Hirtelen Krakkó 03/03

Krakkó
2016.02.14; vasárnap

Mára azt mondta a meteorológia, hogy egész nap szikrázó napsütés lesz, és tényleg. Vidám napsugár ébresztett. Nem is húztuk sokáig, egy óra alatt összekészültünk.

Reggelre persze elkapott a takonykór.
– Tudsz adni egy orrcseppet? – kérdeztem Nejtől.
– Orrcseppet?! Az olyan intim dolog.
– Jézusom – néztem rá döbbenten – Én az orromba szoktam fújni.

Elindultunk. Egy bigos-ig értünk el, de hamar átmásztunk rajta.
Utána főtér. Gyönyörű idő volt és rajtunk kívül még néhány tízezer lengyel gondolta így, de ez egy akkora tér, hogy kényelmesen elfértünk rajta. (Engem spec meglepett, hogy a Rynek Európa legnagyobb középkori tere.) Adtunk az érzésnek, több mint egy órát bolyongtunk a téren.

From Krakkó 2016

Benéztünk a Mária templomba is. (Vasárnap istentiszteleti nap van, ilyenkor nem ölik meg egyből a turistát, ha a hívők kapuján megy be. Így lehet csatlakozni a vasárnapi miséhez.) A templom belülről egyszerűen gyönyörű. Nemes, méltóságteljes, éppen annyira díszített, amennyire egy visszafogott templomnak lennie kell. Ebben az ember emelkedetten érzi magát, nem úgy, mint egy aranybazárban. Aztán láttunk a téren lassan végigvonuló krisnásokat (dobbal, kihangosítóval, hare krisna, hare rama, meg ilyenek), de láttunk jeggyűrűre gyűjtő fiatal srácot is egy dobgitárral, aki mellé kiállt a nagypapa táncolni. Neonszínű gyerekcsináló sapkában.

From Krakkó 2016

Aztán bemutattuk a Szédült Nyulak Krakkóban műsorszámot. Miután több ajándékboltot bejárva megvettünk mindenkinek mindent, kiderült, hogy nem jó az egyensúly, lányunk többmindent kapott, mint Barna, erre javasoltam, hogy menjünk vissza, mert az egyik boltban láttam egy jópofa sárkányos óvszert (itt minden sárkányos), csak éppen elfelejtettük melyikben, így végül két szédült magyar turista járta végig a Grodzka út (ugye a helyi Váci utca) ajándékboltjait, sárkányos óvszert keresve. Aztán pedig amikor megtaláltuk, akkor kiderült, hogy nem is sárkányos, hanem Loch Ness-i szörnyes, és az azért mégiscsak snassz, szóval a gyerek végül kapott egy hülyén vigyorgó sárkányt magisztrális sapkában, finoman célozva arra, hogy a napokban államvizsgázik. (Azóta már megvan.) Na jó, kapott sört is.

Közben elnéztünk a túloldalra is, a Barbakán környékére, szóval bejártuk rendesen a városmagot.

Útvonal

Utána hazamentünk, lepihenni egy kicsit.

– Iszunk sört? – kérdeztem Nejt.
– Aha.
– Eszünk csokit?
– Aha.
– Iszunk vodkát?
– Aha.
– Van valami, amire nem azt válaszolod, hogy aha?
– Aha.

Délután pedig megnéztük világosban is a Kazimierz-et.

Na meg persze toltunk egy melegszenyót a Plac Nowy-n.

Aztán jóllakottan indultunk volna a Visztula felé, amikor Nej a teret körbevevő éttermek közül az egyik kirakatában kiszúrta, hogy van gombaleves. Igaz, most toltuk le a melegszenyót, de ez itt egy erdei gombaleves. Bementünk, kikértük, kihozták.
– Izé, ez mi? – kavargattam.
– Leves. Mi a baj vele?
– Ez krémleves. Tudod, hogy utálom.
– Miért?
– Nekem egy levesben úszkáljanak zöldségek és döglött állatok.
– Kóstold meg. Jó lesz.

És tényleg jó lett.

Innen délnek indultunk. A negyednek ez a része már meglehetősen kihalt volt, életet egyedül a Visztula partján találtunk.

Majd a vár mellett haza. Megint pihenni.

Útvonal

Pihenés, gyógysör. És újból bementünk a zsidónegyedbe. Ugyanis szombat este egészen egyszerűen elfelejtettem fényképezni. Pedig az esti zsidónegyednek is van hangulata. Sőt.


Útvonal

Este a tegnap jól bevált szalonspinyó. Aludtunk, mint a bunda.

Krakkó és utazás
2016.02.15; hétfő

Reggel a jól bevált rutinnal reggeliztünk, pakoltunk és tízkor el is hagytuk az apartmant. A busz egykor indult, én ugyan erőszakoskodtam egy céklalevesért, de végül nem rizikóztuk meg. Hátravolt még egy vadászat: Warszawa modellautó. Úgy éreztem, hogy anélkül nem teljes az út.

A busz, illetve a vonatpályaudvar mellett van egy mall, rengeteg kis üzlettel. Elsőre eléggé elveszve éreztem magamat benne. Információs monitor volt ugyan, de azon csak egy Windows XP bootolt, a jelek szerint már napok óta. Végül csak úgy mászkáltunk fel-alá a háromszintes hodályban, amikor belefutottunk egy játékboltba az alagsorban. Bevetettem magam… és hosszas nyomozás után meg is lett.

Megjegyzés: Hogy miért? Ez volt az első családi autónk, a hetvenes években.

A fizetésért még meg kellett küzdenem, a kasszánál egy nő tartotta fel hosszan a sort. Ugyanis egy zenélő bilit vett, de nem tudta beindítani a zenét, sajnos az eladó sem volt nagy mestere a hangszernek, így elvoltak egy ideig, mire megtalálták, melyik műanyag baszt kellett elfordítani, hogy megszólaljon a diadalmas induló.

Még vettünk csokikat, karamellákat, aztán gorál sajtot a perecárusoknál, de így is egy órával korábban értünk ki. Oké, kivárjuk. Legfeljebb megfigyeljük a rendszert, hová fog jönni a busz. Aha. Az.
A külföldi buszok egyszerűen nem voltak benne a rendszerben. A Polskibus járatok szépen ki voltak írva, mind a váróteremben, mind a megállókban – de csak a belföldiek. A külföldiek nem jelentek meg sehol. Megkérdeztem egy forgalomirányítót, hová fog érkezni, erre bizonytalanul körbemutatott. Szóval sasolni kellett és ha meglátjuk valahol, akkor odarohannunk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a buszpályaudvarnak két szintje volt és egyikről sem lehetett látni a másikat. Egy ideig rohangáltam, aztán mindent arra a lapra tettünk fel, hogy fentre fog jönni.
Ezek után képzeld el azt, hogy minden busz percre pontosan járt, a miénk ellenben 48 perc késéssel érkezett meg. Közben ezerszer elátkoztam ezt az egész buszos ötletet. Tutira elment az alsó szintről. Vagy fentről, de nem vettük észre. Vagy időközben megszűnt. Úgy figyeltük a hangosbeszélőt, mintha tudtunk volna lengyelül. (Egyedül a Budapest szóra koncentráltunk, de nem mondták.) Aztán amikor beérkezett, indult a tömegbunyó: a szűk helyen le akartak szállni, meg akarták szerezni a poggyásztérből a csomagjaikat, mi be szerettük volna tenni a csomagjainkat, akartunk volna felmenni a buszra, időben, amíg még van szabad kettes ülés, szóval dolgoztak rendesen a könyökök, tették a dolgukat a bodicsekek. Kábé húsz perc testnevelés után feljutottunk, az idefelé helyet már nem tudtuk megszerezni, de ez sem volt rossz, a harmadik sorban az emeleten, úgy, hogy se előttünk, se mögöttünk nem ült senki, azaz megint azt csinálhattunk a székeinkkel, amit akartunk. Még örültem is, hogy milyen jól ki fogok látni az első panorámaablakon, de ahogy elindultunk, leszakadt az ég, a ködtől, esőtől, párától semmi sem lehet látni. És ez a trágya idő kitartott Pestig. A sofőr még elgombázta az M3 lehajtót, aztán az Etele úti kereszteződést is, szóval néztünk egy kicsit várost, végül jó egy óra késéssel érkeztünk meg. Barna jött értünk, sitty-sutty hazaértünk.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *