Hogy múlik pontosan?

Volt itt egy bemutató az apple vblogon, melyen elgondolkodtam. Tulajdonképpen nekem is tollal rendelkező tabletem van. (Samsung Galaxy Note 10.1 Tab.) Valamikor én is sokat rajzoltam. Papíron is, digitálisan is. (PC-hez kapcsolt tablettel, illetve őskori MS TabletPC-vel.)
Hogyan történhetett meg, hogy még csak szét sem néztem, milyen rajzolóprogramok vannak Androidra? Hogyan történhetett meg, hogy immár 7-8 éve egy vonalat sem rajzoltam? Hiszen itt van egy polcnyi akvapapírom és egy fiók, tele csábító rajzeszközökkel?

Tudod, egy időben ez volt az életem. 2002-ben nagyon komolyan gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az informatikát és megpróbálok grafikusként boldogulni. Csak szólok, akkoriban volt egy nemzetközileg (sőt, inkább nemzetközileg) ismert karikatúramagazinom, heti frissítéssel. (Tkp valamilyen szinten már az is blog volt.) A romok itt találhatók. (A saját rajzaim pedig a letölthető könyveknél.)

Szóval hogy múlik pontosan? Hogyan lehet eldobni valamit, amit valamikor egyéniségünk egyik legfontosabb elemének tartottunk? Mert el lehet, az látszik.

Hát, legfőképpen a hányinger. Mindennel kapcsolatban, ami sajtó. Nem, most nem csak a magyar helyzetre gondolok, bár elismerem, a miénk kiváltképpen gusztustalan, de nálunk már tíz éve kihalt a karikatúra, mint műfaj. Nem igényli senki, elszoktunk tőle.
Inkább nézzük meg, mi van a külvilágban.

  • Editorial cartoons. Elég nehéz lefordítani. Olyasmi, mint a vezérkarikatúra. Azaz a vezércikk gondolatát illusztráló, időnként önálló vezércikként funkcionáló rajz. Mindenképpen az újság álláspontját tükröző, erős rajz. A legtöbbször torzított, demagóg, egyoldalú. Leggyakrabban karaktergyilkosságokhoz használják. Értelemszerűen az alkotónak esélye sincs, hogy a saját véleményét rajzolja meg. Az újság megrendeli, hogy kell egy Hillary-t gyalázó rajz, legyen valahogy belekeverve az email. A rajzoló pedig leveszi a Hillary-sablonokat a polcról és már rajzol is. Feltűnt például, hogy anno az összes George W Bush képen egy ember-csimpánz sablon szerepelt? Na, erről van szó. Sárdobálás, de kitartóan. (Én anno a Bakonyi Betyárnál tapasztaltam ezt meg. A szerkesztők ugyanis állandóan azzal kapacitálták a rajzolókat, hogy fűtsenek már be annak a &@xx@ önkormányzatnak. Azaz a rajzok fegyverek voltak, a rajzolók pedig katonák.)
  • Sorozatok. Ezek egyértelműen a brazil tévésorozatok karikatúraváltozatai. Ki kell találni valamilyen közösséget. Lehet egy család (a leggyakoribb), lehet egy gyerektársaság, lehet egy kutya és a gazdája, lehet egy munkahely és persze lehetnek extrém közösségek is. Mindegy. A szerző kitalálja a karaktereket és mindenféle szituációkba helyezi a szereplőket. Ez önmagában nem baj, ettől még lehetne jó is. De ekkor jön be a képbe a PC. A rajzolókat egy jogi szindikátus fogja össze, a szindikátus pedig pénzt akar keresni. Sokat. Azaz azt szeretnék, ha egy rajzot minél több újságba el lehetne adni, függetlenül az újság törzsolvasóitól. Azaz nem rajzolhatsz olyat, ami bántja az X közösséget, az Y közösséget, a Z közösséget, stb. Mi marad? Üres, színtelen, szagtalan, humortalan valami. Egy rakás szar. (Két kivételt tudok mondani: Scott Adams a Dilbert-tel (mert nagyon régi motoros és a geek humorba sok minden belefér), illetve Stephan Pastis a Pearls before Swine sorozattal (Pastis ügyvéd és ráadásul elég agresszív egyéniség, rendre sikeresen küzd meg a szindikátusokkal)).
  • Egyedi táblarajzok. Ezekből vannak a fenti sorozatokhoz hasonlóak, nagyjából ugyanolyan szarok. (A New Yorker híres a minden számban megjelenő karikatúra válogatásairól. Tudod, melyek a legsikeresebb albumaik? Amikor a kicenzúrázott rajzokat jelentették meg külön albumokban. De mindhiába, a hülye John Doe miatt a lapba ezek nem kerülhetnek bele.) (Valamikor Wiley Miller nagy volt ebben a műfajban, de később elsikkadt egy családi sorozatban.) Ha viszont eltekintünk Amerikától, láthatjuk, hogy ezen a téren nem ők a legerősebbek. Táblakarikatúrákban kifejezetten dominánsak az egykori Szovjetunió utódállamai és – most kapaszkodj meg – az arab országok. (Ideértve Törökországot és Iránt is. Tudom, tudom.) A nemzetközi karikatúrapályázatokat – melyeken kizárólag táblarajzok szerepelnek – rendre ők nyerik. Más náció csak elvétve szerepel. Nos, ezekkel mi a baj? Ugyanaz, mint a sajtófotókkal. Az a minimum, hogy a képen drámának kell lennie. Agyonlőtt oroszlánnak. Éppen éhenhaló kisgyereknek. Erős, tömör üzenetnek. Árnyalni nem lehet, nem is szabad. Pasztel? Felejtsd el. Minél erősebb, minél durvább a véleményed, annál jobb a rajz, feltéve, hogy ráérzel a zsűri értékrendjére. Nekem valamikor ezek a rajzok még bejöttek – magam is indulgattam pályázatokon – de aztán elegem lett. Hirtelen minden fekete-fehér lett. A rajztollat magadba kellett szúrnod és envéreddel égre mázolni a mindent megoldó igazságot. Minden nap. Minden rajzban.
  • És akkor nézzük meg, mi van itthon. Csönd és hullaszag. Több, mint tíz éve. Minden elismerésem a Párkockának, próbáltak valami csinálni. Belehaltak. Innen is ezer csók és ölelés Grafitnak, jelenleg ő tartja egyedül magasba a karikatúra zászlaját az országban. Amíg az Index is úgy gondolja.

Másfelől pedig a hatékonyság. Ha jó a tollad, pár perc alatt felvázolod ugyanazt a képet szövegben, melyet 1-2 óra alatt hoznál össze rajzban. És az emberek nem értenék a finomságokat. (Tapasztalat.) Ugyanazokat a finom célzásokat, sejtéseket, melyeket szövegben fognak, grafikában elengedik. Akkor érdemes? Nézd meg Csordás Dani blogját. Mikor frissült? Hát, izé. Valószínűleg elege lett, már nem érte meg neki az idő, melyet beleölt.

Szóval ez van, nem rajzolok. Mert minek. Amit mondani akarok, elmondom írásban. A rajzokra – nem az én rajzaimra, hanem úgy általában az értelmes, erős, de mindenekfelett groteszken elgondolkodtató rajzokra – nem vevő a közönség. Egy mémet ezerszer könnyebb összerakni és ezerszer sikeresebb, mint egy karikatúra. Mutass ma egy Gary Larson-t, vagy egy Don Martin-t.
Na ugye.

Olvasónapló

Oké, kalandozzunk tovább. Nézzük meg az elvarratlan szálakat. Vannak. Elég sokan.
Mit értek ez alatt? Például elolvastam egy könyvet és azzal az érzéssel tettem le, hogy valami nem stimmel. Ebben a könyben sokkal több volt. De valahogy nem jött át.
Ezek a könyvek nálam külön könyvespolcon vannak. Várnak arra, hogy újra levegyem őket. Hogy megokosodjak annyira, hogy megértsem, mit akarnak mondani. (Naggyon durva könyvek vannak ezen a polcon. Jobb, ha rájuk se nézel. Süsd le a szemed, amikor elmész a polc mellett.)

Innen vettem le négy könyvet. Borges. Két esszékötet, két novelláskötet. Az ezredforduló táján már kiolvastam mindegyiket, de fanyalogva. Mondhatni, dafke. Mert annyian dicsérték az írót, hogy gondoltam, megismerkedek vele én is… később pedig elkeseredetten kerestem a könyvekben azt, amiért mások szerették. Nem találtam. Sejtettem, hogy nálam van a hiba.
Vártam 17 évet.

Rögtön az első kötet második írása akkorát ütött, hogy hosszú ideig csak néztem a plafont.

Elnézést, messziről fogok indítani. Az én generációmban természetesen alakult ki az az elv, hogy az alkotó és az alkotás, az két különálló dolog. Én magam is ezt vallom, immár 46 éve. József Attila egy kibírhatatlan pacák volt. A versei viszont remekművek. És ez a lényeg. Tökmindegy, milyen személyiség volt a költő. Csurka, amikor kilépett a politika világába, elborzasztotta a rajongóit. Sokan kidobták a könyveit. Pedig a könyvek jók.
Azaz a helyes metódus: felejtsük el az alkotót, bármennyire is seggfej. A lényeg a mű.
Erre ráerősített az irodalomoktatásunk. Nekünk a szerzők nem emberek voltak, hanem zászlók. Jelképek. József Attila, a kommunista költő. Amikor éppen nem volt az, akkor nem létezett. Emlékszem, az irodalomtanárnőnk középiskolában(!) mennyire zavarba jött, amikor egy kekeckedő osztálytársam megkérdezte, igaz-e, hogy Ady a fél életét kuplerájban töltötte és vérbaja volt? Erre csak annyit hebegett pirulva, hogy ez nem fontos. Pedig bizony az. Hiszen enélkül nem értenénk Csinszkát. A helyes válasz az lett volna, hogy igen. De rögtön hozzátéve, hogy abban az időben a bordélyházak látogatása ugyanolyan természetes volt, mint a kávéházaké, a vérbaj pedig népbetegség volt, mert nem ismerték a gyógyszerét. Szerinted mennyit tanultunk arról, hogy Villon egy kisstílű rabló volt, múzsája, Kövér Margot meg egy ribanc? Szerinted mondták azt, hogy Shakespeare a szonettjeit valószínűleg egy hapsinak írta? Hogy a reneszánsz zseni, Cellini, mellesleg egy pszichopata gyilkos volt? Nem voltak fontos dolgok. A mű a lényeg.

Kis kitérő a kekeckedők kedvéért. Igen, vannak olyan esetek, amikor – még a fenti logikában is – a szerző léte felülírja a művet. Amikor mégsem a mű lényeg. Hitler festményei. Néró költeményei. Még ha zseniálisak lettek volna, akkor is, az alkotó élete miatt ignorálnánk.

Na mindegy. Éltem az életemet és igyekeztem elválasztani az alkotót az alkotástól. Egészen addig, amíg meg nem jelent Borges és halkan, leheletfinoman, de gyilkos kegyetlenséggel a fülembe nem suttogta, hogy barátom, tévedsz. És amikor először suttogta, akkor nem értettem ezt a pókháló finomságú szellemi mutatványt.

************* SPOILER ********** SPOILER ******************* SPOILER ***************

Ha magad akarsz lépésről lépésre rávezetődni a gondolatmenetre, akkor szerezd be a könyvet.

Amennyiben könyvesboltban nem találod, akkor nézz szét torrent oldalakon. Hallottam már olyan emberről, aki látott olyasvalakit, aki szerint a magyar Borges irodalom fent van ezeken a csúnya szervereken.

************************************************************************************

Ha viszont a gyors megoldások embere vagy, akkor mehetünk tovább. Akkor mesélek.

Szóval van ez a novella, mely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy novella. Az író egyik barátja – Pierre Menard – meghal. (Rákerestem, létezett ilyen személy, de egy meglehetősen jelentéktelen író volt.) Az író megemlékezik a barátjáról: felsorolja a műveit, minden kommentár nélkül. Zseniális! A címek, az évszámok tökéletes jellemzést adnak az emberről. Sokkal érthetőbb ezek után a későbbi őrület. (Nem is tudom, régebben hogyan nem vettem ezt észre.)
Az író rögtön ezután rátér arra, hogy mit tart barátja főművének: azt, hogy újraírta a Don Quijote-t.
Nem, nem úgy, hogy a modern korba helyezte. Nem, nem úgy, hogy leírta ugyan a történetet, de a saját szavaival.
Nem. Menard szóról szóra, betűről betűre leírta – spanyolul – az eredeti Don Quijote-t.

Most várok egy kicsit.

Legszívesebben idetennék egy szavazódobozt, felmérni, hányan gondoljátok, hogy ez egy kolosszális baromság? És hányan gondolkodtatok el a feladat nagyszerűségén. (Meg az oda-vissza hatáson: hogy egy leírt – kicsúszott – mondat mennyit változtathat az írója gondolkodásán?)

Tehát. Van egy obsitos katona, egy kalandor, egy ösztönös zseni az 1600-as években, aki megírta a Don Quijote-t. A kor tudásával, környezetével, nyelvével. És van egy francia író a XX. században, aki _olyan állapotba szeretne kerülni_, hogy megírhassa ugyanazt, szóról-szóra, mint az a négyszáz évvel korábban élt ember. Annak ellenére, hogy eltelt négyszáz év, és el nem lehet mondani, mi minden változott a világban, mi minden változott a fejünkben, a világlátásunkban. Hiszen a két ember még csak beszélgetni sem tudna. És ha mindketten le is írják ugyanazt a mondatot, a mondat mögötti jelentésbeli különbségek csillagászatiak.

Érted?

Látszólag csak a szerző neve változott, a könyv betűről betűre ugyanaz. De attól, hogy ugyanezek a mondatok egy XX. századi felvilágosult ember tollából jöttek elő, teljesen más a mögöttes tartalmuk, mint amire egy négyszáz évvel ezelőtti csavargó ritter képes volt gondolni.

Még egyszer, látszólag mi a különbség? Az író neve. Az alkotó személye.
Itthon vagyunk.
Akkor mégis fontos az alkotó személye? A személyisége? Az élete?

Naná. És természetesen mindezt mi is tudjuk. Hiszen amikor kiderült számomra, hogy Boris Vian elsősorban jazz zenész volt New Orleans-ban és csak másodsorban irogatott, rögtön újraolvastam az összes fontos könyvét.

De más dolog érintőlegesen tudni valamit és nagyon, nagyon más dolog tudatosítani ugyanezt, hiszen ha ezt az elképzelést tesszük az előtérbe, akkor megöltünk egy 40+ éves hitet, melyet fogékony ifjúkorunkban plántáltak belénk.
Én mindenesetre innentől máshogyan olvasok, máshogyan műértek.

PS.
Most mondd azt, hogy nem bizarr a világ. Borges 1938-ban egy buta baleset miatt kórházba került, meglehetősen sokáig élet-halál között lebegett, aztán meggyógyult. De a felépülés után elvesztette a hitét a saját írástudásában. Kíváncsiságból próbált ki egy új stílust, egy új világot. Hogy megy-e ez neki. Nos, ennek az új stílusnak volt az első eleme a cikkben kivesézett írás. És igen, ment neki.

Ősz van

Azt hiszem, ez már világrekord. Volt nálunk egy papírtérkép és négy(!) gps. Aztán eltévedtünk.
Némileg árnyalja a helyzetet, hogy az egyik gps karórában volt, maximum trekkelt, de térkép nem volt rajta. A két mobiltelefonra csak a Waze/Here páros volt felrakva, azok meg a hegyi túraösvényeken nem annyira hatékonyak. Viszont a Garmin 64 tök jó lett volna, ha egyszer már rendbe raktam volna. Nem elég, hogy Bariban nem mutatott semmit, de a hegyekben derült ki, hogy még a turistaautak sincsenek rajta. (Nyers még, na. Nekem meg nincs időm mindenre.) Azaz megint mentünk a sűrű ködben.
Persze ettől még hülye voltam. Mentünk a sárgán, aztán kereszteztük a zöldet, én pedig boldogan fordultam rá. Balra. Jobbra kellett volna. De ez nem volt egyértelmű, mert a jobb oldali nem látszott. A bal oldalit is csak tízperces keresés után találtuk meg. (Ugye amikor az utak egy nagy tisztáson futnak össze.) Aztán mentünk. Elágazás nem volt, így nem is néztem, sem a térképet, sem a gps-t. Menetközben lennie kellett volna egy zöld kereszt leágazásnak. Nem volt. Viszont magyar viszonyok között szocializálódtam, még csak a szempillám sem rezdült. Nálunk simán rajzolják át évenként a túratérképeket, táblák meg nincsenek. Mentünk tovább. Aztán már majdnem lementünk a solymári útig, amikor ránéztem arra a használhatatlan gps-re és annyi azért feltűnt, hogy már visszafelé kellene mennünk egy körtúrán, ehelyett viszont egy folyamatos egyenest látok. Újratervezés. Bajban voltunk. Tök feleslegesen lejöttünk 250 méter szintet. Ezt vissza kell tolnunk. Közben az idő is eltelt, szóval nem elég sétálnunk, hanem ha világosban szeretnénk eljutni a kocsiig (fejlámpánk nem volt, minek), akkor teljesítménytúra tempót kellene nyomnunk. Hajrá. Felrongyoltunk. Nej sokat fejlődött, már csak fejben káromkodott. De aztán végül minden sikerült. Éppen. Igaz, a kellemes vasárnap délutáni túra 11 kilométerről 19 lett, a szintkülönbség meg 630 méter, de kemények vagyunk.

A túraútvonal leírása: Árpád-kilátó, Hármashatár-hegy
A mi túránk útvonala: Endomondo.

Őszi képek. Sok.

DSC_2186

DSC_2190

DSC_2191

Árpád-kilátó.

DSC_2193

Oroszlán szikla.

DSC_2195

DSC_2203

DSC_2205

DSC_2207

DSC_2211

DSC_2212

DSC_2214

DSC_2215

DSC_2216

DSC_2217

Az egyre barátságosabb Bari

Jönnek
2016.10.19; szerda

Szokásos anyagbeszerző körút: sajt, szivar, olajbogyó. Bari.

A ferihegyi szekun fennakadt a dugóhúzó. Aztán alapos átvizsgálás után átjött. Ezt mindig eljátsszuk.

Az új kézigránát, a Samsung Galaxy 7 Note. Csak kikapcsolva lehet felvinni a gépre, tölteni tilos. És ezt eljátsszák az összes repülőtársaság összes gépén. Kíváncsi vagyok, hogyan fog ebből felállni a Samsung. (Mellékesen megjegyzem, nálam speciel van egy Galaxy Note Tab. Ez ugyan nem a robbanó széria, de amilyen pánikhangulat van, a stewardessek simán falhoz állítanának, ha tudnák.)

Azért innen felülről igazán ijesztő, mekkora nagy a Balaton. Én is alig tudom elképzelni, hogy ezt mi rendszeresen körbeevezzük.

Ez pedig már az Adria. A parti hegyek között az a bemélyedés Omis, a sziget pedig Brac.

2016-10-19 11.10.14

A szokásos első célpont, a kultúra: könyvesbolt. Tisztáztuk, milyen szivar kell, milyen méretben, a csajszi le is vett egy dobozzal, mosolyogva közöltem, hogy tíz, erre megijedt, de kiderült, hogy pont annyi volt. Üres polcok a dohányboltokban, azok jelzik a nyomomat.

Belváros. Rosszkedvű eladó a szivarboltban. Rosszkedvű én. A múltkor ez a bolt kimeríthetetlen forrásnak tűnt, most meg csak négy dobozuk volt. Ez elég rendesen felborította a programomat.

Nem fogod elhinni. Itt vagyok 1500 kilométerre Budapesttől, egy idegen városban és ahelyett, hogy csavarognék és a helyieket nézegetném, ülök a teraszon és dolgozom. Kicsit sűrű lett ez az időszak.

Elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Mondom, elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Ha van emberiség elleni bűntett, ez biztosan az.
Az umbertózáshoz (ülni a téren, szivarozni, sört inni és embereket nézni) vettem az arabnál egy hideg sört. Elsőre észre sem vettem, hogy nem tíz fokos, hanem tíz százalékos. Tekintve, hogy reggel hatkor ettem utoljára, ekkor meg már délután négy volt, a sör és a szivar úgy megütöttek, hogy csak pislogtam.
Ekkor jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet a kordbársony farmer. Ennek ugyanis csak két zsebe van, szemben a túranadrág három zsebével. Nem tudtam hová tenni a túra gps-t. Márpedig most nagyon kellett, mivel elhatároztam, hogy minden fontos pontot rögzítek. Végül felkötöttem elől a derékszíjamra, lazán ott himbálózott a… szóval ott himbálózott. Engem meg a sör után kurvára nem zavart. Olaszország. Itt úgyis mindenki laza.

Írtam, hogy a nyáron gps csere volt, 62-ről 64-re. Nos, ebben már kicsivel másabb a firmware. A régi Nyugat-Európa térképet például nem tudja beolvasni. És ezt csak kint Bariban vettem észre. Szerencsére a régebbi track-ek rajta voltak, az alapján tudtam saccolni, de egyébként csak a nagy köd, az látszott a képernyőn. És ezt az utat szántam arra, hogy alaposan bejárom a fehér foltokat. Most az egész város az.

Véletlenül megtaláltam azt az öregurat, akit a múltkor is, akinek már keze is, feje is remegett, de rendületlenül szolgálta ki a dohányra éhes embereket, aztán amikor a múltkor vettem tőle tíz doboz szivart, annyira meghatódott, hogy adott egy öngyújtót ajándékba, most viszont 15 doboz kellett volna, viszont csak tíz volt, ettől kiült a szomorúság az arcára és most fájdalomdíjként kaptam meg öngyújtót.

Az egyik boltban kicsúszott a kezemből egy sör. Lábbal levettem, így az üveg nem tört, de a kupakot ledobta és kihabzott.
– Scusi…. – vittem a habzó sört a csemegéspulthoz.
– Angelica! – kiáltotta a hapsi, majd intett, hogy minden rendben.
És már fókázott is az angyalka. Ennyi.

2016-10-19 20.06.54

Mit csinálsz, amikor látsz egy akkora grana padanot, mint te? Ki nyerne?

Kiskölykök fociztak este a bazilika előtt. Az egyik boltív volt az egyik kapu. Szerintem rendben volt, még Isten is csak mosolygott.

2016-10-19 22.16.41

Megvan az Umberto tér konkurenciája. Az erkélyem előtt egy 2*4 sávos forgalmas út megy el és pont velem szemben, egy templomnál lehet kihúzódni az útról. Na, ide szoktak beállni a rendőrök igazoltatni. Esténként kirángatom a babzsákot az erkélyre, viszek egy marék szivart (mind a kettő tilos, de ki nem szarja le, Olaszországban vagyunk), na meg egy üveg bor, aztán figyelem a showt. Van olyan jó, mint az Umberto téren stírölni a csajokat.

Primitivo… most komolyan, hogyan lehet ilyen nevet adni egy bornak? Én érzem magam hülyén, amikor iszom.

Az első napi túra útvonala

Esznek
2016.10.20; csütörtök

Olyan helyen voltam, amely nem létezik.

Tegnap, érkezés után a recepciós addig hajtogatta, hogy “van-e még kérdésem”, amíg rákérdeztem: ismer-e valahol Bariban piacot? Azt mondta, hogy nincs. Ez összecsengett az én eddigi tapasztalataimmal.
Aztán módszeresen elkezdtem bejárni a sakktáblaszerű belvárost. Már éppen legyalogoltam a térképről (mely ugye eleve nem létezett a készülékemen), amikor benéztem egy kapun. Valami ruhaáruda. Mentem volna tovább, amikor kapcsoltam. Halszag? Milyen ruhák ezek? Benéztem, a ruhák mögött halárus. Nézzük már meg. Bementem. Lefagytam.

2016-10-20 11.08.24

2016-10-20 11.08.34

Hatalmas tér, tele őrjöngve áruló halasokkal. Mint egy kiskutya, úgy rohangáltam fel-alá. Aztán mögötte egy másik épület. Zöldségek, gyümölcsök, sajtok, pékárú. Egy park. Amögött még két épület,egy vegyes és egy húsárus. Azt hittem, soha nem keveredek ki. Egy órát bolyongtam a piacon. Azon, amely nincs.

Persze nem bírtam megállni, hogy ne vegyek olajbogyót hazára. Egy bácsi púposra pakolta a pultján kedvenc verdémet, a teteje száraz volt. Kértem belőle egy kilót. Az öreg, fogatlan bácsika belemérte egy zacskóba, majd ráborított fél liter levet.
– Na, ezt azonnal borítsa vissza! – mutogattam el.
Az öreg vette a lapot, széles vigyorral elkezdett a kezeivel verdesni, majd a fejével mutatta, hogy ő most magasan jár.
– Si – válaszoltam, nehezen visszafogva a röhögést.

Sízokni. Vastag kordbársony nadrág, vastag kanadai favágóing. A hátizsákban esőkabát. Aztán ugyanúgy jártam a várost, mint nyáron: folyamatosan árnyékba menekülve a nap elől.
Meteorológia, az.

Középkorú nő, kutyát sétáltat. A kutya frottírba öltöztetve. 24 fokban. Nehogy megfázzon.

Egy boltban láttam jó áron igazi parmezánt (parmigiano reggiano), gondoltam, veszek. Beálltam a sorba. Aztán kiderült, hogy a – bolton belüli – csemegés sorba csak sorszámmal lehetett beállni. Hogy hol adják a sorszámot, az nem látszott. Ja, a boltlánc neve Simply.

Újabb umbertózás.
Nehogy azt hidd, hogy az Umberto tér a helyi entellektüellek gyűlekezőhelye. Inkább a különféle kivert kutyák dominálnak. Például rengeteg a fekete. Nem az egyszerű sötét bőrű, hanem a nagyon fekete fekete. Olaszországban biztosan találkoztál már velük, ők azok, akik pokrócon árulnak gagyit, aztán ha jön a rendőr, akkor felmarkolják és futnak; ők azok, akik napsütésben szelfibotot, esőben esernyőt, este világító bizbaszokat árulnak. Bariban nincs igazán turizmus, itt a néger srácok sziesztaidőben az Umberto téren lazulnak – most is itt van vagy hatvan – öt óra után viszont megszállják az élelmiszerboltok kijáratát: mindegyik előtt ott koldul valamelyik. Aztán itt vannak azok a haléktalanok, akik éjszaka megalszanak valahol, nappal viszont itt élnek. Épp az előbb valami teljesen lepusztult alkoholista vénasszony balhézott össze egy fiatalabb, de hasonló úton járó csajszival, sörösüvegekkel dobálták egymást, a rendőrök szedték szét őket. (A téren folyamatos a rendőri felügyelet.) Estefelé sok a nyugdíjas is, tipikus hőzöngő, olasz bácsikák. És persze az olyan kivert turisták is, mint én, aki inkább itt ücsörög, mint a szobájában egyedül. (Jó, persze, ennyire azért nem a pokol tornáca a tér, vannak itt sokan mások is. Eleve a városból a téren keresztülvágva lehet elérni a vasútállomást és a buszpályaudvart, a helyi váciutca is ide torkollik, na és ne felejtsük el, hogy a téren van a város egyeteme, elég sok a diák is.)

Tipikus olasz: egy hapsi kegyetlenül ordítozik valakivel mobiltelefonon, a mobilt nem a fülénél tartja, hanem az arca előtt, direktben ordít a mikrofonba. Nyilván nem hallja, hogy a partner mit mond, de valószínűleg nem is érdekli.

2016-10-20 15.22.33

Infrastrukúra minisztérium. Előtte szobor: egy haragos tekintetű munkás, karba tett kézzel, miközben deréktájon tart egy fejszét. Vagy a harmadik kezével, vagy a farkával. Ezekkel nem nagyon lehet viccelni.

Miután megint legyalogoltam a térképről, a tengerparton sétáltam vissza. Az a sétány… egy újabb érv amellett, hogy miért lehet Barit szeretni.

2016-10-20 14.47.05

Beugrottam egy pizzériába. Enni egy pizzát. Nem tudom, mennyire vagy képben, szokták mondogatni, hogy a pizza hazája Nápoly és bezzeg ott még lehet kapni pizzát 4 euróért is. Ilyen szempontból Bari teljesen hasonló, a két nagyváros között 250 kilométer van csak. Elméletileg itt is lehet kapni pizzát 4 euróért. De ez csak elméleti ár, valójában ennyiért nincs pizza. Mindenhol felszámolnak 1-2 euró szervízdíjat fejenként, ha pedig nem a legalapabb margherita pizzát kéred, szépen felpörög a számláló. És akkor a gyémántárban mért innivalókról nem is beszéltem. (Négy deci sör négy euró, de kaptunk már Firenzében egy liter csapvizet is tíz euróért.)

Mint írtam, most a misszió az, hogy gps-be felvenni a fontos pontokat. A múltkori módszer látványosan megbukott, az ugyanis nem elég, hogy errefelé volt egy bolt. Bari belvárosa rács formájú, sűrű rácspontokkal. Hiába érzed a környéket, a pontos koordináta megtalálása gps nélkül reménytelen. Geocaching.
Viszont ez egyben vadászélmény is. Elképesztő eredményekkel. Ugye, a nemlétező piac. Aztán találtam két akkora boltot, hogy hipermarketnek is elmenne, de a választék…hogy mást ne mondjak, tízméteres sajtpult. Kezd határozottan tetszeni a város, lassan érdemes lenne ide is szervezni egy hedonista családi hétvégét.

A levadászott pontok

2016-10-20 14.00.35

Megfejtettem. A két erkély között volt valami tároló, ránézésre macskaalommal. Elég rondán nézett ki, nem is értettem, milyen dekoráció ez. Aztán rájöttem: ez egy óriási hamutartó. Innentől megnyugodtam: ez azt jelenti, hogy a dohányzási tilalom nem vonatkozik az erkélyre. A szomszédtól pofátlanul elloptam az asztalt, megint kicibáltam a babzsák fotelt, bontottam egy negroamaro-t és álomba füstöltem magam.

– A második napi túra útvonala –

Elmennek
2016.10.21; péntek

Reggeli kávécigi a teraszon. Közben az emberek nézegetése. Bombanő, belekarolva egy 55-60 körüli, túlzottan is nagyhasú pacákba. A pacák fiatalosan, fehér ingben, napszemüveggel, kicsit olyan Andy Vajna karakter. A csajszi kora reggel megsétáltatja a pénzeszsákját.

Kiborítottam a cuccokat az ágyra. Lássuk, befér-e minden a táskába. Az már látszik, hogy izlandi szintű pakolás lesz.

Reptéri busz. Az egyik buszmegállóban mind a három ajtón felszállt egy-egy férfi. Ellenőrök. Van ilyen nálunk is. Mind a hármon öltöny, kék ing. Az ellenőrzés végén udvariasan elköszöntek, leszálltak. Az ilyesmi már ritkább. Aztán az egyik utas udvariasan utánuk köszönt: viszontlátásra! Na, ez az, ami nálunk abszolúte nincs.

Szeku. Besípolt, ok nélkül. Taperolás. Zsebben szivar. Vegyem ki. Hosszú nap lesz. Aztán a táskát kerülőpályára küldték. Nyissam ki. Elővettem a dugóhúzót, mert általában az a gond. A hapi nézegette, majd intett, hogy mehet. Sajt van? – kérdezte. Majdnem rávágtam, hogy csak az van, de aztán csak bólintottam. Vegyem ki. Please no! – volt a szememben, aztán próbáltam elmagyarázni, hogy a táska alján van. Belenézett, látta, hogy odabent az anyagsűrűség a fekete lyukakéval vetekszik, így csak legyintett. Menjek a fenébe. Elképzelni sem merem, mi lett volna, ha kipakolom azt a tömérdek – összességében hat kiló – sajtot. De túljutottam.

Letettem a kapunál a csomagot, majd elmentem venni egy kólát. A sorban előttem lévő nő elképesztően sokat vacakolt, öt perc volt, mire kiválasztott egy croissant és egy ásványvizet, aztán kártyával fizetett… engem meg evett a fene. Sokáig magára hagyott csomag. Vagy ellopják, vagy felrobbantják.

Aztán sima hazaút. Mármint a repülőtérig. Utána úgy felb@sztam magamban az ideget, hogy ugrott a három nap pihenés, a három napnyi stresszmentesítés.
Úgy készültem, hogy kijövök a terminálból, taxi, 15 perc múlva otthon vagyok. Aha. A droszt előtt vastag, 50-60 méter hosszú sor. Ránézésre száznál is több ember. Az eső persze szakadt. Beálltam a sorba. Aztán leesett az állam: taxik olyan 2-3 percenként érkeztek. Számold ki: ez több óra várakozási idő. Tíz perc után feladtam, irány a busz.

Na ez az, ami nálam kifejezetten frusztráló lehetőség. 5 kilométerre lakom a repülőtértől, de arrafelé nincs semmilyen közvetlen járat. Be kell mennem a Köki-re és ott átszállnom egy kifelé menő buszra. Több mint húsz kilométer, durván másfél óra.

Ehhez tedd még hozzá, hogy szakadt az eső, a táskám pedig 14 kilós volt. Nem valami olyasmi, amellyel az ember sokat akar sétálni. Az esőben. De nem volt más értelmes lehetőség.

Aztán a busz beragadt a dugóba a Ferihegyi úton. Nagyon közel álltam hozzá, hogy zokogva tépjem apró darabokra a busz berendezését. Végül leléptem a Ferihegy vasútállomásnál, a túloldalról 266-os busszal közelítettem meg a lakásunkat, majd 1 kilométer séta. Esőben. Nehéz táskával. Itthon jutott eszembe, hogy mi lett a tablettel, de szerencsére csak a tokja ázott szarrá, a készülék megúszta. Én viszont agyilag teljesen lerongyolódtam. A 15 perc helyett másfél óra, ronggyá ázva, vacogva, fáradtan. Pedig megvolt a pénzem a taxira, ide nem is drága. Inkább nem részletezem, miket mondtam a diszpécserekre. Hogy ennyi eszük van. Én, ha látnám, hogy gyorsan nő a sor, benyomnám a piros gombot, hogy minden taxi a repülőtérre. Sőt, ha látom, hogy egyszerre érkezik több gép, kint pedig rohadt mocskos az idő és szakad az eső, akkor már eleve odarendelek vagy 50 taxit. Egy csomó ember állt ott, zsebében pénzzel, használni akart egy szolgáltatást és nem kapta meg. Helyette kapott egy gyomorszájast abból a kultúrából, melyet éppen meg szeretett volna látogatni.

Apró érdekesség, hogy pont ezelőtt az út előtt gondolkodtam el, hogy kocsival megyek a repülőtérre és leteszem a sárkányt a Holiday Lite parkolóba. Három nap, 4900 forint, a taxi meg oda-vissza 6000. Utána megnéztem a térképen. A parkoló a termináltól egy kilométer. Ez kifelé még elmegy, de belegondoltam, hogy visszafelé a nehéz csomaggal egy kilométer séta, miközben a taxi házhoz hoz… jó lesz az a taxi. Aha.

Aztán szombaton defekt, mert a lomtalanítás után nem takarítottak el rendesen, természetesen rohantam, természetesen az utolsó pillanatban tudtam még elvánszorogni a gumishoz, eh.
Olyan messzinek tűnik már Bari.

Olvasgatok

Hat évig laktunk itt. Bár a falu érezhetően nem fogadott be, mégis sajnálom őket. Ez valahol a kegyelemdöfés lehetett. És gondolom ők annyira nem értékelik, hogy mit adott a lelőhely tanulmányozása a tudományos életnek. (Persze az írás ettől még jó, tanulságos. Csak én vagyok egy kicsit érzelmileg érintve.)
Elmaradt Centenárium

Olvasónapló

Igen! Végre megtaláltam. Üdítő volt, léleknyugtató. Minden percét élveztem.

Eduard Uszpenszkij: Krokodil Klub.

Életem első könyve volt. Hatévesen. Hat évesen saját könyvem volt. Keménykötésű. Olyan rajzokkal, hogy lementem tőlük hídba. (Réber.) Imádtam. Szinte minden héten elolvastam, az elsősök kissé bizonytalan olvasási tudásával.

És most ehhez tértem vissza. Az abszolút, az ösgyökérhez. Oké, most már nem tartott tíz percig sem… de az a tíz perc napokra feldobta a kedvemet.

A kéményseprő egója

Még februárban indult a történet. Találtam a postaládában egy üzenetet, hogy ekkor meg ekkor legyek otthon, mert jön a kémyényseprő ellenőrizni. Vakartam a fejemet. Azon a héten pont oktattam. A gyerekek akkor még külön laktak, Nejnek pedig állandóan szabadságproblémái vannak, biztosan nem fog ellőni egy nap szabit a kéményseprő miatt. Hagytam a fenébe. Elmúlt az a bizonyos nap, a kéményseprő bedobott egy újabb papírt, hogy ejnyebejnye, legközelebb ekkor meg ekkor jön. Mondanom sem kell, megint beletrafált, akkor voltam másfél hétig Zakopánéban. Nézegettem a papírt, hátha van rajta egy telefonszám, hogy egyeztessünk időpontot (itthon dolgozom, amikor nem oktatok és nem utazok el valahová, bármikor jöhetett volna a seprő), de nem találtam. Megint vállat vontam. Ha ti ilyen keményen játszátok a hatóságot, hogy nem vagytok hajlandóak a párbeszédre, én nem fogom törni magam.

Katasztrófa. Legalább olyan jó, mindent elsöprő indok, mint a terrorveszély. Erre hivatkozva mindent ki lehet kényszeríteni. Lehet szolgáltatóból hatóságot játszani. Lehet egyszerű, erre alkalmatlan emberek kezébe kezelhetetlenül nagy hatalmat adni.

Hét évig dolgoztam annál a cégnél, amelyhez Veszprém és környéke kéményseprése tartozott. A folyosón velem szemben volt az irodájuk. Jó két évig üzemeltettem maszekban az Ajka-Tapolca körzet kéményseprésének az informatikai rendszerét. Tudom, miről beszélek.

Teltek-múltak a hónapok. Aztán augusztusban kaptam egy nagy, négyoldalas dörgedelmet. Hivatalosan végzés volt, gyakorlatilag vádirat. A lényege az volt, hogy ki kellett töltenem a mellécsomagolt vallomást űrlapot, miszerint nem, nem engedtem be a kéményseprőt és nem, azóta nem rendeltem meg rendkívüli kéményellenőrzést. Túl sok lehetőségem nem volt, kitöltöttem, aláírtam. Másnap bevittem a katasztrófavédelemhez. (Kicsi a világ, anno az ő levelezőrendszerüket is én raktam össze.) Leadtam az önfeljelentéssel egyenértékű űrlapot. Megkérdeztem a hapsit, hogy mi a további teendőm. Közölte, hogy menjek fel a weblapjukra és rendeljek meg rendkívüli kéményellenőrzést. Hazajöttem, megrendeltem. Megkaptam a visszaigazolást. Majd keresni fognak.
Három hét múlva felhívott egy hölgy.
– Üdvözlöm. Megkaptuk a benyújtott papírt. Szeretnék Önnel időpontot egyeztetni.
– Üdvözlöm. A helyzet az, hogy én még aznap kértem a weblapjukon kéményellenőrzést.
– Ja, Ön már elindította a folyamatot? Akkor ne szervezzünk keresztbe. Annyit kérek csak, hogy amint megkapta a kéményseprőtől az igazolást, szkennelje be és küldje el nekem.
– Természetesen.

Azóta eltelt három hónap. Az elindított folyamat ott áll, hogy várom az ügyintézőt – mármint azt, akit a webes feliratkozás triggerel – hogy hívjon fel időt egyeztetni. Lassan november, és ez az egész ugye februárban indult. Nem akarok itt rosszmájúskodni, de szerintem ebből az lesz, hogy jövő februárban a kéményseprő megint bedob egy papírt, miszerint.
Remélem, itthon leszek.

Olvasónapló

Gondoltam, kihasználom, hogy most ilyen vonaton vagyok. Hogy mostanában olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek valamilyen formában üzenni akarnak. Felmentem az emeleti közlekedőre és elkezdtem nézegetni a faltól-falig könyvespolcot. Hoppá. Ezt még nem olvastam. Mándy Iván: Mi az, öreg? Mondjuk úgy, hogy elsőre elsápadtam. Az író leírja azt az időszakot, amikor az (alteregója) anyja meghalt, apja pedig megbolondult.
Na.
Aztán a visszaemlékezésekből jött – egy érdekes montázstechnikával – az író gyerekkorának bemutatása. 72 oldalig bírtam, aztán visszatettem a polcra. Egyszerűen beugrott, hogy mi a bajom a realizmussal. Nem, nem az, hogy realista. Hanem az, hogy valamiért azt értjük realizmus alatt, hogy a világ összes szarát összelapátoljuk egy óriás hordóba és az olvasó nyakába borítjuk. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy mindig, minden annyira elviselhetetlen, amennyire csak elképzelhető. Ez egyszerűen érzelmi manipuláció. Fellini… a realista filmjeit képtelen vagyok megnézni, de számomra éppen a meseszerű filmjei a realisták. Mert – szerintem – ezek sokkal közelebb állnak ahhoz, ahogy a világot megéljük.
Nem csak fekete szín van azon a palettán.

Facebook és Google

Avagy a szép új világ.

Az gondolom köztudott, hogy a Facebook rögzít mindent, amit csinálsz: olvasol, lájkolsz, kommentelsz. Aztán ebből próbál gyártani rólad egy profilt, hogy minél inkább téged érdeklő reklámokat kapjál az arcodba.

Valószínűleg azzal sem mondok újat, hogy ha egy weboldal ad neked egy cookie-t, akkor az a te gépeden, csak azon weboldal számára érhető el. Hasonlóképpen egyik, hangsúlyozom egyik weboldalnak sem szabad, hogy hozzáférjen a böngésződ gyorsítótárához, illetve a history-jához. Ez durván sértené a személyiségi jogaidat.

Ehhez képest az történt, hogy amikor az előző írást fogalmaztam, a Chrome-ból rákerestem (Google) erre a nutribullet csodára, hogy legalább tudjam, mi is ez. Egy félóra múlva benéztem a Facebook-ra. Mi volt az első hirdetés, amely szembejött velem? A nutribullet gyártójának a hirdetése. Aztán négy órával később, amikor megint benéztem a Facebook-ra, akkor meg a TopShop hirdetését kaptam meg. Igen, azét a cégét, ahová a keresés után odakattintottam megnézni azt a nutriizét.

Márpedig ez így, együtt, elég gyanús.

Kajatöltény

Nej egy kisebb bőröndnyi dobozzal tért haza a boltból.
– Ez az én nutribullet-em! – jelentette be.
– Nitrobullet? – néztem hülyén.
– Zöldségcentrifuga. Már régóta nem találok magamnak jó vacsorát. Aztán kitaláltam: zöldségturmix.
– Egészségedre.

Rögtön össze is dobott egyet.
– Megkóstolod?
Habár a mondat nyelvtanilag kérdőmondat volt, de éreztem benne némi fenyegetést is.
– Persze, boldogan.

Megkóstoltam.
– Milyen?
– Zöldség.

Aztán kisétáltam az étkezőbe, elővettem a borhűtőből egy fél üveg rozét, visszasétáltam a konyhába és kivettem a hűtőből egy szódásüveget.
– Akkor engedd meg, hogy bemutassam az én nutribullet-emet.

Olvasónapló

Befejeztem azt a bizonyos trilógiát és még ugyanaznap este Dick-nek az Ember a Fellegvárban című könyvét is. Mint írtam, a trilógiát egyszerűen egy belső hang javasolta, hogy közel húsz év után olvassam újra, a Dick regény pedig véletlenül került elém, amikor a napokban a fogorvosnál valami olvasnivalót kerestem a mobilomon. Mit mondjak, érdekes keveréket adott kezembe a véletlen. Nem először.

PS.
Valahogy egyből ez a versrészlet jutott eszembe.

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

Olvasónapló megint

Még mindig az a Szalay trilógia, de most idézettel.

“Már a hatvanas években sok baljős intést láttam a tudományos és a gazdasági életben, de ezeket senki nem vette komolyan. Sőt, a biztató jelek eltakarták a gondokat. Rövid távon nem is látszódhattak a hibák, az elvetett kukorica kikel, és egy év múlva termést hoz, de aki a nemzettudatot, a nemzeti érzést, az egészségügyet, a közoktatást, a népszaporulatot tönkreteszi, az a jövő ellen dolgozik. – Tudod, Feldebrői – mondta egyszer Tass a Bikakolostorban -, az a gyanúm, hogy ez a kormány úgy érzi, meg vannak számláva a napjai, és utána az özönvíz. Képtelen egy-két éven túl gondolkodni. Mintha maga sem hinne a szocializmus fönntarthatóságában, és így akar kibaltázni az őt követő rendszerrel, hogy felperzsel mindent.”
– Szalay Károly: Bikakolostor –

Mondhatnád, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Csakhogy ez a könyv 1989-ben jelent meg, azaz az író még a rendszerváltás előtt írta. Ekkor már, ha valakinek jó megérzései voltak, sejthette, hogy valami változás lesz, de a szocializmus bukására senki nem számított. Arra pedig még kevésbé, hogy egy ekkora változás után, az immár szabad országban, egy emberöltő múlva megint visszatérnek a hatvanas évek.

Univerzum, hogy simogassanak halálra rózsaszín krokodilok

Micsoda hülye hétvége.

Úgy kezdődött, hogy idén nyáron elegem lett abból, hogy akárhányszor előveszem a kajakot, mindig azzal kell kezdenem, hogy kipucolom belőle a meztelen csigákat és a pókokat. Eddig autógumikra bakolva tároltuk a kajakokat, mely megoldás komfortos a kajaknak, csak éppen a gumikban megáll a víz, ideális hely a szúnyogoknak és mindenféle állatnak. Innen meg már csak egy lépés, hogy beköltözzenek a kajakba.
Azaz kajaktároló. Nem zárt, de azért alulról murvás, felülről tetős.

Ezen a hétvégén terveztem, hogy elvégzem a talajmunkát (még a fagy előtt, bár azok a hülye mínuszok csak megjöttek pénteken), illetve mindent összerakok annyira, hogy amint megérkeznek a vasak, már csak csavarozgatni kelljen. Nem kevés munka, kell rá két nap.

Szombat. Viszonylag korán keltem. Megreggelizve, bekávézva, beöltözve indultam volna az udvarra, amikor láttam, hogy van egy komment a blogon, gyorsan válaszolni akartam rá valamit… és paff. A blog megdöglött. De erről már írtam. Mindenesetre délután kettőig kinlódtam WordPress oldalon, sikertelenül, utána átadtam a terepet az üzemeltetőknek. Frankón elment a fél nap.
Szétszedtem a régi tárolót, kiástam az alapot. Jött az első cövek.

Ezek ilyen 50 centi hosszú ékek, a tetejükön egy aljzattal, amelybe bele lehet majd állítani a fa oszlopot. Elég kemény munka leütni a földbe, azért az 50 centis mélység tartogat meglepetéseket.

Meglepő módon az első cövek gyorsan lement. Szerencsém is volt, a talaj csak a szokásos módon tartott ellent, az erdőben meg találtam egy jó kis dudust.

A dudus, amennyire mesteremberektől tudom, egyfajta beütőfa. Egy ilyen fémcöveket nem lehet csak úgy ütni, mert elgörbül a tartója. Ehelyett bele kell tenni a tartóba egy fadarabot és azt kell csapkodni.

A kis dudus pont kibírta az első cöveket, utána hasadt csak szét. És innen indultak a gondok. Hiába jártam az erdőt, nem találtam még egy olyan remek hulladékfát. Vastag volt. Korhadt volt. Az első ütésre széthasadt. Kinlódtam. Ráadásul csak későn vettem észre, hogy más baj is van. Olyan 20-25 centinél elakadt a cövek és kész. Ha tovább ütöttem, inkább kilazult, inkább hasadt a fa. Ekkorra már a fél erdőt behordtam az udvarra. Dekopírfűrésszel szeleteltem a fatörzseket, mert nem volt más. Gondolhatod. És ennyi. Besötétedett, de nem tudtam leütni a második cöveket. Ellenben a tenyerem tele lett vízhólyaggal, a hüvelykujjam tövében lévő ki is fakadt. Este már a borosüveget is csak a bal kezemmel tudtam megfogni.

Nem örültem. A második napra már csak finom munkát terveztem, meg festést. (Előtte megnéztem a meteorológiát, egész hétvégére nem mondtak esőt, így bátran mertem vasárnapra tenni a festést.) Durcásan feküdve az ágyban meg is született a döntés: vasárnap reggel irány az OBI és veszek egy samukalapácsot, meg egy láncfűrészt.

Láncfűrészt már évek óta tervezek venni, de valahogy mindig sajnálom rá a pénzt. Hiszen olyan ritkán kell. Aztán jönnek a kinlódások.

Ja, a blog délután ötre megjavult. Magától.

Vasárnap. Korai kelés. Kilenckor már indultam is az OBI-hoz. A kalapács meglett egyből. Láncfűrész. Háát… tragikus. Én egy kínai gagyi elektromosat akartam venni, max 15e forintért. Nekem az is elég. Nos, az ebben a kategóriában lévő fűrészek doboza mind fel volt tépve, szorgos kezek kilopkodták belőle a láncot. Végül találtam egy elég kicsike, gyengécske Bosch-t, ráadásul 26e forintért, de végülis csak neves márka. Meg ebből is csak egy darab volt. És legfőképpen sértetlen volt a dobozon a plomba. Hogy hogyan találtam hozzá láncolajat, azt inkább el se mesélem. Mindenesetre az OBI-ban ne vegyél láncfűrész starter pack-ot (csillió pénzért), mert gonosz emberek abból is kiemelnek ezt-azt. Különösen, ha az OBI b@szik láncolajat tartani, anélkül meg ugye nem megy a fűrész.
Haladtam a pénztár felé, amikor bemondták, hogy bocs, lúzerek, de jelenleg nincs bankkártyás fizetés. Nálam viszont nem volt annyi kápé. Félretettem a kosarat – benne az utolsó Bosch láncfűrésszel és az utolsó utáni láncolajjal – és átmentem az Auchanba.

Ott ugyanis a szokásos őszi borvásár van. Ki nem hagynám. Ilyenkor szoktam televásárolni a kocsi csomagtartóját. Nagyjából egy árkategóriát esnek a borok, mi pedig dőzsölünk. Karácsonyig. Elvoltam, amíg válogattam.

Aztán vissza az OBI-ba. Még mindig nincs kártyás fizetés. Az üzletben már feltorlódtak az otthagyott kosarak, a pénztáraknál rendszeressé váltak a hisztérikus jelenetek, amikor kiderült, hogy a vevő nem tud fizetni. (Persze ilyenkor kasszafőnök, sztornó, a sor meg anyázott.) Veszíteni tudni kell: visszaraktam a láncfűrészt és a láncolajat, a samukalapácsot meg megvettem készpénzből.

Hazajöttem, elpakoltam. Átöltöztem. Mit saccolsz, mit mutatott az óra? Délután kettőt. Megint elment egy fél nap. Amikor már tegnap is összeszedtem egy félnapos csúszást. Vidám.

Ennél vidámabb már csak a cövek leverése volt. Míg tegnap a kis fejszével 3-4 ütés kellett ahhoz, hogy egy szar dudus széthasadjon, a samuval elég volt egy is. Kipróbáltam mindent. Egyik ötlet rosszabb volt, mint a másik. Az egyik cövekbe beszorult a dudustoldó fadarab. Gondoltam, kivésem. Beletört a véső. Kuka. Mármint a cövek is, meg a véső is. Másik cövek. Kipróbáltam fektetve egy dudust. (Tavaly így toltam le hat cöveket, igaz, fejszével.) Nos, a samu bemutatkozott, az első ütésre használhatatlanra görbült a cövek. Kuka. Ekkor már látszott, hogy redukálnom kell az elképzelésemet. Eredetileg négy cövekes rögzítést terveztem, kettő oszlop lett volna a fő tartó, velük szemben két kicsi fatönk az alsó szint megtámasztója. Na, ez nem ment, két cövek kikukázódott, maradtak egyedül a fő tartóoszlopok. Melyekből még csak az egyiknek volt leverve a cölöpje.
Nos, annyira én sem vagyok makacs hülye, természetesen eszembe jutott, hogy lehet, pont egy szikla, vagy valami keményebb tufás talaj van ott, ahol be akarom verni a cöveket. Próbáltam tíz centivel jobbra. Aztán tíz centivel balra. Ugyanaz. Potyogtak a dudusok. Végül nagy bátran kipróbáltam húsz centivel balra, és hoppá, megindult lefelé. Igaz, ez már nem lesz ideális a kajakoknak, de leszarom. Nem lehet mindenkinek minden ideális. Bírják ki.
A gond csak az volt, hogy gyakorlatilag az összes hazatermelt fát felszeleteltem. (Dekopírfűrésszel, persze. Miért kérded?) Elindultam bátran az erdőbe. Hamubasült pogácsával. Addig nem jövök haza, amíg… aztán rámmosolygott a szerencse, az egyik bokor alatt találtam pont egy olyan fadarabot, amilyen a tegnapi jó dudusom is volt: frissen kidobott, kemény faág, pont a jó méretben. Ráadásul kijött belőle kettő dudus. Szükség is volt rá. És, csodák csodája, lement a második cölöp is. Több nem lesz.

Ebéd. Bor.

Utána pakolás. Ugyanis most jön a festés, ahhoz meg üres terasz kell.

Elpakoltam. Előkészítettem mindent. Kesztyű fel. Festékes doboz kupakja lepattint.

Ekkor kezdett el esni az eső. Az az eső, amelynek egész hétvégén elméletileg nem volt jelenése.
Értelemszerűen ilyenkor nincs festés. A teraszon ugyan van napernyő, de nem zár jól. Gyorsan bemenekítettem a nappaliba a festendő cuccokat, visszazártam a festéket. Nej meg akart vígasztalni, mutatta, hogy az időkép radar szerint Budapest felett nincs esőfelhő. Én meg kimutattam az ablakon. Hogy mit fűztem hozzá, azt most hagyjuk.

Bontottam egy üveg bort és szivarral kiültem az esőbe. Nem félek tőled, kabbe. Erre, csakzértis, Soroksár fölül elment a felhő, így a laposan sütő délutáni nap pont a pofámba világított. Persze fölöttem meg szakadt az eső.

Így múlattuk az időt. Aztán elfogyott a szivar. Elmentem, kiszórtam a murvát, elgereblyéztem. Aztán bementem vacsorázni. Végül csak elállt a dög. A festés már csak egy órányi szopás volt. (Ne tudd meg, milyen ocsmány munka gyalulatlan tetőléceket festegetni.)

És, hoppá, ismét délután hat. A munkának vége, nem is állok rosszul, csak éppen a nap már elment, ha ki akarok ülni a lugasba pihenni, akkor pufajka alul, pufajka felül, polár kesztyű és sok bor. Meg lehelni a laptop monitorját, mert a hidegben hajlamos bezsizsásodni.

Nos. Így utólag tulajdonképpen szavam sem lehet. Megcsináltam, amit akartam, igaz, egy redukált változatban, de úgy nézem, ez is elegendő lesz. Akkor mi a bajom? Az ellenszél. Szokták mondani, hogy ne tudatosítsd a frusztrációidat, mert ráülnek a lelkedre. Törekszem is erre. De egyszerűen ez már fáj. Hogy minden szarság, amit csinálni akarok, amit el akarok érni, az mindig ekkora ellenszélben történik. Lécci, mondjátok már, hogy időnként/mindig ti is szívtok és ez a világ normális rendje.
Mert akkor nem piszkálom tovább az Univerzumot.

Adminisztrativa

Délután volt egy meglehetősen érthetetlen üzemzavar, a blog rejtélyesen fejreállt. Sem én, sem az üzemeltetők nem tudtunk vele mit kezdeni, pedig WordPress újratelepítéstől kezdve volt minden. Aztán kimentem fát vágni az udvarra és mire este lett, minden megjavult.
Már csak a romeltakarítás maradt hátra, mert azért eléggé szét lett keffentve a konfig. (Ja, meg volt pár tucat tesztkomment, azokat töröltem.)

Tisza-tó utánlövés

Micsoda kép!

IMG_7720

Úgy néz ki, hogy éppen teljes erőbedobással küzdők ez erős és veszélyes áramlatokkal, közben persze feszülten koncentrálva a megfelelő evezőtartásra.

Hát, nem.

Egyszerűen arról volt szó, hogy a sekély vízben szálltam be, aztán egy motorcsónak hulláma kilökött a part felé, pont annyira, hogy a kajak megfenekeljen egy homokpadon. Én pedig próbáltam magamat a lapáttal letolni a padról. (Sikertelenül. Végül Attila húzott le.)

PS.
A képet András lőtte.

Mit csinálnál?

Bevásárlóközpont, egy kis üzlet. Mindegy, hogy milyen. Direkt kora délután mész, hogy ne legyenek sokan. Az üzleten lehúzva a roló. Azt látod kiírva, hogy nyitvatartás 09-20, közte két félórás szünet, de egyik sem akkor, amikor ott vagy. Vársz. Eltelik tíz perc. Az eladó sehol. Lehet. hogy vécére ment, lehet, hogy inni egy kávét és beszédbe elegyedett a szintén nem túl leterhelt presszós csajjal.
Ha görög lennél, elmennél te is inni egy kávét. De tegyük fel, hogy sietsz.
Mit csinálnál?
Felhívnád a tűz esetén értesítendő számot, aki valószínűleg az üzletvezető? Vagy csak várnál tovább türelmesen?