Déli túra
2015.05.31; vasárnap

Tiszta az ég! El se hiszem. És a szél sem fúj. Sőt, süt a nap. Ilyennek kellett volna lennie minden napnak. A digitális levelibéka holnapra is ilyen időt jósolt. Úgy döntöttünk, hogy ma megcsináljuk a hosszúra és fárasztóra tervezett déli túrát, holnap pedig csak áztatjuk magunkat a tengerparton. De ha jól alakulnak a dolgaink, akkor ma is lesz fürdés.

A terv az, hogy egy ideig megyünk a megszokott úton, majd a hegyekből förgetegként zúdulunk le a nagy számoszi síkságra, benézve néhány kis faluba, monostorba. Utána Pithagoreio, mint fő látványosság, majd a délkeleti beach-ek sorozata, ahol valahol fürdünk is. Szép, hosszú program.

Szokásos reggeli: dolmades, tzatziki, feta, simit. Már napok óta zöldet… izé. Utána egy kávé a szomszédban. Látszik, hogy a helyiek is érzik a jó időt, a strand előtt két sorban parkolnak az autók. A másfél autó széles úton.

Pyrgos-nál bedöntöttük a gépet három óra irányába. A bedöntést vedd komolyan, elég meredek kanyar volt. Elképesztő úton mentünk. Az, hogy szűk, meg kanyargós, meg meredek, az már senkit nem lep meg, de a panoráma lenyűgöző. Kilométerenként álltunk meg, csak úgy gyönyörködni.

Kampos – Spatharei útvonal (Wikiloc, autó)

Az első falu Spatharei. Először túl is mentünk a belvároson (khmm), de időben kapcsoltam. Visszatolattam. A szűk, meredek utcában. Már nagyon megy. Aztán ledobtam az autót a keskeny utcában. Görög módra. Ez is megy.

Irány a központ, láttuk is a templomtornyot. Szokásos szűk, kanyargós utcák, csak itt még nem vették tudomásul a turisták létezését. Nem is nagyon járnak erre.

Éppen vége volt a misének. Faluhelyen ugye mindenki köszön mindenkinek, mi is végig kalimeráztuk az utat, udvariasan visszaköszöngettek. A főtér pedig tele volt. Helyiekkel. Mise után nincs is jobb, mint kiülni a főtérre, a nagy árnyékos fa alá, bort vagy kávét kortyolgatni, miközben a kispap valami birkát grillez a kőfal mellett. Nem az isteneknek.

Mi nem vettünk részt a fesztiválon, gondoltuk, benézünk a templomba, hátha még nyitva van. Nem volt. De nem csak az zárt be, hanem a templom melletti fészer is. Csak éppen annak nem örültek. A pópa, a fekete egyenruhájában, és egy helyi erő ütötték-vágták az ajtót, mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. De az isteni ajtó kitartott.
– Nocsak, a pap nem ismeri az ‘Ajtó, nyílj ki!’ varázslatot? – jegyeztem meg.

Spatharei – Pithagoreio útvonal (Wikiloc, autó)

A következő falu Pagondas volt. Ide is jó szűk és kanyargós utca vezetett be. Megbűvölten követtem a kék nyilat, mely azt jelezte, hogy valahol a faluban lesz egy parkolóhely. De amikor megláttam, visszahőköltem.

Na ne. Az első napokhoz képest már sokkal bevállalósabb lettem, de ebbe a parkolóba nem mertem behajtani. Szerencsére volt egy szűk utca, ahol le tudtam parkolni. Viszont kifelé Dóra felvette az utat, így a majd egyszer valamikor elkészülő videóban benne lesz.
A falu méreteihez képest hatalmas főtér. Több kocsma, több hatalmas fa. Nagyon jól nézett ki. Az egyik kocsmánál három macska bűvölt egy söröző férfit. Nem is tudom honnan, de ismerős volt.

Le is ültünk.

Elmentem kávéért. A pultos hölgy nem beszélt angolul.
– Coffee? – érdeklődtem.
– Frappe. Nescafe. Greek.
– Coffee Latte?
Na, ehhez már nyelvet kellett hívni. A fiatal srác meghökkenten közölte, hogy tej, az nincs. Maradtunk a görög kávénál. (Ez nagyjából törökös kávé. Darált kávéra ráöntve a forró víz.)
Kivittem az asztalhoz. A szomszéd asztaloknál ülő fekete ruhás öregek leplezetlenül figyeltek minket. Nej mindenféle pofákat vágott, amikor meglátta a kávét. Dóra elkérte a számlát és alaposan tanulmányozni kezdte.
– Ne csináljátok már, ember – morogtam – Ez itt olyan, mint nálunk egy isten háta mögötti borsodi kocsma. Ott is mernétek így viselkedni?

Itt is felsétáltunk a templomig.

Dóra közben elkövetett egy hibát, megsimogatott egy macskát. A következő pillanatban simogatásra éhes macskahorda lepte el. Még a helyieknek is fülig ért a szájuk.

Milin éppen csak át akartunk utazni, de Igo gondoskodott a maradandó élményről. Mentem, amerre mondta, az út egyre szűkebb lett, aztán jöttek a derékszögű kanyarok, a meredek kaptatók, végül elfogyott az aszfaltozott út, a falu széli földút pedig belevezetett egy bozótba. Oké, hogy egy monostort kerestünk, de ennyire azért egy szerzetes sem lehet igénytelen. Rutinosan megfordultam, aztán mentem érzés szerint. Egy idő után Igo is kijózanodott és már jól mutatta az utat. Még csak nem is értem a dolgot, a track-en látszik, hogy ez a földút még véletlenül sem vitt a monostor felé.

Moni Megalis monostor. Biztosan szép. De mi pont akkor érkeztünk, amikor valami vasárnap déli titkos bulira készültek a szerzetesek.

Még éppenhogy beengedtek, de csak azzal a feltétellel, hogy quickquick. Jártunk egy kört az udvaron, megnéztük a templomot, de ekkor már nagyon üldöztek a fekete köpenyesek, így kijöttünk. Boldog mosollyal zárták be mögöttünk a kaput. Aztán a kocsiból láttuk, hogy vagy három ember szaladt oda és rugdosta, verte ököllel. Turistabusz, és valaki bentmaradt. A többiek meg nem akartak órákat a napon aszalódni. Izgalmas csatának ígérkezett, de nem vártuk meg a végét.

A következő célpont a Héra templom (Heraion) romjainak megtekintése volt. Állítólag a templom óriási nagy volt, de Számosz meglehetősen viharos történelme során megsemmisült. Megmaradtak az alapok és egy, azaz egy oszlop. De az alapok is elég lenyűgözőek, mutatják, hogy ez tényleg nem volt egy kispályás templom. A mitológia szerint Héra istennő itt született, ezen a szigeten. Ez úgy nagyjából orbitális kamu. Mármint úgy értem, mindenki tudja, hogy ezek a görög istenek valójában nem léteztek, de Héra, mint görög istennő, még a görög mitológiába is nehezen volt beleilleszthető, nem hogy a görögök kedvéért görög szigeten szülessen. Héra elődje az ún. hármas istennő – a szűz, az anya és a banya – már jóval a görög előtti mitológiákban is szerepel, ezer névvel. (Pratchett, Vészbanyák. De ajánlott olvasmány még Graves és a Sátáni Versek is.) Az akhájok előtti görög mitológiában ő volt Gaia, Uránosz felesége. Aztán jöttek a szláv akhájok, leverték a görög őslakosokat, jött egy vallásreform, ahol Zeusz lett a főisten, a korábbi hármas istennőt pedig összevonták, és ő lett Héra. Ezek után elég meredek azt állítani, hogy ezen a szigeten született. Sokkal inkább az emberek fejében. De inspirációnak nem volt rossz, a templom tényleg remek építmény lehetett.
Kár, hogy nem láttunk belőle semmit.
Először Igo kezdett el kavarni. Leértünk a hegyekből a dombok közé, majd a dombokból a tengerpartra, egy T alakú elágazáshoz. Érzésem szerint jobbra kellett volna fordulni Ireon felé (ez ugye már a nevében is utal Hérára), de Igo nagyon határozottan mutatott balra. Jó. Igaz, hogy még csak pár ezerszer vezettél félre, de hátha most nem. Nos, azért mentünk balra, hogy egy kilométerrel később egy kereszteződésben megfordítson, visszavezessen az előbbi T elágazáshoz, és továbbmehessünk egyenesen. Azaz ugyanoda jutottunk, mintha egyből jobbra fordultunk volna. Lassú felfogású a srác.
Megtaláltuk az ásatási területet. Csak éppen annyi időt csesztünk el a kavargással, hogy közben a monostornál a turistákból alakított deszantos csapatnak sikerült kiszabadítania a szerzetesek által túszul ejtett társaikat, és a hatalmas busz éppen akkor parkolt le a romok mellett, amikor mi is kiszálltunk az autóból. Az addig csendes környék hirtelen tele lett vagy 50 zajos turistával. Ráadásul kiderült, hogy a belépő 3€/fő, és nem mászkálhatunk csak úgy magunktól odabent, mindenképpen idegenvezetőt kell szereznünk. A Héttorony-technikával hozzá tudtunk volna csapódni a turistacsoporthoz, a fene sem számolta, hányan vannak, de bekukucskáltunk a kerítésen és a látvány nem túlzottan csigázott fel. (Később néztem meg guglifölddel, igazából nem is a templomot láttuk a kerítés mögött, szóval lehet, hogy tényleg impozáns egy izé lehet.) Mindenesetre akkor úgy döntöttünk, hogy sok látnivaló vár még ránk, a nap pedig véges. Mentünk tovább Pithagoreio-ba.

Ez nem túl nagy, de annál forgalmasabb, turistásabb város. Van kikötője, itt van a repülőtér is, lehet fürödni (az utóbbi kettőt egy helyen) és vannak látványosságok is. Mármint a klasszikus tenger/hegyek kombón kívül. Mindenképpen egy figyelemreméltó település. Bemelegítésnek megnéztük a várat, illetve a vele egybeépült Átváltozás templomot. Itt volt egy festői helyen elterülő temető is, gyönyörű panorámával. Hiába, a helyiek tudnak élni. Izé, halni.

A várból remek a kilátás a repülőtérre.

Lehet látni, hogy közvetlenül a felszállópálya végében, arra merőlegesen húzódik a Potokaki beach. Érdekes lehet ott strandolni.

Utána csavarogtunk egyet a kikötőben, bementünk a kis utcákba, megtaláltam életem eddigi legmeredekebb lépcsőjét, megvettük mindenkinek az ajándékokat, szóval munkás városnézés volt. Mehettünk a komolyabb dolgok felé. Kezdtük volna az Eupalinosz alagúttal. Ezt néhány forrás az ókor hét csodája közé sorolja, maradjunk annyiban, hogy marketinfogásnak elmegy, de nem igaz. Viszont az alagút mindenképpen a kor mérnöki csodája, mindenféle modern hókuszpókusz nélkül a hegy két oldalán elkezdtek ásni egy alagutat és középen pontosan összeértek. Ez anno a Marx Károly (Nyugati) téri felüljárónál a modern építészeknek teodolittal sem sikerült. Sajnos úgy jártunk, mint Geodóék, még mindig zárva volt a látványosság.
Innen nincs messze a Spiliani monostor. Felfelé, persze, miért kérded? Hajtűkanyarok, meredek csacsiút. Ahogy megszoktuk. Maga a monostor egy csendes, hangulatos épületegyüttes, a hozzátartozó szerzetessel is csak akkor találkoztunk, amikor már kifelé mentünk.

Árnyékos sarokban pad, kilátással a városra és a tengerre. Itt azért el lehet üldögélni. Garantálom, hogy senkinek nem fog járni az esze itt mindenféle Exchange migrációkon.

De nem ez a fő attrakció.

A szerzetesek egyáltalán nem buta emberek, felfedezték, hogy a hegyoldalban lévő barlangban milyen kellemesen hűvös van, így odarittyentettek a mélyére egy kápolnát. Leteszteltük.

És akkor már csak a fürdés volt hátra. Állítólag Pithagoreio-tól keletre tele van a part strandokkal. Csak fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk le odáig. Térképen az úthálózat úgy nézett ki, mint egy pókháló. Földutakból álló pókháló. A járhatóságukról nem voltam túl jó véleménnyel. Aztán itt volt Igo, aki szemrebbenés nélkül vinne bele akár a járhatatlan mocsárba is. A koordináták megvoltak ugyan, de az itt, ezen a hegyes-völgyes terepen nem sokat ért.
Nem részletezem. Elképesztő utakon jártunk. Igen, elképesztő földutakon. Sáros földutakon. Semmiben, vagy csatornában eltűnő földutakon. Kecskeistállón keresztül. Nem, ez most nem költői túlzás, nem írói fantázia, a földút bevitt egy major udvarába, bátran behajtottunk, mentünk tovább és igen, a végén átvigyorogtunk a Hyundai-jal a gazda kecskeistállóján. Aztán visszafelé is, amikor késöbb elfogyott a földút. és vissza kellett fordulnunk.

Bolyongtunk tovább. Nehogy már olyan strandon fürödjünk, ahonnan nem látszik Izmir.

Psili Amos-t végül megtaláltuk, de nem tetszett. Egy gyors fürdésért nem akartunk fizetni. Mentünk vissza a földút labirintusba. Aztán feladtuk. (Jelzem, a térképen utólag megnézve, itt rontottuk el. Volt egy bonyolult egyirányúsított útszakasz, ahol lányos zavaromban visszafelé is ugyanarra mentem, azaz az egyirányú úton, forgalommal szemben. Az út párján volt az a leágazó földút, melyen mennünk kellett volna.)

Tudni kell, hogy az általunk kinézett déli partszakaszhoz van rendes út is. Az északi parton fekvő fővárosból. Mivel Pithagoreio is délen van, valahogy úgy gondoltam, hogy a tőle keletre fekvő, déli parti strandokhoz nem kell előtte felmenni az északi partra. Tévedtem. Ez egy ilyen sziget, a légvonalat, mint fogalmat, felejtsd el.

Pithagoreio – Tekergés – Poseidonio – Kampos útvonal (Wikiloc, autó)

Persze így már nem volt benne semmi kihívás. Az út a szokásos romantikus, hegyek-völgyek, szerpentinek, gyönyörű kilátással Törökország felé. Innen a szomszéd ország már csak pár kilométer., egy idő után ki is tették a teljesen értelmetlen Fényképezni Tilos táblát. Egy elbűvölő öbölben. Amikor a törökök akár távcsővel, akár műholddal még a fűszál hegyén egyensúlyozó katica pöttyeit is meg tudják számolni. De én, mint turista ne tudjam lefényképezni a partot, a tájat, az apuka meg ne tudja lefényképezni a strandoló gyerekeit… ez azért hülyeség. De a biztonság kedvéért kém üzemmódban kattogtattam.
Közben átöltöztünk és itt, Poseidonio külsőn, végre én is bementem fürödni a tengerbe. Ha már úgyis megfáztam, akkor tökmindegy. Úszkáltunk egy kicsit, nézegettük a túloldalt. Azért Izmir… apám, de jó messzire lejöttünk. (Otthon térképen néztem meg, természetesen nem Izmir volt velünk szemben, az egy szigettel feljebb van, nekünk csak Sogucak jutott.)

Még átmentünk a szomszédos Klima öbölbe, de itt már csak Nej mártózott meg. Köszönöm, nem ráncigálom a betegség bajszát.

Jó hosszú hazaút. 60 kilométer, Igo szerint másfél óra, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? A csajok bealudtak, de ez csak a normál hozzáállás tőlük. Én is kissé bágyadtan tekergettem jobbra-balra a kormányt a hajtűkben. Otthon átszaladtunk a boltba, vacsora, borok. Kiültünk a teraszra, végre kellemes volt az idő, leülepedtünk, mint az iszap.