Rudi

A Trónok Harca újabb részeinél eléggé beindultak a szakfórumok: hiszen ez az az évad, ahol már nincs könyv, nem lehet tudni előre semmit. Azt jó eséllyel lehet sejteni, hogy Arya és a botos csaj valamelyik éjjel életre-halálra fognak meccselni egymással. A találgatások leginkább arra vonatkoznak, hogy Arya mit fog csinálni azután, miután győz. De biztosan győz? Én ugyanis emlékszem Martin egyik nyilatkozatára: azt mondta, hogy ez a könyv nem hollywood-i sablon, ez a könyv az életet próbálja követni. Semmi garancia sincs arra, hogy a jó fog győzni. Ahogy az életben sem. Felépített egy karaktert öt könyvön keresztül? És? Neki sem lehet állandóan szerencséje, neki sem sikerülhet minden. Lásd Robb történetét. Szóval, ahogy a valós életben, itt sem kell feltétlenül azért győznie valakinek, mert ő a szimpatikusabb egyéniség. Sőt, a való életben sokkal inkább a rossz győz, hiszen rombolni mindig könnyebb, mint építeni.

Aztán eszembe jutott egy régi cimborám, Rudi. Nála jóindulatúbb, barátságosabb embert nem ismertem. Abszolút jó ember volt. Erre mi történt? Kapott az élettől, odakézből is és visszakézből is. Egy nem túl boldog élet végén idejekorán elvitte a rák. Ha lenne valami szervezőerő, amely megkímélné a jókat, akkor még élne. De nincs. Legalábbis a valós életben nincs. (A mesékben van, mert a mesék a vágyainkat reprezentálják. De összekeverni a vágyainkat a valósággal, az súlyos hiba. Ez még a dothrakiak szerint is köztudott.)

Ezt a bejegyzést úgy írom, hogy kiültem a lugasba. Sötét van, de nem gyújtottam lámpát, a monitor éppen eléggé bevilágítja a billentyűzetet. Az eső monoton esik, én pedig szivarozok, van előttem egy pohár bor. És belegondoltam: de jó lenne, ha Rudi itt ülne velem szemben és dumálnánk valamiről. Bármiről. Aztán jobban belegondoltam: hiszen itt van. Amennyire homályba burkolózik a szemközti pad, itt is ülhetne. Hiszen voltak örök témáink. Tudom, hogy mit válaszolna, ha mondanék neki valamit. Tudom, milyen sejtelmes mosollyal reagálna, ha viccesen belekötnék. Tudom, mik voltak a vesszőparipái és simán le tudom játszani bármelyik beszélgetésünket. Vagy simán fel tudnék építeni újakat. Hiszen az én vesszőparipáim sem változtak sokat.

Akkor most él, vagy halott?

Azt hiszem, valahol itt van a válasz. A jő emberekre emlékszünk. A jó emberek nem halnak meg akkor, amikor megállt a szívük. Velünk vannak, szólnak hozzánk, belénk épült a gondolkozásuk.
A rosszakat meg elfelejtjük. Amint lehet.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *