Csepel Karika

Nem, most nem a kerékpárról lesz szó. Inkább pár emberről, akinek nincs ki az összes kereke.

Péntek délután indultunk kajakkal a Kvassay zsiliptől egy üde zsilipeléssel (15.00), majd lementünk a Dunán a Rácalmási szigetig, onnan egy újabb zsilipelés Tassnál, majd vissza a Kvassay zsilipig a Ráckevei-Soroksári Dunán (RSD). Vasárnap este érkeztünk meg, az össztávolság 117 kilométer lett.

2015.06.12; péntek

Kvassay zsilip – Lórév útvonal (Endomondo, kajak)

Kicsit kapkodósra sikerült az egész nap. Bár nem akartam, de végül péntek délelőttre húzódott át a pakolás nagy része. A kajakot így sem tudtam már kitakarítani, és ennek meg is lett a böjtje. (Utoljára a szeptemberi balatonkerülésnél használtam, azóta eső mosta, szél verte. És birtokukba vették különféle állatok.) Pont elkészültem, éppen ebédeltem, amikor megérkezett a fuvar, azaz Attila. Lekavircoltunk a zsilipig, felszereltük a kajakokat. Kihajítottam hét meztelen csigát és számtalan pókot a beülőből, de ezek még csak az óvatlan állatok voltak. Nem voltam nyugodt, amikor bele kellett ülnöm. De ekkor már elkapott a sodrás. Nem csak képletesen. A zsilip közvetlen közelében áramlik legerősebben az RSD. Ücsörögtünk vagy tíz percet, aztán nyílt a kapu, váltott a lámpa. Beóvatoskodtunk. Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy észre sem vettük a vízemelkedést.
Innentől jött a szervezés csúcsa. László – a túra kitalálója – a zsilip után tervezte felvenni a párját, aki nem jelent meg. Intett, hogy menjünk tovább, majd utolér minket. A zsilip külső oldalán kellett volna várakozzon két kajakos, akik itt csatlakoztak volna. Nem voltak ott. Jobb híján elindultunk. Majd utolérnek. Vagy mi őket. Vagy valami.
Két óra múlva kikötöttünk. A többiek a végtagjaikat nyújtogatták, én viszont nekiálltam végre rendesen kipucolni a kajakot. Még két meztelen csiga, még néhány pók… és egy földcsuszamlásnyi sár. De már kajak formája lett: olyan izé, amelybe jó belehuppanni. Szerencsére hamarosan elértük az első fix találkozóhelyet, a tököli révet. Az első bizonytalan fröccsök és sörök. Akkora meleg volt, hogy még vissza sem sétáltunk a kajakig, de már kiizzadtuk. Ellenben gyengén viharos szél fújt, naná szembe, így a várt 12 km/h-s száguldásból csak 9-10 lett. Itt végre egyesült a társaság, befutottak Lászlóék is, Jánosék is. Ők speciel a Római-partról indulva megtolták egy tizessel, keresztül a városon.
Kiderült egy nagyon fontos információ: a szálláshelyként megcélzott Lóréven nyolckor zár a kocsma. Volt odáig két óránk… és 20 kilométerünk. Nekem éppen volt kedvem evezni, úgy döntöttem, hogy egy hosszú sprinttel megpróbálom még elkapni a kocsmárost, hogy ne zárjon. Végül 2 óra 25 perc lett az eredmény, de a távolság sem 20 kilométer volt, hanem 25, viszont a lényeg, hogy még sokan voltak a kocsmában, vastagon nyitva volt a hely. Kértem is egy sört, hátradőltem a padon, rágyújtottam… és csak ekkor vettem észre, hogy a nagy feketeség nem kosz a lábamon, hanem szúnyogfelhő. Ha neadjisten arra jársz, készülj rá, hogy Lóréven annyi a szúnyog, mint nem is tudom, mint égen az oroszok. Visszasétáltam a kajakig, Autan spray, innentől zavartalan volt az első sör. Meg a második. Na jó, még a harmadik is. Bár ezt már csak kikértem zárás előtt. Vacsi, sátorállítás sötétben, fejlámpával, sűrű szúnyogfelhő közepén. Még egy elalvás előtti szivar, aztán szunya.

2015.06.13; szombat

Lórév – Szigetszentmárton útvonal (Endomondo, kajak)

A szélvihar nem csak igéret volt, de az időjárás be is tartotta. Igencsak hümmögve néztük a Dunát a sátorból kimászás után. Mondjuk, túl sokat nem kellett rajta menni, az alsó, tassi zsilip egy órányi távolságra volt csak. Alaposabb kérdezgetés után megkaptuk a konkrét választ: egy óra és egy lópitty. Ez a lópitty meglehetősen rugalmas időmértékegység, jelen esetben 20-40 percre jött ki. A távolság 12 kilométer, melyet szélcsendes időben, kicsit erős tempóval meg is lehet tenni egy óra alatt, de ilyen erős szélben nehezen. Kulcsig szenvedtünk, utána elhagytuk azt a nagy ventillátort, mely a szelet csinálta, innen már mentünk rendesen. Az eleje nyolcvan perc alatt ért oda, a vége meg éppenhogy. (Lórévnél is, meg útközben is voltak becsatlakozók, így ekkor már tizenhárman toltuk.)

A gátőr azt mondta, hogy nyugodtan fogjuk meg a létrát, én úgy voltam vele, hogy majd megfogdosom, ha kéri, de aztán olyan gyorsan jött föl a víz, hogy inkább tényleg kapaszkodtam.
A sikeres zsilipelés örömére beültünk a Halászcsárdába és vagy három órán keresztül nem is jöttünk ki. Nagy küzdelem volt a fröccsökkel, de mi nyertünk. Üde színfolt volt, hogy az én rendelésemről elfelejtkeztek, így csak akkor kaptam meg, miután a többiek végeztek. Úgy ebédeltem, hogy közben tizenkét ember nézte és tett rá okos megjegyzéseket. És csak utána jött a desszert, melyet megintcsak én kértem. Minden falatnál három fogyókúrázó hölgy kérdezte meg, milyen a túrógombóc. Csokiöntettel.
Mondanom sem kell, olyan meleg volt, hogy a fejemre olvadt a sapka. A viharos szél, melyben reménykedtünk, hogy felfelé majd tolni fog, ravasszul arrébbsasszézott, így erős oldalszében mentünk felfelé. Jó volt. A jobb kezem majd leesett, úgy fájt, az asszimetrikus terhelés miatt.
Igazából innen nagy feladatok már nem voltak. A fröccsök minden parti kocsmában támadtak, de László és János rendíthetetlenül gyilkolta őket. Jópofa volt a ráckevei szabadstrand, a kocsma olyan szinten nem volt nyitva, hogy még össze sem rakták, de a tulaj nem bírta elviselni, hogy ekkora kánikulával támad a hétvége, kicibált egy hűtőszekrényt és abból árulta a hideg italokat. Igen, volt fröccs is.
Benéztünk Kiskunlacházára, de László azt mondta, hogy ha van annyi a társaságban, akkor érdemesebb lenne továbbmenni Szigetszentmártonba. Ekkor este háromnegyed nyolc volt. Mennyire van Márton? Egy óra. Meg egy lópitty. Persze, mentünk. Világosban már nem is menne a sátorállítás.
Szigetszentmártonban mondhatni a szokásos, vizesen, büdösen elsétáltam a kocsmába, kiültem egy asztalhoz, sörök, szivarok mellett néztem, hogyan mulat az ifjúság. Aztán este tíz körül visszasétáltam a kajakhoz, felállítottam a sátrat, berendeztem, rövid – tényleg rövid – belső vita után meggyőztem magamat, hogy ma sem zuhanyzok, aztán alvás. Pontosabban fekvés: a kempingben a diszkó kitartott hajnali négyig és nem spóroltak a hangerőn. A táncolók sem.

2015.06.14; vasárnap

Szigetszentmárton – Kvassay zsilip útvonal (Endomondo, kajak)

Már kora reggel olyan meleg volt, hogy az esti fürdést gyorsan bepótoltam egy úszással a Dunában. Belenéztem a kajakba és még mindig találtam meztelen csigát. Nem is csodálom, hogy ekkora melegben ledobta a házát.

Pakolás, reggeli, kávé, indulás.

Szigetcsépnél megint győzött az ad-hoc tempó a szervezés fölött, ebből következően négyen el is húztak felfelé, nyolcan pedig bementünk a szabadstrandra. Kár volt értük, de egy órányi fröccsgyilkolászás után esélyünk sem volt utolérni őket. Újabb 5 kilométer, újabb megállás. Ebéd. A taksonyi híd melletti szigethalmi étteremben. Itt is rossz napjuk volt a fröccsöknek.

Majd innen felfelé nagyjából az egy óra + egy lópitty távolságokra történő kiszállás ment egy ideig, már ameddig voltak vízparti kocsmák.

A DMTK csónakházban – ahol a másik kajakom lakik – nagy sátras fesztivál volt. Naná, fröccs. Nézegettem Fishert, hátha megint ott bóklászik, de nem láttam. Innen már egyre rondább a táj, egyre kevesebb a kiszállóhely, az utolsó tíz kilométeren gyakorlatilag végighúztunk megállás nélkül. Jelzem, így sem volt kispálya, a mai távot folyamatos evezéssel be lehetett volna húzni délután háromig, ehelyett este nyolc után valamivel érkeztünk meg. A többi, az parti harc volt.
Még felrángattuk a dombon a kajakokat, kicuccoltunk, becuccoltunk, felraktuk a kocsi tetejére, érzékeny búcsú, László közölte, hogy nála még van otthon valami gyanús szódavíz és nagyon fél tőle, hogy fröccs lesz belőle, menjünk már, segítsük ki a háborúban, de kegyetlenül magára hagytuk. Mármint mi, Attilával, mert János bátran beállt a csatasorba.
Otthon a pakolás előpakolásának az előkészítése, minden más ráér hétfőn, legalább a képek, videók, trackek legyenek fent a gépen. Az udvar elkeserítő, a gaztól a házat alig lehet észrevenni, de már tíz napja nem volt időm füvet nyírni. A kajakot ki kellene pucolni, rendesen, slaggal. Meg még egy csomó bosszantó marhaság és akkor a munkáról még nem is beszéltem. Hjaj. Hétköznapok.
Gyakorlatilag a teljes bőrfelületem viszket, az arcom szénfeketére égett… de nagyon dühös lettem volna magamra, ha ezt a kalandot kihagyom.

Számoszi szompolygász 05/09

Gubbasztva
2015.05.29; péntek

Elkeserítő reggel. Nyolckor keltünk, hátha… egy pillanatra éppen el is ült a vihar… de hamarosan újrakezdte. Felnéztünk a hegyre és látszott, hogy van ott még bőven utánpótlás. Legalább a szomszéd pékségbe átszaladtam a szünetben, hogy reggelizni tudjunk. Aztán hiába bíztunk a csodában. Az eső ugyan lassacskán elállt, de a viharos szél maradt és valami olyan vastag sötétszürke felhő ült rá a tájra, hogy az embernek élni sem maradt kedve.

Gondoltuk, várunk délig. Aztán délben bontottam egy üveg bort, miszerint részemről ennyi a vezetésnek. Az összes hegyet körben felhősapka fedte.

Pár szó a szigetről. Amíg nem jársz ilyen helyeken, el sem tudod képzelni. Ez a pici sziget igen erősen tolonghatott, amikor a Teremtő a hegyeket osztogatta. Annyit spájzolt be belőlük, hogy alig férnek el a szigeten. Sík terep csak akkor keletkezett, ha véletlenül két, nagyjából egyforma magas hegy került egymás mellé. A lényeg, hogy a szigeten akárhová is mennénk, az élmény kimagasló része a panoráma. A falvak, a tenger, a környező szigetek, Törökország… ez nemhogy mind kell az élményhez, hanem ez a lényeg. Kis falvat, templomot sok helyen lehet látni a világban, de egy szikla tetején lévőt körbejárni és közben elveszni a tökéletes panorámában, azt nem mindig. Na, most ez a komponens esett ki. Már a kőbányát sem láttuk lentről, pedig az út még afölé ment később. Semmi értelme nem volt elindulni csavarogni. Fürödni meg… viccelsz?
Az állandóan meleg, kiszámítható időjárású Számosz, az.

És ez ment egész nap. Egy idő után valamennyi napsugár utat talált magának, de végig mindenhol köd és felhő. Meg durván viharos szél. Amely fura módon nem vitte el a felhőket. A nyolc napból ekkor már csak négy volt hátra, plusz egy az utazásé. És még egy rövid kiránduláson, egy röpke strandoláson kívül nem csináltunk semmit. Rosszkedvűen üldögéltünk a bezárt lakásban és hallgattuk a szélvihar vijjogását.

Ja, estefelé azért átmentünk vacsorázni a Vödörbe. Elég groteszkre sikerült. Rajtunk kívül nem volt vendég. (Amennyire lógott a vihar lába, mi is csak azért mertünk átmenni, mert közel laktunk.) A pacák/séf/tulaj boldogan odaült mellénk. Mi sem siettünk. Beszélt az étterméről, a filozófiájáról. Aztán rendeltünk. A lányok grillezett tintahalat, krumplival és salátával, én meg egy muszakát. A pacák bólintott, bement a konyhába. Majd kijött, felült a motorjára és elpályázott. Csak néztünk egymásra. Egyedül vagyunk? Miénk az étterem? Aztán negyedóra múlva visszajött, kezében egy átlátszó szatyor. Benne paradicsom, paprika, hagyma és fagyasztott krumpli. Nagyon nehezen bírtuk ki, hogy ne akkor törjön ki belőlünk a röhögés, amikor elment mellettünk. Azért, ez… ez az igazi készletgazdálkodás. Nincs vendég? Akkor nincs alapanyag. Van vendég? Akkor veszünk a boltban egy adagot. És még friss is lesz.
Indulás előtt megnéztem a helyet a Tripadvisor-on. Egy bejegyzést találtam, azt írták róla, hogy a kaja finom, de a higiénia nem az erőssége. Meg állandóan ott ólálkodik az asztalok között egy girhes macska. Jelentem, a macska még megvan.