2016.03.13; vasárnap

Itt, az űberkatolikus Lengyelországban, nincs kötelező vasárnapi zárvatartás. Rábízták a boltokra. Ahol fontosnak érzik, ott zárva tartanak. Nekem is majdnem két kilométert kellett gyalogolnom az első működő boltig, de megtaláltam. Aztán az emberek hétközben ide járnak, vasárnap meg máshová.

Vannak ezek a hegyi sajtok, melyekkel tele van a város sétálóutcája. Én szerettem, de alaposabban megvizsgálva, nem is tudom, mit szerettem rajta. Oké, olyan sajtforma, az állaga is sajt, de az íze… füst és só. Egyébként pedig csak fűrészpor. Erre akkor jöttem rá, amikor nem csak a sétálóutcán, hanem boltban is vettem hegyi sajtot. Ez utóbbinak ugyanis határozottan sajt íze van.

Orrvérzés. Nem az az elállíthatatlanul dőlő, nem, ez csak úgy van. Minden papírzsebkendőm vörös, amikor kidobom. Furcsa, hogy most ennyire nem bírom az 1000 méteres magasságot.

A fürdőszoba még mindig durva. Zuhanyzás után látod, ahogy gőzölög a tested. Meg a fogkeféd.

2016.03.14; hétfő

Hétfő. Mindenki hazautazott. A faháztelep csendes, újra csendes, elzúgtak… izé. Ez most pont nem jó.

Hasamra sütött a nap. Amiben az volt a legkülönösebb, hogy még létezik. Egy hete nem láttam.

Pont egy hete vagyok itt. Mi változott?
– Egyfelől itt figyel hét írás a laptopon és készül a nyolcadik.
– Másfelől teljesen átbillentem. Annyira unatkozok, hogy amikor tegnap késő délután eszembe jutott, hogy le kellene cserélnem a szövegelválasztó jelsorozatot az összes textfájlban, örömmel másztam ki az ágyból és ültem le a számítógép elé. Végre valami kihívás. Otthon ezzel szemben az volt, hogy szinte egész nap a gép előtt ültem, ezt még meg kell csinálni, na még ezt is… és csak vágyakozva néztem néha az olvasófotelemre.

De ez csak átmeneti állapot. Ma, hétfő délelőtt, már érezhető a visszatérés. Nyolcadik napja elérhetetlen a blog Lengyelországból és már kaptam visszajelzést más, külföldön élő olvasóktól is, hogy Houston, van egy kis problémánk. Nos, az van mögötte, hogy március elején a szolgáltató kapott egy támadást és védekezésként kitűzfalaztak egy csomó országot. Csakhogy ez már 8 napja így van. Na most, pánikreakciónak ez teljesen rendben van, de ennyi idő után már tudni kellene valamit kezdeni a helyzettel. Mert az ügyfél elkezd kételkedni a szolgáltató kompetenciájában. Vagy a szemléletében.
Na mindegy, elkezdtem nézegetni a magyarországi WP tárhely-szolgáltatókat. Persze így már nem megy az írás. És pontosan ez lesz, ha hazamegyek.

Visszajöttem a déli sétáról. A nap kifejezetten csibészes mosollyal dönti a sugarait. A meteorológia egész napra takony felhős-esős időt jósolt. Emiatt nem is dőltem be a kora reggeli napsütésnek. Oké, szórakozzál csak – gondoltam magamban – úgyis el fogsz tünni. Nos, nem tűnt el. Egyedül az vigasztal, hogy a Tátra csúcsai még mindig felhőben vannak, így nem mulasztottam el semmit.

Ebédelni a Kunyhócskába mentem, és jelentem, megoldottam a rejtvényt. Sokat morogtam itt az árakról, de most, hogy végigkóstoltam Krakkóban is, és Zakopánéban is sok helyen ugyanazokat az ételeket, megszületett a megoldás. Zakopane nem drága, legalábbis nem nagyon. (Azért mégis csak kiemelt üdülőhely.) A jelenség ugye az, hogy amíg egy tejbárban a kolbászos krumplileves (zsurek) 7 zloty, addig étteremben 16. Tejbárban a húsos pirog 12 zloty, étteremben 18. Csakhogy. Tejbárban ahhoz, hogy jóllakjak, kell egy leves és kell egy pirog. Azaz zóna méretűek az adagok. Étteremben, ha levest is, másodikat is ennék, kidurrannék. Vagy leves, vagy pirog. És ha így nézzük, pont ugyanott vannak az árak. Azaz ha minél több ételt meg akarsz kóstolni, akkor menj tejbárba. Ha már tudod, mit szeretsz és egy nagy adagot szeretnél belőle, akkor menjél étterembe.

Éppen a pirogomat eszegettem, amikor beült mögém egy négyfős, hangos társaság. Harmincöt körüli magyarok. Felvették az étlapot, nézegették. Nem értették.
– Nézd már, mit eszik az a bácsi – szólalt meg az egyik.
– Báácsi? – akadt fel a szemem. Szépen vagyunk.
De még mindig nem tudtak választani.
– Azon a tésztán, amit a bácsi eszik, van szalonna is. Nekem kifejezetten tetszik.
Rezzenéstelen arccal ettem tovább. Mint Clint Eastwood. Mint Bud Spencer.
Aztán nekiálltak morogni, miért nem jön a pincérnő. Ekkor feladtam az inkognitómat és közöltem velük, hogy le kell menni a pulthoz rendelni. Csak egy kicsit volt kínos, aztán elröhögtük.