A tér

Létezik egy város. Senki nem tudja, merre. Akik rátaláltak, soha nem jöttek vissza. Ebben a városban van egy tér, ahol állítólag…

Van nekem egy barátom, a Pista. Van, mert meg szoktam őrizni őket. Már az óvodában gyilkolásztuk egymást. Az én jelem a lapát volt, az övé a kasza, az óvónők érdekes módon sokszor mondták ki ezeket egyben, amikor rólunk volt szó. Nem voltunk jó gyerekek, tény. Aztán iskolásként együtt robbantgattunk a homokdombon, később ugyanaz a lány volt az első nagy szerelmünk, aztán ugyanazt a nőt utáltuk egész életünkben. A nevére már nem emlékszem. Ugyanott érettségiztünk, együtt voltunk katonák és bár máshol dolgozunk, de azért hetente egyszer leülünk a kedvenc sörözőnkben beszélgetni.
Nos, ennek a Pistának van egy mániája. Valamikor a gyerekkorában olvasott egy városról, ahol az embernek minden kívánsága teljesül.
– Tudom, én is olvastam róla – nyugtattam le – Eldorádó.
– Nem, te hülye – intett – Az csak mese. A spanyolok hitték az inka kincsek láttán, hogy ott valahol egy kimeríthetetlen aranyforrás van. Azt is jelenti: Az Arany.
– Akkor? A fiatalság forrása?
– Fitogtatjuk a műveltségünket, mi? Bimini sziget, he? Nos, Leon csak a Golf áramlatot találta meg. Ez is csak mese.
– Oké, feladom.
– Ez egy város, az a neve, hogy Los Santos Dioses. Az a trükkje, hogy ha a főterén megfelelően imádkozol, akkor teljesül a kívánságod.
– Na, ez a mese. Inkább igyunk még egy sört.
– Végül is, ez is egy kívánság.
– És még teljesül is.

Aztán az egyik péntek délután már az elején nagyon sejtelmes képet vágott.
– Tudom ám! – vigyorgott.
– Mit tudsz?
– Hogy hol van a város.
– Hol?
– Itt – rakott ki egy térképet az asztalra.

Valami légypiszokra mutatott Polinéziában.

– Itt? Lehet, hogy ez csak egy kerekítési hiba.
– Nem, megnéztem a gugliföldön. Létezik.
– És van város?
– Hát, nincs – vakarta meg a fejét – Ránézésre lakatlan.
– Akkor?
– Hogyan láthatnánk, hogy van ott valami? A legenda szerint még senki sem jött onnan vissza.
– Te nagyon hülye – kortyoltam a sörömből – Akkor te honnan tudod?
– Megálmodtam! – vágta ki büszkén.
– Na, most rendeljünk mellé egy jégert is.
– Jöhet.

Szótlanul kortyolgattunk.

– Komolyan mondtad? – törtem meg végül a csendet.
– Ennél komolyabb dolgot még nem mondtam neked.
– Megálmodtad? – ráztam a fejem – Ez… ez nonszensz.
– Megálmodtam. Vannak olyan álmok, melyeknél rögtön az elején _halálpontosan_ tudod, hogy ez igaz álom.

Kortyolgattunk tovább.

– És most? – kérdeztem rá ravaszul.
– Eladok mindent. Nem lesz egyszerű eljutnom oda. De ott már nem kell a pénz.
– És ha nem lesz ott semmi?
– Akkor beállok gályarabnak és hazabumlizok.
– Szép.
– De szükségem lenne egy társra.
– Sehol nem fogsz egy ekkora barmot találni.
– Rád gondoltam.
– Pincér, még két jégert!

Leküldtük.

– Nem megyek – szögeztem le – Egy habókos ember habókos álmáért hagyjak oda mindent?
– Mi az a minden? – nézett rám kicsit ferdén.

Talált. A házasságom mostanában nem túl jó. A munkahelyemen is vannak gondok és hogy melyik okozza a másikat, a fene tudja. Leginkább spirálforgásban erősítik egymást. Már régóta gondolkodom rajta, hogy ki kellene szállnom valahogy a hintából.

– Ne szarakodj! – olvasott a gondolataimban – Környezetváltozás, az hiányzik neked. Én pedig tálcán kínálom.
– Végülis, van egy kis dugipénzem – meditáltam – Nem erre szántam, de tulajdonképpen…
– Ez a beszéd! – csapott a vállamra – A jövő héten indulunk!

Gyorsan ittunk még néhány jégert.

Egy hét múlva a Dubajba menő repülőgépen ültünk. A Szingapúrba tartó gépet terroristák eltérítették Amszterdamba, szerencsére Ukrajna fölött kilőtték a szárnyunkat, így ugyan Donyeckben volt egy rázós landolásunk, de megúsztuk. A szakadárok a túlélőket eladták rabszolgának Üzbegisztánba. Lacival egy helyre kerültünk. Kábítószert kellett csempésznünk Afganisztánból. Aztán az egyik karavánt a tálibok elfogták és a rabszolgákon kívül megöltek mindenkit. Minket kiképeztek öngyilkos merénylőknek, kiküldtek Kasmírba, de valahogy nem robbant fel az a bomba. Feladtuk magunkat az indiaiaknak, akik látszólag megkegyelmeztek, de kihallgattuk őket és inkább megszöktünk. Indiában szaron-húgyon keresztül átverekedtük magunkat Burmába, ahol beépültünk a helyi ellenállók közé, így öngyilkos merénylőként átdobtak minket Thaiföldre. Mondtuk nekik, hogy már tapasztalt öngyilkos merénylők vagyunk. A hülyéknek fel sem tűnt. Thaiföldön megint feladtuk magunkat, kitoloncoltak Malajziába. Innen már csak egy újabb szökés és egy ugrás volt Szingapúr. Ott bebörtönöztek minket és a rongyos ruháink miatt ötezer botütésre ítéltek, de végül igazoltuk magunkat, így kiengedtek.
– Környezetváltozás, eh? – kérdeztem Pistától, amikor kiléptünk a börtön ajtaján.
Szerencsére az előre megváltott hajójegyünk még érvényes volt Jayapurába és hamarosan indult is egy hajó. Nem is volt gond Indonéziáig, de ott kalózok foglalták el a hajót és eltérítették a Fülöp-szigetekre. A part előtt sikerült megszöknünk és fellopóztunk egy Naurura menő hajóra. Ugyan hamar lebuktunk, de kitenni már nem tudtak, így inkább adtak munkát. A raktérben sikáltuk pár hétig az odaszáradt guánót. Naurutól gyakorlatilag lyukon voltunk, már csak háromezer kilométerre a célunktól. Szigetről szigetre haladtunk, úgy, hogy a bennszülötteknek szexuális szolgáltatásokkal fizettünk. Nem akarok róla beszélni.

De végül hajnaltájban megérkeztünk. A főnök még dobott néhány csókot a csónakból, amikor kimásztunk a sziklákra, de minket már csak a sziget érdekelt. Lesz itt valami település? Vagy Pistát átvágta az álommanó?
Hegyek, azok voltak. Víz nem annyira. Aztán az egyik völgyben embereket láttunk. Város? Hát, az utóbbi félévben láttam már egy-két dolgot, de ennyire lepusztult valamit, nem nagyon. Ahogy kelt fel a nap, úgy sétáltunk be a faluba. Tákolmányok. Lécek. Megtépázott pálmalevél tetők. Homokban fekvő emberi roncsok. Húgyszag, szarszag.
Döbbenten néztünk egymásra Pistával.
Aztán hallottunk egy pukkanást, majd recsegést, ropogást. Az egyik kalyiba helyén elkezdett az égnek emelkedni egy palota. A homokban fekvő emberek lassan kezdtek magukhoz térni.

– Ember – fordult Pista az egyikhez – Ez Los Santos Dioses?

A pacák értetlenül nézett rá. Pista megrázta és megismételte a kérdést. A nyomorult ekkor már érzékelte a környezetét – és meglepően erősen taszította el Pistát magától. Négykézlábra állt és elindult a falu közepe felé. Jobb híján mentünk vele. Meg a többi szerencsétlennel. Egy térre érkeztünk. Poros tér volt, néhány csenevész pálmafával. A helyiek térdre ereszkedtek, kezüket a fejük fölé emelték, majd előrehajolva a földhöz illesztették. Erős mormolást hallottunk.
Aztán nem győztünk elmenekülni a térről. Sorra pukkantak elő a viskók helyén a csodálatosnál csodálatosabb paloták. Futottunk, ahogy bírtunk. A falu szélén lévő domb tetején ültünk le és néztük, ahogy a napfelkelte során szemünk előtt születik meg egy tüneményes város. Pompás virágok, szökőkutak, medencék, melyekbe gyönyörű meztelen nők ugráltak fejest.

– Ez az! – csapott a levegőbe Pista – Megcsináltuk!
– Háát, igen – vakartam az állam – De nekem itt valami büdös.
– Menjünk le.

Odamentünk az első palotához.

– Halló, van it valaki? – kiabált be Pista.
– Takarodjon innen! – jött ki két gépfegyveres őr.
– Hol a főnök? Vele akarok beszélni!

Egy meglepett arc tűnt elő az ablakból.

– Te Pista, ez nem az a szerencsétlen, akit korábban láttunk?
– Háát, hasonlít. De ez egy izompacsirta, dús hajjal. Az meg egy kopasz koldus volt.
– Mit akarnak? – kiabált ki a pacák.
– Most érkeztünk és nem értjük, mi folyik itt.
– Most érkeztek? Nocsak. Friss husi. Gondolom, megálmodták maguk is. Akkor meg tudják, mi a teendő. Most pedig húzzanak el!

Egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat. Besétáltunk a térre. Rá sem lehetett ismerni. Díszkövek. Antik szobrok. Mindent buján benövő növényzet. Szökőkút.
Csak néztünk.
– Hogyan is csinálták? – morfondírozott Pista. Letérdelt, feje fölé tartott kezét a földre tette és mormolt valamit. Abban a pillanatban előtte termett egy jégtől csillogó korsó sör és egy jéger.
– Igen! – kiáltott fel – Működik!
Megráztam a fejemet. Nem lehet ilyen egyszerű! De egy perccel később már koccintottunk is a felessel és bedobtuk utána a sört.
– Mit kívánjak?
– Mit szólnál, ha megjelenne a csónakból a főnök és megcsókolná a seggemet!
– Legyen!

És lön.

– Barátom, mindenhatóak vagyunk – dőlt hátra Pista, egy szivarral a kezében – Olyan életünk lesz, amilyet csak szeretnénk. Mindent, érted, m.i.n.d.e.n.t. megkaphatunk.

Nem is részletezem a napot. Vad építkezésbe kezdtünk. Nem is hiszed, mekkora meló összerakni egy minden igénynek megfelelő környezetet, még akkor is, ha csak kívánnod kell. Na meg közben az élvezetek, melyeket igyekeztünk annyira túlzásba vinni, amennyire csak lehetett. Az esti szellő a medence mellett ülve talált minket. Koktélt szürcsöltünk a nyugágyban, miközben epekedő női szemek lesték minden mozdulatunkat.

– Ez az élet! – dőlt hátra Pista.
– Igen – bólintottam – Igazad volt. Király vagy.

Aztán lassan elbóbiskoltunk. Azért csak fárasztó nap volt.

Kemény földön ébredtem. Meg akartam szólalni, de telement a szám homokkal. Köpködve ültem fel. Pista mellettem forgolódott. Megráztam.
– Pista, szarban vagyunk.
– Miva? – ült fel.
– Eltűnt a palotánk. Eltűnt minden.
– Asztakurva, tényleg.

Körbenéztem. Ugyanaz a reménytelen környék, mint tegnap reggel.

– Ne vacakoljunk – állt fel Pista – Menjünk imádkozni.

Átlépkedtünk az emberi roncsok fölött, bementünk a térre, elsoroltuk a kívánságainkat. Nem történt semmi. Bután néztünk egymásra. De nem volt jobb ötletünk, vártunk. Aztán ahogy kezdett feljönni a nap, elindultak a nyomorultak is. Térdre borultak, a paloták pedig növekedni kezdtek. Megvontuk a vállunkat. Ha így, akkor így. Egy óra múlva már megint a medencénk mellett hesszoltunk, minden földi jóval ellátva.

– Úgy látszik, a kívánságok csak nappal működnek – vonta le a következtetést Pista.
– És úgy látszik, csak ezen a téren. Hiszen mindenki ide kúszott be.
– Ja. És?
– Semmi.
– Minden nem lehet tökéletes. Nekem ez is pont megfelel.

Többet nem is beszélgettünk. Valami egyébként is mindig volt a szánkban.

Az elkövetkező napokról nincs mit írnom. Fura, de ha valami nem jó, órákig panaszkodunk, ellenben ha minden rendben, akkor nincs mit mondanunk. Reggel összevakartuk magunkat, nappal meg mi voltunk a királyok.

Illetve…

Feltűnt, hogy minden reggel egyre nehezebben kelek fel. Nem volt olyan vészes, persze, de feltűnt. És elkezdtem gondolkozni. Oké, összemosódnak a napok, de azt azért éreztem, hogy még nem vagyunk olyan régen itt, amennyire megviseltnek érzem magamat reggelente. Nappal nem, elég csak kellő izmot, férfierőt, jó emésztést kívánnom magamnak és minden rendben. De ez a hajnali bóklászás kezdett idegesíteni.
Valamelyik reggel beálltam az egyik kúszó-mászó alak elé.
– Hány éves vagy, ombre? – kérdeztem.
– Mmphhmpf – motyogta és igyekezett kikerülni.
De nem engedtem.
– Addig itt nem mész el, amíg meg nem mondod, hány éves vagy!
Erre nekiállt sírni. Megkeményítettem a szívemet.
– Hány éves vagy, te szutyok! – ordítottam rá.
Nézett. Csak nézett.
– Haminc… hamegy? Kettő? – motyogott.
Lenéztem rá. Csont és bőr. Minimum hatvannak látszott.
– Menjél – álltam félre.

Megvolt a szokásos reggel. Pistával összedobtuk a palotát, aztán a reggelit, majd a reggeli utáni hancúr a csajokkal, utána kávé, majd a kávé utáni hancúr, szóval semmi különös.

– Te, Pista – kergettem szórakozottan a műanyag kardocskával az olajbogyót a koktélomban – Beszélnünk kellene.
– Sok a beszéd, haver! – igazította meg a napszemüvegét – De mondjad, figyelek.
– Hogy vagy?
– Micsoda kérdés ez? – ugrott fel a szemüvege – Kiválóan, édes öregem! Soha nem voltam jobban.
– És hogy vagy reggel?
– Ki nem szarja le? Pár perc csak és már megint minden rendben.
– Pista, az vagy, aki reggel vagy. Ez csak illúzió. Nagyon drága illúzió.
– Ezt hogy érted?
– Megesz. Elszívja az erődet. Sokkal gyorsabban öregszel, amíg ebben az illúzióban vagy.
– Kit érdekel, ha nem érzékelem?
– De érzékelni fogod. Pár év múlva lemegy a nap és éjjel meghalsz. Nem fogsz felkelni, hogy újra megfiatalítsd magad.
– Ebben biztos vagy?
– Igen.

Elgondolkodva kortyolt a koktéljából.

– Csak összezavarsz – legyintett végül – Nem érdekel a károgásod. Édes öregem.
– De Pista!
– Nem érted? Hagyjál békén! Nem érdekel a valóság. Ezt imádom. Te meg tűnj a fenébe.

Otthagytam. Később pedig már nem engedett be a palotájába. Kívánt magának ő is gépfegyveres őröket.

És most így élek. Nem is olyan rossz hely ez a sziget. A kalyibák mellett találtam egy aprócska forrást. Nekem elég. Pár nap alatt összetákoltam magamnak egy kis házikót. Nem akarok dicsekedni, de van benne két szoba, egy kicsi konyha – behoztam a vizet is – és van egy árnyékos terasza. Bejártam a környéket, találtam elvadulva krumplit, paradicsomot, paprikát, ezeket átültettem a kertembe. Láttam kecskéket is, csak idő kérdése, mikor barátkozunk össze. Lesz tej is, hús is. Szóval elvagyok.
És várom, mikor jönnek újak. Minden éjszaka próbálom megfogalmazni magamban, mit mondok majd nekik. Hogyan győzöm meg őket, itt, a tökéletes illúziók kapujában, hogy rossz üzletet kötnek. Pár év üres, terméketlen jólétért dobják oda az egész életüket. Ez zsákutca, méghozzá nagyon rövid zsákutca. Hiányoznak belőle az akadályok. Melyek leküzdése fejleszti a jellemet. Teljesen hiányzik belőle a sikerélmény. Az elismerés. Hiányzik a létezés értelme. Ezek nélkül hamarosan pszichés megzuhanás lesz az életük: az ember bezárkózik fegyveres őrökkel védett palotájába és csak töri a fejét az egyre bizarabb kívánságokon, hiszen az egyszerűeket már unja és titokban pontosan tudja, valójában mennyire értéktelenné vált.

De én is érzem, hogy nehéz lesz rávenni őket, hogy szálljanak vissza a törzsfőnök csónakjába.

11 Comments

  1. Először azt hittem ez is Rejtő szerű írás lesz, mint a lottós. De a végén a tanulság komolyabbá teszi. Azért szép :)

  2. Hát, ha irodalmi előzményt keresel, akkor inkább már Sheckley.

  3. Szuper az iras!

    Eloszor azert elgondolkoztam azon, hogy ki lehet az a Laci…:-)

  4. Laci (László) az általános szereplő az írásokban. (Végiggondoltam, hogy melyik elterjedt névből van a legkevesebb személyes ismerősöm – nehogy valamelyik megsértődjön – és így jött ez a név.)

  5. Üdv JoeP. Legalább egy novellás kötetet légyszíves.
    Nem vettem könyvet kb 30 éve.

  6. Üdv. Oldal tetején lévő menücsík, legelső menüpont: Letölthető Könyvek. A Karmok címűben vannak a novellák.

  7. “…A cél voltakép mi is?
    A cél, megszünte a dicső csatának,
    A cél halál, az élet küzdelem,
    S az ember célja e küzdés maga.”

  8. Nos, igen. Bár én annyiból pontosítanám Madáchot, hogy szerintem a cél a küzdésen keresztüli személyiségfejlődés.

Leave a Reply to UnA Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading