Grúzia 05/08

Tbilisi
2016.05.13 péntek

Tekintve, hogy ma nem mentünk sehová, gyakorlatilag a bejárandó terep kellős közepén laktunk, így egy órával később volt reggeli. Nem is akármilyen. Kitaláltuk, hogy szeretnénk a tetőteraszon reggelizni. Ez konkrétan a negyedik emelet volt. Lift csak a harmadikig járt. Mindent a földszintről kellett felcipelni. Besegítettünk a személyzetnek, de így is fejenként fordultunk vagy négyet. Bőven megérte. Éppenhogycsak hűvös volt, az a fajta, amely magában hordozza a későbbi meleg igéretét.
Tbiliszi a lábunknál hevert. (Nem, nem engedtük hogy feljebb tapogasson.)

A bőséges reggeli után kevertem egy kávét, félrevonultam, majd ketten Tamással elpöfékeltünk egy grappa ízesítésű Toscanello szivart. Kell ennél jobb reggel?

Rövid séta az óváros főutcáján, majd betértünk egy templomba. Egy olyan templomba, amelybe nem lehetett volna bemennünk. De Tamás valahogyan megdumálta a felújítást irányító művezetőt és talicskáknak épített pallókon keresztül csak bejutottunk.

A templom eleve egy fura szerzet. Mind a grúzok, mind az örmények a magukénak érzik, az egyik szerint Szent Szűzanya, a másik szerint Apostoli templom, a neve meg különösen ironikus: Norashen, azaz frissen épített. Hát, tényleg eléggé építési területnek tűnt. (Csak ironizálok, valójában ez egy felújítás alatt álló, XV. században épült templom.)

Innen a zsinagógába sétáltunk át, de éppen akkor engedtek be egy csoportot, várnunk kellett volna egy negyedórát. Nem vártunk. (Pedig már mindenki felrakta a kipát a fejére.)

Megint templom következett, nem is akármilyen. A Sioni katedrális.

Mivel a Sion, Sioni név nagyon sokszor kerül elő az országban, egy gyors magyarázat. Sion (Zion, Cion) Jeruzsálem szent hegye – gyakorlatilag erre épült a város – a név pedig magát Jeruzsálemet szimbolizálja. A grúzok pedig ezekkel a nevekkel hivatkoztak arra, hogy az ő templomaik valójában olyan ősi szelleműek, mint jeruzsálemi társaik. Úgy általában is elmondható, hogy az egész grúz keresztény identitás kicsit olyan, mint egy kisebbrendűség-komplexus kompenzációja: ahol lehet, mindenhol igyekeznek magukat a nagyokhoz mérni, velük azonos értékűnek mutatni. (Lásd pl. az Építő Dávid idején erőltetett kereszt-kultusz.)

Maga a Sioni katedrális nem csak egy templom, hanem egyfajta egyházi központ. A templomot körbevevő épületek mind az egyházhoz tartoznak, iskolák, paplakok és egyéb funkciók találhatók bennük. Valamikor a nagy Sztálin is itt tanult papnak. (Nem, ekkor még nem ismerte Beriját. Verd ki a fejedből azt a képet.)

Maga a templom nem kispályás. A korábban említett Vakhtang Gorgasali király, Tbiliszi alapítója építtette az V-VI. században. Gondolj bele: nálunk ekkor még Szépmező Szárnya birkózott Kalamónával valahol az Ural és Etelköz között. Mohamed még meg sem született. Itt meg már keresztény katedrális épült. A templom sajnos nem eredeti, többször lerombolták és újraépítették, a jelenlegi változat csak XIII. századi. Csak.

Innen egy újabb templomba mentünk át. ( – Ha így haladunk, a végén szentté avatnak – jegyezte meg Szvetlána.) Egy újabb ikonikus templom, a Metekhi katedrális következett, a Kura folyó túlpartján.

Illetve, volt közben egy híd. És a híd tövében egy, a katedrálisnál is szentebb kápolna, Szent Abo kápolnája. Éppen amikor ott voltunk, akkor láttuk, hogy a Kura folyó túlpartján megállt egy rendőrségi mikrobusz, a rendőrök kiszálltak, a kápolna felé keresztet vetettek, majd mentek tovább. Azért ez…

Nos, ki is volt ez az illető? Abo a VIII. században élő muzulmán parfümkereskedő volt, aki elkeveredett Tifliszbe. A város ekkoriban arab fennhatóság alatt élt. Abo itt megismerkedett a keresztény tanokkal, teljesen beléjük is zúgott. Olyan szinten, hogy az egyik leghatékonyabb prédikátoruk lett. Ez persze nem tetszett a hatalomnak, a vége az lett a történetnek, hogy kivégezték a folyó partján. Hogy a temetkezési helye ne legyen keresztény kegyhely, a maradványait a folyóba dobták. Nem jött be: a Metekhi szikla alatt kápolnát építettek az emlékére és ma ez az egyik legszentebb hely Grúziában.

De ezzel még nem mondtunk el mindent a hídról. A XIII. században egy perzsa hódító foglalta el a várost és úgy gondolta, egyszer és mindenkorra lerendezi ezt a kereszténység dolgot. Tbiliszi keresztény közösségét kiterelte a Kura hídjára és egyenként mindenkitől megkérdezték, hogy szeretnének-e váltani. Aki azt mondta, hogy nem, azt lefejezték és a folyóba dobták. A keresztény történelembe ez úgy vonult be, mint a százezer mártír halála, nyelvészek még vitatkoznak az eredeti feljegyzés értelmezésén (a leírt kifejezés jelenthetett tízezret, illetve pusztán csak nagyon sokat), a lényeg ettől nem változott, a híd maga szintén komoly jelentőséggel bír a helyi hitvilágban. (Később a templomi képeken több helyen is visszaköszönt a jelenet.)

Úgy általában is elmondható, hogy a város kapott éppen eleget a történelemtől. Mindig is Tbiliszi/Tiflisz volt a kaukázusi régió fővárosa (Jereván inkább egy nagy falu, Baku meg vicc), ez a város volt a legfőbb migrációs célpont (volt olyan időszak, amikor Grúzia fővárosában a grúzok éltek kisebbségben) és értelemszerűen ez a város volt a hódítók legfőbb célpontja is. Egyszerre főváros és kincses ládika.

Nos, menjünk fel végre a Metekhi templomba. Ennyi szent kegyhely után a katedrális nem is tűnik akkora nagy dobásnak. Oké, impozáns helyen van, impozáns módon néz ki. És? A katedrális trükkje nagyjából ugyanaz, mint a Sionié. Ezt a templomot is Vakhtang Gorgasali király építtette, a különbség az, hogy felhúzott mellé egy várat is és ez volt a királyi vár. Ahol élt. Mindezt ugye az V. században. (A templom előtt látható is a lovasszobra.) Aztán jöttek a tatárok a XIII. században és az egészet leradírozták. Később a helyiek apránként mindent visszaépítettek, de aztán jött a XX. században Sztálin és Berija (fúj, felejtsd el) és a templomon kívül mindent leradíroztak. Még a szikla tövében elheverő híres Tbiliszi bazárt is. Így ma a templom ugyan kiemelt templom, de a főnök a Sioni katedrális.

Továbbmentünk. Kitalálod, hová? Úgy van, templomba. Az egykori királyi vár egyik kicsi kápolnájába.

Nagyon kevés építmény maradt meg a várból, ez az egyik. Illetve van a régi királynői szállás, ahol most egy apácakolostor üzemel. Ide is felmentünk.

Aztán egy hosszú séta, vissza a folyó túloldalára. Közben be-benézegettünk az egykori örmény óvárosba.

Pihenésképpen beültünk egy “teára”. Nos, tényleg lehetett teát kapni a folyóparti étteremben, de amikor megnéztük a választékot és az árakat, a többség inkább sört kért. (Kellemes meleg időnk volt.) A muszlim negyed felé mentünk tovább, átvágva a város egyik legdurvább szégyenfoltján. A térséget ugyanis megszállta egy bűnöző csoport: koldusok, nyomoréknak álcázott figurák, markecolók, zsebtolvajok és bicskások. Elém beállt egy rokkantkocsis akrobata és nem engedett el: akármerre próbáltam ellépni mellette, odalavírozta a kocsit. Végül erősen ráordibáltam és simán fel is rúgtam volna (a jó öreg túrabakancs, ugye), ekkor engedett csak el. Meglehetősen hangulatromboló közjáték volt, különösen akkor, amikor éppen a tbiliszi toleranciát reprezentáló negyedben jártunk.
Ahogy írtam, a városnak kijutott rendesen a jóból. Rendszeresen feldúlták: hol a perzsák, hol az arabok, hol az oszmánok, hol a mongolok. Ehhez képest hogyan él a város? Köszöni, jól. Mindenféle náció, mindenféle vallást követő közösségek teljes békében élnek egymás mellett. A mai nap során voltunk eddig örmény templomban, grúz ortodox templomban (vigyázat, nem ugyanaz mint a bizánci, vagy az orosz ortodox templom), zsinagógában, de tudunk róla, hogy van a közelben egy épület, mely egykor zoroaszteriánus tűztemplom volt (Ateshgah), van a közelben egy lengyel katolikus templom (Szent Szűzanya templom), ahol oroszul miséznek… és most megyünk egy szunnita mecset felé. Egy olyan szunnita mecset felé, amelybe sííták is járnak. Azért ez… egyáltalán nem hétköznapi helyzet.

Aki esetleg nem lenne jártas az iszlámban, a sííta-szunnita ellentét a Mohamed utáni hatalomöröklésben gyökerezik. A két irányzat képviselői azóta kvázi halálos ellenségei egymásnak.

Ezt még elmesélem. Tbilisziben valamikor volt külön sííta és szunnita mecset. Csak aztán jött egymást kézenfogva Sztálin és Berija (fúj), majd egy határozott városrendezéssel lerombolták a Metekhi híd melletti sííta mecsetet. Így maradt csak egy.

A fenti kép még nem a mecset, ez csak a fürdő. A mecsetről nem készült felvétel, sőt, be sem néztünk, mert mire odaértünk, odaért a komplett gengszterbanda is egy másik úton. Ugye, jól láthatóan turistacsoportnak néztünk ki, könnyű prédának. Gyakorlatilag elállták a lefelé vezető utat. Némi tépelődés után felfelé menekültünk, tettünk egy jó nagy kerülőt a Narikala vár kapujáig, utána a túloldalon ereszkedtünk vissza a városba. Nem jöttek utánunk.

Innen a betlehemi negyedbe mentünk. A név ugyanazt a logikát követi, mint a Sion vonulat. Hangulatos kis utcák, hangulatos házak.

És persze templomok. A fenti kép már a kis betlehemi templom hátsó bejárata. A rózsák alatt elhaladva egy nagyon hangulatos, és igencsak élettel teli udvarra jutunk. A helyi pap imád gyerekekkel foglalkozni és ez az udvar a játszóterük.

Ez a felső, azaz a kicsi Betlehem templom. Az eddigiek fényében semmi különös kunsztot nem tud, egyszerűen csak egy szép környezetben lévő szép templom. ha nem lenne itt, akkor is érdemes lenne erre elsétálni.
A templombejárat ad egy különleges látványt is. (A fénykép a 2014-es kiránduláson készült.)

Van ott egy óriáscsaj a hegy tetején. Ő Grúzia Anyácska. Aki ismerős az orosz/szovjet viszonyokban, az most csak bólogat: igen, ez teljesen analóg a kijevi Ukrajna Anyácskával, a jereváni Örmény Anyácskával, undsoweiter. Igenám, de nézzük meg alaposabban: ez a nő nem is annyira harcias. Illetve nem egyértelműen az. A jobb kezében ugyan kard van, de a bal kezében borospohár. Ezzel jelképezi, hogy ha rossz szándékkal jössz, akkor felkoncollak, de ha barátként, akkor szívesen látott vendég vagy. Vesd ezt össze a többi, egyértelműen és kizárólagosan harcias anyácskával.

Még valami: a szobor neve Kartlis Deda. A ‘kartli” kifejezést már ismerjük, ez ugye a kert, azaz az ősi Grúzia, Ibéria. De Deda!? Az mindenféle szláv nyelven annyit tesz, mint Apa. Akkor… ezmiez? Nos, a grúzoknál valami furcsa csavar folytán felcserélődtek a szavak. A ‘deda’ jelenti az anyát. Emlékszel a sofőrünk nevére? Egy középkorú, pocakos, határozott grúz férfi. Olyan névvel, hogy Mamuka. Nos, ez pedig jelenti az apát. Fura, mi?

Írtam, hogy felső betlehemi templom. Gondolom, könnyen ki lehetett logikázni, hogy lesz alsó betlehemi templom is. Naná, hogy ezt is megnéztük.

Mielőtt arra gondolnál, hogy valami templommániákusok lennénk, azért volt más is, csak menetközben kifelejtettem. Voltunk például a Filmművészet terén, ahol Szergej Parajanov egy igen érdekes szobrát olvasztották bele a repkénybe.. Illetve volt egy annyira, de annyira jellegzetes grúz szobor: a Tamada. Ez egy VII. századbéli(!) régészeti lelet felnagyított mása: egy férfi, amint éppen egy boros ivószarvval a kezében tósztot mond. Azt hiszem ez az, amihez nem szabad kommentet fűzni.
És ha már szobrok, van még egy.

Ez a szobor a Berikaoba, magyarul a ‘bulivan’ szobor. (A Berikaoba egy grúz nemzeti ünnep, amikor… buli van.)

Vissza a túrához. A betlehemi negyed meredek utcáin leereszkedve visszatértünk az óvárosba. Egy végtelenségig lepusztult örmény templom romjain keresztül remek kilátás nyílt Grúzia Anyácskára és a kisebbik betlehemi templomra.

Az óvárosnak ez a része rettenetesen lepusztult. Sokáig úgy is nézett ki, hogy teljesen hagyják összedőlni, aztán a dózer majd teszi a dolgát. Örömteli, hogy mégis úgy döntöttek, megmentik. Csakhogy a házak már annyira legatyásodtak, hogy nem külön-külön a házakat, hanem komplett utcákat kellett támfalazni. Így néznek ki.

Mit lehet erre mondani? Hajrá. Azaz gamarjoba.

A következő, számunkra torokszorítóan nosztalgikus pont, az óváros parkja volt. Imádtunk ide kijárni. Rendszeresen úgy, hogy vittük magunkkal pillepalackban az álcázott bort. Ültünk, üldögéltünk, néztük az embereket, néztük az életre-halálra dominózó nyugdíjasokat. Most nem voltak kint, csak az ostábla szekció jeleskedett.

Nos, ez itt egy cégtábla.

Találós kérdés. Ki tudja megmondani, mi a cégtábla magyar vonatkozása?



Nos?


Oké, elmondom. A cégtáblán lévő képet egy bizonyos Niko Pirosmani nevű festő alkotta. Az illető egy üde színfolt a grúz képzőművészetben. Egyszer csak lesétált Tbiliszibe a hegyekből – ahol pásztorként élt – és telefestette a várost álomszerű, naív festményekkel. (Nem túl nagy sikerrel, állítólag éhenhalt.) Róla mesélnek egy romantikus történetet. Egyszer beleszeretett egy francia színésznőbe, aki a városban turnézott. Az érzelmei annyira felhevültek, hogy hirtelen felindulásból eladta a házát, az összes pénzen rózsát vett és beborította velük a teret, ahol a színésznő szállodája állt. (Szóljon, aki már kapisgálja.) A sztori annyira megtetszett egy litván lett szerzőpárosnak, hogy egy lett énekesnő (Alja Kukule) számára írtak egy dalt, “Dāvāja Māriņa meitenei mūžiņu” címmel.
Imhol.

Aztán a dalt felfedezte egy bizonyos Alla Pugacsova nevű világsztár és innentől kezdve nem volt megállás. Csongrádi Kata még csak hagyján, de perverzek számára itt van néhány érdekesség: vietnámi, illetbe koreai verziók. (Az utóbbi – amelyből filmzene lett – annyira nem is rossz.)

Oké, séta tovább. A következő célpont – nem hiszed el – egy templom. Az én személyes kedvenc katedrálisom Tbilisziben. Az ancsiszkáti.

De pont olyan irányból érkeztünk, hogy előtte még belefutottunk a híres bábszinházba. Nem, ne húzd a szád, ez _nem_ olyan bábszínház. Ez kifejezetten felnőtteknek szól és véresen komoly. Az egyik legismertebb tbiliszi szinháznak számít.
Persze adtak a külsőségekre.

Ez itt egy óratorony a bábszínház előtt és _természetesen_ minden egész órakor bábok jönnek elő a toronyból és kunsztokat mutatnak be. (A bábszínház mögött pedig egy meglehetősen híres babamúzeum van, de én ilyen helyekre nem járok. Nagyjából annyira viszolygok a babáktól, mint a bohócoktól.)

Oké, VI. század, ancsiszkáti katedrális. A hűvös történelem. A templom története tulajdonképpen sablonos, pár évtizeddel a nagy tbiliszi templomok után építették, természetesen a történelem ezt sem kímélte, elpusztult, újraépítették. Nem is itt van a különbség, hanem a hangulatában.

Kisebb, otthonosabb, istenközelibb. Ebben a templomban úgy éreztem magam, mint aki a hit pulzusát méri. (Még akkor is, ha belecsúsztak olyan bakik, mint a lenti képen.)

Innentől elváltak útjaink. A többiek végigsétáltak a Kurával párhuzamos utcán, mi Nejjel elugrottunk a legnagyobb belvárosi bevásárlóközpontba, vettünk valami kaját, na meg borokat. Végre, iható finom grúz borokat. (Meg Nemiroff vodkát.) Még beléptem a tegnapi dohányboltba, szomorúan konstatáltam, hogy a grappa ízesítésű Toscanello elfogyott, kértem egy kávésat, ezzel az is elfogyott. Szóval szeretnék figyelmeztetni minden Toscano rajongót, hogy ne utazzon arra, amerre én is járok. Barit is leraboltam, most pedig Tbiliszit is.

Este vacsora ugyanabban az étteremben. Most nem voltak éneklő szvan leányzók, tudtunk az étkezésre koncentrálni. Sajnálatos módon a vacsora csúcspontja, a khinkali, tömény korianderbomba volt.

Khinkali: ugyanaz a műfaj, mint az ukrán pelmenyi, illetve a lengyel pirogi. Kicsi tésztacsomagocskákba belepakolnak valamit – legtöbbször valami húsos cuccot – majd kifőzik.

Persze éhen nem maradtam, az édes vörös borral is megbarátkoztam valamelyest.
Utána vissza a szállásra, Nejjel – és néhány üveg borral – egyből fel is vonultunk a tetőre, hamarosan jöttek is a többiek. Hajnalig tartó beszélgetés alakult ki. Olyan kettő körül kettesben maradtunk Tamással. Meg mindenféle maradék italokkal. Fél ötig dumáltunk, lepucolva az asztalt. Csak hogy tudjatok róla, azóta a világ meg lett váltva.

Hajnalban még találkoztam a Hős Anyával. Illetve a Hős Feleséggel, de ilyen kitüntetés tudtommal nem létezett. Az történt, hogy amikor fél ötkor letámolyogtam a lépcsőkön, hirtelen beugrott, hogy hogyan fogok én bejutni a szobánkba? Az ajtó kártyával nyílt, ilyenből egyet kaptunk és azt Nej elvitte, mert ez adott áramot is a szobában. Bátortalanul kopogtattam egyet… és az ajtó egyből kinyílott. A Kedves ugyanis használta az agyát, rájött, hogy engem még be kell engednie és nem aludt el, csak olyan féligmeddig. Egyből meghallotta a kopogást. Ilyenkor szoktam behúzni egy strigulát a ‘jól választottam’ oszlopba.

Útvonal: Tbiliszi séta.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Grúzia 05/08

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *