Rospuda és Blizna, avagy a Fekete Nap
2016.08.19; péntek

Bejött. A hosszú, békés alvás sokat segített. Tudtam járni. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy a hátralévő két napon ne tocsogjak alul a vízben. Volt egy vésztartalék rövidnadrágom, vastag és viszonylag szűk, azaz nem kell alá alsónadrág. Ha kibírom, hogy nem vizezem össze, akkor jó vagyok – és erre megvolt minden esélyem, hiszen kisütött a nap és az előrejelzések szerint elvonult a monszun, na meg a terep is olyan, hogy inkább hosszú technikázások lesznek, nagyon lassú haladással.

Ismét a térkép. Nagyjából ott aludtunk, ahol a J.Biale felirat található. Innen mentünk felfelé a tavon, majd egy ideig a Rospuda folyón, egészen addig, ahol a Blizna bele nem torkollik jobbról. A terv az volt, hogy két nap alatt feljutunk a betorkolástól 25 kilométerre lévő Blizno tóig. Nem egy nagy távolság, de a terep rendkívül durva, a napi tíz kilométer már jó eredménynek számít.

Rutinos pakolás, pontos indulás. Vidáman, de egy kicsit tartva is a hátralévő tereptől.

Miért is? Nos, ez egy nagyon szűk izé (időnként még pataknak is kicsi, inkább olyan árokszerűség), meredek kanyarokkal, sűrű növényzettel, alul-felül belógó/keresztbefekvő fatörzsekkel, alacsony hidakkal, közepesen erős szembesodrással, alacsony vízzel, homokpadokkal. Szóval mindennel, amitől kellemetlen lehet a kajakozás. A megpakolt kajakok pedig még mindig túl nehezek voltak, hogy csak úgy átdobáljuk az akadályok fölött.

A Rospuda még kifejezetten barátságos volt. Kicsit szomorúan is néztem utána, amikor lekanyarodtunk róla a szűk csapásra, ami ugye a Blizna.

Eleinte egészen jól haladtunk. Küzdöttünk persze, leginkább a szűk hellyel és a meredek kanyarokkal, de haladtunk. A nap úgy sütött, mintha be akarná pótolni az utóbbi napok mulasztását, mindenkiben kezdett oldódni a feszültség.
Aztán jött az első alacsonyabb híd.
Tudni kell, hogy nem rólam fogják megmintázni a guminő szobrát. Nagyon merevek az izmaim, még a törökülés kivitelezése is problémás szokott lenni. Itt pedig teljesen hátra kellett volna feküdnöm a hátsó fedélzetre. És persze a kajakok: vannak lapos hátsó fedélzetűek és vannak magasak. Az enyém a legmagasabbak közé tartozik (ugye a nagy rakodótér), gyk a gerincoszlopomból jó 15 centi még bent van a beülőben. Na, ebből a pozícióból hátrahajolni képtelenség.

Csak később figyeltem meg a profikat: kiakasztották a lábukat a pedálból és annyira becsúsztak a kajakba, mintha az egy koporsó lenne. Csak szemmagasságban lógtak ki a kajakból. Ez nagyon hatékony, de egy baj van vele: teljesen megszűnik a kontroll a kajak fölött. Ha megbillen, akkor borul.

Na mindegy, szóval első alacsony híd. Láttam, hogy itt csak improvizálva tudok átmenni. Belekapaszkodtam a gerendákba, csípőből befordítottam közel kilencven fokot a kajakot. Gabriella odajött segíteni, rá tudtam feküdni a kajakjára. Végül valahogyan áthámoztam magamat. Éppen elkezdtem vigyorogni, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a GoPro fejkamerám az egyébként szabadon úszó evezőlapátomon napozik. Azaz az akrobatika közben leesett a fejemről és már csak az isteni jószándék tartja a víz felett. Nagyon óvatosan kinyúltam érte, persze a kajak megbillent, a hídba kapaszkodva visszahúztam magamat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kamera bebucskázzon a vízbe. Döbbenten néztem utána, először nem is realizálva, mi történt éppen. Csak utána esett le: 150e forintos kamera, száznál több videóval a túráról. Kapaszkodtam a hídba, hogy legalább a beesési pont meglegyen. De persze bármi lehetett. A Blizna nagyon tiszta víz, de sötétbarna. Alattunk éppen durva aljnövényzet volt, a híd árnyéka pedig pont a kritikus részt fedte be. De azt sem tudtam, mi történt: a kamera földet ért, esetleg fennakadt a vízinövényeken, esetleg a sodrás arrébbvitte és ott ért talajt? Szerencsémre Zoltán éppen pisilni volt, amikor visszajött, tudott segíteni.
– Józsi, miért nem szállsz ki? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Hogyan magyarázzam el, hogy mindenképpen száraz szerettem volna maradni? Valamit motyogtam, végül Zoltán ugrott be a vízbe. Rendszeresen szokott fürödni, de a sziszegésből arra következtettem, hogy ennél azért melegebb vízben.
Indult a keresgélés. Nej is odaért, Gabriella eleve is ott volt, Attila visszajött (gonosz módon kamerázni). Vertük szemmel a Bliznát, ezerrel.
– Te Józsi, be volt kapcsolva?
– Persze, pont a limbózást vettem.
– Akkor ugye villognia kell a lámpájának?
– Bazdmeg, tényleg!
És így is lett. Húsz perc múlva Nej – a legvaksibb a csapatból – felsikoltott, hogy megvan. Zoltán lehajolt, elhibázta. A víz felkavarodott. Újra szem előtt vesztettük. Hullámvasút. A hétköznapból a pokolba, majd a mennyekbe, majd vissza a pokolba. Isteni jószándék, mi? Vártunk, amíg ülepedett az iszap, majd újra gúvadtunk. Aztán egy minta a levelek között betűkké állt össze.
– Hé, az van odaírva, hogy GoPro!
– Az fontos. Nehogy egy Sony-t vegyél ki! – adta a tanácsot Attila.
Leszúrtam az evezőt mellé, Zoltán pedig, az evező nyelén letapogatózva a meder aljáig, diadalittasan emelte ki a kamerát. Asztakurva. Meglett.
26 perc kinlódás. 26 perc stressz. 26 perc vízalatti felvétel.

Túl sötét volt a víz, nem látszik semmi. Csak a bluggyogások hallhatók, ahogy tapogatózunk.

Mentünk tovább. Sűrű nádas, kanyarok, alacsony hidak. De már tudtuk, hogyan kezeljük. (Fejkamera elrakva. Az a tuti.)
Aztán jött valami újdonság. Kétoldalt egy-egy betonfal, közöttük sínbe becsúsztatott deszkadarabok. A tetején betongerenda. Azaz egy betonkeret tartott egy deszkagátat.

Ja, eddig nem is mondtam. Ez a terep jelzett túraút a lengyel térképeken. Pont olyan vastag, mint a Czarna Hancza.

János és Zoltán kimásztak, a deszkák élén egyensúlyozva segítettek az átkelésben. Először úgy ment a manőver, hogy a delikvens kajakját megfogták, az illető kiszállt, egyensúlyozgatott ő is a deszkán, a két hős közben átemelte valahogy a kajakot és a kajakos visszaszállt. Aztán úgy a negyedik kajak környékén az egyik deszka ferdén megsüllyedt pár centit, ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy kiszállás nélkül is áthúzzák a kajakokat. Ment is a transzport, rendesen.
Aztán jöttem én.

Felhúztak. Vigyorogtak. Vigyorogtam. Lelöktek. A következő pillanatban már beleálltam fejjel az iszapba.

Na most, ez egy kicsit hosszú lesz. Kihasználom a lehetőséget, hogy nyugodtan, egy héttel az eset után leírhatom, hogyan látom én ezt az egészet. Muszáj, mert ott a helyszínen nem tudtuk megbeszélni, én pedig nagyon nem szeretek tüskét hagyni másokban.
Ebédszünetben is, meg másnap este is felmerült egy kérdés: akkor most ki hány százalékban volt felelős? De egyik alkalom sem volt jó az alapos megbeszéléshez.
Ráadásul már maga a kérdés is nagyon rossz volt. Itt ugyanis két esemény történt. Volt maga a borulás. Ez, egy ilyen terepen, vastagon benne van a pakliban. (Aznap még borult Nej is, másnap Attila.) Függetlenül attól, hogy ki mennyire volt érintett a borulásban, a normális kimenetel az lett volna, hogy kimászok, jót röhögünk az egészen és megyünk tovább. (Egyébként visszanéztem videón, az történt, hogy lelökéskor a kajak vége fennakadt a deszkán, én viszont elbambultam, lecsúszáskor nem eveztem. Kettőt kellett volna csapnom a lapáttal és megyek tovább. Azaz benne voltunk mind a hárman, de legfőképpen én.)
A másik esemény viszont az volt, ami a tényleges kárt okozta. Ez viszont tisztán, százszázalékosan az én hülyeségem volt. Amikor mentem a gát felé, gyorsan előkaptam a fejkamerát. Hiszen ez tök jó buli. A gyorstárolót viszont elfelejtettem visszazárni. Boruláskor persze minden kiszóródott a vízbe. Az ásványvíz és a szőlőcukor el is tűnt, de a vízhatlan dobozt még sikerült kikapnom a vízből, mielőtt elsüllyedt volna. Azt hittem, megúsztam. Ja.

Összefoglalva, ha nem lenne egyértelmű: a keletkezett kárért tisztán és egyértelműen _csak magamat_ tartom felelősnek. Nincs bennem semmi harag, sőt, amennyit segítettek az eset után, masszív hálával tartozom.

Na, és akkor térjünk vissza az eseményekhez. Ott jártam, hogy éppen fejjel lefelé ülök a kajakban, a fejem benne az iszapban (kábé 80 centi volt a víz, az alján puha iszap) és pánikszerűen keresem a spricó kallantyúját, de nem találom. Persze, hogy nem, hiszen a gyorstároló fedele is ott úszkált egy madzagon és mindig az akadt a kezembe. Végül valahogy erőből kirántottam magamat. Úgy nézhettem ki, mint Thing a mocsárból. A fejemről csurgott az iszap, és mivel éppen dzsuvás volt a víz, kilószám lógtak rólam a nádak, sásak és egyéb vízinövények. Zoltán nem is bírta ki, úgy nyomta a fényképeket, mint egy divatbemutatón. (Rohadtul kíváncsi vagyok rájuk.)
Visszafordítottam a kajakot, kiborítottam belőle a vizet, megnyugtattam mindenkit, hogy nincs baj. És csak ekkor vettem észre, hogy nincs a fejemen a kamera. Igen. Beleesett a vízbe.
Hol is jártunk? Pokol, menny, pokol, menny… és most megint pokol. Isteni jószándék? Szerintem unatkozott az a rohadék és a vacak humorérzékéből ennyire tellett.
Ott álltam összetörve. Nem lehet, hogy ennyi küszködés… semmiért. János és Zoltán gyorsan vízbeugrottak és hármasban kerestük a kamerát. Esélytelenül. Nagy aljnövényzet, felkavart iszap. Végül vártunk tíz percet. János előhalászott valahonnan egy úszószemüveget és bedugta a fejét a víz alá. Aztán egy idő után bálnák párzási hangja tört ki a víz alól. Nem tudtuk, hogy most fuldoklik, vagy csak közölni akar velünk valamit. Végül felállt és diadalittasan emelte magasba a kamerát. Megint menny. Elmondhatatlanul örültem. Legszívesebben mindkettőjüket hosszan megöleltem volna, de féltem, hogy félreértik… na meg a rajtam lévő szmörtyit sem akartam szétkenni rajtuk.

A képen azt látod, amikor már vége a kalandnak és éppen rakom össze a kajakot a továbbmenetelre. (Nem mellékesen, láthatod azt is, milyen “viziutak” voltak a Bliznán.)

A történetnek viszont nincs vége. Indulásra készen beleültem a kajakba, de eszembe jutott, hogy a két keresésben tökre lemerült a GoPro akksija, cserélni kellene. Kinyitottam a vízhatlan dobozt… és könnybe lábadt a szemem. Háromnegyedig állt benne a víz. Az alján feküdt a telefonom. Kivehetetlen akksi, húsz perc a víz alatt, reménytelen. Döglött volt, akár a kék norvég. (Három hónapos telefon, 100e HUF.) A telcsi alatt volt még apró papírpénzben 200 zloty. Talán ki lehet szárítani. Egyébként pedig volt benne két GoPro akksi, egy Nikon akksi és a Garmin két utolsó ceruzaeleme, a holnapi napra. Megint nem töltöttem túl sok időt a mennyekben. Pokol.

Jogos lehet a kérdés: hogy a tökbe ázhatott be ennyire egy jónevű (Lock&Lock) vízhatlan doboz? Elmagyarázták. A vízzárat felfelé álló műanyagtüskékből készült gumírozás biztosítja. Ez általában jól zár, eltekintve attól az esettől, ha a doboz fejjel lefelé elmerül. Itt meg pont ez történt. Ha nem esik ki a gyorstárolóból, semmi bajom nem lett volna.

Jók ezek a magyarázatok, de valahogy jobban örülnék, hogy ha valami azt állítja magáról, hogy vízálló, akkor az tényleg az is lenne. Három héttel ezelőtt eveztünk a Balatonon, ahol a szintén vízálló Garmin 62 GPS-em ment tönkre. Beázott. (90e HUF.) Az utólagos magyarázat az volt, hogy éjszakára kint hagytam a kajakban, lehűlt, hajnalban bepárásodott, majd amikor elkezdett sütni a nap, a pára bejutott a készülékbe. Mert víz ellen védve van, de pára ellen nem.

Nos, elindultam, mentem a többiek után. De ebből a szakaszból gyakorlatilag semmire sem emlékszem. Eveztem monoton.

Kora délután elértünk egy vasúti hídhoz és jobb híján itt álltunk meg ebédelni. A hely nem volt különösebben jó, a kiszállás sem volt egyszerű, de nem volt más. Kivergődtünk, megkötöttük a vízben a kajakokat. Én már simán kiszálltam a combtőig érő vízbe. Száraznak maradni? Hol van az már.
Enni viszont nem volt kedvem. Nyelni sem tudtam. Felmentem a hídra, leültem a sínekre – mint anno Tom és Jerry – és rágyújtottam egy szivarra. Aztán felálltam valamiért, arrébb sétáltam és amikor visszamentem, a vizes neoprén cipőm megcsúszott a síneken, én pedig beestem a talpfák közé. Ez egyáltalán nem volt vicces, a hidat elég szellősre csinálták, a talpfák mellett 30 centi széles rések voltak, le lehetett látni a vízre. Az egyik lábam ilyen résbe csúszott bele és a talpfa az egész alsó lábszáramról lenyúzta a bőrt. A másik lábam megúszta, azt csak a kőzet pöttyözte meg. Érdekes módon nem lettem dühösebb.
– Csináld csak, csináld – morogtam magamban, nem is konkretizálva, hogy ezt valami őrangyalnak, teremtőnek, vagy univerzumnak címeztem – Még élek.
Majd visszaültem a sínre szivarozni. A lábamból dőlt a vér. Nem érdekelt. (Meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen mázlim van, a résben csúnyán el is törhettem volna a lábamat.)
Aztán eszembe jutott, hogy a vízbeborulás után meg se néztem, mi a helyzet a dslr gépemmel. A decktáskám legendásan nem vízálló, igaz, a gép azon belül is vízhatlan zsákban van, de láttam már olyat, hogy nem volt tökéletesen bezárva. Vissza a vízbe. A sebeim ordítva tiltakoztak, de leintettem őket: ez tiszta víz. Jól sejtettem, némi tapadó nedvesség volt a kamerán is. Felvittem száradni. Meg magamhoz vettem egy zacskó mandulát, azért csak ennem kellene valamit.

A vidám ebédszünet után mentünk tovább. Az igazi Bliznára. Eddig ugyanis a szebbik arcát mutatta. Igen, nem írtam el. Innentől jött az igazi szopás. Víz alatti fatörzsek keresztbe. A kis vízben nem nyomódtak le, mint a becsületes fatörzsek, azaz simán felakadt rajtuk a kajak. Az egyik túratársnak a vége felé el is tört a kajakja. Limbózás alacsony fatörzsek alatt. Volt, hogy két kajakos akadt fel direkt az egyik fatörzsön, hogy lenyomódjon annyira, melyen már át tudtunk menni. De mire ők lejöttek, az egy hosszú történet lett. Egy különösen alacsony hídnál ledugtam az evezőt, láttam, hogy csak negyven centis a víz, bátran kiszálltam. Ötven centit süllyedtem a puha iszapba. (Ja, sebek.) Próbáltam lépni. Nem sikerült. Aztán mégis. Süllyedtem újabb tíz centit. Frankó. Mocsár. Szerencsére bele tudtam kapaszkodni egy kajakba és kajakról kajakra vándorolva elértem a partot. Viszont innentől kezdve leszartam a szart is. Ahogy valami akadály jött, kiszálltam a kajakból és kézzel átemeltem, átgyömöszöltem. A homokpadoknál mindenki igyekezett heves csípőmozgásokkal, centiről centire haladni. Én kiszálltam és madzagon húztam a kajakot. A többiek még nem jöttek rá, hogy ez nem kajakos terep, nagyon nem az. Itt csak akadály a kajak. Menni kell gyalog, sáson, sáron, mocsáron keresztül, a kajakot meg, mint felszereléstároló egységet, húzni magunk után. Száraz ruha? Bah.

Úgy tűnt, a napnak sohasem lesz vége. Csak fatörzsek, fatörzsek mindenhol, homokpadok. Egy nád levele hosszában végigvágta az ujjamat. Mentünk tovább. Hol fásultan, hol dühöngve. Legalábbis én. Végül este hét körül elértünk egy zsiliphez. Átemelés. Helyett táborverés. Kösz, de ennyi elég volt.

Mint az eszelős, úgy vonultam el átöltözni szárazba. Mentsük, ami menthető. (Bár ahhoz képest, ahogy a lábam fájt, a combdörzsölés már nem is számított.) Aztán leültem a kajak orrára (ez egy kaszáló, mindenféle táborhely jellegű dologtól mentesen) és rágyújtottam. A nap sütött és most nekem pihenésre volt szükségem. Legfőképpen idegileg.

Egyébként ahogy elnéztem, nem csak engem viselt meg idegileg ez a szakasz. Tizenkét kilométert jöttünk fel a Bliznán, agyban azért elég sokan elfáradtunk. Voltak is nem átgondolt beszólások, nem sértőnek szánt, de végül azzá váló mondatok. Remélem, ezek a dolgok idővel rendeződnek.

Aztán valaki megjegyezte, hogy még vissza kellene szállni a kajakba és feljebb menni 600 métert. Részemről norvégmetál hörgésbe fulladó sátáni kacaj volt a válasz. Ekkor már eldöntöttem, hogy én, itt, ebbe a kajakba vissza nem szállok. Ha fókamászásban kell visszamennem Bryzgiel-be, akkor is elmegyek a kocsiért. Meglepő módon, amikor ezt kijelentettem, sokan, gyanúsan gyorsan vágták rá, hogy ők is. A 13 kajakosból pillanatok alatt 7 csatlakozott a maradókhoz, reggelre pedig nyolcan lettünk.

A napi útvonal.

Szóval ültem a kajak orrán, szárazon, melegben, hosszú nadrágban (mely védte a sebeimet) és kezdtem rendbe jönni. A vizes pénzeket kiterítettem a kajakra.

Az akkumulátorok megúszták. A fényképezőgép megszáradt. Igen, a mobilt bebuktam. De ezen már nem tudok segíteni.

Aztán megéreztem valamit. Még bőven volt a szivaromból, de elindultam sátrat állítani. Elképesztő marhaság volt. Ha maradok szivarozni, simán megúsztam volna a napot. Így viszont…

Kerestem helyet. Alaposan bejártam a környéket. Távol a horkolóktól. De azért sima legyen. Ledobtam a sátrat egy helyen, de aztán megláttam, hogy a dombtetőn fenyőerdő van, lehet, hogy az jobb lenne. Felmentem. Sétáltam az erdőben. Nem tetszett. Végül meglett a hely. Közben elkezdett cseperegni az eső. Kurvára nem értettem. Felhő, az nem volt. Kiterítettem a sátrakat, leszúrtam a belső sátrat. Ekkor kezdett el igazából esni az eső. Na most, sátrazásnál az első szabály az, hogy a belső sátrat szárazon kell tartani. Mert egyébként tócsában alszol. Azaz minél rövidebb ideig lehet a belső sátor védtelen. Na itt, pont ebben a két percben szakadt le az ég. Soványmalacvágtában szurkáltam le a cövekeket, csatoltam a csatokat, feszítettem a madzagokat. Mire készen lettem, igazi durva felhőszakadás lett belőle, Nejjel bevetődtünk a sátorba. Huh. Hanyattdőltünk. Ezt megúsztuk.
Aztán egy perc múlva már kint vágtáztam a felhőszakadásban, asztakurva!, asztakurva! felkiáltásokkal. A teljes vízálló felszerelésem kint volt a kajak mellett. A vizálló zsákok szája tárva-nyitva. A száraz ruhák zsákja. Ezzel az utolsó ruhám is elázott, az, amelyben holnap a civilizációba való visszatérést terveztem. A technikai zsák. Egy csomó akkumulátor, töltők, WC papír, papírzsebkendő. És legfőképpen a dslr fényképezőgép. Na, minden szarrá ázott. A száradni kirakott pénz foszlóssá ázott. Meg én is, az ún. száraz ruhámban. Aztán a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. De nekem megsemmisült mindenem. Már ami a mai nap után még megmaradt. Pokol? Nem tudom, van ennek fokozása?
Egyedül a kajászacskó maradt száraz, mert azt még nem vettük elő a kajakból. Meg szerencsére a hálózsákok. Amik túlélték a felhőszakadást, átkerültek a kajazsákba. (Szerencsére egy csomó dolgot még a vízhatlan zsákon belül is vízhatlan dobozban tárolok. Ismerem már magamat.) Talán a fényképezőgép sem kapott túl sok vizet. (300e pénz. De egyszer már túlélt egy ilyen katasztrófát, talán most is.) Elpakolásztunk. Vacsora. Mit mondjak, az étvágyam most sem verdeste a plafont. Helyette rágtam a bagót. Meg volt még vodka. Zoltán csinált egy nagy tábortüzet, az életemet mentette meg vele. Megszárítkoztam. Volt egy adag száraz ruhám. Jó lesz holnapra is.

Egyedül az vigasztalt, hogy a kajakozásnak határozottan vége. Holnap már csak logisztika, autózgatás. Elegem volt a vízből. Minden formájában.

PS.
Valaki megjegyezte, hogy tudomása szerint a Bliznát a lengyel deszantosok kiképzőpályának használják. (Mondtam már, hogy jelzett vízitúra útvonal?) Nem igazán lepődtem meg. Ha én be akarnék szivárogni egy ellenséges területre, egészen biztos, hogy ilyen faluvégi árkokban eveznék fel. A kutya sem gondolna rá, hogy valaki ekkora őrültségre vetemedik.