Számoszi szompolygász 04/09

Potami
2015.05.28; csütörtök

Reggel még szemetelt az eső. Szabad volt neki, a legfrissebb időjárásjelentés szerint ennyi, és utána kánikula lesz a héten. Nem bántam, hogy ennyire megszelidült az előrejelzés. Ettől függetlenül nem volt olyan erősen sütő nap, felhők is vonulgattak fel-alá, tehát mára tettük át a hegymászást, persze fürdéssel is egybekötve. Azaz Potami, a vízesés túrával, illetve a Seitani öböllel.

Kényelmes reggeli, bolt, kávézó. Egy böszme nagy hegy, a Kermi, itt lakik mellettünk, olyasmi, mint a Szent Illés Orebicsben, csak az éppenhogy volt 1000 méter, ez meg 1400. Szóval durván nagy.

A csúcsa felhőben, nem túl biztató. De hiszünk a meteorológiában. Még.

Amire a legmodernebb technika sem képes: megmutatni a térképen, műhold felvételeken a valóságos háromdimenziós viszonyokat. A felkészülés három napjában annyit térképészkedtem, hogy gyakorlatilag bemagoltam a sziget összes útját, a településekkel. Nem ért semmit. A szomszéd falu tényleg itt van pár kilométerre. Ja. Csak éppen 5-600 méterrel magasabban. Felfelé meg egy szamarakra méretezett szűk út visz. Meglátsz egy cefet magas szikla tetején egy kápolnát és azt mondod, hogy minden elismerésed az építőké, aztán kiderül, hogy van fönt egy alulról nem látható falu, melyhez képest a kápolna egy kicsit még lejjebb is van.
Pont ilyen volt Marathokampos is. Csak mész, mész felfelé, a hármas sebesség már csak valami ritka csoda, aztán indul az élmény. Már ha Igo navigál. Létezik falut elkerülő út, majdnem azt mondtam, hogy körgyűrű, de ez most vicc akart lenni, szóval egy olyan út, ahol azért elfér egymás mellett két autó és kikerüli a települést. Igo hanyagul nem vett róla tudomást és simán bevitt a faluba. Elborzadva néztünk a szűk főútról nyíló még szűkebb utcákra.

Ilyen volt a kilátás Marathokamposzból.

Karlovassi egy viszonylag nagy település, de minket nem érdekelt. Pár kilométerre tőle van Potami, ahol végre lehet hegyet mászni. De fürödni is. Az út egy ideig megy, de a Potami beach után megszűnik. Mi még kezdők voltunk, megijedtünk a földúttól. A mögöttünk jövő autó is megállt. Ránk tapadtak, mert úgy néztünk ki, mint akik tudják az utat, pedig csak Igo diktált. Szintén bérelt autó, turistákkal. Aztán egyszer egy kisterepjáró elszáguldott mellettünk. Én meg utána. Ha Geodo1 felment itt – érzésre ugyanezzel az autóval – akkor mi is felmegyünk. A csajok diszkréten sikoltoztak.
Murvás, árkokkal szabdalt, meredek, köves földút. Egy ezer köbcentis városi kisautóval. Három, jól megtermett emberrel. Ahol tartani kellett a lendületet, ha nem akartunk az öbölig visszacsúszni. Élveztem. A kettes sebességnél már csujjogattam. Hogy száguldunk.
Aztán megtaláltuk a terepjárót, meg egy fűcsomók közé rejtett táblát: Seitani beach. Oké, innen gyalog. A part valahol a mélyben, de erre számítottunk.

A csajok átöltöztek fürdőruciba, én maradtam a túranadrágban. Úgy döntöttem, kihagyom a fürdést, nem akarok megfázni. (O tempora, o mores. Korábban a 15 fokos vízbe már rohantam befelé, de most még elég korai emlék a majdnem féléves betegeskedés.) A terepjárós német pár (nagyjából korombeliek) valamivel előttünk ereszkedett lefelé. Egy tisztáson (onnan tudtuk, hogy tisztás, mert ez csak 30 fokos lejtő volt), megálltunk fényképezni, erre jöttek vissza a németek, hogy arra nincs tovább út. Némi keresgélés után az egyik kövön találtam egy narancssárga nyilat, majd később egy másikat. Hohó, itt van az út! Egyesült a két csapat és mentünk a nyíl után. Amíg volt. De akkor már nem volt kedvünk visszafordulni a cefettül meredek, sziklákból/gyökerekből álló ösvényen. Szószerint tökön-paszulyon keresztül, de végül megérkeztünk. Valahová. Végülis, öböl, az volt. Tulajdonképpen csak öt méter választott el tőle. Függőlegesen. Álltunk a szikla tetején és látszott, hogy a partra csak ezen keresztül lehet lemenni. A németek udvariasan elbúcsúztak és visszamenekültek a kocsijukhoz. Én viszont szikláktól nem szoktam megijedni és ebből lányom is megörökelhetett valamit, mert bátran nekiindult. A végén még Nejt is leimádkoztuk valahogy. Ott voltunk hát. Nekem némileg gyanús volt, az öböl még Mikro Seitani-nak is kicsi volt, de tény, öböl volt, apró kavicsos, márvány sziklatömbökkel, szóval hangulata, az volt.

Még a napocska is magára talált. És rajtunk kívül sehol senki, miénk volt az egész. A csajok úszkáltak, élvezték a fürdést, én meg a csendet, a tájat, a hangulatot. Meg toltam a fényképeket.

Útvonalak:

Utólag, már a track áttanulmányozása után, látszott, hogy közünk nem volt egyik Seitani öbölhöz sem. Kettő van belőlük, a Megalo Seitani és a Mikro Seitani. A mi kis privát öblünk még a Mikro-nál is jóval kisebb volt. De a miénk volt, márvány sziklákból állt a partja, mi kellett volna még? Viszont ha ránézel az első Endomondo track-re (válts át satellite nézetre és nagyítsd ki), rövid görgetés után magad is megtalálhatod dél-nyugatra a két öblöt. Valószínűleg ott rontottuk el, hogy elhittük a németeknek, miszerint arra, amere elindultak, tényleg elfogyott az út. Utána meg mindenkit elterelt az a sziklára festett narancssárga nyíl.

Innen felcaplattunk a meredeken, aztán a következő célpont a potami vízesések. Ez szerencsére rendesen ki volt táblázva, az ösvény is látványos volt, na meg az elején tényleg ott figyelt az az öreg templom. El sem lehetett téveszteni.

Bár vízesést nem láttunk. De legalább tudjuk, miért nem. Kellemes erdei úton iparkodtunk felfelé egy patak mellett. Többször is kereszteztük, ágakból rakott hidakon. Ezek nekem annyira megtetszettek, hogy majdnem annyi fényképet készítettem róluk, amennyit Nej Arizónában kaktuszokról.

Aztán egyszer csak elfogyott az ösvény. Egy picike tóban. Két irányban lehetett folytatni. Az igazán kemények belementek a tóba, majd a derékig érő jeges vízben felmentek a sziklahasadékban a vízesésig. Voltak ilyenek. Félve írom le, hogy emberek, mert ez még a német tipusúaknak is komoly kihívást jelentett. A víz olyan 15 fokos lehetett, a nap éppen felhők mögé bújt, mi pedig sűrű fák alatt voltunk. Nem kívántuk. A másik út pedig, hát… tulajdonképpen lépcső volt. De milyen? Gondolom, egyszer kizavarták ide Szpiroszt, meg Jorgoszt, hátukon egy rakat deszkával, zsebükben néhány kiló szöggel, aztán rájuk bízták, hogy csináljanak valamit, amin fel lehet menni a szikla tetejére.
Csináltak. Valamit.

És amikor felmásztunk ezen az abszurd lépcsőn, a szikla tetején egy taverna fogadott. Mi más. Meg sörök. Dóra itt találkozott először a Mythos nevűvel. Szerelem lett, első látásra.

Sokáig üldögéltünk. Tíz percenként hoztak kóstolót, bemutatva, milyen jól főznek, és tényleg, de mi aznapra már a Kék Vödört céloztuk be, így kihagytuk odafent a kaját. Bocs, srácok.
Innen még le lehetett volna menni a vízeséshez, de elgondolkodtunk. Feljöttünk egy igen magas sziklára. Lemegyünk a túloldalán a vízeséshez, mely értelemszerűen az alján van, hiszen akik a vízben mentek, nagyjából szintben voltak. Utána – mivel a vizi utat még mindig nem szerettük meg – megint visszamászunk a sziklára és csak utána le a szedett-vedett lépcsőn. Na, ennyit már nem ért a vízesés. Majd legközelebb kétszer megnézzük a Szalajkában.

Négy óra körül értünk haza. Zuhany, lazítás. Hatkor megyünk vacsizni. Ja. Ötkor a személyzet nekiállt mindent beszedni az udvarról. Nekem akkor lett gyanús, amikor elkezdték többen a márványasztalt is berángatni. Mi lesz itt? Kisétáltam, megnéztem. Azannya. Mármint miinden viharok azanyja. Az jött a hegy tetejéről. Kermi, az. Megjött a beigért, majd később letagadott vihar. (Ha Kermiből jössz, ne kerülj mielénk.) Bocs.

És ez is lett. Pár perc múlva lecsapott a vihar és nem is hagyta abba másnap délutánig. A meteorológia szerint éppen sütött a nap. Végülis, valahol igazuk volt, a nap nem lett lekapcsolva. Csak a viharfelhők közénk ékelődtek. A lakásba szorulva borozgattunk, beszélgettünk este tízig. Görög mítoszokkal (nem a sörrel) elég jól feltöltöttem magamat, tudtam miről mesélni, de azért érződött, hogy nem ez az igazi. A tegnapi 14 órás alvás még érthető volt, de a mai 10 már pazarlás.

Utóirat: Én itt végig Kerminek neveztem a hegyet és csak itthon láttam, hogy a valódi neve Kerki. De nem volt szívem kitörölni a szójátékokat. Gonosz vagyok.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *