Mérnök úr

Ha nem is túl sűrűn, de előfordult már, hogy privát közegben mérnök úrnak szólítottak. Nem vettem zokon, bár nem is örültem neki túlzottan. Velem is előfordult már, hogy a társasházban lévő idős úriembert ügyvéd úrnak szólítottam, a tanárnő, doktornő megszólításokról már nem is beszélve.
Pedig nem helyes. A mérnök, az ügyvéd, a tanár, a doktor… ezek a foglalkozásaink. Oké, hétköznaponként napi 8-10-16 órában űzzük az ipart, de akkor is, a tevékenység csak része az életünknek. Ennél sokkal többek vagyunk. Apák, anyák. Amatőr festők, írók. Hobbikertészek. Horgászok. Szakácsok. Gourmandok. Társaságban jó cimborák. Sportemberek. Vagy egyszerűen csak beszélgetőpartnerek. Lusta, vagy szenvedélyes szeretők. Ezek mind mi vagyunk és hiba lenne egy embert pusztán csak a foglalkozásával megcímezni. Amikor van nevünk is, amely mindezt jelenti egyben. Még akkor is, ha az időnként csak annyi, hogy Dönci.

12 thoughts on “Mérnök úr

  1. Amit mondasz abban igazad van, am nem ertek egyet az alapfeltevessel, hogy tudniillik az ilyen megszolitason keresztul a foglalkozasunkkal azonositananak minket. Ezeknek a dolgoknak sokkal melyebb gyokeruk van.

    Az egesz meg abbol az idobol szarmazik, amikor a tarsadalmi kulonbsegek sokkal jelentosebbek voltak, vagyis nagyjabol a feudealis rendszer idejebol, amikor se az ispant, se a kiralyt nem ugy cimeztek meg, hogy “a Matyi” meg “a Joska”, hanem “kiralyi fenseg” es “ispan uram” volt a nevuk, meg annak a szomszednak is, aki gyerekkoraban az ispan uramra mosta a gatyat. Foleg az irastudo embereket tiszteltek ennyire, vagyis az orvosok, az ugyvedek, a tanarok/irodeakok mind mind fokepp e neveken lettek megszolitva, hiszen olyasvalamihez ertettek, amihez egyszeri ember soha: a betuveteshez. Annak, aki paraszti sorbol felkuzdotte magat irodeaknak, megtiszteltetesnek szamitott, ha “deak uram”-nak szolitottak. A kesobbiekben ez a szokas egyfajta hagyomannya valt, csak a technika fejlodesevel egyre szukult azon emberek kore, akiket ily modon tiszteltek es becsultek meg, hiszen egyre tobben kezdtek erteni a betuveteshez, az ispanok es a kiralyok ideje lassan lejart, de boven maradtak olyan szakmak, amiket meg mindig tiszteltek az emberek.

    A mai fiataloknal mar ilyesmivel spontan nem fogsz talalkozni, legfeljebb csak modorossagbol fog ilyet neked mondani, de az 40-es es idosebb korosztalyban bizony meg megvannak ennek a szep hagyomanynak a nyomai, es sajnalom, hogy fokozatosan ki fog veszni, mert ez egyben azt is jelenti, hogy lehetsz ugyan kivalo mernok, de a legkisebb tiszteletre se szamithatsz.

    Nekem akkor all a hatamon a szor, amikor valaki elkezdi, hogy “dokikam”. Egy, nem a te doktorod (nincs birtokos viszony koztetek), ketto a nalad magasabb vegzettsegu ember akkor is tiszteletet erdemel, ha egy farok.

  2. Tudod, én mitől kapok frászt? Ha az iskolában, óvodában, kórházban, rendelőben – ahová a gyerekemet viszem – úgy szólít mindenki, hogy ANYUKA. Értem én, hogy a gyereknek szerepem szerint az anyja vagyok, de van nevem. A tanár ráadásul tudja is (bár szerintem az orvos is, meg az ápoló is tudja, ott virít a számítógép képernyőjén, ahogy behívja a gyerekem adatait). Annyira megalázó, hogy egyszerre eltűnik az egyediségem, a valamilyenségem, és kizárólag anyuka leszek.

  3. @meow: Pedig ebben a viszonylatban ez érthető is lehet. Hiszen az adott szituációban az óvónőnek az óvónő szerepköre találkozik neked, Meow-nak az anya szerepkörével, tehát ha egyébként nem ismeritek közelről egymást, azaz nem tudtok átváltani egy másik viszonylatra, akkor nevezhetitek egymást eszerint is. Én például nevezhetném a körzeti orvost Mihály úrhölgynek (Máriának nem, ennyire nem vagyunk közvetlen viszonyban), de képtelen lennék ezt kimondani, így marad a doktornő. Ekkor viszont neki is magától értetődőbb lesz a funkció szerint válaszolni.

  4. JoeP, te szerettél apuka lenni? Nem egy random óvónőről vagy random tanítónőről beszélek (bár az is találhatna más megszólítást, ha kicsit erőlködne), hanem arról, akivel napi szinten találkozom. Én is tudom, mi az ő neve, úgy is szólítom, ő is tudja, mi az én nevem – és anyukázik. Oké, én vagyok hiperérzékeny. Talán azért, mert én is képes vagyok többszáz ember vezeték és keresztnevét fejben tartani, és azon szólítani őket, sosem mondok… mit tudom én, kedves pácienst vagy beteget. Egy osztályfőnöknek alapvetően max. harminc gyerek szülőjét kell fejben tartania egyszerre, ráadásul egy részüket sosem látja, tehát még kevesebb a megjegyzendő.
    Az orvos más, azt értem, rengeteg ember, nagy esetszám, bár ott viszont ott az orruk előtt a gép, csak puskázni kellene.

  5. @hrongyorgy: Maximálisan egyetértek, szerintem is egyfajta tiszteletet jelent – mint amikor pl. bizonyos kollégákat (mondjuk a tudásuk miatt) bizonyos jelzőkkel látsz el (pl. mester).

    @meow: El tudom képzelni, hogy valaki nem tudja észbentartani mind a 30 diák 60 szülőjét. Sőt, azt is, hogy csak párat tud megjegyezni. Viszont “hivatalos” környezetben nem biztos, hogy célszerű azzal a párral “kivételezni”, hogy “őt bezzeg nevén szólítja” (ismerek olyan apuka/anyukákat, akik emiatt felkapnák a vizet).

  6. @meow egyetertek Asterikszel. Sokszor nekem is problemat okoz 20-30 ember nevet fejben tartani, orulok, hogy akollegaimet nem felejtem el. Sokszor elofordul velem, hogy ugy beszelgetek emberekkel, hogy kinosan kerulom a nev emliteset, inkabb szemelyes nevmasokkal oldok meg mindent, egyszeruen azert, mert otletem sincs, mi lehet szerencsetlen ember neve. Es tudom, hogy mar elmondta, egyszer, ketszer, otszor, akkor se emlekszek mindenkire, akkor se, ha latasbol ismerem az illetot.

  7. @meow: “te szerettél apuka lenni?”
    Annyira nem, de arányosnak tartottam a megnevezést. Ha az adott kontextusban tanárnőnek szólítottam a tanerőt (hívhattam volna Ildikó néninek is, de én voltam az idősebb, szóval minimum hülyén nézett volna ki, az Ildikóhoz meg nem voltunk eléggé bizalmas viszonyban), akkor jogosnak tartottam, ha ő is funkcionálisan címez meg.

  8. @meow: én szerettem apuka lenni, csak már megnőttek a gyerekek :)

    Viszont olyan iskolába jártak, ahol ismertük egymást a tanárokkal és a szülőkkel is, így ez nem volt probléma.

    Igazából azt vettem észre, hogy a nők számára ez inkább identitás jellegű kérdés, mert létezik egy (feminista gyökerű) lenéző hozzáállás az anyaság megéléséhez.

  9. @hrongyorgy: egy ilyen helyzetben próbáld ki, hogy megkérdezed a nevét. A gyengeség bevallása felszabadító hatású lehet – még az is kiderülhet, hogy ők is ugyanezért szorongtak éppen…

  10. @UnA: hupsz, ha nem olvasok vissza, sosem latom ezt a kommentedet.

    Szoval, en altalaban eleve olyan helyzetben beszelgetek emberekkel, ahol a gyengeseg beismerese az en poziciomat (mint szakemberet) gyengiti (“hogyan tudna ez az ember megoldani egy ilyen bonyolult problemat, ha a nevemet nem kepes megjegyezni?”), szoval nem, ez nem mindig opcio. A masik, hogy nekem tenyleg katasztrofalis a nevmemoriam, ha pl. meleg van, akkor lehet, hogy ketto percen belul nem tudom, hogy hivjak a velem szemben ulot, ami minimum kinos helyzetet teremt, a bemutatkozas utan rogton rakerdezni meg haromszor a nevre (probaltam egyebkent, szoval ez tapasztalat). Hogy o mitol szorong, az egy dolog, en igyekszem nem szorongassal kezelni ezeket a helyzeteket, mert akkor teljesen leblokkolok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *