Staféta

Arról csak álmodoznak a szülők, hogy a közös életükből mi marad meg a gyerekekben, mi hagy kitörölhetetlen nyomot bennük. Tök jó lenne, ha valami emelkedettebb pillanat rögzülne bennük, a magasztos szülői példamutatás… és mondjuk nem az, amikor a fenyőfői erdei házban egy plüss sündisznóval fociztunk, persze ott volt egy jó nagy haveri kör, Apuka pedig kicsit félrészeg volt.

Szóval, jó lenne… de ez egyáltalán nem tervezhető.

Apám nem sokat vett részt a gyerekkorunkban, főállás, mellékállás, hatnapos munkahét, ritkán láttuk. Viszont volt egy apró, nagyon apró sztori. Rabacba utaztunk nyaralni, együtt egy baráti családdal, és a felnőttek úgy döntöttek, hogy nem rohanunk: útközben megaludtunk egy kempingben, valahol Zágráb után. Előtte benéztünk a városba vásárolni ezt-azt és az egyik áruházban ránk mosolygott a mennyország. A játék részlegen ki volt rakva százvalahány matchbox. Fillérekért. Csak hogy tudd: Magyarországon egy játékbolt évente kétszer kapott matchbox-ot, 3-4 fajtát, és egyébként semmi. Én kifejezetten csak azért sétáltam be minden nap a Dobó térre – pedig nem volt közel – hogy nehogy elmulasszam, amikor áru érkezik. Ehhez képest abban a jugó boltban száznál is több. Olcsón. Persze, hogy nekiálltunk sikoltozni az öcsémmel, végül a szülők megúszták fejenként 20-30 kisautóval a bevásárló körutat. A délután már a kempingben ért minket, a férfiak felverték a sátrat és a jól megérdemelt rumpuncsukat szopogatták a kempingbüfében, mi, gyerekek pedig a matchboxokat tologattuk az aszfalton. Aztán a tologatás annyira jól sikerült, hogy a kedvenc mecsim belepottyant a csatornába. Kész, vége is lett a világnak. Ordítottam, mint a fába szorult féreg. Mint akit kilöktek a mennyországból. Anyám persze elrohant apámért, apám otthagyta a poharát, aztán felmérte a terepet, vakarta a fejét… és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy fiam, ez egy vacak tízforintos matchbox és egyébként is kaptál ma vagy harmincat, szóval fogd be a szád… ehelyett elment, felkajtatott valami kempinggondnokot, felnyitották a csatornatetőt, az öreg lemászott, turkált egy kicsit a szarban-hugyban, aztán kihalászta a kisautót.

Ennyi. Tényleg egy apró közjáték, nem lepődnék meg, ha a családból már csak én emlékeznék rá. Nekem viszont sokkal több volt. Belém rakott egy mintát. _Ezt_ jelenti apának lenni. Ha kell, akkor kivont karddal, harsány csatakiáltással nekirohanni a sárkánynak. Még akkor is, ha nekünk csak egy kellemetlen gyík, akit legszívesebben hagynánk a francba. A gyereknek viszont sokat számít. Amikor a fiam felvételizett a Radnótiba és hazahozta az írásbelijét és kiderült, hogy az egyik kérdést félreértette, szó nélkül kerekedtem fel és kerestem meg az iskolában a tanárt, aki a dolgozatokat javította. Amikor érettségi előtt kiderült, hogy a lányom harmatgyenge matekból, szó nélkül dobtam félre mindent és két hónapig gyötörtük egymást, végül csak a balszerencséje miatt lett négyes a csajszi érettségije. Előtte meg azon paráztunk, hogy egyáltalán átmenjen. És akkor ott volt még a földrajz. Ezekben mind benne volt az az emlék, amikor az Univerzum által meggyötörten bömböltem az út szélén, apám pedig jött azzal a karddal. Benne volt, hogy ezt így kell.

PS.
Csak a történet teljessége miatt mondom el, hogy a férfiak végül a nagy ijedtségre való tekintettel jól bekarmoltak abban a kempingbüfében, aztán a sötétben felbuktak a sátormadzagokban, okozva néhány vidám percet a sátrakban lapulóknak. Ez is megmaradt.

2 Comments

  1. Ezt jó volt olvasni. Ríszpekt.

  2. Ez nagyon jó kis történet. :)

    Nekem is a titkos szekrényem tele van pillanatragasztóval, hogy megszereljek minden vackot esténként. Pedig sokszor úgy érzem, hogy a ragasztó többe kerül mint azok a vicek-vackok. De persze a gyerek nem forintban számol. Ő másban méri az értékeket.

Leave a Reply to CyberMacs Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading