Tekintve, hogy két hét múlva lesz a házassági évfordulónk, csak éppen egyik hétvégén sem fogunk ráérni, így a mostanira raktunk be egy szolíd, pasztellszínű megemlékezést.
Azzal kezdtük, hogy délelőtt bringáztunk együtt két órát.
Utána kipihentük magunkat (lsd korábbi kép), majd jött egy nagyon szolíd, kétemberes kerti grillezés.
Amiben nem is maga a grillezés volt a buli, hanem az, hogy amíg molyoltunk a tűzhely körül, elfröccsöztünk két üveg rozét és beszélgettünk. Majdnem egész délután. Nem tudom, ti hogyan éltek, de a hétköznapok során valahogy elmaradnak a beszélgetések. Kommunikálunk a legsürgősebb dolgokról, történnek felszínes verbális simogatások, de beszélgetés, az nem. Ahhoz neki kell készülni, arra időt kell szánni. Sokat.
Nos, ez volt most a kölcsönös ajándékunk egymásnak.
2016. September 25. Sunday at 19:46
Mennyire igaz…
Mi is a feleségemmel csak rohanunk egymás mellett, reggel rohanás, este, túlóra minden…sokszor úgy kell összeszednünk a “józan eszünket” hogy felébredjünk ebből a lázálomból, hogy azért egymásnak is élünk, nem csak egymás mellett egy “munkaközösségben”
Ilyenkor vannak nálunk hajnali 4-ig önfeled beszélgetések :)
2016. September 26. Monday at 09:44
En ezt egy kicsit arnyaltabban latom. Ahhoz, hogy hosszu, mely es tartalmas beszelgetesek legyenek, ahhoz ezek kozt a beszelgetesek kozt kellenek a rohanos napok is, kell a szunet, hogy felgyuljon, leulepedjen, megerjen annyi anyag, amiert mar erdemes is idot szakitani a beszelgetesre, es hogy megszulessen az igeny is ra. Mert barmilyen tajekozott is az ember, barmilyen ingergazdag kornyezetben el, ha nem lennenek a szunetek egy pont utan ezek a beszelgetesek felszinesse, rutinszeruve valnanak, elveszne a varazs.
2016. September 26. Monday at 10:24
Részben igazad van. A kérdés az, hogy kiben mennyi mondanivaló ragad benne, ezekből mennyi marad meg akkorra, amikor leülnek beszélgetni. És persze milyen sűrűn ülnek le beszélgetni.