Olvasónapló

Gondoltam, kihasználom, hogy most ilyen vonaton vagyok. Hogy mostanában olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek valamilyen formában üzenni akarnak. Felmentem az emeleti közlekedőre és elkezdtem nézegetni a faltól-falig könyvespolcot. Hoppá. Ezt még nem olvastam. Mándy Iván: Mi az, öreg? Mondjuk úgy, hogy elsőre elsápadtam. Az író leírja azt az időszakot, amikor az (alteregója) anyja meghalt, apja pedig megbolondult.
Na.
Aztán a visszaemlékezésekből jött – egy érdekes montázstechnikával – az író gyerekkorának bemutatása. 72 oldalig bírtam, aztán visszatettem a polcra. Egyszerűen beugrott, hogy mi a bajom a realizmussal. Nem, nem az, hogy realista. Hanem az, hogy valamiért azt értjük realizmus alatt, hogy a világ összes szarát összelapátoljuk egy óriás hordóba és az olvasó nyakába borítjuk. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy mindig, minden annyira elviselhetetlen, amennyire csak elképzelhető. Ez egyszerűen érzelmi manipuláció. Fellini… a realista filmjeit képtelen vagyok megnézni, de számomra éppen a meseszerű filmjei a realisták. Mert – szerintem – ezek sokkal közelebb állnak ahhoz, ahogy a világot megéljük.
Nem csak fekete szín van azon a palettán.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *