Posedarje 01/04

Előzmények

Kicsit messziről kezdem. Tavaly decemberben rakott össze a kajakos társaság egy túrát a Zrmanje kanyonba, májusi időzítéssel. Mi pont akkor mentünk Grúziába, így kimaradtunk, de alaposan átnézve a térképet, láttuk, hogy meglehetősen izgalmas a környék, megérne egy misét.

Nézegesd egy kicsit a térképet: a Zrmanje folyó (jobbra) egy kifejezetten hangulatos kanyont vágott a dombok közé – errefelé forgatták a jugó Winnetou filmek egyes jeleneteit is – majd a folyó beletorkollik a Novigrad öbölbe, mely a tenger egy furcsa betörése a szárazföldre. Az öbölböl ki lehet menni a tengerre is – bár a viaduktról nézve, elég erős áramlással kell számolni a csatornában – de maga az öböl is bejárható, nyilván a fő attrakció a Zrmanje kanyon, viszont az öbölrendszernek itt még nincs vége, az öbölből nyílik egy másik csatorna, mely mögött egy újabb öböl található. Települések mindenhol vannak, azaz evezgetés, bejárás közben bárhol ki lehet szállni pihenni, inni valami frissítőt, illetve hangulatos dalmát falvakat nézegetni. Minden szempontból védett öböl, a tenger hullámzó kilengései nem jönnek be, a szél persze igen. Az öbölrendszer kerékpárral is körbejárható, a távolság 58 kilométer, egy szolíd egynapos túra. (Bár szintek vannak, nyáron kánikula is, de ez adja a sportértéket.)

Nem is vacakoltam tovább, január első hetében foglaltam egy apartmant Posedarjében, július közepére. Dalmácia, július közepe, mi baj lehet?

Aztán májusban mindenki ráfaragott: mi Grúziában fogtunk ki egy felhős, esős időt, de Maslenicében, ahol a többiek megszálltak, szintén vacak idő volt. Sajnáltam is őket, de azért titokban megveregettem a vállamat: ha valaki biztosra akar menni, akkor csak júliusra foglal. A május… azért eléggé necces.

Aztán telt-múlt az idő, elérkezett a pakolás, indulás ideje. Szokás szerint stressz üzemmódban.
Indulás előtti napon Nej kisétált a lugasba. Kezében egy keverős csaptelep karja. Houston, we have a problem. A mosókonyhában próbált vizet engedni, de kezében maradt a kar. A forró víz pedig ömlött a csapból, megállíthatatlanul. Próbáltam csempecsapnál elzárni, de egyik sem hatott rá. Az összes vizet elzárni nem igazán szerencsés, szerelőt hívni, csaptelepet cserélni meg már nincs idő, mindjárt indulunk. Végül kalapáccsal és vésővel sikerült belenyúlnom a csaptelep belső lelkivilágába: addig ütöttem egy műanyag bumszlit, amíg el nem állt a víz. Megölnöm nem kellett, azt már Nej megtette.
Oké. Mehettem vissza tervezni. Windyty. És lemeredtem. Ekkor már egy hete tombolt itthon egy hőhullám, az utolsó napokban még éjszaka is alig ment le a hőmérséklet 30 fok alá. Erre azt mutatta nekem az online levelibéka, hogy az utazás napja még oké, de odalent éjfélkor jön valami bora erősségű szörnyeteg és csak szombat délben megy el. Ja, Pesten pedig már az indulás előtti éjszaka érkezik az itéletidő. Jó kis koktél.

Oké. Újratervezés. A bora nem megy csak úgy el, még ha távozott is, a víz a lavórban sokáig lötyög. Akkor szombat délután letoljuk a kerékpártúrát, vasárnap pedig a Zrmanje kanyon. Péntek? Benézünk Zadarba, egyébként meg maradunk a popsinkon a szálláson. Szerencsére lesz nálunk egy tálca sör. Három napra. Elleszünk.

Leutazás
2016.07.14; csütörtök

Az éjszakai vihar miatt nem pakoltuk fel az autót. Majd hajnalban. Ötkor keltünk, hétkor terveztünk indulni. Nos, a vihar megvolt, örültünk neki, aludhattunk bezárt ablakok mellett a fullasztó melegben. Aztán pakoláskor jött a következő vihar, nem is kicsi. Ekkor meg ugye csonttá fagytam odakint. Értékeltem a helyzet iróniáját: kánikula, utána felhőszakadásban pakolás, utána megint kánikula, végül bora. Én, a hőelem.
Nem hiszed el, hogyan pakoltunk hajnalban. A laptopot már elraktam, így a médiacenteren hoztam be a met/idokep párost, mindkét radar videót kiraktam a tévére, és a fél szemem mindig oda fókuszált. Amikor azt láttam, hogy jön tíz perc szünet, gyorsan kirohantam, beraktam ezt-azt, felszereltem a bringákat, feldobtuk a kajakokat. Így csak mérsékelten áztam szarrá. Indulás előtt egy forró zuhany, végül fél nyolc körül elindultunk.

Balatonfenyves környékén jöttünk ki az ólomszínű felhő alól. Utána persze megint kurvanap. (Teljesen leégette a bal oldalamat.)
Az M7-en akkora volt a forgalom, mint az M3 pályán péntek délután. Csak éppen csütörtök kora reggel volt. Nem értettem. Próbáltam beállni 100-ra, hogy békén hagyjanak, de nem. Látták a kajakokat, a bringákat és mindenkiben, még a teherautókban és a kamionokban is felgerjedt az előzési vágy. Utána meg visszalassítottak. Időnként meg nekem lett tele a tököm és 150-nel lehúztam az egész bagázst a faszba.

Határőr. Felpillantott a kajakokra. Hová mennek? Tengerpartra. Aha, köszönöm. Elengedett. Hová máshová mehetnénk? A Paklenicára sziklát mászni? A horvát bódé mellett szokás szerint elsprinteltünk, ordítás, visszatolattam, de csak intettek, hogy menjünk. Ez évről évre egyre bizarrabb.

Lejöttünk a sztrádáról, mentünk a faluba. Igazából piszkosul egyszerű az egész, a szállás a sztrádáról lekanyarodó magisztrále mellett van, nem is lenne gond, csak hát azok a fránya részletek. A szállás a főúttól kábé 20 méterre van, csak éppen a főútról nincs behajtás, a térkép nem ismer semmilyen másik utat és az egész egy durván meredek domboldalon fekszik, szóval a húsz méter oldaltávolság az legalább tíz méter szintkülönbség is egyben. Az autóforgalom meg durva, nincs ám olyan, hogy hoppá, megfordulok. Elautózgattunk a helyszín előtt néhányszor, a GPS koordináták alapján be is lőttük a szállásunk tetejét, de nem tudtunk lejutni. Próbálkoztunk a faluból is, de nem vitt ki odáig az út, korábban felment a főútra. A vége az lett, hogy ledobtam az autót egy közeli szálloda parkolójába és nekivágtam gyalog. Így találtam meg egy ösvény erősségű, rettenetesen meredek és hegyesszögű lehajtást. Gyakorlatilag látatlanban fejesugrás a fenyők közé. De egyértelműen ez volt a levezető út. Még úgy, hogy a szemközti sávból fordultam rá, még így is vagy kettőt ipszilonozgattam, mire be bírtuk venni a kanyart. (Kajakok, bringák, naná.) Aztán lefelé elmentünk egy – hát, erősen jóindulattal – félkésznek tekinthető épület mellett, majd bejutottunk egy kőfejtőbe. Tovább nem vezetett az út. De legalább volt hely parkolni. Visszasétáltam. A félkész épületből kihajolt egy hajléktalan.
– Jozsef? – kérdezte.
Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam. Akarom én ezt? Próbáljuk meg.
– Yes. I’m looking for Frank Tschautscher.
– OK, this is.
Nem ugrottam a plafonig örömömben. De legalább értettem, miért volt olyan pokolian olcsó a szállás. (Az adott időszakban a környéken ilyen árban csak kempingben lévő deszkabódét találtam volna, mindenféle komfort nélkül. Ez meg full felszerelt apartmanként hirdette magát. Ugyanannyiért.) De túl sokat nem variáltam, félkész házban lakásban egyébként is jók vagyunk, ha elaludtunk ilyesmiben 2000 méter környékén Grúziában, mindenféle fűtés nélkül, csak elleszünk a horvát tengerparton is. Nagy levegő, udvarias mosoly, gyerünk. Elsőre bevittek valami pinceszerű szobába.
– Ez az egyik apartman. Itt nincs klíma, mert ez magától hűvös – magyarázta a hapi.
– Ja, sejtem – hümmögtem. A sóbányák is hűvösek. Terasz nem volt, az ajtó az udvarra nyílt, ott volt valami kertiasztal. Panoráma nulla.
– És a másik lehetőség? – kérdeztem vissza.
– Ahhoz mászni kell.
Felmentünk egy hosszú, vakolatlan lépcsőn. (Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna, az egész épület vakolatlan volt.) Aztán tekeregtünk egy sort, én legalábbis kezdtem elveszíteni a fonalat, majd felmentünk egy újabb lépcsőn (ez már rendben volt, de mellette volt egy másik, vakolatlan is), fönt valami ajtó, bementünk… és tátva maradt a szám. Gyönyörűen berendezett két hálószobás, konyhás, étkezős, fürdőszobás, klímás apartman, hatalmas dupla terasszal és akkora panorámával, mint ide Lacháza.
– Akkor melyiket választja? – kérdezte a hapsi.
Én meg néztem rá, mint a hülyére. Na, vajon melyiket?

Később kiderült, hogy a felmenetelhez nem kell bejárni a pince kazamatát sem, a kertben van egy roppant hangulatos kőlépcső, körbevéve rengeteg mediterrán virággal, fűszernövénnyel, szóval nagy királyság.
Felcuccoltunk. A házigazdák: Diana és Mikola. (Annak a bizonyos Frank-nak az anyósa, illetve az apósa.) Még csak elkezdtünk pakolni, amikor szóltak, hogy ugyan, igyunk már meg egy hideg sört. Visszaintettem, hogy a pakolás után nagyon szívesen. Nem várták meg, már közben odaszóltak, hogy most aztán tényleg irgumburgum. Jó arcok. (Végre valaki, aki rosszabbul beszél angolul, mint én.) Leültünk, kérdezgették, mit fogunk csinálni. Elmeséltem a túraterveinket. Egy kicsit hátrébb húzódtak. (A teraszról körbenézve, így 3D-ben, már nekem sem tűnik annyira magától értetődőnek az öböl körbebringázása. Azért az ott szembe, az egy ránézésre is 3-400 méter magas hegy.)

A kilátás tényleg gyönyörű. Már órák óta nézegettem a tájat, mire leesett, hogy szélerőművet oda szoktak tenni, ahol sok a szél. Itt meg van vagy harminc forgómorgó. Hmm. Kajakos terep?

A beszállóhely rendben is volt (hiszen ez kapott meg először az apartmanból), csak éppen… a part durván mélyen van. Szűk ösvényen. Izgalmas lesz levinni a kajakokat. (Bár Mikola felajánlotta, hogy segít.)

Mindenfelé rozmaring. Úgy nő, mintha gyom lenne. Nehogy már valamelyik napon ne süssünk valami fokhagymás akármit.

Egy másik házaspár van még a házban. Szlovákok. Üdvözöltem őket, a hapsi magyarul válaszol. Hoppá. Langsam spazieren.

Berendezkedtünk. Bár nem tartom magam internetfüggőnek (Nej szerint de), mindenesetre kellett volna a wifi hozzáférés. Tudod, már csak a meteorológia miatt is. A lépcsőfeljárónál népi motívumokkal díszített tábla, rajta a wifi konfigurációs doksija. Ez egyfelől remek, csak éppen én nem konfigolni szeretném a wifi-t, hanem használni. Aztán a papír alján kézzel írva: kljucs/key/lozinka:XXXXxYYYYY. Te mit gondoltál volna? Én azt, hogy a kljucs/key (egyik horvátul, a másik angolul) úgy néz ki, hogy lozinka:XXXXxYYYYY. Nem tudtam fellépni. Megkérdeztem a házinénit, de úgy nézett rám, mintha az anyját sértegetném.
– Aranyom, 62 éves vagyok, dehogyis értek ehhez. Tessék itt van az egész hóbelevanc, vidd föl, aztán csinálj vele, amit akarsz.
Így jártam el. Felvittem a teraszra a wifi AP-t, lekaptam a hátulját, ott volt benne a default jelszó. Igen, jól sejted: a lozinka azt jelenti, hogy jelszó. Azaz a kljucs/key/lozinka ugyanazt jelentette, a tényleges jelszó pedig az utána lévő jelsorozat volt. Persze ez nem volt elég, az AP teljesen behalt, reseteltem, aztán beléptem adminként, aktiváltam a SIM kártyát, végül beröffent. Visszavittem a helyére, de onnan meg nem láttuk. Rövid tanakodás. Ez a cucc eddig nem működött, mégsem zavart senkit. Ergo senki nem használta. Akkor meg miért ne vinném fel a szobánkba?

Összefutottam a szlovák szomszédokkal. Szóltam a hapinak, hogy van net, ha kell, meg tudom adni a jelszót.
– Ne hülyéskedj már. Van net, csak nem működik.
– Én meg megcsináltam.
– Tényleg?
– Informatikus vagyok.
Ezt lefordította a feleségének, majd mindketten harsányan röhögni kezdtek. Nem feszegettem.

Végre, miénk a kéró. Klíma! Az utóbbi napok hőség okozta szenvedései után! És pénteken bora, azaz addig alszunk, ameddig akarunk. Nem is olyan rossz ez eddig.

Aztán egyből meteorológia. Asztakurva. Az egynapos borából kétnapos lett. Ez azért már bosszantó. Eddig lehúztuk a belső öblöt, most bebuktuk a bringatúrát. Meg kell elégednünk vasárnap a Zrmanje kanyonnal. Szombatra meg kitalálunk valamit. Mittudomén, Plitvice sincs olyan messze.

A szar időre való tekintettel három könyvet is csomagoltam. Olvasószemüveg nélkül. Ügyes.

A kabócék délután hatkor bekussoltak.

Este fél tíz. Üldögélek a teraszon, a fullasztó meleg kezdi átadni a helyét az éjszakai hűvösnek. A Windyty szerint északabbra már elkezdődött a tánc.

3 Comments

  1. Gondolkoztál azon, hogy egy ilyen helyre egy drónt is magaddal vigyél?
    A látványon kívül azért is praktikus, mert előre meg lehet nézni a táj nehézségi szintjét. :)

    • A drón, mint olyan már nagyon bizergálja a pénztárcámat, de félek, hogy ha ebbe az irányba haladok, akkor – apósom szavajárásával élve – én leszek a rézfaszú bagoly. Ugye egy gopro a fejen, egy dslr a kezem ügyében, egy másik gopro a kajakon/bringán, nyilván az utóbbi külön giroszkópos stabilizátorral, plusz egy drón, mely követ. Ja. Valószínűleg sérülne a ‘természet érintetlensége’ érzésem. :)
      (Hozzáteszem, itt konkrétan 90 km/h körüli szelek voltak, nagyon hamar megöltem volna azt a drónt. )

  2. Ebben az időben tényleg nagy kaland lett volna egy drónt szélnek ereszteni… a térképet nézve úgy adja magát, hogy a levegőből is körbe kellene nézni.

    Egyébként be lehet állítani, hogy előtted menjen, ne mögötted. :)

    Ez tényleg egy vicc, hogy mennyit fotózunk, videózunk…. Régen én voltam a mumus, amiért 4- tekercs filmet ellőttem egy nyaraláson. Most meg kinéznek, ha 5000 képnél kevesebbel térek haza..Vajon hányszor szkenneltük be a teljes Földet az elmúlt években?

    Ha egyszer lesz egy jó technológia, amivel a képen lehet keresni, aranyat fog érni ez a hatalmas adatbázis. Nálunk a cégben rendszeresen használunk régi filmeket, fotókat, ahol a háttérben van egy épület, vagy valami más. Ezek a képek nagyon hasznosak az épületek restaurálásban. Most éppen egy trafó házat keresünk 1930-ból.. Reméljük, valaki járt ott valamelyik sorozatban!

    Másrészt ijesztő, mert pl. Velencében egyáltalán nem éreztem azt, hogy bármit is le kellene fotóznom. Megtette előttem 20.000-20.000.000 ember.

Leave a Reply to JoeP Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading