Apró

Apró örömök az életben: amikor becsukod magad mögött a vécé ajtaját és csak utólag realizálod, hogy a fájós hüvelykujjaddal fordítottad rá a kulcsot. Azaz gyógyul.

Apró bánatok az életben: amikor becipeled a fenyőfát a kocsiból, leteszed a teraszon, és a fizikai erőfeszítés után érzed, hogy kurvára fáj a levegővétel. Azaz csak kaptak ütést azok a bordák is.

Apró tragédiák az életben: amikor a padláson realizálod, hogy a fájós hüvelykujjad miatt kézbe sem tudod venni a darts nyilakat.

Hülyék, hülyék mindenütt

Tegnap be kellett mennem a belvárosba valamiért. Nyilván kerékpár. Kocogtam is befelé, amikor egy négysávos út keresztezésénél patthelyzetbe futottam. Egy idős bácsika úgy döntött, hogy jófiú lesz és nekiállt udvariaskodni, hogy menjek, csak éppen azt nem vette észre, hogy pont arra szeretnék menni, ahol ő áll, és nem, nem tudok keresztültekerni az autóján és álló helyzetben irányt se nagyon tudok jelezni. Így ő integetett, hogy menjek, én integettem, hogy menjen, ezzel el is voltunk, végül dühösen továbbállt, gondolom, morgott is az asszonynak, hogy “Milyen emberek vannak, Arankám”, én ekkor végre el tudtam indulni, de hirtelen rámengedte a lámpa a négy sávot, pánikszerűen tudtam csak felmenekülni egy járdaszigetre. Jó magas járdaszegélye volt a szigetnek, oda is ütött a bicónak, kénytelen voltam lemálházni, fejreállítani, kereket beállítani, sárvédőt visszahorpasztani.
Hazafelé már nem úsztam meg ennyivel. A Gubacsi úton poroszkáltam kifelé, az Illatos útra terveztem ráfordulni. Elég vacak kereszteződés, a kanyarodáshoz keresztezni kell egy villamossínt is, lehetőleg minél merőlegesebben. Ha sok az autó, akkor ezt elég nehéz. Itt hárman várták a lámpát, ez szerencsére nem túl sok, elengedtem mind a hármat, majd, gondoltam, kényelmesen átmegyek mögöttük. Belefér. Aztán feltűnt a távolban egy BMW, a vezető úgy gondolta, hogy csutak gázzal még éppen átfér a sárgán, ezzel persze rossz ívre szorított, a lámpa meg váltott, azaz nem volt időm, menekülni kellett, naná, hogy éles szögben mentem rá a sínre és naná, hogy akkorát taknyoltam, hogy még Paksnál is regisztrálták. Az autók szerencsére kikerültek, sőt, ketten meg is álltak, hogy segítsenek összevakarni magamat. Gyors leltár: bordáim rendben (pedig ezek szoktak leginkább károsodni), a bal oldalam végig fáj, valószínűleg elvesztettem pár négyzetdeciméter bőrt, de az olyan, hogy visszanő, a jobb kéz hüvelykujj… hát, az fáj. Meg nehezen mozog. A bringa pedig össze-vissza van tekeredve. Vagy öt percig csak nézelődtem, sétálgattam, aztán bringa megint fejtetőre és valahogy kiegyenesítettem rajta mindent. Jó kis gép. Igaz, ekkor már úgy néztem ki, mint egy disznó, de sem a túranadrágomon, sem a munkavédelmis kabátomon nem volt még egy karcolás sem. Jó kis ruhák. Utána hazakocogtam a kertek alatt, gyors whiskey, közben megjött Nej is, közöltem vele, hogy még nem mertem levetkőzni, aztán amikor megtettem, kiderült, hogy jól sejtettem, az aláöltözet hosszúujjú pólóm ujja vérben tocsogott, nem volt szép látvány. Kötszer éppen nem volt otthon, Nej elszaladt érte, én pedig álldogálltam a nappaliban, fejem fölé tartott bal kézzel. A jobbal pedig kezeltem a whiskeysüveget. Ez sem volt egyszerű mutatvány, mert ott meg a hüvelykujjam nem működött, de ember, ha Úrkúton a karomra kötözött infúzióval mentem ki az udvarra fát vágni, akkor egy vacak üvegkezelést is meg tudok oldani négy ujjal.

Aztán ennyi. Lemosakodtam, Nej bekötözte a karomat, a lábamon magától elállt a vérzés, a hüvelykujjamat nekiálltam kenegetni, szerencsére minden irányban mozog, csak pokolian fáj, azaz ez sem komoly. Barna múlt héten taknyolt egy nagyot kismotorral, nála sem komoly, egy csomó zúzódás, de fiatal szervezet, gyorsan regenerálódik.
Mindenesetre mondhatom, a családban a fiúk már ráhangolódtak az ünnepekre.