Grúzia 08/08

Gori, Kutaisi
2016.05.16 hétfő

Valamilyen állat végigcsuklotta az éjszakát.
Nem én voltam.
Reggel próbáltuk kianalizálni, hogy vajon csacsi lehet, vagy liba, de nem tudtuk egyértelműen beazonosítani. Még a Shazam sem segített.

Egy generátor barátságosan duruzsolt valami parkoló kamionban. Az ablak alatt. Egész éjjel.

A külvárosi utcán falkákban jártak a kóbor kutyák. Volt egyfajta hangulata. Az időjárásnak még a szeme sem állt jól, kora reggel még csak szemetelt az eső, de aztán rákezdett.

Nejjel viszonylag korán keltünk, ugye amikor az egész épületre egy fürdőszoba van, akkor sejthető, hol lesz torlódás. Így is történt. A fürdőszoba folyamatosan foglalt volt, mi kiültünk kávézni a nappaliba, a folyosóra pedig, ahogy telt az idő, ütemesen hajoltak ki a szobákból a kócos fejek, mint a prérikutyák. Ellenőrizni, hogy a folyosó végén lévő fürdőszobával mi van.

Várakozás közben levettem a polcról egy orosz nyelvű grúz népmesegyűjteményt és felolvastam belőle Nejnek. Érdekes népmeséik lehetnek, a Hamupipőke például egy az egyben benne volt, egyedül a prince sharming volt egy valamivel harciasabb kiadású, mokány grúz legény.

Reggeli a másik szálláson, halvány reménykedés, hogy eláll az eső, de nem, aztán elmentünk bevásárolni a Sztálin szupermarketbe (az összes maradék pénzünket – 5 lari – Roshen csokikba öltem), majd megint busz és irány a grúz Úrkút.

Hat évig éltünk Úrkúton, egy bakonyi faluban. A település mellett mangánbánya volt, az tartotta el a népet. Aztán amikor a bánya kimerült, a falu is lepusztult.

Szószerint ugyanez játszódott le, csak jóval nagyobb léptékben, Chiaturán is. A település a Szovjetunió legnagyobb mangánlelőhelyére épült, keresztül-kasul fúrták a terepet, mely már önmagában sem volt egyszerű hely: a Kvirila folyó szűk völgyben kanyarog, a bányák – és a lakótelepek egy része – a hegytetőn található, a település pedig részben a völgyben, részben a hegyek oldalában. Hogy a bányászok gyorsan meg tudják közelíteni a bányákat, 17 drótkötélpálya épült ki, ezek kötötték össze a település részeit, illetve a bányákat. Néz ki valahogy. (A település neve is azt jelenti, hogy féregjárat.) A városnak komoly bolsevik múltja van, ez Grúziában szokatlan, errefelé a szocdem (mensevik) hozzáállás volt az elterjedtebb. A helyiek még ma is büszkék arra, hogy a helyi munkásmozgalmat az ifjú Sztálin szervezte meg. (A nyugati világban úgy is hivatkoznak a kötélpályákra, hogy Stalin Cable Car.)

Tamás ide, erre a helyre időzítette az egyik meglepetést: elővett két doboz vörös kaviárt, a burzsoázia eledelét, nálam pedig éppen volt egy üveg ukrán vodka, így a romkupac, a lepukkant bolsevik város közepén dőzsöltünk egy nagyot. Már csak a szelvénysarkak vagdosása hiányzott.

– Az a baj, hogy viszolygok tőle – jegyeztem meg, amikor megkaptuk a kaviáros tégelyt.
– Milyen íze van? – kérdeztem Nejt – Olyan halas?
– Inkább petesejtes – jegyezte meg mögöttünk Noémi.
– Tényleg, tudja valaki, hogy lehet-e már legálisan vásárolni fekete kaviárt? – kérdezte Zsolt.
– Arra a fekete golyókra gondolsz a zöld takonyban? – pontosított Szvetlána.
– Köszönöm, most már sokkal jobb – meredtem a dobozra.

A domb tetején egy elhagyott panel lakótelepet találtunk.

Illetve, nem is volt annyira elhagyatott, néhány lakásban volt élet. (Lásd műanyagablakok, parabolaantenna.) Hogy illegális foglalók lehettek, vagy egykori lakosok, a fene tudja. De megszervezték maguknak az önellátást.

Az utóbbi képen kiskacsák fürdenek fekete tóban. De az egyik udvarban láttunk tehénkét is. Szóval eléldegélnek valahogy.

A buszon Tamás elindított egy körkérdést: kinek mi volt a legnagyobb élménye, kit mi fogott meg a legjobban? Nej a grúzok létezésért vívott harcát emelte ki; azt, hogy a grúzok, habár nem gazdagok, de összevakarnak minden fontos dolgot. Példaként említette, hogy milyen nagyszerű reggeliket raktak össze, pedig mindenük, ami volt, az a tehén.
– Ó, azok a nagyszerű tehéntojások! – jegyezte meg egy gonosz hang a közelében.

Innen nem messze található Katskhi, egy monostorral és egy… oszlopszenttel. Ez utóbbi némileg félreérthető, aki Ráth-Végh könyveken nőtt fel, ma is úgy gondolhatja, hogy ezek az emberek felmásztak egy oszlop tetejére és ott szentkedtek. Az egyházi ábrázolásuk még durvább, a szent mintha egy kéményben élne, csak derékig látszik ki belőle. (Gondolj bele, felülről táplálják, alul pedig… hát, izé.)

A fenti képen, Tamás mögött látható is egy ilyen ábrázolás.
A valóság némileg más volt. Az oszlopszent keresett egy kiálló sziklát, arra mászott fel és ott éldegélt. Feltehetően valami földi szupporttal, mert anélkül meglehetősen hamar találkozhatott a Teremtőjével.

Katskhi-ban ez így nézett ki.

Mint látható, a tetőn van egy csörlő, Maxim atya – az éppen aktuális oszlopszent – ezzel tudja felhúzni az ételt, gondolom ezzel húzta fel a kisháznak való köveket is. Ha jobban megnézed, vaslétra is vezet a tetőre. A szikla tövében van egy aprócska kolostor, ők segítenek az atyának életben maradni.

Abban, hogy valaki oszlopszent, az a lényeg, hogy az illető annyira eltávolodik az emberiségtől – a társaságtól, a létfenntartásért vívott küzdelmektől – amennyire csak lehetséges, a pár négyzetméteres élettérben nincs más lehetősége, mint egész nap elmélkedni, imádkozni. Ez tulajdonképpen rendben is volna, ha nem olyan lenne a világ, amilyen. Jelenleg Katskhi kiemelt idegenforgalmi látványosság, a grúz idegenforgalmi prospektusok borítóján szerepel, Maxim atya akár csak egy szezonban is több embert láthat, mint korábbi életében, és ez a sok ember mind rá kíváncsi. Először azt hittem, csak nekem van perverz agyam, amikor megkérdeztem, nem próbálták-e még meglepni az atyát egy drónnal? De Tamás szerint ez egyáltalán nem ritka dolog, orosz dronerek rendszeresen bepróbálkoznak. Nos, ennyit a nyugodt életről a szikla tetején.

Még valami Maxim atyáról. Nem túl régen él a szikla tetején, korábban a közeli Chiaturában tevékenykedett. Mint drogdíler. Most éppen vezekel.

– Az atya valamikor Chiaturában volt drogdíler – közölte Tamás.
– Akkor tulajdonképpen megtartotta az ügyfélkörét? – kérdeztem vissza.
– Ja. Csak áttértek keményebb anyagra: isteni malaszt, meg ilyenek.

Innen már mehettünk volna egyenesen is a szállásra Kutaisziben, de még volt egy fontos kitérőnk északra: a Gelati kolostorkomplexum.

Tudom, eddig reménykedtél. Megfenyegettelek, hogy írni fogok Grúzia aranykorának királyairől, aztán már az utolsó rész vége felé járunk, eddig semmi, te pedig úgy gondoltad, hogy nem is lesz. Hah.
A Gelati kolostorkomplexum Grúzia különösen kiemelt egyházi nevezetessége. (Tudom, ezt már sok helyen írtam. Ez egy ilyen ország.) Többek között itt van eltemetve IV, azaz Építő Dávid, I. Demeter, III. György és a krónikása szerint I. Tamar is, bár ez utóbbi még nem lett megerősítve. Azaz a teljes aranykor. (És természetesen sok más király is.) A kolostoregyüttes ez alatt a négy király alatt épült ki teljesen, azaz nem különösebben eredeti ötlet, ha az épület leírását összemosom a királyok történetével.

IV. Dávid apja II. György volt és nem igazán tudott megbírkózni az oszmán, azaz szeldzsuk törökökkel. Gyakorlatilag ők uralták az országot. Dávidnak 16(!) évesen lett elege apja teszetoszaságából, 1089-ben gyakorlatilag megpuccsolta és átvette a hatalmat. Haláláig (1125) nem is engedte el. (Ez arrafelé úgy ment, hogy az öreg király társuralkodóként vette maga mellé a fiát, aztán betanította. Dávid viszont egyből a hátsó padba küldte a tanítóbácsit.) Újjászervezte a katonaságot és lassan, de biztosan hazavágta a szeldzsukokat. Lerendezte az ellenszegülő főurakat. Részt vett a keresztes háborúkban. Végül annyira megerősödött, hogy felmondta a szeldzsuk uralkodónak a hűbér fizetését, de Bizánc támogatását is elutasította. Köszi, megleszünk mi magunk is. Sőt, nekiállt rivalizálni Bizánccal. Finoman bevezette, hogy ő nem csak a nevében, de ténylegesen is rokona, leszármazotta a bibliai Dávid királynak. Rengeteg templomi ikonon, festményen játszadoznak el ezzel a kettősséggel. (Csak érdekességképpen, Dávid halálakor hogyan nézett ki Grúzia.)
Dávidot nem véletlenül nevezik Építőnek. Egyrészt átszervezte az országot, másrészt bátran mert nagy lenni. Elkezdte másolni Bizáncot, de nem mint követő fél, hanem mint egyenrangú. A grúz ortodox egyház a mai napig büszke arra, hogy nem egyezik meg sem a bizánci, sem az orosz ortodoxiával. Dávid kezdte el a Gelati komplexumot is építeni. (A felépült templomegyüttest második Jeruzsálemnek, illetve második Athosznak is emlegették.) Abban is volt tudatosság, hogy nem az országegyesítő III. Baghrat közelben álló katedrálisát bővítette tovább, hanem újba kezdett. (Ma mind a két vallási központ a Világörökség része.) Hogy a komplexum hány templomból áll és melyiknek mi az építészeti jelentősége, azt nem fogom boncolgatni, aki kíváncsi rá, úgyis megtalálja. Két épületet emelnék ki. Az egyik az egyetem.

Ezen ma mosolygunk. Egy nagy hodály, semmi katedra, az emberek ültek körben és valaki beszélt. Akár istálló is lehetett volna. De nem az volt. Dávidnak ugyanis elege lett abból, hogy országa értelmiségét Bizáncban képezték és a tudással együtt Bizánc iránti hűséget is plántáltak a fejükbe. Neki saját, grúz értelmiség kellett. Hazahívta Bizáncból az összes grúz tanítót, majd itt, Gelatiban beindult a hazai képzés. Minden akkor ismert tudományban. (Tudom, gusztustalan aktuálpolitika, de rettenetesen bosszantó, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt király pontosan tudta, mi kell az országának, nálunk meg ma pont ellentétes folyamatok játszódnak.)

A másik említésre méltó pont, a régi bejárat. Dávid ugyanis igazi hittel bíró király volt. Egyfelől királyként, azaz reálpolitikusként sokszor kellett becstelen dolgot cselekednie. Ezeket meg is cselekedte, de mai kifejezéssel élve, akkora volt fejében a kognitiv disszonancia, hogy egy idő után ki kellett engednie a gőzt. Ennek eredménye lett az öregkorában írt nyolc himnusz. Ebben mindenféle mellébeszélés nélkül megírta, mikor, milyen esetekben volt gazember. (Megint aktuálpolitika, de ha az az ember, akire gondolunk, szintén megírná ugyanezt, az nem nyolc himnusz lenne, hanem a Háború és Béke.) Dávidot a téma annyira nyomasztotta, hogy úgy végrendelkezett, a sírja legyen a Gelati komplexum főbejárata alatt. Hogy mindenki, aki bemegy, tapodja az ő sírját. Segítsen neki abban, hogy levezekelje a nagy bűneit.

Nem azért mondom, de a grúzok mintha ezt az egészet nem respektálnák annyira. Egyrészt áttették a főbejáratot egy másik oldalra, Dávid sírja így már csak egy zsákutcában található. Másfelől még egy vörös kordonnal le is kerítették, nehogy valaki rálépjen. Mi ez, ha nem a nagy király szándékának meggyalázása? Félrehúztuk a kordont és adtunk rendesen Dávidnak.

Aztán szaladjunk végig a nagy királyokon. Dávid fia, Demeter látszólag nem csinált nagy dolgokat, valójában persze igen. A szeldzsukok nem törődtek bele a status quo megváltozásába, folyamatosan emberkedtek, Demeter pedig folyamatosan leverte őket. Az országban is sok volt a lázadás, puccskísérlet, Demeter ezeket is leverte. A fia – miután társuralkodó lett – addig cseszegette a fatert, amíg az be nem állt szerzetesnek, csakhogy félévvel később a gyerek meghalt, Demeter visszajött királykodni. Legfőbb jelentősége abban állt, hogy kezelte azokat a hullámokat, melyeket Dávid törekvései keltettek.

Fia, III. György stílust váltott. Elege lett abból, hogy a szeldzsukok állandóan támadják, így ellentámadt. Sikerrel. Közben terjeszkedett Örményország felé is. Természetesen ellene is fellázadtak a főurak (Grúziában vagyunk, ugye), de leverte őket. Fia nem született, de egy bátor és határozott mozdulattal fiúvá nevezte ki egyetlen lányát, Tamarát. Aki így már király lehetett. Így is nevezik: I Tamar király. Nem királynő.

Tamarnak nem volt könnyű dolga. Az állandóan háborgó grúz főnemesség nem igazán akarta elfogadni. Nyilván a külső ellenségek is ki akarták használni a belpolitikai válságot. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni. Tamar vette az akadályokat. Ügyes reálpolitikus volt, kijátszotta egymás ellen a főurakat. Majd összeházasodott egy orosz herceggel, aki ezerrel vetette bele magát (és a hadseregét) a csetepatékba. Minden rendben is lett volna… csak éppen a hercegnek nem minden porcikája volt vasból. Magyarul elmaradt a gyermekáldás. Végül alkoholizmus és szodómia vádjával kiebrudalták az országból, majd Tamar egy hasonlóan harcos oszét herceggel lépett házasságra. A katonai erő itt is rendben volt, de az oszét herceg már az ágyban is produkált, megindult a gyermekáldás. Tamar alatt így nézett ki Grúzia, és ez bizony nem kis teljesítmény. A királyt ezért később szentté is avatták.
Aztán megjöttek a tatárok és az egészet lerombolták. De ez már egy másik történet.

Végül búcsúzóul még egy kép a Gelati főtemplomból.

Tele van freskókkal, festményekkel, mozaikokkal. Csak szólok, hogy baloldalt a sarokban, a kék esőkabátos hölgy feje fölött, az IV. Dávid korabéli ábrázolása. Honnan tudjuk, hogy korabéli? Úgy, hogy a helyi egyetemen oktatták a festmények felújítását is. És hol máshol gyakorolhattak volna a nebulók, mint a közeli katedrálisban? Így az a tömérdek festmény az 1600-1700-as évekig folyamatosan újra lett festve, az eredetivel megegyező módon. (Azóta pusztul, de azért még elég sok minden látható.)

Nos, Gelati után már nem volt más program, mentünk a szállásunkra. Kicsit vicces, de úgy látszott, az összes grúziai utakat szervező magyar társaság ide foglalt szállást, mindenesetre kifejezetten erős volt a forgalom és mindenki beszélt magyarul. Volt egy fáradt vacsora, a kaja a szokásos, sajnos erősen koriander-centrikus, a házibor bűnrossz volt (a többi társaság nem is bízta a véletlenre, palackozottat rendeltek), nem is húztam sokáig. Kaja után egy gyors szivar, aztán ágyikó. Elvégre hajnali háromkor ébresztő.

Útvonal: Gori – Kutaisi

Hazautazás
2016.05.17 kedd

Izgalmas éjszaka volt. Éjfél tájban jött egy csoport, kettő körül ment egy csoport, az ajtónk meg közvetlenül a recire nyílt. Minden bőrönd gurulását hallottuk.

Összepakoltunk. A szvan só ekkor már egy aromazáró műanyag dobozban pihent, de mit csináljunk a füstölt sajttal? Végül határozott mozdulattal bedobtam a szennyeszacskómba. Győzzön a büdösebb.

Időben kisétáltunk a hallba, volt időnk körbenézni. Érdekes, de ahogy kicsit is nagyobb lesz a tér, mindenhová beraknak egy pianínót. Ez valami kifinomultsági jelzés lehet.

Busz jött, felpakoltunk, időben ki is értünk a repülőtérre. Check-in (nincs online), security, már bent is voltunk. Gondoltam, sétálok egyet – és igencsak meglepődtem. Azt tudtuk, hogy a külső térben – ritka módon – vannak ágyak. Igen, ágyak. Itt nem akarják ravasz karfákkal megakadályozni az alvást, hanem sőt. Egy csomó helyen vannak kényelmes matracok. De most fedeztem fel, hogy ugyanilyen ágyak vannak a kínzótérben, a secu mögött is. De láttam ennél hihetetlenebbet is. Mindenhol, a világban, ha átmentél a biztonsági ellenőrzésen, akkor már zárt világba érkeztél. És itt sehol, semelyik országban nincs dohányzási lehetőség. Kivéve Grúziában. Volt egy ajtó, mely egy emeleti, külső teraszra vezetett, ahol bizony lehetett bagózni. Hihetetlen.

Aztán megjött a repülőgép, beszálltunk, itthon Barna kijött értünk… és kezdődött a munkanap. Hiszen még csak fél nyolc volt.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *