A csizma sarkán 01/05

Indulás és ismerkedés Barival
2016.01.13; szerda

Már hagyomány, hogy zűrös az indulásunk, de most még ezt is kimaxoltuk. Kezdva a bankkártyás balhéval, amikoris elfogyott a pénz a bankszámlámról, de a webbank este 11-ig elérhetetlen volt. Miközben másnap délelőtt már indultunk. Ez reggelre valahogy rendeződött. Csakhogy Nej ugyanazon a napon kapott postán egy társkártyát, miszerint a régi lejárt, érvényesítse. Indulás előtti délután. Amikor csak a társkártyával férünk hozzá a számlámhoz, mert az én kártyám le lett tiltva. Megnéztük, szerencsére a régi még éppen betakarta az utazást, ráértünk aktiválni az újat, amikor visszatértünk. Engem a postás szivatott, hétfőn pont akkor hozott csomagot, amikor futni voltam, kedden tudtam csak bemenni érte, naná, hogy pont akkor hozott egy másik csomagot, amikor éppen a postán voltam, így szerdán is be kellett mennem. Nej vállalta át, mert úgyis össze kellett szednie Barnát. Az viszont egyáltalán nem volt betervezve, hogy útközben elhagyja az összes igazolványát, beleértve az utazáshoz szükséges személyit is. Három órával a repülőgép indulása előtt. Rohadt nagy mákunk volt, az igazolványtárcájában volt egy névjegyem, a becsületes megtaláló felhívta a rajta lévő számot, én pedig telefonon összehoztam a feleket. Utána egy pohár whiskey-vel és egy kisebb szivarral kiültem az öt fokba. Tulajdonképpen már nem voltam ideges: egy holtpont után az ember már úgyis csak üresen vigyorog.

És ez ment egész nap. Dolgok történtek, én pedig vigyorogtam. Ezt nevezem utazásra hangolódásnak.
A repülőtéren sikeresen lekéstük a 16-os buszt (pontosabban, miközben kerestük, pont elmentünk mellette), a következő csak 40 perc múlva indult. És? Elsétáltam egy automatához, az összes eurocentemet elszórtam ásványvízre meg rágcsálnivalóra. Időm volt rá és a pénztárcám is megkönnyebbült. A tökéletes az lett volna, ha kitalálom, melyik cukrászdában lehet buszjegyet vásárolni (ez valami mániája az olaszoknak), ekkor két euróval olcsóbban jutottunk volna be a városba. (Sofőrnél 1,5€ a jegy, előre megvéve csak 1.)

Bariban a szállás felé menet beléptünk egy boltba. (Na, ez sem volt sima. Streetview-val körbejártam a szállást, merre van a közelben bolt. Le is döbbentem. Habár totál a város közepén voltunk, de boltnak semmi nyoma nem volt. Piacnak sem. Gondolhatod, meddig nyomoztam, míg a szállástól másfél kilométerre végre találtam egy kellemesen nagy élelmiszerboltot. És igen, odajártunk minden nap.)

Séta a buszpályaudvartól a szállásig, érintve a boltot.

Nem is tudom, miért vártam, hogy a szállásadónk, Andrea, lány lesz, nem volt az, nagyon nem, de ez végül senkit nem zavart. Dél-olasz létére pontosan érkezett a szállás elé, mi voltunk, akik késtek. A szállás elsőre ijesztő volt, maradjunk annyiban, hogy a nevében nem véletlenül szerepelt a ‘roof’ kifejezés. Negyedik emelet, gyakorlatilag egy tetőre épített plusz lakás, szűk, meredek lépcsővel. És egy szint majdnem két normál szintnek felelt meg.

Lift nem volt. Edzésnek tökéletes. A szemétlehordást pedig ügyesen optimalizáltuk.

Odafent kifaggattuk Andreát. Hol van a halpiac? Balra mutatott. Hol van bolt? Előre mutatott. Feljegyeztem. Hol van pizzéria? Erre úgy nézett vissza, mint a hülyegyerekekre szoktak.
– Mindenhol – mutatta egy széles öleléssel. Aztán fizettünk, elment.

Végül az egyik, amiért jöttünk: azok a bizonyos orbitális dél-olasz vacsorák. Vettünk paradicsomot, olajbogyót, kenyeret, vajat, sajtot, szalámit, sonkát, na meg bort. Ez már így is tekintélyes lista, de merüljünk el egy kicsit a részletekben. (Szeretek ilyesmikben elmerülni.) Paradicsom. Valami olyan mennyei íze van arrafelé a paradicsomnak, hogy egy harapás után legszívesebben dalra fakadnék. (Szerencsére erős akaratom van, meg tudom állni.) Zöldparadicsom? Nálnk csak savanyúságban létezik. Az olajbogyókat ne is hasonlítsuk össze. És a kenyér. Egyszer kell csak Olaszországba utazni, és rögtön megtudod, miért kellene Magyarországon az összes péket kínzócölöphöz kötözni. Döbbenetes, micsoda szemetet adnak el nekünk itthon kenyér néven. A parmezán kábé feleannyiba kerül, mint nálunk, és még nem is ez a legjobb sajt, nekem például a pekorínók jobban bejönnek. A sonkáról meg ne is beszéljünk. Borból vettünk testes vöröseket (az ajánlások szerint ezen a környéken a Negroamaro-t és a Primitivo-t kell megkóstolni, jelentem, megtörtént) és vettünk könnyű frizzantékat is, kinek mi jön be.

Vacsora után séta. Muszáj volt, a kalóriák a fülünkön folytak kifelé.

Esti séta, borfeltöltős kanyarral.

Mára még napsütést jósoltak, naná, hogy befutott egy zápor. Olyan mennydörgős-villámlós. Szerencsére nem tartott sokáig, csak amíg városnéztünk. De ezen is csak röhögtünk. Amennyit harcoltunk ezért az utazásért, egy eső meg sem kottyant.

A város tetszik. Pont. Ezt azért tartom fontosnak kijelenteni, mert a neten található útleírások mind azt mondják, hogy Bari egy tipikus mocskos olasz nagyváros, tömeg, zaj és autóbűz. (Bezzeg a környéke, na az aztán…) Engem viszont pont ez hoz lázba. Tapasztalatom szerint az ún. szép városokban akkora turistaforgalom van, hogy megfojtja a várost. Itt viszont az olaszok végre magukban vannak és úgy is élnek. Én pedig szeretem, ahogy az olaszok élnek.

Séta után kecó. Elállt az első, ki lehetett ülni egy pohár borral és szivarral a teraszra. Az időjárás tavaszias, előttem a katedrális, jobbra, a háztetők és antennaerdők fölött elnézve a tenger. Kellemes, nézelődős hely.

Ja, és a szállás is igen hangulatos. Öreg, kiszáradt fabútorok mindenhol, a fal pedig az egyik oldalon bőrönd méretű terméskövekből áll. Ez meg a konyha főzőfülke.

Még gyorsan megbeszéltük, hogy másnap a 9.40-es vonat, na az igen korai lesz, legyen inkább a 12.30-as. Olyan olaszosan.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *