Kutaisi, Mestia
2016.05.10 kedd

Tudom, hogy van baltátok is,
Tudom, hogy van késetek is,
Tudom, hogy mi az ábra…
Mesztia Besztia látlak

– Lugossy Laca, amikor éppen rosszul artikulált –

Repülőgép indul: 23.55. Barátságos időpont. Indulás előtt egy órával már kiírták a kaput, az útlevéllel sem volt túl sok vacakolás. (Akartam játszani az e-passport-tal, de Kutaiszibe nem működik.) Üldögéltünk, vártuk a beszállítást, amikor megszólalt mögöttem egy halk reptéri zene.
– Valaki hozza magával a zongoráját? – kérdeztem viccelődve Nejt.
Aztán hátranéztem… és tényleg. Ott volt egy pianínó a székek mellett és a gazdája unalmában játszani kezdett rajta.
– Tudod, azért a szájharmónikának is megvannak az előnyei…

A boarding nagyon hamar elkezdődött, nem is igazán értettem. Aztán meg azt nem, hogy miért kellett félórát ácsorognunk a tömött buszon.

Repülőgép érkezik: 4.40. Ez se sokkal barátságosabb. Aludni nem igazán sikerült a fejünk fölött átbeszélgető grúz kislányok miatt, egy idő után csináltunk egy helycserés támadást, de ekkor már csak egy óránk maradt. Majd a buszon.

Idegesítően lassú útlevélvizsgálat, találkozó a sarki presszóban. Az elején jöttünk át, volt időnk és nincs is jobb egy kétórás hajnali jetlag-re, mint egy grúz sör. A múltkori kirándulásból megmaradt pénzből. (A grúz fizetőeszköz a lari, váltópénze a tetri. Durván 145 forinttal lehet számolni.) Összegyűltünk, kisbusz, felcuccolás, Tamás szerint az első két óra unalmas, lehet aludni. Ezt már nem hallottam meg, mert elaludtam.

Ütvonal: Kutaisi repülőtér – Mestia

Egy óra múlva megébredtem és komolyan el kellett gondolkodnom, hol vagyok. Sík tájon robogtunk, az út szélén hangulatos olasz villák és elképesztő orosz tákolmányépületek váltották egymást. Inkább visszaaludtam. Aztán ráfordultunk a völgyre és elkezdtünk mászni felfelé. Erőltettem magam, hogy nem szabad aludnom, de tízpercenként két percre csak fejbevágott az álommanó. Szerencsére így is láttam eleget: a völgy tulajdonképpen az Inguri folyó völgye, a folyó persze odafent még csak egy nagyon gyors patak, aztán szélesedik, lassul, na azért olyan nagyon nem, végül a völgy kijáratánál munkára fogták, naná, hogy ekkor teljesen belassult.

Műszakilag ez egy nagyon vicces erőmű, ugyanis telibe ignorálja a politikát. A völgy Grúziához tartozik, de a folyó nyugati partját határoló hegy egyben határvonal is. Mögötte Abházia van, Grúzia egyik szakadár, magát autonómnak tekintő, valójában oroszok által megszállt köztársasága. Konkrétan a völgyet elzáró betonfal és az első forgókerék grúz területen van, de a forgómozgást – még a közös időszakban – egy alagúton átvitték a hegy alatt és az energiatermelő turbinák már a túloldalon, Abháziában dolgoznak. Róka fogta csuka. Együttműködésre vannak ítélve, pedig legszívesebben megfojtanák egymást.

A szűk völgy miatt a duzzasztás sokáig felhúzódott, kanyon jelleget kölcsönözve a tájnak. Még 80%-os ébrenléttel is jól nézett ki.

Edének mindegy ez az egész.
Ede ma le és feledés.

EDE, az igáslovunk

Csavarodunk felfelé, mint menet a vascsőre.

A vizierőmű után nem sokkal megálltunk egy útszéli étteremnél. Pontosabban _az_ útszéli étteremnél, mert Mesztiáig nem volt több. Ásítások, kabátok hozzádörgölődése a busz üléseihez, nyújtózkodások. Ébredezett a busz. Az emberekben még benne maradt az alvás puha melege, mindenki vonult befelé az étterem belső helyiségeibe, pedig kifejezetten kellemes idő volt odakint. Megebédeltünk. Reggel hétkor. Tea/sör, marhahúsos leves pikáns korianderrel, juhsajtos lepény (hacsapuri).

Érdekes példáját láttuk a grúzok reménytelen küzdelmének: az entrópiával szövetségbe lépve ütöttek a rendezettségen egy nagyot. Az étterem melléképületénél volt egy falicsap, ebből folyamatosan csorgott a víz egy vályúba. Kíváncsi voltam, így utánamentem. A vályúból egy PVC cső elvezette a vizet egy ösvényen, majd belement egy hosszú, meredek favályúba és a fák között letekeredett olyan 20-25 méter mélységbe, a völgy alján folyó patakba. Értelme? Ne engem kérdezz. Mindenesetre illett a lakatlanra pusztult panelházak közé. (Valamikor a gátat építő munkások laktak itt. Gát felépült, munkások hazamentek, panelek legatyásodtak.)

Araszoltunk tovább felfelé. A duzzasztás idáig már nem jött fel, ellenben megjelentek a falvak.
Lenashi-ban meg is álltunk szétnézni.

Hogy érthetőbb legyen, miért láttuk azt, amit láttunk, írok egy keveset a Szvaneti völgyről. A völgyet a szvanok lakják. Habár ők is a grúzokhoz sorolják magukat – büszkék, harciasak – de van egy nagyon erős megkülönböztető identitásuk. Ők elsősorban szvanok és csak másodsorban grúzok. Konkrétan a nyelvet, melyet beszélnek, Grúziában máshol meg sem értik. A szvanok különösen büszkék arra, hogy a völgyüket ellenség soha nem foglalta el. Emiatt alakult ki, hogy amikor betört az ellen az országba, az emberek az értékeiket mindig felutaztatták a völgybe, aztán vagy értük mentek a dúlás után, vagy nem. A szvan templomokban pedig dúsultak a kincsek, mint fűtőuránban a 235-ös izotóp.

Lenashi-ban először megnéztük a temetőt. Itt találkoztunk először azzal a szokással, hogy a sírkövekre nem csak odabiggyesztik valami fakeretben az elhunyt arcképét, hanem valamilyen homokfújásos módszerrel az egész sírkőre – azaz nemritkán életnagyságban – felviszik az illető valamelyik jellemző fényképét. Láttunk például egy fiatal figurát (fiatalon is halt meg, nem volt harminc éves), aki vigyorgott, bagózott, mögötte pedig gonosz italok párologtak. (Nem Lenashi, de hogy értsd, miről beszélek.)

Utána Tamás szerzett valahonnan egy kulcsot, pontosabban egy embert, akinek volt kulcsa. Bementünk egy templomba.

Igazából teljesen minimál, pici templom, gyakorlatilag családi kápolna. Tele van ilyesmikkel egy grúz falu. De nézd csak meg jobb oldalon azt a csillogó téglalapot. Az speciel egy tiszta arany oltárkép. Csak úgy. Valószínűleg még katalogizálva sincs. Ezekről az értékekről beszéltem korábban.

Még egy kicsi folklór. Nem tudom, Grúzia más területein mennyire divat, de errefelé – Abháziában, Szvanföldön – a mai napig létezik a vérbosszú intézménye. És itt ne arra gondolj, hogy csúnyán néztél a fiamra, akkor én is csúnyán nézek az anyósodra… nem. Ez tényleg vérre ment. Olyannyira, hogy a vérbosszú következményei teljesen átalakították a falvak képeit. A családok ugyanis kénytelenek voltak a ház, a pajta, a csűr mellé lakótornyot is építeni. A szomszédok ellen. Ezek a lakótornyok úgy voltak kialakítva, hogy évekig is el tudott benne élni a család, a profibbakhoz föld alatti alagútrendszer is tartozott. Azaz képzeld el, hogy ott lakik két szomszéd, egymástól 15 méterre, aztán valamelyik családtag csinál valami marhaságot, melyet a szvan büszkeség szerint csak vérrel lehet lemosni, a két szomszéd család beköltözik a 3-4 szintes lakótoronyba és onnan ordibálnak át egymásnak mindenféle dolgokat. Évekig. Évtizedekig. És ez nyílt háború, bárkit elkapnak a tornyon kívül, megölik.

Itt az első példány, amelyikkel találkoztunk, de később annyit láttunk, hogy a végén már csak legyintettünk rájuk.

Délután érkeztünk meg Mesztiába. A szálláshoz vezető murvás úton ki kellett szállnunk a buszból, de a csomagjainkat legalább felvitte. Ahogy sétáltunk az épület felé, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az emeleti résznek nincs oldala. Oké, valami nylonnal próbálták elmismásolni a hiányt, de azért egy házoldal nem olyan kicsi darab.
Aztán kaptunk egy szobát az emeleten.
Nekem kicsit nosztalgikus volt, átéltem már egy családi építkezést, aludtam már eszméletlen helyeken, de azért eleinte tanácstalanul vakargattam a szakállamat. Azért csak a Kaukázus töve – ember, az erkélyről nagyon közelről látszik Grúzia legmagasabb hegye, az 5193 méter magas Shkhara (ez szerepel a Hamarosan posztban is) és nem azért, de a Mount Blanc csak egy 4808 méteres törpe – aztán a szoba olyan 1400 méteres magasságon van (ez nagyjából a Kőpataki tó a Tátrában), éjszaka azért csak hideg lesz, hogyan fogunk itt aludni? De túlparáztam. A szobának már volt fala és valami durván öt centi vastag, ólomnehéz takarót kaptunk, még melegünk is volt alatta. Sőt, kaptunk elektromos fűtőtestet is, de ezt csak dekorációnak tudtuk használni, mert olyan falraszerelhető fajta volt, csak éppen nem volt falraszerelve. A falnak nem lehetett nekitámasztani, mert akkor a forró része támaszkodna a fűrészporos tapétának, ha meg lefektettük a padlóra, megöltük a levegőáramlást és a fűtőtesttől fél méterre már nem is lehetett érezni, hogy be van kapcsolva. De az überbrutál takaró tette a dolgát.

Lecuccoltunk, berendezkedtünk. Utána séta a főtérre. Bankba pénzt váltani. Ugyan nyitva kellett volna lennie, de nem volt, aztán mire kinyitott, hirtelen odacsődült fél szvanföld, mi mondjuk még az elején tudtunk váltani, de a többiek beragadtak. Hogy teljen az idő, átmentünk a boltba. Sört venni. Kiválasztottuk a kedvenc tündebetűs palackunkat (olyan 2,5 literes pille), fizettünk volna, de a kasszás nénike összeesküvő pillantással félrevont és elővett a pult alól valami port. Mutogatta, hogy ha megkóstolom, a mennyországba jutok. Nem szokásom ismeretlen helyen ismeretlen drogokat venni, így udvariasan megköszöntem, elhárítottam az összes próbálkozást, pedig a nénike a végére teljesen bevadult, nyomkodta az orrom alá a zacskót, de kemény maradtam.
Kicsit felemás érzéssel jöttünk ki. Oké, a sör meglett. De a por elég fura volt, ráadásul a varázsszavak sem működtek. Tamás ugyanis még a buszon fejünkbe verte a legfontosabb grúz szavakat. Kettőt meg is jegyeztem:

  • Madlobat (memorizáláshoz: őrült ló denevér): köszönöm,
  • Gamarjoba (memorizáláshoz: hamar munka): üdvözöllekdicsőlovag. (Ez a legáltalánosabb üdvözlési formula, szószerint azt jelenti, hogy ‘Hajrá!’. Azért gondolj bele annak a népnek a lelkivilágába, aki nem azt mondja, hogy szervusz (szolgád vagyok), nem azt mondja, hogy legyen egy jó napod, hanem tömören csak annyit, hogy ‘Hajrá!’ Csináljál bármit is.)

Szóval hajráztunk, meg őrültlovaztunk, de a nénikét különösebben nem hatotta meg. Mivel a többiek még mindig a bank előtt szoptak álldogáltak a sorban, benéztünk a kocsmába is.
Nekem határozott érzésem, hogy Grúziában akárhová menjünk is, elsőre, határozottan meg tudjuk találni a turistacsapdákat. Itt például, világvége után kettővel, bementünk egy kocsmába, kértünk két korsó sört, a tündebetúket meg sem próbáltam elolvasni a fali táblán (pedig indulás előtt megtanultam a legfontosabb húszat), aztán a végén levágtak tíz larira. Megkíméllek a matektól, ez 725 forintos korsó sör. Miközben két nappal később Tbiliszi belvárosának egyik meglehetősen drága helyén 4 lari (580 forint) volt egy korsó. Szóval ha rám hallgatsz, a Kaukázus tövében, Mesztiában, elkerülöd a Lengyel-Grúz Barátság sörözőt.
Mondanom sem kell, az unottképű csapos csaj itt sem vidult fel a grúz szókincsünktől. (Nem akarok nagyon előrerohanni, de a végeredmény az lett, hogy nem történtek csodák, amikor ezt a két szót használtuk. Az orosz megfelelőik (szpaszíva, zdrasztvujtye) _pontosan_ ugyanúgy működtek.)

A főtéren még megnéztük Tamar király karikatúra stílusban elkészített lovasszobrát, aztán visszasétáltunk a bankhoz, nagyjából ekkor végeztek a többiek is, visszamentünk a szálláshoz, utána rendeztük a sorainkat majd visszautaztunk az időben 500-1000 évet.

Igen, a tornyok. Mesztiában már voltak bőven. Ráadásul az elsőt kicsit el is böktük, Tamás valami alkoholista, vagy debil, vagy mindkettő fazont rángatott elő, akinél éppen ott volt a családi lakótorony kulcsa. Totálisan autentikus élmény volt. Nem egy turistás torony, hanem egy olyan, melyet még ma is simán használnak. Andráson és rajtam kívül nem is mászott föl senki a legtetejére. Még a cseréptetőre is kimásztunk, csináltam is egy szelfit, de a szél szétfújta a hajamat, így előnytelenre sikerült. Erről lemaradtatok.

A következő állomás az ezeréves ház volt. Ezt értsd szószerint. Eredeti állapotában fenntartottak egy ezeréves szvan lakóházat. Na ez volt az, amitől lementem hídba. (A túra végén mindenkinek el kellett mondania, mi tetszett neki a legjobban. Én ezt a házat mondtam.)

Lakószint:

Pinceszint:

Itt aztán volt minden. Ezeréves épületgépészet. A füst cseles kivezetése: egyrészt, hogy kimenjen, másrészt, hogy azért előtte még tekeregjen annyit, hogy melegítsen. Az ágyak egy kis emelvényen voltak körben, alattuk – külön kapun keresztül bevezetett – állatok aludtak. Hogy alulről melegítsék az alvó embereket. Fenyőforgács égetésére szolgáló polcok, hogy elnyomják az állatok szagát. A pincében földbe ásott bortároló agyagedény (kvevri). Szintén a pincében rabszolgatároló helyiség. (Rabszolga csak saját családtag lehetett; valaki, aki valami csúnyát csinált.) Hogyan helyezkedtek el a házban a hierarchiák: a családfő, a családtagok, a vendégek. Nem volt nehéz észrevenni, miért olyan erős még mindig a szvan családokban a családfő szerepe. A családfő felel mindenért, a családfő nem tévedhet, a családfő a család irányító Napja. Ezer jelét láthattuk mindennek a családi üzemeltetésű szállásunkon is.

Innen már hazaindultunk. Az egyik kapualjból kiugrott egy kendős öregasszony és megint orrunk alá nyomta azt a port. Szerencsére Tamás helyére tette a dolgokat. Ez a só – az úgynevezett szvaneti, vagy szvan só – egy speciális fűszerkeverék. Helyi növényekből állítják elő, felhasználni pedig pont úgy kell, ahogy a vegetát, vagy a delikátot. Csak más az íze. És brutálisan agresszív az illata. Erre a pakoláskor illetve a cipelésekor döbbentünk rá. Három nylonzacskó, és a Tbilisziben vásárolt aromazáró műanyag tároló sem bírt vele. De tök jó, hogy itthon van, én azóta még a pirítós kenyérre is ezt rakok.

Az egyik kőépületnél Tamás felemelte a kezét, azaz jelezte, hogy ez megint egy különleges épület. Az is volt. Odabent 25 éves konyakot mértek.

És amikor javában kortyolgattunk, megszólalt a csaposlány, hogy van nála valamennyi speciális por. Érdekel valakit?

Útvonal: Mesztia séta.

Innen szállás. Vacsora. Tipikus grúz étkezés, olyan terüljterüljasztalkám stílusban. Azaz folyamatosan hordták ki a különböző salátákat, kenyereket, hacsapurikat, sült zöldségeket, krémeket, leveseket. Minden vastagon telenyomva az immár annyira nem is pikáns korianderrel. A babsalátában például annyi volt, hogy az első falat után vadul kerestem, hová tudnám kiköpni. Van, amikor már a koriander is sok. Szerencsére eddig még senkinek nem jutott eszébe a hacsapuriba is koriandert tenni, így az biztos menedék maradt.
Ja, volt házibor is. Borzalmas. Komolyan aggódtam, hogy a házigazda előveszi az ivókürtöket.

Tamással volt egy kis vitánk a buszon. Én nagyon dícsértem a grúz borokat, ő nagyon alázta. Természetesen mindkettőnknek igaza volt. Ő utazásszervezőként mindenhol a ház borát issza, és ezek mindenhol minősíthetetlen házilöttyök. Mi viszont másfél éve bejártuk Tbiliszi nagy bevásárlóközpontjait, megfizethető borboltjait és kitapasztaltuk, melyek a jó üveges borok, olyan 10-12 lari körül. A fülünkön is ezek jöttek ki. Nagyon finomak voltak.

Vacsora után hamar felsétáltunk a szobánkba. Kiálltam az erkélyre egy jó szivarra. Fentről, a domboldalról nézegettem a völgyet. Velem szemben a kivilágított helyi katedrális illegette magát.

Én pedig arra gondoltam, hogy milyen hihetetlen az élet. 24 órával ezelőtt még az udvaromon ücsörögtem a lugasban, készültem az utazásra, most pedig itt vagyok, a Nagy Kaukázus egyik völgyének felső szélén, ha kinézek, látom, hogy a két hegylánc hogyan karol egymásba, lezárva a völgyet. Egy olyan elképesztő helyen vagyok, melyről pár nappal ezelőtt még nem is tudtam.

Gyakorlatilag majdnem a világ végén vagyunk. Azért csak majdnem, mert oda holnap megyünk.