Olvasónapló

Oké, kalandozzunk tovább. Nézzük meg az elvarratlan szálakat. Vannak. Elég sokan.
Mit értek ez alatt? Például elolvastam egy könyvet és azzal az érzéssel tettem le, hogy valami nem stimmel. Ebben a könyben sokkal több volt. De valahogy nem jött át.
Ezek a könyvek nálam külön könyvespolcon vannak. Várnak arra, hogy újra levegyem őket. Hogy megokosodjak annyira, hogy megértsem, mit akarnak mondani. (Naggyon durva könyvek vannak ezen a polcon. Jobb, ha rájuk se nézel. Süsd le a szemed, amikor elmész a polc mellett.)

Innen vettem le négy könyvet. Borges. Két esszékötet, két novelláskötet. Az ezredforduló táján már kiolvastam mindegyiket, de fanyalogva. Mondhatni, dafke. Mert annyian dicsérték az írót, hogy gondoltam, megismerkedek vele én is… később pedig elkeseredetten kerestem a könyvekben azt, amiért mások szerették. Nem találtam. Sejtettem, hogy nálam van a hiba.
Vártam 17 évet.

Rögtön az első kötet második írása akkorát ütött, hogy hosszú ideig csak néztem a plafont.

Elnézést, messziről fogok indítani. Az én generációmban természetesen alakult ki az az elv, hogy az alkotó és az alkotás, az két különálló dolog. Én magam is ezt vallom, immár 46 éve. József Attila egy kibírhatatlan pacák volt. A versei viszont remekművek. És ez a lényeg. Tökmindegy, milyen személyiség volt a költő. Csurka, amikor kilépett a politika világába, elborzasztotta a rajongóit. Sokan kidobták a könyveit. Pedig a könyvek jók.
Azaz a helyes metódus: felejtsük el az alkotót, bármennyire is seggfej. A lényeg a mű.
Erre ráerősített az irodalomoktatásunk. Nekünk a szerzők nem emberek voltak, hanem zászlók. Jelképek. József Attila, a kommunista költő. Amikor éppen nem volt az, akkor nem létezett. Emlékszem, az irodalomtanárnőnk középiskolában(!) mennyire zavarba jött, amikor egy kekeckedő osztálytársam megkérdezte, igaz-e, hogy Ady a fél életét kuplerájban töltötte és vérbaja volt? Erre csak annyit hebegett pirulva, hogy ez nem fontos. Pedig bizony az. Hiszen enélkül nem értenénk Csinszkát. A helyes válasz az lett volna, hogy igen. De rögtön hozzátéve, hogy abban az időben a bordélyházak látogatása ugyanolyan természetes volt, mint a kávéházaké, a vérbaj pedig népbetegség volt, mert nem ismerték a gyógyszerét. Szerinted mennyit tanultunk arról, hogy Villon egy kisstílű rabló volt, múzsája, Kövér Margot meg egy ribanc? Szerinted mondták azt, hogy Shakespeare a szonettjeit valószínűleg egy hapsinak írta? Hogy a reneszánsz zseni, Cellini, mellesleg egy pszichopata gyilkos volt? Nem voltak fontos dolgok. A mű a lényeg.

Kis kitérő a kekeckedők kedvéért. Igen, vannak olyan esetek, amikor – még a fenti logikában is – a szerző léte felülírja a művet. Amikor mégsem a mű lényeg. Hitler festményei. Néró költeményei. Még ha zseniálisak lettek volna, akkor is, az alkotó élete miatt ignorálnánk.

Na mindegy. Éltem az életemet és igyekeztem elválasztani az alkotót az alkotástól. Egészen addig, amíg meg nem jelent Borges és halkan, leheletfinoman, de gyilkos kegyetlenséggel a fülembe nem suttogta, hogy barátom, tévedsz. És amikor először suttogta, akkor nem értettem ezt a pókháló finomságú szellemi mutatványt.

************* SPOILER ********** SPOILER ******************* SPOILER ***************

Ha magad akarsz lépésről lépésre rávezetődni a gondolatmenetre, akkor szerezd be a könyvet.

Amennyiben könyvesboltban nem találod, akkor nézz szét torrent oldalakon. Hallottam már olyan emberről, aki látott olyasvalakit, aki szerint a magyar Borges irodalom fent van ezeken a csúnya szervereken.

************************************************************************************

Ha viszont a gyors megoldások embere vagy, akkor mehetünk tovább. Akkor mesélek.

Szóval van ez a novella, mely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy novella. Az író egyik barátja – Pierre Menard – meghal. (Rákerestem, létezett ilyen személy, de egy meglehetősen jelentéktelen író volt.) Az író megemlékezik a barátjáról: felsorolja a műveit, minden kommentár nélkül. Zseniális! A címek, az évszámok tökéletes jellemzést adnak az emberről. Sokkal érthetőbb ezek után a későbbi őrület. (Nem is tudom, régebben hogyan nem vettem ezt észre.)
Az író rögtön ezután rátér arra, hogy mit tart barátja főművének: azt, hogy újraírta a Don Quijote-t.
Nem, nem úgy, hogy a modern korba helyezte. Nem, nem úgy, hogy leírta ugyan a történetet, de a saját szavaival.
Nem. Menard szóról szóra, betűről betűre leírta – spanyolul – az eredeti Don Quijote-t.

Most várok egy kicsit.

Legszívesebben idetennék egy szavazódobozt, felmérni, hányan gondoljátok, hogy ez egy kolosszális baromság? És hányan gondolkodtatok el a feladat nagyszerűségén. (Meg az oda-vissza hatáson: hogy egy leírt – kicsúszott – mondat mennyit változtathat az írója gondolkodásán?)

Tehát. Van egy obsitos katona, egy kalandor, egy ösztönös zseni az 1600-as években, aki megírta a Don Quijote-t. A kor tudásával, környezetével, nyelvével. És van egy francia író a XX. században, aki _olyan állapotba szeretne kerülni_, hogy megírhassa ugyanazt, szóról-szóra, mint az a négyszáz évvel korábban élt ember. Annak ellenére, hogy eltelt négyszáz év, és el nem lehet mondani, mi minden változott a világban, mi minden változott a fejünkben, a világlátásunkban. Hiszen a két ember még csak beszélgetni sem tudna. És ha mindketten le is írják ugyanazt a mondatot, a mondat mögötti jelentésbeli különbségek csillagászatiak.

Érted?

Látszólag csak a szerző neve változott, a könyv betűről betűre ugyanaz. De attól, hogy ugyanezek a mondatok egy XX. századi felvilágosult ember tollából jöttek elő, teljesen más a mögöttes tartalmuk, mint amire egy négyszáz évvel ezelőtti csavargó ritter képes volt gondolni.

Még egyszer, látszólag mi a különbség? Az író neve. Az alkotó személye.
Itthon vagyunk.
Akkor mégis fontos az alkotó személye? A személyisége? Az élete?

Naná. És természetesen mindezt mi is tudjuk. Hiszen amikor kiderült számomra, hogy Boris Vian elsősorban jazz zenész volt New Orleans-ban és csak másodsorban irogatott, rögtön újraolvastam az összes fontos könyvét.

De más dolog érintőlegesen tudni valamit és nagyon, nagyon más dolog tudatosítani ugyanezt, hiszen ha ezt az elképzelést tesszük az előtérbe, akkor megöltünk egy 40+ éves hitet, melyet fogékony ifjúkorunkban plántáltak belénk.
Én mindenesetre innentől máshogyan olvasok, máshogyan műértek.

PS.
Most mondd azt, hogy nem bizarr a világ. Borges 1938-ban egy buta baleset miatt kórházba került, meglehetősen sokáig élet-halál között lebegett, aztán meggyógyult. De a felépülés után elvesztette a hitét a saját írástudásában. Kíváncsiságból próbált ki egy új stílust, egy új világot. Hogy megy-e ez neki. Nos, ennek az új stílusnak volt az első eleme a cikkben kivesézett írás. És igen, ment neki.

3 Comments

  1. A bordély és vérbaj témában írt mondattal az a baj, hogy alapvetően nem igaz. Esetleg bizonyos körökben volt divatja (mindkettőnek, pl. Lenin is vérbajban halt meg), de ettől még nem volt népbetegség. A társadalom nem volt híve a promiszkuitásnak, miközben Ady egy szexőrült volt – ami az alkotások értékét nem befolyásolja.

    • “Feltételezések szerint 1899-ben a szifilisz 12 millió embert fertőzött meg, és az esetek több mint 90%-a fejlődő országokban fordult elő. A friss betegek száma jelentősen lecsökkent az 1940-es években, miután a penicillin széles körben elérhetővé vált,”
      – Wikipédia –

Leave a Reply to JoeP Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading