Már megint Isztambul 05/05

Fatih
2015.11.03; kedd

Elég vacak éjszakám volt.

Otthon úgy néz ki a családi munkamegosztás, hogy Barna dolga szerda este kihúzni a kukát az utca végébe, ahonnan csütörtök kora reggel elviszik a kukások. Csak éppen nincs mindig itthon, meg időnként el is felejti, szóval jobb, ha leellenőrzöm. Csakhogy én is el szoktam felejteni. Így teljesen tipikus, hogy amikor felriadok csütörtök negyed nyolc körül arra, hogy már az utcánkban dolgozik a kukásautó, futtában, a lépcsőházban, magamra kapok valamit, kirohanok… és nem egyszer az utolsó pillanatban, futva érkezek meg, mögöttem a lobogó tetejű kukával. A kukás fiúk ilyenkor meg szoktak tapsolni.

Ennek a metódusnak az a hátránya, hogy akárhol is alszok, ha meghallom a kukásautó hangját, kipattanok az ágyból, hevenyészve magamra kapom a ruhámat és kirohanok a lakásból. Felébredni csak utána szoktam.

És itt, ebben a kadiköy-i kis utcában, éjszakánként négyszer-ötször is jár a kukásautó.

Megint korai ébredés. A legerősebb túránk jön. Nejjel egészen korán lementünk pékáruért. Teljesen fura ilyenkor a piac. Az árusok még csak pakolnak. (Eleinte kérdezgettük, nyitva vannak-e már, de hamar levettük, hogy ezek csak rakodók, akiknek fogalmuk sincs, mit akarunk.) Bolt nincs. De a reggelizőhelyek már nyitva vannak. Rengeteg ember üldögél a teraszokon, eszik a péksütit, isszák a teát. Majd elmennek dolgozni. Nem rossz napkezdés.

A Boszporusz remekül mutat kora reggel. A nap nemrég kelt fel, még kicsit laposan süt. A horizonton még ólálkodnak rozsdás rózsaszín felhők, de az ég már kristálytiszta.

A Galata torony jól bírja. Tegnap éjszaka javában mulatott, de reggel már teljes pompájában tündököl.

Túra

Eminönüben kezdtünk. Az első meglepetés, hogy az iszlám visszahódította a turistáktól a Yeni mecsetet. Korábban még mise alatt is fel-alá jártak a hordák a templomban, most viszont eléggé megszigorodott a helyzet.
Innen végigsétáltunk a fűszerpiacon. Barna, némileg reménykedve, vett három csomag vízipipadohányt.
A következő állomás a Sirkeci pályaudvar volt, az egykori európai fejpályaudvar. Ahová a hajók kipakolták az ázsiai vasúti szerelvényeket. Ahová egykor az Orient expressz megérkezett. Az ázsiai oldallal szemben ez a pályaudvar egy kicsit még él, a helyi HÉV innen indul. (Itt találsz csomagmegőrzőt is a belvárosban. Csak szólok.)

Innen tulajdonképpen nosztalgiatúra. A legelső isztambuli utunkon, amikor az egész család kint volt, itt laktunk, a Fatih kerület Sultanahmet negyedében. Ahogy sétáltunk, úgy váltak ismerőssé a gyerekek számára az utcák, az épületek. – Emlékeztek? Itt vettünk egy akkora adag baklavát, hogy az árus úgy becsomagolta, mintha az északi sarokra vittük volna? Mi meg még voltunk annyira szégyenlősek, hogy arrébbmentünk száz métert és csak ott téptük szét a csomagot?
Meg ilyenek. Felsétáltunk a Topkapi várig. Zárva volt, szerencsére mi meg nem akartunk bemenni, így mindenki elégedett maradt. Az Ayasofia és a Kék mecset közti téren leültünk. Csak úgy. Ennek a térnek akkora ereje van, hogy itt üldögélni is hatalmas élmény. A kölyköket bezavartuk a földalatti palotába. (Már húsz tallér a belépő, mely bőven kimeríti a rablás fényes nappal kategóriát. Az élmény bőven nem ér ennyit. De a gyerekek még nem látták.) Aztán jó ismerősként beköszöntünk Ahmed szultánhoz.

Vannak emberek, akik szeretnék a világot lángokban látni. Néha úgy érzem, gyermekeinkben is megvan ez a hajlam. Mindketten tudták, hogy Isztambul legfanatikusabb, legvallásosabb részében fogunk császkálni és rengeteg mecsetbe nézünk be. Erre Barna egy görög sörmárkát (Mythos) reklámozó pólót vett fel, Dóra pedig egy tenyérnyi farmer shortot, fekete harisnyával.

Nyilván a Kék mecsetben Dórát gyakorlatilag bebugyolálták. Meg az összes többiben is.

A lóversenypályánál megtárgyaltuk, hogy azok a szegény egyiptomiak igencsak dolgozhattak, mire ellátták a világ összes nagyvárosát eredeti obeliszkekkel.

Innen a Sokolli Mehmet mecset jött, de zárva volt. Majd a másik nagy kedvencem, a kicsi Ayasofia. Ugyanaz, mint az Atik Valide mecset: remek környezet, leülni teázni és csak úgy nézni kifelé a fejünkből. A különbség az, hogy itt a mecset is hangulatos, otthonos. (Valamikor bizánci templom volt.) Egy tea után megkerestük a régi szállásunkat, majd a jól bejáratott úton, a cipőbazáron keresztül felmentünk a nagy bazárig. Előtte még a Nuruosmaniye mecset, majd konzumőrület. Átvágtunk a bazáron, a Beyazit mecsetet még mindig újítják, zárva volt, vissza a könyv bazáron, utána belevesztünk a forgatagba. Fedett bazár, nyitott bazár.

Idegesítően sok emberrel. Persze, pont ezért jöttünk ide, de a sok lökdösődéstől, hangzavartól mindenkinek kiszőrösödtek egy kicsit az idegszálai. A forgatagban megkerestük a korábbi oázist, egy olyan boltot, ahol régebben is tudtunk venni szinte mindent: olajbogyót, sajtot, húst és kenyeret. Nem mellékesen tudtak olajbogyót vákumozni. Be is csomagoltattunk egy kilót. Otthonra. Meg vettünk ebédet: szimitet, böreket, olajbogyót. Persze még keresni kellett valami nyugodt helyet, ahol meg is tudjuk enni. A bazár kellős közepén. Nem hiszed el, van. Egy eldugott mellékjáraton felmentünk a bazár által körülfolyt Rüsztem mecsethez, ahol csend, nyugalom és padok vártak. Megkérdeztük az őrt, lehet-e itt enni, azt mondta, hogy jó étvágyat. Utána megnéztük a mecsetet, majd vissza a dzsumbujba. Hátulról megleptük Sinán mester kriptáját, utána a Szulejmán mecsetet. Itt volt némi elektromos kisülés, pillanatok alatt összekapott a család, én el is sétáltam lehiggadni. Addig sétáltam, amíg Szulejmán türbéjében nem találtam magam. Hoppá. Ide már sokszor be akartunk jutni, de mindig zárva volt, így most már nem is terveztem be. Erre nyitva volt. Összeszedtem a családot, megnéztük, utána meglátogattuk a Fatih kerület legkulturáltabb klotyiját és nagyjából helyreálltak a lelkibékék. Nagyjából.

Egy meglehetősen nyomott hangulatú részen átvágva eljutottunk a Sehzade (Herceg) mecsethez. A Sinan mecsetek közül nekem ez a kedvencem. Gondolom, ez némi magyarázatra szorul. Szóval, megvan benne a mester korai korszakára jellemző szikárság, egyszerűség. Nincs túldíszítve, az arányok adják a szépségét. Emellett egy egyszerű mecset, egy lábszagú mecset, egy olyan mecset, melyet használnak. Semmi ünnepélyesség, semmi megilletődöttség, semmi áhitat. Ez nem hivalkodik, ez egyszerűen csak működik.

Innen átsétáltunk az akvadukt mögé. A túloldalon van egy hangulatos sétálóutca, mely egy nagyon kellemes teázóval kezdődik. Ez a múltkor is nagyon bejött, ki nem hagytuk volna. Üldögélni az ezervalahányszáz éves építmény mellett, kortyolgatni a teát, nézelődni… mi kellhet még?

A következő építmény a Zeyrek mecset volt. Ez szintén bizánci templom volt valamikor, ebből alakították át mecsetté, aztán el lett hanyagolva és csak mostanában kezdték el rendbetenni. Két évvel ezelőtt úgy mentünk be, hogy még javában dolgoztak rajta a szakik, húzták be a villanyvezetékeket, rakták fel a gipsz stukkókat. Gondoltuk, megnézzük, meddig jutottak. Rosszul gondoltuk. Bemenni ugyan be lehetett, de a nagy része le volt zárva.

Vissza a Fatih mecsetbe. Ez a fanatikus kerület legfanatikusabb mecsete. Errefelé tényleg komolyan veszik a dolgokat. Nem is igen turistás mecset. (Meg persze kint is van a rák farkán.) Bementünk, leültem a hátsó falnál. (De legalább már tudom, honnan származik a törökülés kifejezés.) A többiek is nézelődtek. Amennyire veszett híre van a mecsetnek, annyira békés volt. Néhányan imádkoztak. Egy tucatnyi kisgyerek boldogan rohangált fel-alá. Senki nem szólt rájuk. Hétköznap volt.

Innen még kifelé mentünk. Elmentünk egy érdekes rész mellett. Itt is van egy mecset, a Yavuz Sultan Selim mecset, de nem ez viszi a prímet. Egy óriási mélyedésben kialakítottak mellette egy parkot, sétányok, közösségi terek, közöttük egy focipálya. Melyen mindig rúgják a bőrt. Amikor ott jártunk, az egyik csapat csatára egy feketébe öltözött, turbános fazon volt. Jól nyomta. (Nem, ne fordítsd le törökre.)

Görög iskola. Az elképesztően meredek utcában. Lesétáltunk az Aranyszarv öbölhöz, majd a parti, ligetes sétányon elmentünk egy hídig és átmentünk a Beyoglu kerületbe.

Volt még elmaradásunk: Galata torony nappal, Kamondo lépcső, arab mecset. A család viszont ekkor már annyira hulla volt, hogy végül csak az arab mecsetbe mentünk be. (Ez sem mecset volt eredetileg, látszik is rajta, nagyon. Hosszú téglalap alapterület, iskolai aula feeling.) Utána elvánszorogtunk a karaköy-i kikötőig – szomorúan konstatálva, hogy a régi halpiaci bódésort modernizálták – innen hajóval haza, még egy gyors piac, valami vacsora, de többen már evés közben elaludtak.

Hazautazás
2015.11.04; szerda

Igazából nem történt semmi érdekes. Reggel piac, reggeli, az apartmant időben elhagytuk, utána a piacon megvette mindenki az ajándékokat, busszal ki a reptérre, pont időben érkeztünk, nem várakoztunk sokat. Fura volt, hogy délután négykor indulunk és ugyanakkor is érkezünk, még furább volt, hogy a pilóta padlóig taposta a gázpedált, így fél négyre, azaz az indulás előtt fél órával már itthon is voltunk. Délután még elszaladtam a kocsiért, de ezek már az itthoni hétköznapok.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Már megint Isztambul 05/05

  1. Köszönjük! :)

    Én szeretem Kadıköy-t, meg szoktam is ajánlani, hogy ott szálljanak meg az emberek: reggel hajóval be a városba, stb..
    Szerinted melyik oldalt volt jobb megszállni? Kadıköy, vagy fent a Sultanahmed-nél?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *