Végig a sárga úton

Legalábbis majdnem. Aztán mégsem.

Előkészületek

Eredetileg a két évvel ezelőtti bükki túrát terveztük megtenni, immár Nejjel kettesben. Haladt is a szervezés, Nej szorgalmasan kákettőzött a konditeremben, hogy bírja. Aztán a torokgyulladásom miatt kénytelenek voltunk megcsúsztatni egy héttel, de az meg háromnapos ünnep. Kiváncsiságból felhívtam a bánkúti turistaházat, hely naná nem volt, de még Sebeskúton Sebesvízen és Jávorkúton sem, pedig azok már nagyjából az emberi teljesítőképesség határán voltak Eger felől. Újratervezés. Az már látszott, hogy a fennsíkon nincs hely. De valahol a közelében? Valamennyire Eger irányában? Így jött be a képbe Répáshuta. Volt kemping, volt szabad faház (igaz, fűtés nem, de erről majd később), Felsőtárkányból indulva be lehet fűzni egy bánkúti útba, 15 kilométer, szintben nagyjából a fennsík fele, jobb híján jó lesz ez is, igaz, pont a második nap lesz kemény, ami az én korábbi túrámban már csak jutalomnap volt.
Viszont egy meglepetés számomra. Azt hittem, ismerem már a Bükk összes túraútját, erre itt rámvigyorgott egy Jubileumi Körtúra útvonal. (1992, a bükki szervezett természetjárás századik évfordulója.) Elég húzós, 71 kilométer, de végigmegy szinte az összes látványosságon. Rögtön el is kezdett kerregni az agyam, hogy valamikor végigjárom. Most pedig beleszagolunk: a Felsőtárkány – Répáshuta út, azaz az első nap végig ezen megy, és a második napon is elég sokat megyünk rajta.
Még egy újratervezés. Eredetileg péntek/szombatra terveztünk, hogy vasárnap tudjunk pihenni, de a pénteki egész napos eső beigérése után inkább szombat/vasárnap lett belőle.

Répáshuta felfedezése
2015.05.02; szombat

Péntek este megérkeztünk a szülőkhöz Egerbe, korai fekvés. Aztán szombat reggel várakozás. Ugyanis szakadt az eső. Az az eső, melynek pénteken kellett volna esnie, de akkor elfelejtett. Szombaton meg eszébe jutott és pánikszerűen nekiállt bepótolni. Kilencig vártunk, aztán nekiindultunk. Elméletileg mindkettőnkön az Izlandon is bevált vízálló cucc volt, de a víztől nem olyan könnyű megszabadulni: ha a ruha tökéletesen zár, akkor a saját kipárolgásunktól leszünk vizesek, még ún. lélegző ruhák esetén is. Meleg ruhát ugyan vittünk magunkkal, de száraz váltóruhát nem. Ez hiba volt.

From MiVanVelem

Apám kivitt minket Tárkányig, mi pedig kiszálltunk a reménytelen szürke, szakadó esőbe.
– Talán a fák között jobb lesz – próbáltam vigasztalni Nejt.

A túra adatai:
– Távolság: 13,7 kilométer.
– Szint: 758 méter.
– Térkép: gps track.

From MiVanVelem

Ködös, párás utunk volt, gyakorlatilag végig szakadó esőben.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nem is lett volna ez akkora nagy baj, ha jó az út. De nem volt az. Oké, kábé tíz kilométeren keresztül élveztük, de aztán jött egy akkora baromság, hogy na.

A turistajelzés néhol nehezen járható, elhanyagolt ösvényeken vezet…

Idézet a korábban linkelt túraleírásból. Maximálisan igaz. Répáshuta előtt pár kilométerrel a túraút lemegy az addigi kényelmes szekérútról, pár tíz méter bozótharc után pedig jön egy alig járható, meredek vízmosás. (Órák óta szakadó eső, minden csupa sár.) A vízmosás közvetlen szélén mintha lenne egy ösvény, de pár méter után eltűnik, beleszakadt a vízmosásba. Jelzés sehol. Elindultunk a vízmosásban. Nagyon nehezen haladtunk, bozót benőtte, fák dőltek bele, meredek volt, csúszott. Aztán felnéztem és magasan felettünk mintha ösvény lett volna a vízmosás szélén.
– Te, szerintem nem az úton megyünk – szóltam Nejnek.
– És akkor?
– Fel kellene jutnunk oda.
– ?
Visszamentem a vízmosáson addig, ahol már ki tudtam mászni belőle. Így viszont az útbeszakadás elé kerültem. Azaz valahogy át kellene ugrani kábé másfél métert. Ez nem egy távolugrási világcsúcs, csak éppen egy meredeken ferde, erősen sáros, húsz centis peremről kellene elrugaszkodni (nem lehet) és még ennél is keskenyebb, beszakadt partra megérkezni. Először megpróbáltam megkerülni a terepet, de annyira laza volt a meredek domboldal, hogy folyamatosan visszacsúsztam, nem jutottam feljebb egy centit sem. Maradt a halálugrás. Megpróbáltam. Belezúgtam a 2-3 méterrel lejjebb lévő vízmosásba. Bajom nem lett, de a fényképezőgép táskája, a hátizsákom és én magam is vastagon sáros lettem. Megfogni sem tudtam semmit, annyira sáros lett a kezem, és még csak annyi növényzet sem volt, hogy beletöröljem. (Ezért nem is készült fénykép az akadályról.) Második nekifutás. Visszamentem a vízmosásban, kimásztam, feljöttem a peremig. Nézegettem. Ez puszta erőből nem megy. Kisebbre tekertem a túrabotomat, majd két kézzel megmarkoltam. Elrugaszkodtam, a levegőben belevágtam a botot a laza domboldalba és vállból lendítettem át magamat a beszakadt peremen. A landolás még necces volt, de a bot itt is segített. Imbolyogtam, de átértem.
– Kicsim, te ne próbáld ki! – szóltam vissza Nejnek.
– Akkor itt maradok?
– Kitalálunk valamit.
Feljebb mentem. Nem igazán vigasztalt, hogy végre találtam jelzést, azaz tényleg a fenti úton kellett mennünk, nem a vízmosásban. Aztán jó húsz méterrel feljebb egy bozótos benőtte a vízmosás oldalát, Nej végül ágról-ágra kapaszkodva mászott ki belőle, megkerülve az ugrós részt. De legalább innentől ő is olyan sáros lett, mint egy varacskos disznó.
És ez még csak az első pár méter volt. A következő három kilométer ilyesmi terepen vitt. Pengevékony, csupa sár ösvény, meredek domboldal peremén. Kidőlt fák kifordult gyökérzete miatt szakadékká változott domboldal. Egy lépést sem mertünk leszúrt túrabot nélkül megtenni. A túrajeleket festő ember is inkább a túlélést választotta, kilométereken keresztül nem volt jelzés, és sokszor ösvény sem. A Garmin nélkül tutira eltévedtünk volna.

(A folyamatos esőben a papírtérképet nem tudtuk elővenni. Már a szálláson vizsgáltam át és látszott, hogy lett volna egy földút, mely ezt az egész háromkilométeres, meredek, rémálom-vízmosásos ösvényt megkerülve, azzal párhuzamosan felvisz ugyanoda, ahol az ösvény is kibukkant. De a Bükki Nemzeti Parkra tipikusan jellemző, hogy a túrautak, már csak brahiból is, időnként lemennek valami járhatatlan dzsuvás, rosszul jelölt szakaszra, majd az egészséges szopatás után visszajönnek a földútra. Pusztán a sportérték és a miheztartás végett.)

Aztán ahogy kezdett szolidulni az út, megjelentek a jelzések is. (Gondolom, fentről ennyire tudott bejönni a festő.)

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Mi pedig beértünk Répáshutára.
Ekkor állt el az eső. Közel hat óra hideg zuhany.

Amikor előzetesen nézegettem a falut, a térkép jelzett egy éttermet. Erre csak legyintettem. Amikor a Bakonyban megérkeztem Porvára és megkérdeztem a szállásadót, hol lehet enni, csak nézett furán. Sehol. Ez egy zsákfalu. Márpedig Répáshuta szintén zsákfalu, ráadásul népességre, méretre is gyakorlatilag pont akkora, mint Porva. És Kelet-Magyarország. Mitől lenne itt jobb a helyzet?
Nos, nem tudom, mitől, de jobb. Nem hogy kemping volt, faházakkal, de működött az étterem, sőt, mint kiderült panzió is volt benne, voltak a faluban apartman házak, Zimmer Ferik. Az étterem pedig… de erről majd később.

Megjegyzés. Pár évvel ezelőtt kerestem Úrkúton – kábé ötször akkora bakonyi falu, mint Répáshuta – egy egyéjszakás szállást. Semmit nem találtam. Felhívtam egy helyi számot, hátha ők tudnak valakit, aki ad ki szobát. Semmi. Úrkúton maximum a szabadban tudsz aludni.

Szóval kemping. Megérkeztünk. Fejtetőig sárosan. Szegény gondnok vért izzadt, mire kellően udvariasan értésünkre adta, hogy mielőtt bemennénk a faházba, a közös zuhanyzóban veressük le magunkról a sarat. Megtörtént, bár valószínűleg itt kapták meg a végső vizes lökést a bakancsok.
Faház. Hideg. Mi meg fáztunk. Beszórtuk a cuccot és inkább átvonultunk az étterembe. Jólesően látszott már messziről, hogy füstöl a kéménye. És itt hirtelen minden gondunk elszállt. Meleg volt. Csapolt aranyfácánt mértek. Ittunk valami házipálinkát. Mint kiderült, ez egy szlovák étterem (a falu is jórészt az), és elképesztően jól főztek. Nekem még mindig rágási problémáim voltak, de elegánsan eltekintettem tőle és bevágtam egy teljes menüt: tárkonyos vaddisznóleves, ördögtáska (tócsi kettéhajtva, vaddisznópörkölttel töltve) és persze sörök. A tócsi meglepően finom volt, sok helyen nem merik rendesen megfokhagymázni, na itt nem óvatoskodtak. Nagyon nehezen tudtuk csak elszánni magunkat, hogy visszamenjünk a kempingbe.

Megjegyzés. Ennyit a netes szálláskeresésről. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a kis faluban panzió is van. Arra kerestem rá, hogy bükki kempingek, erre kidobta a répáshutait, faházzal, én pedig megelégedtem ezzel. Na most a panzió csak fejenként hatszáz forinttal került volna többe, de ebben már benne van a reggeli és legfőképpen fűtött a szállás. Tanulópénz. (De hogy ebbe a panzióba egyszer még visszamegyünk a családdal, az tuti.)

Mire visszaértünk a faházhoz, felfűtött a bojler. Sokáig nem örömködhetett a meleg víznek, mert egyből kizuhanyoztuk belőle. Felvettük a meleg ruhát és alapvetően nem is éreztük volna rosszul magunkat, de nem volt száraz zoknink, mezítláb meg durván hideg volt. A faházban találtunk hőmérőt, 13 fokot mutatott. Délután. Meg sem mertem saccolni, mennyi lesz hajnalban. Az biztos volt, hogy egyik vizes ruhánk sem fog reggelre megszáradni, és sajnos akadt belőlük: cipő, zokni, aláöltözet, softshell dzseki, sapka. Aztán feltúrtuk a házat, találtunk egy csomó plusz takarót, így legalább az éjszaka megoldódni látszott, meg egyből belecsavartuk magunkat derékig és mint két vénember, üldögéltünk a nappaliban. Szerencsére vettünk az étteremben elvitelre sört. Nem húztuk sokáig az időt, hamar lefeküdtünk.

Bánkút és Garadna-völgy
2015.05.03; vasárnap

Az éjszaka meglepően jól sikerült. A többtakarós módszer annyira bejött, hogy én például beleizzadtam a párnámba, illetve hajnalban egy hirtelen ötlettel felvettem a vizes zoknit és reggelre megszáradt a lábamon. (A bakancs viszont vizes maradt, szóval nem sokkal lettem előrébb.)
A vizes cuccok felhúzásához kellett némi akaraterő, különösen abban a friss hajnali órában. Reggeliztünk és hét órakor már neki is vágtunk a mai szakasznak.

A túra adatai:
– Távolság: 24,2 kilométer.
– Szint: 759 méter.
– Térkép: gps track.

Elméletileg ez egy nagyobb kaptatóból, majd élvezetekkel teli jutalomjátékból állt volna: nyolc kilométer fel a fennsíkra, Bánkútig, onnan egy hosszú ereszkedés a Garadna völgyén keresztül Lillafüredig, kocsmákkal, jutalomsörökkel, sült pisztránggal.
Csak hát… vizes bakancsban, vizes kabátban, vizes sapkában. Hiába van jó idő, azért ez vissza tud venni az ember kedvéből. Nálam pedig elég durván beköszönt a depresszió: az egy hete elmúlt torokgyulladásom visszajött, vasárnap reggel már megint nem tudtam nyelni. Tekintve, hogy mára legalább 5 sört és egy hatalmas sült pisztrángot terveztem, ez rövidtávon is elkeserített, de hosszútávon egy újabb flectoros, antibiotikumos, ágyból plafonnézéses hét kilátása teljesen tönkrevágott. Szóval a vidám időre, vidám hangulatra tervezett túranap igen orrlógatósra sikeredett, legalábbis számomra.

From MiVanVelem

Ott jártunk, hogy reggel hétkor már az utat tapostuk. A legkeményebb szakasz a faluból kijutás volt, pár kilométer csak a műútig, de a 400 méter szintkülönbségből egyből letudtunk 230-at. Aztán a nyolc kilométerből inkább tíz lett, mert tanulva a tegnapi napból, inkább burkolt utakon szerpentineztünk, minthogy erdei ösvényeken vágjuk át a kanyarokat.

Bánkúton pihenő, pogácsa, langyos sör, apró kortyokkal. Viszont innentől már nyugodt voltam. Bár egy kicsit trükkös az út (könnyű elgombázni az ómassai ösvényt), de már ismerős a terep, nem kell a tájékozódással foglalkozni. Nos, azzal tényleg nem kellett, csak éppen… végig kellett tudni menni az ösvényeken. Már a kemping gondnoka is mondta, hogy durván nagy lett a jégkár idén télen, és ez meg is látszott sok helyen.

From MiVanVelem

Gyökerestől kidőlt fák, sokszor egy egész domboldal letarolva.

From MiVanVelem

Ami minket jobban érintett, hogy fák, facsoportok sokszor az ösvényre dőltek rá, megkerülhetetlenül, így egész komolyan akrobatizálni kellett, hogy átmásszunk az akadályokon. Nem sok tiszta felület volt ekkor rajtam, de a hátizsákom teteje igen. Eddig.

Végül lekeveredtünk Ómassára, határozott léptekkel elhaladtunk a kocsma mellett (Nej aznap még vezetett, nekem meg ugye a torkom), Garadna vasútállomás, na itt azért elszopogattam egy sört, aztán jött az Erdei Halsütöde.

From MiVanVelem

Valójában ez volt a túra jutalma, az a bizonyos csúcs-csoki. Sajnos nagyon rosszkor érkeztünk, óriási tömeg volt. Csak az ötven percnyi sorbaállásba került, hogy feladjam a rendelést a pultnál és még vagy negyedórába telt, mire megkaptuk a kaját. De megérte, finom volt. (Még nekem is, pedig nem szeretem a halat.)

Innen már csak egy párkilométeres séta volt a Hámori-tó melletti sétányon Lillafüredig, apám kijött értünk, Egerben átöltözés, egy hosszú út Pestig (fáradtak voltunk azért mind a ketten) és tulajdonképpen ennyi. Ez az írás három nappal később készült, de a cucc még nemhogy elpakolva nincs, de még a hátizsákból sem szedtük elő. Majd.

Ja, és mondanom sem kell, a tapasztalatok alapján a jubileumi körtúra felejtős. Nem sikerült jól a bemutatkozása.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *