Grúzia 03/08

Ushguli
2016.05.11 szerda

Az éjszakára elég érdekesen fordultam rá. Oké, hogy az ágyban ott figyel a vastag takaró, de amikor enyhén vizesen kijöttem a fürdőszobából, hirtelen recsegni kezdett a bőröm.

Reggel korábban is mentünk le a földszinti hallba – mégiscsak földszint – nagy lendülettel borítottam is egy neszkafét és csak utána derült ki, hogy a vizet még nem forralták fel. Eljátszottam, hogy én pont így szeretem.

Megjött a már tegnapra ígért vacak idő. Vacak volt. Borulás, csapkodó eső, a magasban szél. A felhők leheveredtek a hegyekre, a völgyekből nem hogy kilátni nem lehetett, de még a hegygerincek is elbújtak.

Mi is a mai program? Terepjáróval, úttalan utakon felmenni egy nehezen megközelíthető hegyi faluba. Ehhez jött a szakadó eső, a sár és a köd. Kaland az élet.

Az Inguri itt már tényleg csak patak szélességű, viszont veszettül rohan lefelé. Természetesen itt is találtunk lakótornyot, de ez kívételesen nem a szomszédok ellen épült, hanem a völgyet védte.

Ez a torony már komfortos volt, építettek mellé vízöblítésű vécét is.

Nem hülyéskedek, az ülődeszkákat belógatták közvetlenül az Inguri fölé, a megfelelő felszereléssel rendelkezők akár horgászhattak is közben.

Nem, ez már egy másik vécé. Persze nem kevésbé érdekes. Ugyanis ez is folyamatos vízöblítéssel rendelkezett, még ha a képen annyira nem is látszik. Az út túloldalán, fent a dombon lehet egy forrás, annak a vizét pvc csövön átvezették a folyó felett (az ajtó előtt látszik is a fekete cső), ez a víz mossa át folyamatosan a klotyit, mielőtt az Inguriba csobbanna.
De ez már nem az őrtorony, hanem egy pici településke: 4-5 ház, 1 templom, 1 temető, közös vízparti vécé. Ja, és a temetőben parabolaantenna.

Aztán elérkeztünk egy olyan részhez, ahol a sofőr – a családi panzió családfője, Pata – inkább kiszállított mindenkit. Biztos, ami biztos.

Ushguli. Első ránézésre igencsak békétlen emberek élhetnek errefelé, az egész falu gyakorlatilag lakótornyokból áll.

Alsó falu. Downtown. Szakad az eső, mindenhol sár és tehéntrágya, valójában nem is igazán lehet megkülönböztetni ezeket egymástól, mindenesetre bokáig járunk benne, legyen ez bármi is. A túravezető kissé gyanús, folyamatosan viszkit iszik. Ilyesmit akkor szokott az ember, ha fertőzéstől fél.

A falu viszont… leírhatatlan. Élő falu, de visszautaztunk ötszáz évet az időben.

Persze a parabolaantennák már itt is kibújtak a földből és nem lepődnék meg, ha a vakolatlan kőfalak mögött LCD tévéket találnánk.

Szakadó esőben sétáltunk át a másik faluba. Ushguli valójában négy apró falucska egyesülése. És ha már itt járunk, említsük meg, hogy a falu bizony 2100 méteres magasságon van, ezzel bezsákolta Európa legmagasabb, állandóan lakott településének címét. Már ha Európához számítjuk, mert ez itt elég forró és egyáltalán nem egyértelmű téma.

A középső faluban éppen hidat építenek a másik mellé. Keverik a betont, tolják a talicskát a mély sárban, nagy a felfordulás… és roppant illúzióromboló módon folyamatosan futnak be a turistákat szállító terepjáró mikrobuszok. De akadnak hátizsákos túrázók is, csúsznak-másznak szegények a sárban, esőben. Bele sem merek gondolni, milyen lesz nekik este sátorozni. Illetve másnap reggel összepakolni.

Falumúzeum. Pici kis gyökérkefe, de jutott ide is bőven értékes relikvia.

Utána bekunyeráltuk magunkat az iskolába. Duurva. 12 osztály, 40 diák, 18 tanár. Igen, jól látod, a tanterem négy diákra van berendezve. A tábla előtt beszakadt padló. Nehéz felelet lehetett. Mégis valahogy hangulata van.
Az igazgatónő közölte, hogy nem lehet fényképezni. Persze. Tizenhatan vagyunk, úgy nyomkodjuk mindenhol az exponáló gombot, mint ahogy más ember levegőt vesz. A dirinő mosolyogva beszél Tamásnak az iskoláról (ő legalább érti), aztán meglát valahol egy vakuvillanást, torkaszakadtából ordít egyet, majd kedvesen folytatja tovább az előadást. A vakuk meg már csak olyanok, hogy villannak. Tamás próbálja elterelni a figyelmét, de amikor közelről szembevakuzzák, a nő agya ledobja a szíjat.

A sáron keresztül vissza a kocsihoz, ebéd a legelőn, egy tehén (a képen nem látszik) odaoldalgott megnézni, mit eszünk, de nem adtunk neki.

Ígértem, hogy itt-ott beszélek a grúz aranykor négy nagy királyáról. Nos, Szvanföldhöz egyik nagy királynak sem volt különösebben köze. Ez persze bántotta a jó atyafiakat. Kénytelenek voltak kitalálni valami picike, apró alternatív történelmet. Így keletkezett az a legenda, miszerint a fenti képen a hegy tetején látható dupla várrom valójában Tamar király (aki igazából Tamara néven egy nőből álló hölgy volt, de ezt majd később mesélem el) titkos vára volt, ahol mindenféle titkos dolgokat (sex included) művelt. De erről nem szabad beszélni, hiszen a királynőt később szentté avatták. Maradjon ez a mi titkunk, drága szvan testvéreim.

Mára terveztünk még egy magaslati programot: Mesztia mellett van egy libegő, mely felvisz egy 2500 méter körüli hegyre, ahonnan tisztán végig lehet nézni a Kaukázus nagy csúcsait. Ugye, errefelé tobzódnak az igazi nagyfiúk, a már említett Shkhara, de itt van mellette az Elbrusz is a maga 5642 méterével és még sokan mások. Jó ötlet volt, de a kezelőszemélyzet keresztülhúzta az elképzelésünket. Akkora köd volt, hogy egyszerűen hazamentek. Úgysem jön ilyenkor senki. Pedig. A libegő 600 méter szintet emelkedik, és ahogy később a völgyből is láthattuk, a felhő csak egy vastag réteg volt. Azaz a libegővel fel lehetett volna menni a felhők fölé és onnan ráköszönni a meglepett hegycsúcsokra.

Ehelyett sétáltunk egyet a Mulhkra folyó partján, kerestünk forrásokat, fel-alá csatangoltunk.

De még mennyire. A csatangolás konkrétan úgy nézett ki, hogy amikor kiszálltunk a buszból, elindultunk felfelé, hamarosan leágazott balra egy ösvény, ravaszul lemaradtunk, mert Nej szeretett volna néhány magányos percet eltölteni a természetben, el is ment balra, de hamarosan visszajött a csoport és mire meg tudtam volna szólalni, ők is lementek az ösvényre, mondván, hogy ez az igazi út, én már csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz kínos, de szerencsére még nem történt semmi, természetesen hagytuk elmenni a csoportot, majd Nej elindult visszafelé, de hamarosan megjelent a csoport nagyobbik fele, hogy hoppá, tévedtünk, mégiscsak a másik út a jó, szerencsére Nej már rafinált volt és várt pár percet, természetesen megfordultunk és elindultunk tovább az ösvényen, már kezdtünk megnyugodni, amikor belefutottunk a csoport másik felébe, akik kitartottak ezen az úton. Mondtam már, hogy egy hegyifolyó és forrásai csobogtak mellettünk?

Végül besétáltunk a faluba, vettünk gyógysört. (A gyomrom rendetlenkedett. Biztos a sok koriander.) Vacsora. Nagyjából ugyanaz a kaja, mint tegnap. Nagyjából. Kaptunk valami húsos levest. Korianderrel. Miért kérded? De a hús sem volt annyira egyértelmű. Tamás szerint nyúl, de a kiszolgáló lányka szemrebbenés nélkül rávágta, hogy csirke. Háát… lehet, hogy minden ‘tastes like the chicken‘, de azért vigyorogva analizálgattuk a csontokat. Persze. Csirke.

Vacsora közben valahogy Sztálinra került a szó. Én elővezettem azt a Tiboru mester blogján olvasott variációt, miszerint az extrém szexfüggő Berija, miután megmérgezte a nagy Sztálint, a haldoklót még hátulról is lekezelte. A társaság ugyan leszavazta (wishful thinking), de sikerült annyira megmérgeznem a képet, hogy innentől akárhányszor szóba került akár Sztálin, akár Berija neve, a Kedves öklét a szájába tolva nyomta el a röhögését.

A vacsorához ugyanaz a vacak bor volt, mint tegnap, és mivel a pocakom sem nyugodott még meg, hamar felmentem a jégverembe szobánkba. Hiba volt. Ma este volt ugyanis Pata születésnapja. Ugye, emlékszel, családi panzió, családfő. Inni kellett. Ivószarvból. Mondjuk elég vacak bort és pálinkát, de ha ez az ára, hogy az ember részt vegyen egy igazi grúz szülinapi bulin, bevállaltam volna.

Ehelyett egy gyors zuhany után belecsavartam magam az ólombélésű takaróba, fejemre húztam a párnát és aludtam.

Útvonal: Mesztia – Ushguli – Mesztia

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *