Megy tovább ez az izé, ez az élet

Na meg a másik, a bankkártyák. Igen, amelyeket olyan bravúrosan letiltottak pénteken. Igényelhettünk volna újakat a telebankon keresztül is, de ekkor ők generálnak PIN kódot, nem használhatjuk a sajátunkat. Úgy döntöttünk Nejjel, hogy hétfő délután közösen bemegyünk.
Kijöttem a fogdokitól, telefon. Nagyjából ugyanakkor értünk Kispestre az Erste fiókba. Szolíd tömeg, szerencsére visszajött két ügyintéző a kávészünetből, haladt a sor. (Azt gondolom sejted, hogy ma sem én voltam Sztahanovics Sztahanov.)
Az ügyintéző hölgynek elmondtam a tényállást. Először bólogatott, aztán szörnyülködött végül nekiállt dolgozni. Mi pedig Nejjel udvariasan nézegettük a plafont.

– Elnézést – szóltam egyszer közbe – Azt lehetne valahol jelezni a társkártya igénylésnél, hogy ezt nem mi tiltattuk le? A bankszámlámról ugyanis levonták a díját.

Sóhaj.

– Sajnos én nem tehetek semmit – nézett bánatosan az ügyintéző – Ha levonták, akkor Önnek kell panasszal élnie.
– Itt most nem lehet?
– Nem. Telebank.
– Azok a szerencsétlen idi… szóval megint a Call Center?
– Igen. Nincs más mód.
– Remek.

Plafonnézegetés.
Aztán elkészült a hölgy a papírmunkával. Aláírások. Rengeteg.

– Akkor jöjjenek a PIN kódok – mosolygott.

Nem jöttek.

– Izé – szólt oda a mellette ülő férfi ügyintézőnek – Láttál már ilyet?

Ez ugye nem az a mondat, melyet egy ügyfél szívesen hall.
Összedugták a fejüket. Susmus.

– Sajnos technikai probléma miatt nem tudják megadni a PIN kódjukat.
– Technikai probléma? – ugrott fel a szemöldököm.
– Ugye tudja, hogy csak ezért jöttünk be személyesen? – kezdte Nej felpörgetni magát.
– Nem lesz egy kicsit sok a technikai probléma? – folytattam – Pénteken is azért vágták agyon a társkártyát.
– El kellett kéredzkednem. Keresztül kellett jönnöm a délutáni dugókon. Ki kellett várnom a soromat – sorolta Nej.
– Elnézést kérek…
– Nem. Az utóbbi időben annyiszor kértek elnézést, hogy elfogyott. Üres a polc.
– Hallgassanak végig. Úgyis aktiválniuk kell a kártyát egy automatánál, ugyanott meg is tudják változtatni a PIN kódot.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hmm. Akkor ez tulajdonképpen rendben is volna. De miért nem mondták ezt a telefonban? Megspórolhattak volna nekünk egy bejövetelt.
– Látja, ezt nem tudom.
– Az a csodálatos Call Center. Na, mindegy. Köszönjük a segítséget.

Aztán hazajöttünk. Este pedig ittam egy pohár bort és nekiálltam ügyintézni. Elsőnek beléptem a netbankba… és azt láttam, hogy időközben visszautalták a levonást. Hogy ez az ügyintéző hölgy volt, vagy a Call Centeres hapi lelkiismeretfurdalása, nem tudom. De elégedetten dőltem hátra a forgószékben.
Hosszú idők óta ez volt az első jó dolog az életemben.

Igen, mostanában nem vagyok túlzottan elkényeztetve. Pedig csak szemlélet kérdése az egész. Ma reggel, ébredés után kinyitottam az ágyam melletti ablakot és egyenként üdvözöltem a fákat, a cserjéket. Külön üdvözöltem a Napot is, bár nem látszódott teljesen, de érződött, hogy erőlködik. Örültem, hogy látom a tájat. Örültem, mert éjszaka ez nem volt annyira egyértelmű. Mármint, hogy reggel még látni fogom a világot. Fogalmam sincs mitől, de éjszaka megint beindult a reflux, a gyomorsav felbukott a számig és visszafolyt a légútba. Én csak arra ébredtem meg fél kettőkor, hogy nem kapok levegőt. Szerencsére szilárd anyag nem volt benne, a fürdőszobában félóra köhögés után rendeződött a helyzet. Ez van.