Suwalki kajaktúra 07/07

Logisztika
2016.08.20; szombat

Ordító napsütés ébresztett reggel. Eddig hol voltál, a jó ég áldjon meg? Újból kiteregettem a pénzeket a kajakon, húsz perc múlva már szárazok voltak. Jó anyag ez a zloty.
Zoltán rögtön egy fergeteges tisztálkodáspartival kezdett, naná, a zsilipben.

GOPR0910

GOPR0911

Optimisták voltunk. Szombat van, a gazda biztosan otthon pihen. Nem is lehet más vágya, minthogy befogja a traktort a szekér elé és kijöjjön nyolc, jól megpakolt kajakért. (Az elmenők is hagytak ott némi cuccot, ‘nektek már úgyis mindegy!’ felkiáltással.) De ha mégsem, akkor biztosan lesz annyi pénz, amennyiért megemeli a hájas seggét. Meg persze örömmel fuvaroz el minket 25 kilométerre Bryzgielbe.
Oké, mondtam, hogy optimisták voltunk.

Nos, a gazda nem volt otthon. Csengőt nem láttunk, de kopogtattunk ajtón, ablakon, hergeltük a kutyát… semmi. Jó, nem probléma. Először jussunk el a kocsikhoz, arra meg bárki jó lesz. Találtunk egy nyaraló családot és bár polákon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek, de végül jó ötletnek tartották a kocsikázást. (Azért képzeld el, ahogy három koszos, büdös, kétharmadban kifejezetten korpulens, megfáradt ember aktivizik kétségbeesetten, körben pedig feszülten figyel a család.) Részünkről három sofőr, részükről a család, jó nagy autó volt. És el sem hittem, de… félóra múlva a kocsimban ültem. Könnyes szemmel öleltem magamhoz a kormányt. Egy falatnyi civilizáció. Még beugrottam a boltba (sör és nápolyi az ottmaradottaknak, zubrovka és cider az itthoniaknak), aztán irány vissza. GPS-szel rögzítettük az útvonalat, így csak Ariadné fonalát kellett felgöngyölítenünk.

A kocsikat ledobtuk a csűr mellett. Frissen szedett gomba vigyorgott az ajtó melletti kosárban. Szóval a gazda szemmel láthatóan hazaérkezett. Csak éppen visszafeküdt aludni. És az istennek sem ébredt fel, pedig a kutyák szája már habzott az őrjöngéstől.
Ezt bebuktuk.
János észrevette, hogy az érintett kaszáló, ahol a kajakjaink hevertek, tulajdonképpen két gazdához tartozik. Átmentünk a másikhoz. Otthon volt. Ébren volt. De nem akart kimenni a kajakokért. Még pénzért sem. (Valamit nagyon hegesztett a melléképületben, igazából nem is tudtunk vele beszélni, csak a feleségének vakkantgatott ki egy-két szót.)

Hát, ennyi.

Bryzgielben viszont megbeszéltük, hogy ha minden kötél szakad – de tényleg csak akkor – hajlandóak vagyunk beülni a kajakba és felszenvedni magunkat a 600 méterre lévő kiszállóhoz, ahol a kocsik parkoltak. (Igen, 600 méterre rendes táborhely volt, fedett résszel, vécével. Ezért kellett volna tegnap ennyivel feljebb mennünk. De nem volt olyan isten.) Nos, maradt ez. A 60-70 kilós nyolc kajakot a négy férfinak kellett volna felcipelni kézben, na ezt gyorsan elvetettük. Így is épp elég volt, amíg a pluszban itthagyott – és a kajakokba már be nem férő – cuccokat felvittük kézben.

Nem hittem volna… de bepakoltuk ismét a kajakot, átöltöztünk evezős cuccba (szerencsére a napon megszáradtak) és becsúsztunk (leszarom a csalánt!) a vízbe a gát fölött.

Nem, ne is erőlködjél, belsős poén. Na jó, ma mesélős kedvemben vagyok. A Pyrus Tengeri Kajakosok Baráti Társasága (ezek vagyunk mi) egyik alapító tagját tolták be a fiúk a vízbe, egy nagyon dzsuvás ferde partról. Az illető a fenti – leszarom a csalánt! – csatakiáltást hallatva siklott be, majd vízreérkezéskor mutatott be egy tízpontos beborulást. Ha jobban belegondolsz, a jelenet tele van rejtett szimbolikákkal. Azóta többen is felvetették, hogy esetleg lehetne ez a Társaság jelmondata is.

Persze, készült róla videófelvétel.

Tehát ismét a vízben. Miután mindenre, ami szent számomra, megesküdtem, hogy ebben a vízben már nem fogok evezni. Csak hát, más út nincs. Meg egyébként is, 600 méter. Olyan kicsi táv, biztosan nem lesz benne szopás.

Te mire tippelsz?

Igen, nyertél. Olyan kétszáz méter után jött egy bedőlt fatörzs, de valami durván közel a felszínhez. Ledugtam az evezőt. Sok. Meg iszapos. A kiugrás nem működik. A múmiás koporsósok átcsúsztak, de nekem ez a technika nem jön be. Kerestem, hol tudnék kiszállni a partra, de végül Justin meggyőzött, hogy átdugja a – törött – kajakja végét, én pedig feküdjek oldalt rá. Hát, így. Az autókig még volt néhány fullra benőtt rész – nádak, fák teljesen bezárták az utat, az evezővel kellett csapkodni a vastag növényzetben – de végül ott mosolygott a stég. Kiszálltam, kihúztam a kajakot, belerúgtam egyet – lehet, hogy többet is – kivettem a söröket a kocsiból és boldogan tespedtem el a civilizációban.

A többi rutinmunka volt. Szétpakoltunk, átrendeztünk, összepakoltunk. Mi speciel már úgy, hogy ez a végleges. A többiekkel még találkozunk Ateny-ben, eltöltünk egy búcsúestét – ekkor mi már a kocsiban alszunk – aztán hajnali indulás és este már a macskáink, bolháink és poloskáink között leszünk. (Pontosabban az egyik autó nem várta meg a búcsúbulit, ők már innen hazamentek.)

A következő feladat: Ateny-ben találni egy igazán jó táborhelyet. Volt rá bőven időnk, a többieknek, annak az öt mazochistának, még hátravolt 13 kilométer Blizna, csak késő délutánra vártuk a csapatot. Akkor már kétszer is átmentünk a falun, voltak tippjeink. Az enyémről kiderült, hogy habár tiptop hely, de magántelek. (Meg is leptünk a stégen egy párt.) Elmentünk a hivatalos kempingbe, ami abszolút tökéletes is lett volna, ha nem pont aznap bérelik ki az egészet esküvő céljára. Visszamentünk a magántelekhez, próbáltuk megfűzni őket, valami alakult is, azt mondták, hogy beszéltek a tulajdonossal, hamarosan érkezik. Aztán… amíg vártunk, odasündörgött mellénk egy meglehetősen kétes egzisztencia. Olyan 65 éves bácsika, öltöny felsőben. De olyan öltöny felsőben, melyről ordított, hogy ez a pacák egyetlen ruhája és ebbe már beleszámoltam a pizsamát is. Komolyan, büdösebb volt, mint mi. Újabb aktiviti. Az öreg érdeklődött, hogy esetleg nem biwakolni akarunk-e? Mert van egy frankó vízpartja. Ránéztem. – És akkor te hol alszol? – volt a tekintetemben. De a tulaj nem jött, így elsétáltam vele. Mutasd meg. Sétáltunk olyan kétszáz métert. A bácsika leemelt két keresztrudat, beléptünk az udvarra.
– Ez az! – tárta szét büszkén a kezeit, miközben körbefordult.
Nem osztottam a lelkesedését. Tulajdonképpen egy vízparti telek volt, stéggel. És ezzel el is mondtam az összes pozitívumot. A fedett helyiség tetejét rég megette a szú, már az oszlopok voltak soron. Elméletileg volt egy tűzrakó hely, padokkal, de a szú és a rothadás azokon is dolgozott keményen. A budi pedig… hát, halottakról vagy jót, vagy semmit. Aztán nekiálltam meditálni. Tulajdonképpen egy éjszaka. Közel van a bolt, közel az étterem. És jó a stég.
Elmutogattam a pacáknak, hogy beszélnem kell a többiekkel. Visszasétáltam. A tulaj még mindig nem érkezett meg. Jánossal visszasétáltunk. Nagyjából ugyanarra jutottunk: az alternatíva az lenne, hogy a lakott településektől távol keresünk táborhelyet, de akkor már inkább ez a béna, itt, a falu közepén. Na meg pont szemben a Blizna torkolatával.
A bácsika közben szerzett angol tolmácsot a szomszédból.
Elkezdtünk alkudni.
– Mennyi? – kérdezte János.
– 15 – mondta a bácsi.
Kurwa sok… néztünk egymásra Jánossal.
– Mennyiért szoktak máshol aludni? – kérdezte a tolmács csaj.
– 7-10.
– Akkor mennyi lesz?
– Nyolc – vágtam rá.
Az öreg levegőbe ugrott a boldogságában. Különösen, amikor egyből ki is fizettük a pénzt. Ez azért közel két liter vodka.

Birtokba vettük a partot. Először János ugrott be a vízbe, megpucolni a kajakját. Aztán apránként mindenki. Ezerrel sütött a nap, a saccra 17 fokos víz még jól is esett. Úsztunk egy jót. Aztán felderengett, hogy meg is fürödhetnénk. Egy hét koszvadás után. Előkerültek a tusfürdők. Tisztának éreztem magamat. Elmondhatatlan érzés volt.
Utána János kitette jellegzetes kajakját a stégre, én ráparkoltam (a lila és a sárga kajakok a zöld kocsi tetején szintén jellegzetesek), majd elsétáltunk az étterembe. Hiszen mi már civilizáltak vagyunk. Tiszták. Jószagúak. Aztán amíg vacsoráztunk, befutottak a többiek, a kajakok alapján egyből megtalálták a szálláshelyet, utána telefonon – már akinek volt – elmagyaráztuk, hol vagyunk.

Én még elvittem Attilát Bryzgielbe, mert az ő autója még ott volt. Beültünk, elindultunk. Mentünk pár kilométert, amikor kigyulladt a műszerfalon az a sárga Engine lámpa. Ez hivatalosan azt jelenti, hogy azonnal megállni, szerelőt hívni. 1000+ kilométerre Magyarországtól. Észak-Lengyelországban. Mindenfelé néptelen kaszálók között. Kiszálltunk, nézegettük a motorteret. Attila szúrta ki, hogy a hűtővíz nagyon durván a szint alatt van. Hát ez meg hogyan? Ha eddig nem jelzett a lámpa, akkor pillanatok alatt hogyan ment el ennyi víz? Szerencsére elég hűvös volt, a hűtővíz hőmérséklete teljesen rendben volt, mentünk tovább. Aztán a faluban kértem csapvizet. (Gondolj bele, mekkora kihívás egy boltban, ahol százféle ásványvizet tartanak és nem beszélnek semmilyen nyelvet, elmagyarázni, hogy kérek másfél liter csapvizet, igen, onnan hátulról, a mosdóból.) Egy litert be is nyelt az autó, hogy legalább a minimumszintig megteljen a tartály. Visszamentünk Atenybe. Nem voltam nyugodt.

Ekkor már nem vágytam másra, mint sör, szivar, haverok. De még pakolni kellett. Meglepően sokat. Aztán persze eljött az én időm is.

DSC_2150

DSC_2151

János valahogy tűzet gyújtott abból a nedves dzsuvából, amely a tűzhelyen terpeszkedett. Aztán benyomta az autóba az ‘István a Király’-t. Elvégre gusztushúsz. Szerencsére az autó nem így gondolta, hamar lekonyult. Búcsúbuli. Én nem tudtam elengedni magamat, erősen kísértett még a tegnapi nap, na meg most az autó, mégiscsak 1000+ kilométer lesz holnap. Elfogytak a söreim, a szivarok, aztán amikor megéreztem az álmosság első jeleit, elbúcsúztam mindenkitől és elmentem aludni.

Hazautazás
2016.08.21; vasárnap

A hajnali különítmény – Attiláék – úgy mentek el, hogy senki nem ébredt meg rá. Mi hatkor keltünk, reggeli, összekészülődés és időben – hétkor – mi is nekivágtunk a távnak. Várható megérkezés a GPS szerint éjfél. Az első benzinkútnál kimentem desztillált vízért. A kútnál mindösszesen egy liter volt. Na ezt simán megette a kocsi. De legalább már jó tartományban voltunk. Később, az első tankolásnál vettem egy kisebb marmonkannával, de nem volt rá szükség. A víz egész úton tartotta a szintet. Elképzelésem sem volt, mi lehetett az a tegnap délutáni eset. Azóta is áll a vízszint, mint a cövek.

Szinte alig történt említésre méltó esemény. Nejjel megegyeztünk, hogy ha fáradtnak érzem magamat, cserélünk. Nem került rá sor. Tankoláskor toltuk a lengyel hotdogot és a fél literes kávét, gyűrtük magunk alá a kilométereket.

Na jó, Eperjesen durván megszívattak. Van egy körforgalom, mely Kelet-Szlovákia fő közlekedési csomópontja lehet. Na, ezt a tót atyafiak lezárták. A GPS viszont csak és kizárólag úgy volt hajlandó útvonalat tervezni, hogy ezen keresztül. (Abban az átkozott Here-ben nem lehet útvonalakat letiltani.) Vagy félórát kavarogtunk a városban, hátha találunk másik utat Kassa felé. Nem találtunk. Aztán kiderült a turpisság: a GPS-nek igaza volt. A körforgalom nincs teljesen lezárva, ha kilencven fokkal arrébb lévő úton megyünk be, akkor már át lehetett menni. Kösz.

Innentől viszont tényleg nem történt semmi érdekes. Nagyjából időben meg is érkeztünk Budapestre.

És akkor az utólagos értékelés.

  • A lábam elég szarul van. Oké, lehetne sokkal rosszabb is. Ahhoz képest, hogy az elején még azért aggódtam, hogy elfertőződik, erről most már szó sincs. Sőt, gyógyul. Csak éppen akkora varr van rajta, hogy minden mozdulatra darabokra szakad szét és pokolian fáj. De már nem gennyes. Várni kell.
  • A mobiltelefonnal volt némi szerencsém, valamiért a szaküzlet beakciózta az ezüst színűt és bár nem a kedvencem, de húszezer mínuszt megért.
  • A dslr gép viszont már nehezebb eset. Itt ugyanis még történt egy baleset. Tekintve, hogy az utolsóelőtti napon minden vízhatlan zsák – kivéve a kajást – beázott, így a gép az ennivalók között utazott. (Meg minden más cucc is.) És kaphatott egy erősebb ütést. Amikor itthon összeraktam, a váz nem ismerte fel az objektívet. Elvittem egy szerelőhöz, szétkapta, kihajtogatott néhány érzékelőt és azóta működik az objektív. Illetve. Később vettem észre, hogy zoomoláskor nem megy a fókuszálás. Zakopáne óta tudom, hogy ilyesmi akkor van, ha belül benedvesedett a lencse. Csak éppen akkor egy nap alatt kiszáradt. Most meg már egy hete szárad. Eredmény nélkül. Ebből megint szervíz lesz. Legrosszabb esetben pedig egy újabb objektív. 140e forint.
  • Tudomásul vettem, hogy a felszerelésem nem alkalmas kicsit is erősebb kajaktúrákra. Ez önmagában is erősen sokkoló, hiszen mind a spricóm, mind a dzsekim neves gyártó neves – és nem is kicsit drága – gyártmánya. Hittem bennük. Nem kellett volna. Csere. Megrendeltem ezeket: spricó és dzseki. A pénz meg csak úgy terem a réten.
  • Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Linkek:

6 thoughts on “Suwalki kajaktúra 07/07

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *