Már megint Isztambul 03/05

Beyoglu
2015.11.01; vasárnap

Ismét korai kelés, ma még nagyobbat megyünk a terveim szerint. Azaz a reggeli nagyját tegnap este megvettük, reggel csak kenyérért (meg börekért, meg baklaváért) ugrottunk le a piacra. Érdekes, de a legnagyobb küzdelmet a tejtermékekkel vívtuk. Tegnap megint sikerült valami vajra hasonlító anyagot vennünk, Nej pedig tej helyett ayrant hozott haza. Úgy csinált, mintha élvezte volna.

A túra

Eredetileg Kabatast céloztuk be, de vasárnap az első hajójárat délben indult. Lusta disznók. Lehúztuk a listáról a Dolmabahce mecsetet. Mondtuk a gyerekeknek, hogy ha legközelebb Bécsben járnak, üljenek be egy kávéházba. Na, olyan a mecset.

A nap gyönyörűen sütött, de ez csapda volt: a szabadban akkora szélvihar tombolt, hogy vitt mindent, ami nem volt lecsavarozva. A hajón, a Boszporusz nevű szélcsatornán meg különösen. Komolyan markolnom kellett a fényképezőgépet, hogy ne fújja ki a kezemből.

Fura, de nem éreztük azt, hogy a külvárosban laknánk. Máshol, ha csak tömegközlekedéssel tudtunk bejutni a belvárosba, nagyon markánsan kijött, hogy nem laktunk a sűrűjében. Itt ez nincs meg, hiszen az általunk bejárt kerületek mindenhonnan látszódnak – a Boszporusz olyan, mint egy nagy tér, melyen hajóval kell átvágni. Hajózni pedig jó.

Karaköy-ből elsétáltunk az Ali Kilic mecsetig, majd fel a hegyre a színes lépcsőkön. Utána sikátorderby. Jó ideig a múltkori track-en. Egy csomószor olyan részeken, ahol kétévente jár csak turista. Mi.

Éppen egy emelkedőn kaptattunk felfelé, amikor megláttam egy méretes reklámtáblát. Az állt a fejlécén, hogy Dijital Kibas. Hoppá, egy lehetőség az edukálásra.
– Stop – állítottam meg a menetet – Kinek mit mond ez a tábla?

Nézték, nézegették. Semmi.

– Nos, a törökben, mint a környékünkön élő legtöbb nyelvben, az ‘s’ betűt ‘sz’ betűnek mondják, a sima ‘s’ betűnek fütyije van. Olvassátok el így is.

Még mindig semmi. Ennek örültem, mert egyrészt ezek szerint már kinőttek abból a korból, amikor az ember még viccelődik a magyarul disznónak hangzó idegen szavakon, másrészt meg ez egy jó téma.

– Nos, ezt úgy ejtjük, hogy dizsital kibasz. És mielőtt arra gondolnátok, hogy ez egy ilyen gyerekes véletlen, közlöm, hogy nem. Ide konkrétan az van írva, hogy digitális kibaszás.

Néma csend. Apa megbolondult.

– A magyar nyelvbe a baszni, kúrni szavak a törökből kerültek át. Az eredeti jelentésük az, hogy ‘nyomni’. A törökben meg is maradt normálisnak, a magyarban fajult el egyrészt szaporodási jelentésűvé, másrészt pedig univerzális káromkodássá. Azaz a fenti tábla azt hirdeti, hogy ebben a kis üzletben mindenfélét ki lehet nyomtatni. Csak éppen ezt törökül úgy mondják, hogy dizsital kibasz.

Hamarosan kiértünk az Istiklai utcára. Meglepően kevesen voltak. Azért… csak vasárnap van. És választás. De ebből is csak annyit láttunk, hogy szerelték lefelé az óriásplakátokat. Gondolom, kampánycsend.

Vettünk csokoládét. Fura szervezetük lehet a törököknek. Ennyi édestől már minimum gurulniuk kellene, inzulintartályokat húzva maguk után. (Ráadásul a boltban árult édesítőszer eszméletlen drága volt. Mintha a törökök büntetnék azt, aki itt, a cukor Mekkájában, valami alacsonyabb kalóriatartalmú alternatívát választana.)

Aztán a Takszim téren.
– Olvastatok róla, hogy mennyire híres az a park ott?
– Hogy hívják?
– Getzi.
Néma csend. Bizonytalan csend.
– Megint nyelvészkedni fogsz? – kérdezte óvatosan Barna.
– Nem. Ehhez nincs köze Simicskának.

Innen az Istiklai utcával párhuzamosan sétáltunk vissza. Hangulatos kis utcák vannak errefelé. Aztán átvágtunk a Kasimpasa negyedbe, onnan pedig busszal fel az Aranyszarv öböl mentén, a Miniatürkbe. Ez a kiállítás tök jó ötlet, nem is tudom, más városokban miért nincs ilyen. (Vagy csak nem tudok róla.) Arról van szó, hogy Törökország összes, valamilyen szempontból jelentős épületéről készült egy nagyobbacska makett, melyeket igyekeztek azonos tájban megjeleníteni. Így aki csak Isztambulba jut el, az is megtekintheti, körbejárhatja az összeset. Én például hosszasan elidőztem a Szelim mecsetnél, hiszen Sinan mesternek ez a legjelentősebb mecsetje, sajnos Edirnében (korábban Drinápoly) található. De a többi sem volt rossz.

A séta meglehetősen bizarr: minden makett mellett van egy kütyü, ha lehúzzuk rajta a jegyünkön lévő – nyelvérzékeny – vonalkódot, akkor elmondja, mi ez. Gyakorlatilag az egész park egy kaotikus hangzavar, mert a kis kölykök azzal szórakoznak, hogy körbe-körberohangásznak és berregtetik az összeset. Elég nehéz volt kivárnunk, hogy legalább az érdekeseknél meghallgassuk angolul a magyarázatot.

Volt egy apró kellemetlenségünk is: a pénztárnál nagy ívben letojták a diákigazolványt. Elméletileg volt diákjegy, de csak a vállukat vonogatták. Biztosan nem az igazolvánnyal volt baj, mert a közlekedési múzeumnál simán elfogadták.
Illetve, a neve alapján ez valami technikai múzeum lenne, de mivel a kiállított tárgyak 95%-a közlekedéssel kapcsolatos, maradjunk az előbbi megnevezésnél. Nos, ez is egy tök jó hely. Csak az oldtimer autók termében el lehet tölteni egy fél napot és akkor még nem beszéltem a traktorokról.

Sűrű nyálcsorgatások mellett végigjártunk minden termet. Okos múzeum, tanulságos.

Hadd emeljek ki egy megdöbbentő installációt. Ez GITT.

Gyakorlatilag egy nyolcvanas évekbeli, erősen pimpelt tuning Lada. Csakhogy. Ezzel a jó törökök csináltak egy filmet. Igen, jól sejted. Egy Knight Rider klónt. Török Michael-lel. (Tenyérbemászó fazon, vastag török bajusszal.) És volt török Devon, török Bonnie. A tuning Lada meg villogott és beszélt. Na, ez az autó volt kiállítva az egyik teremben, mellette egy monitoron pedig részleteket láthattunk a filmből. Sokkoló élmény volt. Úgy kellett elrángatni mellőle, mert legyökerezett a lábam. (És akkor még nem beszéltem egy aljas szóviccről. Törökül a ‘menni’, az úgy hangzik, hogy ‘git’. Azaz a ‘GITT, gyere ide!’ mondat meglehetős rokonságban van a filmtörténet ‘gyere ide, Takarodj!’ mondatával.)

Innen lebuszoztunk Karaköy-be, illetve a cél előtt két megállóval kiszálltunk, mert az óriási dugó miatt gyalog jobban haladtunk. Hajóval Kadiköy. Na, itt már látszott a választási nap. A kikötőben valami dzsembori volt, valaki mikrofonba beszélt, egy csomó narancssárga nép meg spontán táncolt. A piacnál dettó, csak ezek pirosban voltak. Ha nem tudtuk volna, hogy politikai rendezvényről van szó, még élvezni is lehetett volna. Nej jegyezte meg, hogy némá, ezek a törökök görögül táncolnak? Szerencsére a helyiek nem értették. (De tényleg így volt: olyan tipikus görög félkörtáncot toltak, persze azzal az idegekre menő sípzenével.)
A választás másik jele az volt, hogy a boltban lepedővel takarták le a boros polcokat. Meg a söröseket. Alkoholtilalom. Szerencsére maradt tegnapról egy üveg oküzgüzü – bogazkere cuvee (ne kérdezd), azzal elvoltunk. Nem volt rossz, mint ahogy a tegnapi sem.

Sokáig nem húztuk az estét, eléggé fárasztó nap volt. (Eredetileg úgy terveztem, hogy a közlekedési múzeumból még átmegyünk a Fatih kerületbe, megnézzük a városfalat, a Chora templomot, Mihrimah fő mecsetjét, majd onnan villamossal megyünk le a kikötőig. Amikor ezt elővezettem a közlekedési múzeum kikötőjében, a legénység fellázadt.)

Esti szivar a lodgián. Egy késő éjszakai tüntetés vonult el az utcában: pár autóból álló konvoj, a napfénytetőkből kilógó, ordibáló emberekkel. Hát, Erdogan nem ettől fog megbukni.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Már megint Isztambul 03/05

  1. Kétszer is cikk-cakkban mentetek a korábbi track-log alapján. Kíváncsi vagyok, hogy “megérte-e”, Ugye itt simán fel lehetett volna menni a Boğazkessen-en. De persze a kisutcák mindig hangulatosabbak. Csak közben az ember kockáztatta, hogy elé ugrik egy vízmosás.
    Persze mi helyiek azért megyünk, hogy odaérjünk, nem pedig az utazás a lényeg. Így tényleg kíváncsi vagyok, hogy legközelebb is inkább így kacskaringózva mennétek, vagy inkább nyíl egyenesen (vagy még inkább a felvonóval)?

  2. A lányom nagyon rá volt kattanva a színes lépcsőkre, azt nem lehetett kihagyni, utána van egy jó kilátási pont, illetve még megnéztük az anglikán templomot.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *