Bontsuk ki

Árnyaljuk egy kicsit az előző írást.

Először elmesélem, hogyan született.

Felmenten a padlásra szivarozni, mert odakint szélvihar tombolt. Kedvem támadt közben zenét hallgatni, igy beüzemeltem a khmm… hifit. (Van itt fent egy kidobott hifi torony, meg egy kidobott médiacenter. Összekötöttem őket, az utóbbit rádugtam a számítógépes hálózatra és így frankón el tudom érni a nas-on lévő zenéket. Igaz, monitor nincs – még – de távkapcsoló van és a kontroll ledekből látom, mit csinálok.)
Elnavigáltam a zene könyvtárba, megkerestem a megkívánt lemezt, elinditottam az első számot és mivel ez már egy kicsit meghekkelt firmware, igy a 0 gombbal utasitottam a médiacentert, hogy az egész könyvtárat jatssza le. Elkezdtem kindle-n olvasni a regényt, majd ahogy eszembe jutott egy gondolat, elővettem a telefonomat és az evernote-ba begépeltem. Amikor végeztem a szivarral, lementem a nappaliba, a laptopomon elinditottam az evernote klienst, és átmásoltam a jegyzetet. Így készült a blogbejegyzés.
Nem egy nagy ügy, persze, de tíz évvel ezelőtt fantasztának neveztem volna azt, aki mindezt megpróbálja elhitetni velem.
Gibson kábé 10-15 évvel jár előttünk az időben. Amiket ír, technológiailag elég meredek dolgok, különösen az, amilyen mélyen beleágyazódnak nála ezek a dolgok a hétköznapokba, de ha jobban belegondolunk, mindnek a csírája már jelenleg is létezik. És ami a leginkább elszomorító a könyveiben, hogy ugyanez nem csak a hétköznapi informatikára igaz, hanem az általa felvázolt jövőbeli gazdaságra és a politikára is. Márpedig Gibson nem optimista. Határozottan nem az.

Periféria

Először nem igazán értettem. Ez kifejezetten zavart, hiszen Gibson mindig is arról a világrol írt, amelynek én már a gyökereiben élek. De aztan felvettem a tempót, megértettem… és elszomorodtam.

ps.
A könyv végét felejtsétek el. Vagy találjatok ki helyette valami mást.