Trekking, megpakolva

Lefelé
2015.10.24; szombat

Ahogy már írtam, nemrég bővült a bringapark. Túl vagyunk a bejáratáson, az első kötelező szervízen, immár lehet terhelni is a drágát.

Istenem, közben egy kicsit beőszült. De szoktam én télen is sátorozni, az meg még arrébb van.

A terv: fullra pakolt bringával lemenni Velencére, a Drótszamár kempingbe. Feltolni a sátrat, aludni egyet, másnap pedig haza.

A táv önmagában nem vészes, a bringa cuccal is jól megy. De kijutni Budapestről… az halálos. A környék teljesen ismeretlen számomra: Budafok, Nagytétény, Érd… erős forgalom, felüljárók, zavarbaejtő kereszteződések, kismillió körforgalom, autópályák midenfelé. Kerékpárutak voltak ugyan, de elsőre nem sikerült mindet megtalálnom. (Persze az ilyenkor kötelező, autóból kiordibáló paraszt megvolt.) A kedvencem a régi 6-os volt Érd előtt, ahol szemmel láthatóan nem volt alternatíva, de a kerépárral behajtani tilos táblát rányomták az útra. Úgy, hogy előtte kerékpárút vitt odáig.
Na, mindegy. Érd túlsó fele 36 kilométer tőlünk, két óra alatt volt meg, ami Pesten egészen jó érték.
A többi már csak hullámvasút volt a 7-esen. (Azért úgy belegondoltam: itt van, ilyen közel Budapesthez a Velencei tó, mely mostanában nagyon ráment a kerékpáros infrastruktúra kiépítésére. Tényleg olyan nagy ügy lenne levezetni odáig egy bringautat, keresztül a budapesti dzsungelen is? Ha már annyi sok autópályát sikerült bepakolni a környékbe, nem férne el egy kerékpárút is?)

Kora délután értem le. A gondnokot már telefonon kellett hívnom, hiába, ez már utószezonnak is elég gyenge.
– Sátorozni akar? – nézett nagy szemekkel.
– Igen.
– De hát hideg lesz. Minusz egyet mondtak éjjelre.
– Ebben az égövben elő szokott fordulni.
– Sár van.
– Majd keresek valami stárazabb helyet.
– Hát, nézze – vakarta a fejét – Nekem leégne a képemről a bőr, ha maga egy üres kempingben sátorban aludna. Adok egy mobilházat, sátor árban.
– Velem lehet alkudni.

Szóval megint nem jött össze. Idén már nekiindultam egy téli, sátorbanalvós gyalogtúrának, azt elfújta a hóvihar. A mostanit meg a gondnok. Pedig ez nagyon más. A sátrazás az egyszemélyes küldetés, ahol az ember reggelente megküzd a jegesmedvével a pálinkás teájáért. A mobilház meg… mindenképpen egy civilizált környezet. Az ember elsétál a boltba, bepakolja a cuccot a hűtőbe, lezuhanyzik, majd kiül a teraszra egy sörrel, gyönyörködni a naplementében. Ez már nem küldetés és legfőképpen nem egyszemélyes. Ezek a pillanatok igazából akkor jók, ha ilyenkor ül az ember mellett valaki. Nem kell, hogy beszéljen, elég, ha ő is csak élvezi a délutánt.

A nap közben magához tért, elhajtotta a ködöt és sütött, ahogy tudott. Laposan. Amitől teljesen vadító fényviszonyok lettek a tó mellett.

A mobilház pedig ötven méterre volt a parttól. Vadásztam műanyag széket, asztalt, kiültem a teraszra, rápöffentettem egy szivarra. Jó volt. Utána elsétáltam a kisboltba, venni ezt-azt (volt külön pult a kézműves söröknek), nyilván utána kipróbáltam, milyen sörrel is a tónézegetés a mobilház teraszáról. Aztán átsétáltam a kemping éttermébe vacsorázni. Igen, jól olvastad: a kemping éttermébe. Igaz, hogy a kempingben – a horgászokkal együtt – voltunk vagy hárman, de az étterem nyitva volt. Bementem. Tök sötét terem. Az egyik sarokban üldögélt négy ember. Az egyik a mobilját nyomkodta, a másik három bóbiskolt a sötétben.
– Jó estét – köszöntem be – Nyitva vannak?
– Persze – pattant fel az egyik pacák. Mintha ez olyan egyértelmű lett volna.
– És vannak ételeik is? – óvatoskodtam.
– Természetesen.
– Hmm, akkor leülök.
Erre gyújtottak lámpát, ketten pedig bevették magukat a konyhába. Elég bizarr volt az élmény, de a kaja jó volt.
Utána, immár sötétben, még kiültem a teraszra, felpattintottam azt a kézművest, szivar. Közben bementem a házba, hogy estére beindítsam a fűtést. Nem volt. Így azért már lesz ebben az éjszakában némi kihívás. Odabent ugyanis pont olyan idő volt, mind odakint. Az a vékony dekoritlemez nem sokat szigetelt. Bojler volt, zuhanyozni ugyan lehetett volna, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy amint kilépek a zuhanyfülkéből, rámfagyjon a víz. Oké, persze, hidegre készültem, nincs is ezzel semmi baj, csak egy kicsit már beleéltem magamat a meleg házba.

Vissazültem a teraszra. Hiszen oly mindegy, kint, vagy bent. Olvasgattam, hangjegyzeteltem. és ekkor ütött be a ménkő: elkezdtem csuklani. (Roppant vicces csuklós hangjegyzeteim is lettek.) Eleinte nem zavart, vannak légzőgyakorlatok, el lehet múlasztani. Meg is történt. Csak éppen 5 perc múlva újra jött a csuklás. Ezt játszottam órákig. Légzőgyakorlatok. Gimnasztikáztam a ház előtt. Körbefutottam a kempinget. (Nem kicsi.) Próbáltam vízzel elnyomni a csuklást. (Innentől nem csak csuklott, brekegett is.) Aztán az egyik szünetben gyorsan beugrottam a hálózsákba és elaludtam. Valaki nagyon emlegethetett.

Felfelé
2015.10.25; vasárnap

Másnap piszok nehezen keltem fel. Eleve az éjszaka csalódás volt. Délután láttam a strandon egy táblát, miszerint vigyázzunk, mert errefelé elszabadult csöcsök zaklathatják az embert – aztán ehhez képest éjszaka egy sem próbálta rámtörni az ajtót. Másfelől meg az időjárás. Az ablakot még láttam, de mögötte már semmit, mert tejföl erősségű köd takarta be a tájat. Terveztem, hogy korán indulok és körbebringázom még a tavat, de ekkora ködben semmi értelme sem volt. Pestre vissza olyan 3-4 óra az út, ráérek délután indulni. Hátha addigra jobb idő lesz. Na meg a mobilházban deres volt a szekrény, szóval ránézésre hideg volt, ellenben a hálózsákkal, ahol nem. Ráadásul még az órát is átállították, azaz minden afelé mutatott, hogy hatalmasat aludjak.
Magam sem tudom, miért, de fél tízkor már útnak indultam. Michelin babaként magamra vettem a teljes ruhatáramat, reggeliztem, pakoltam, takarítottam… és ennyi.
A kapuban pont összefutottam a gondnokkal.
– Nos, be tudott fűteni? – kérdezte.
– Hogyan? – néztem nagyot – Nincs fűtőtest.
– Ó, mások azt szokták csinálni, hogy bekapcsolják az elektromos főzőlapot.
– Puhányok – legyintettem.

Budapestig ködben jöttem, akkorában, hogy végig be kellett kapcsolnom a tengelydinamót. Ebben ugye az a vicces, hogy ezen a szakaszon vannak a legnagyobb emelkedők. Dinamóval. Csak, hogy meglegyen a sportérték.
Budafoknál viszont szerencsém volt, rátaláltam egy eldugott kerékpárútra, mely a Duna mellett megkerülte az egyik legredvásabb útszakaszt. Nagyon örültem neki. (Annak viszont nem, hogy mennyire el van dugva. Kifelé esély sincs arra, hogy csak úgy rátaláljunk. Szalagkorlát és egy sáros, dzsuvás ösvény rejti el a forgalomtól.)

Itthon tök szokatlan volt a fűtött lakás. Rögtön ki is mentem a teraszra akklimatizálódni. Nehogy megártson a túl gyors felengedés.

Viszont a bringa egyszerűen szuper. Erre találták ki. Anélkül, hogy különösebben kifáradtam volna, simán tartani lehetett vele a 20 km/h körüli átlagot. Teljes menetfelszereléssel megpakolva.
Lesznek itt még nagyobb vadulások is.

2 thoughts on “Trekking, megpakolva

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *