Balaton Végtelen 04/06

Zamárdi – Badacsonytomaj
2016.09.04; vasárnap

Valami elképesztően vacak éjszakám volt. Először kirázott a hideg. Majd rámtört egy brutális hányinger. Többször is felálltam, hogy mese nincs, mennem kell. Aztán valahogy mégis leküzdöttem. Utána jött egy hőhullám. A mobilhome jéghideg falára tapadtam, hogy hűtsem magamat. És folyamatosan zakatolt az agyamban egy rémálom. Hiába ébredtem meg, ahogy visszaaludtam, ment tovább. Lengyelül volt.

Nem voltam üde és friss reggel hétkor. Dacára, hogy forradalom zajlott a pocakomban, a sokadik próbálkozásra sem jutottam dűlőre. Pedig bedobtam az ultimate kávé/cigi párost is.

Így is indultunk el. Gondoltam, majd kievezem ezeket magamból. Aha. Pluszban bejött melléjük a szédülés. Ami kajakon annyira nem szerencsés.

Mára nem terveztünk sokat. 35 kilométer. Ez már elég a viharra felkészüléshez. De…

Az első 15 kilométer Balatonakali volt. Nem egy nagy táv, olyan felkeltünk, aztán evezünk pár órát. Nem is akartunk itt ebédelni. De a lányoknak palacsinta hiányuk volt. Bebukták: a palacsintás már bezárt. Én viszont ráborultam egy korsó búzasörre. Szénhidrátot nekem, sok szénhidrátot. Aztán megnéztem a weben a kék gyógyszert, melyet a csajok tömtek belém.

  • Nos, először is a leírások alapján nincs neki semmi _olyan_ hatása. Elég rendesen feltúrtam a netet, de sehol sincs még csak célzás sem arra, hogy ez a cucc felpattintja a fickót.
  • Másodszor viszont pont ez volt az, amely nekem kellett. Gyulladáscsökkentő, sebgyógyító.
  • Csak éppen két gyógyszeremmel is akadt.
  • És a mellékhatásai között ott volt a hányinger és a szédülés is.

Fasza.
De azért örültem. Végülis nem vagyok beteg, ez az egész csak mellékhatás. Ha leállok a szerről, akkor minden rendbe jön. Eltekintve a lábamtól.

Nem eveztünk nagyot. A csajok nagyon rákattantak a palacsintára, a következő ilyesmi hely Zánkán volt.

Itt már a kikötés sem volt egyszerű. Az északi parton a Balcsi általában magas, ha alacsony vízben szeretnénk kiszállni, akkor az általában a gyerekmedence. Zánkán két kajakot engedtek itt kikötni, többet nem. Azaz Péterrel el lettünk zavarva a vízibicikli stégre. Oké, kitekergettük magunkat, de nagyon nem ehhez szoktunk. Ember, eddig az összes balatonkerülésen embert is alig láttunk, szabályok pedig nem léteztek. Pedig csak pár nappal később csináltuk.
Ellenben működött a strandétterem. Palacsinta ugyan nem volt, de házi gyártású pizza igen.
Sajnos.
Valahogy megéreztem, hogy csak a felét szabad megennem. A többiek betolták az egészet. Aztán Tomajig mindenki böfögött és igyekezett nagyokat nyelni.

Na most, nem kifejezetten Zánkát akarom bántani. Egyszerűen csak az utószezon első hetében a strandkocsmák már kármentő üzemódban működnek, azaz kiszórnak minden gyanússá vált dolgot. Rajtad áll, hogy eszel-e belőlük. (Az éttermek nem játszanak. Azoknál nem csak a szezon létezik.)

De előrerohantam. Hol volt még ekkor Tomaj?
Eredetileg itt végig a part mellett terveztünk menni – hiszem ma csak olyan 35 kilométeres laza napunk van, belefér a kószálás – de aztán jó érzékkel elkezdtünk öblöt vágni. És igen, Révfülöp környékén bejelentkezett az időjárás. Hahó, van nálam még egy adag szél. Érdekel valakit?
Megkaptuk. Szembe.
A sebességünk leesett 6-7-ről 4-5-re. Miközben ugyanúgy, ha nem erősebben húztunk. És még hátra volt 18 kilométer. Vicces, mi? Gondolom, a matekfaktosok már kiszámolták, durván négy órán keresztül szenvedtünk ebben az időjárásban. Négy óra kemény birkózás. Pihenés nélkül. Miközben nekem már reggel sem volt semmi kedvem ehhez a naphoz.
Nem is akarok róla sokat írni.
Megérkeztünk.

A napi távolság: 33,7 km.

Orsolya ekkor már túl volt az első infarktuson. A recepciós bácsi ugyanis egy vidám öregúr volt. Egyből meglátta a szituációban rejlő szivatási lehetőséget. Közölte Orsolyával, hogy az autója ugyan ott parkol a kemping bejárata mellett, de mivel ez az autó már napok óta ott állt és senki nem tudott róla semmit, így bejelentették a rendőrségen, a rendőrök pedig lefoglalták. Orsolya rommá omlott. Aztán a recis faszi nekiállt röhögni. Jó vicc volt.

Mindettől függetlenül ez volt a legjobb kempingünk. A legjobb szállás, a legjobb kiszolgálás. Ha az időjárás is odatette volna magát… de hát nem tette.

Miközben még utoljára leültünk dumálni, kiderült, hogy Etelka túlnőtt önmagán. Valami olyasmit csinált, melyet képtelenség űberelni. Egyedül, tehát mindenféle stabilizálás nélkül, kimászott a kajakja hátsó fedélzetére, majd belekakilt a szapolyba, kimosta és visszamászott a kajakba. Leesett állal néztünk rá. Istennő.

Szóval meglett ez a nap is. Ez volt a leghosszabb evezős napunk. Miközben ez volt eddig a legrövidebb táv. Hiába, a viharos szembeszél tud érdekes trükköket. És ez várhatóan csak rosszabb lesz.

Mindegy. Túl voltunk rajta. Orsolyát elbúcsúztattuk, aztán mindenki tisztába rakta magát. Vacsoráztunk. Söröztünk. Pálinkázunk. Szivaroztam. Ezerrel néztük a meteorológiát. Péter felhívta a meteorológus ismerősét. Mindenki azt mondta, hogy a vihar megjön éjjel, nappal 11 és 16 között lesz egy csendes lyuk, de egyébként Armageddon. Még felhívtuk Keszthelyt, hogy sertéspaprikást kérünk nokedlival és jöttünkre fél négy körül számítsanak, kelet felől. Aztán ökörködés, jó sokáig. Hiszen ráértünk, a 11-es induláshoz elég a 9-es ébresztő.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *