesen lengyel hangulattal. Úgy értem, a lengyel kajaktúrán voltak ilyen helyek: fedett közösségi tér, valami tűzrakó hely, pottyantós budi. Itt ebédeltünk. Mármint a fedett térben.

Hamarosan ki is értünk az erdőből. A Hámori tóig a túraút szorosan a műút mellett megy, mi nem is tértünk le, hanem maradtunk a térdkímélő aszfalton.

DSC_2555

DSC_2557

Aztán a tó, de ez már gyakorlatilag Lillafüred. A távolság ugyanannyi volt, mint az előző két napon, de ma egy órával hamarabb érkeztünk meg, nyilván lefelé könnyebb haladni, mint felfelé.

Végül egy szelfi, ahogy én szeretem.

DSC_2562

Nem tudom, mennyire jött át, az egyik legjobb túránk volt. Kimaxoltuk mindegyik napot, jó nagyokat mentünk, gyakorlatilag pont sötétedésig, az időjárás barát volt, sütött a nap ezerrel, se szél, se csapadék. Minden nap pont kellemesen fáradtunk el és mindegyik napot fejedelmi étkezéssel zártuk.
Valószínűleg lesz még pár ilyen a közeljövőben.

Ja, és ahogy elindultunk a kocsival, Lillafüred szélén megjelentek a felhők, Miskolc szélén eltűnt a nap, bent a városban pedig akkora köd volt, hogy kilóra mérték. Utána ugyanilyen sűrű köd a sztrádán, gyakorlatilag Gödöllőig.
Jól időzítettünk.

A teljes túra adatai:

  • Távolság: 52,74 kilométer.
  • Szint: 1457 méter.
  • Útvonal: Wikiloc map.
  • Fényképalbum: Flickr.