Olvasónapló

Nemrég fejeztem be Sagan-tól a Kapcsolat című regényt. Végül is… nem is annyira rossz szájízzel. Regénynek nagyon rossz, a jellemek sablonosak, a történet tele politikai, szociológia közhelyekkel, de a vége, amikor megmutatja, hogy a rengeteg vallási szélhámosság ellenére tényleg van Isten, csak nem az egyházon belül, hanem a tudományban, az azért tetszett. Kihasználva a lendületet, nekiugrottam – immár negyedjére – Eco regényének, a Foucault-Ingának. Sokan dícsérték, nekem viszont rendszeresen beletört a bicskám. A Kindle 6%-ot mutatott, itt vágtam földhöz a legutóbbi próbálkozásomkor. Újrakezdve be is ugrott, hogy miért: az egész egy akkora szánalmas, misztikus ködösítés, hogy iszonyat. A szerző mindenféle eldugott mítoszokból, legendákból rángat elő szereplőket, démonokat, egyfelől villogva azzal, hogy ő mennyire művelt, másrészt pedig abban bízva, hogy senki nem fog utánaolvasni, igyekszik mind a nevekkel, mind a ködös szöveggel egyfajta tudományfeletti übermisztikus hangulatot kialakítani. Olyat, amelyben minden természetfeletti megtörténhet. Gondolom, idővel meg is fog. Amikor a főhős az ingát nézve arra gondol, hogy vajon a Templomosok is végeztek-e ingás kísérleteket, majd rögtön utána elkezd írni a Templomosokról, akkor már majdnem sírtam. Ennyi erővel az eszkimókra is gondolhatott volna és utána értekezhetett volna róluk is eleget. Vagy az nem lett volna eléggé misztikus? Komolyan, levehetném a polcról a hét Ráth-Végh kötet bármelyikét és az abban szereplő személyeket valahogy belekényszeríthetném valamilyen rövid megemlítésen keresztül egy könyvbe és az máris egy csoda művelt regény lenne?
Na mindegy, most nagy az elhatározásom, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani.

Ha már Ráth-Végh István neve felmerült, ez is megér pár sort. Az egyetemi éveimről, a csehbányai kulcsosházról, az elképesztően durva bakonyi bulikról már írtam eleget. Az egyik ilyen alkalommal érdekes társaság gyűlt össze, felerészben egyetemisták, felerészben – ismerősökön keresztül – városi fiatalság. Valamikor hajnalban – nyilván már nem szomjasan – az egyik bölcsésznek tűnő sráccal késhegyre menő vitám volt. Ő mindennek lehordta Ráth-Véghet, aki megtagadta a tudományt, aki csak kimazsolázta a történelemből az érdekességeket és ebből olcsó, szenzációhajhász könyveket írt. Én meg kitartottam amellett, hogy ilyen könyveknek is lenniük kell. Egy gyerekkel mi más szerettethetné meg a történelmet, ha nem egy ilyen könyv? Hogy a történelem nem csak évszám és gazdasági adat, meg királyok, meg politika, hanem emberi történetek, nagy szélhámosságok is? Az biztos, hogy nekem a történelem iránti érdeklődésem innen datálható, nem az általános iskolai oktatásból. (Konkrét sztori, hogy az egyik kötetet történelemórán olvastam a pad alatt, a tanár mondókáját ignorálva. Lebuktam, a könyvet elkobozták, ráadásul év végén – amikor legkésőbb mindig vissza szokták adni a prédát – szóval még akkor sem kaptam vissza. Valószínűleg a tanárnak is tetszett. Szerencsére a szülőknek nem tűnt fel a hiány, én meg, amikor elköltöztem otthonról, úgyis hoztam magammal a maradékot, aztán később antikváriumból pótoltam a könyvet.)

Most persze felvetheted, hogy akkor mi a bajom? Hiszen ezt csinálja Eco, meg egy csomó hozzá hasonló bestseller szerző is: összeszednek darabokat az emberiség történelméből, mítoszaiból, jópofa, izgalmas kalandokat kerítenek köréjük és kész. Mindenféle emberek elolvassák és lehet, hogy ettől támad majd kedvük a történelem megismeréséhez.
Lehet. De én ebben nem bízom. Az emberek ugyanis ezeket a könyveket a regény cselekményéért olvassák el, a történelem mögötte csak hangulatkeltő díszlet. Vajon hányan fognak utánaolvasni, mi is az a MU birodalom, melyet úgy futólag említett Eco? Senki. Ráth-Véghnél nem volt külön történet. Ő magukat az eredeti történeteket mesélte el, rengeteg háttérinformációval egyetemben. Hogyan nézett ki a francia udvartartás XIV. Lajos idejében? A szerző lelkiismeretesen felsorolta az összes léhűtőt, a feladatköreikkel együtt. Ez azért nem egy toszbunyólövöldözés kategóriájú írás, aki csak akcióra kiváncsi, itt leesik a könyvről. Aki marad, az meg akár meg is szeretheti a történelmet.

4 thoughts on “Olvasónapló

  1. A Foucault-ingának én is többször nekifutottam, mindig (mínusz egyszer) lepattantam, de végül csak elolvastam, és megérte. Engem is zavart valami olyasmi, mint ami Téged: annyi a gyakorlatilag leellenőrizhetetlen kulturális utalás, hogy az ember egy idő után azt gondolja, nem is érdemes próbálkoznia.

    Valahol olvastam, hogy a Foucault-inga az értelmiség Da Vinci-kódja – a cselekményt kereső olvasó számára pont annyi (olyan kevés) értelme van a benne lévő misztikus utalásoknak, mint Dan Brown regényében. De most már azt gondolom, hogy Eco ezt a könyvet direkt formálta ilyenné. Itt a főszereplők pont azzal szórakoznak, hogy egy mitológiát kreálnak, amit mások bevesznek, igazságnak visznek, annyira, hogy végül az eredeti “szerzők” is kételkedni kezdenek, tényleg csak kitalálták-e az egészet. Ezért az is elképzelhető, hogy ha tényleg nekiállnál leellenőrizni minden utalást, egy részüket nem találnád meg – azokat Eco agyalta ki.

    Már megvettem, de még nem olvastam el a Prágai temetőt, de azt hiszem, az is hasonló lehet – valakinek van már vele tapasztalata?

  2. Habár Tibor már megvédte Ecót, azért annyit hozzátennék, hogy Eco nagyon ismeri az egész korszakot, valójában középkori történelemmel foglalkozó professzor, és ezeket a könyveket részint ismeretterjesztésnek írta, ezért szeret elkalandozni néha. Pont ezért vitatkoznék azzal a megállapítással, hogy ez egyfajta Da Vinci-kód lenne.

    Én nagyon szerettem a Foucault-ingát, még a misztikus hangulat miatt is – annak is megvan a helye a történetben. Inkább visszakérdeznék: miért zavar az téged, hogy létezik másfajta hagyomány, ahol más dolgok a fontosak, mint a mi (hétköznapi) életünkben? Erről is szól a könyv, hogy lehetséges-e, hogy ez együtt éljen a mai világgal. Benne van a válasz a könyvben, nem árulom el :)

    Ráth-Végh István: gyerekként szerettem, de mostanában újraolvasva kifejezetten lapos és szenzációhajhásznak tűnik. Sőt sokszor csak ki akarja figurázni a régi dolgokat, egyfajta (béna) felvilágosodás kori logikával, ami mindig hamis: kiemelek egy részletet a mindennapi életből és gúnyolodok rajta, pedig csak az egésznek együtt van értelme. Úgy, ahogy most is.

  3. Carl Sagan: hát szerintem meg kellett volna maradnia a távcsőnél. Képzeld el ugyanezt a könyvet, ha egy Jehova tanúja írta volna – egyszerűen nullásra értékelted volna.

    Tudom, hogy könnyebb az elvbarátokhoz húzni, de érdemes fenntartani a kritikus szemléletet.

  4. A Foucault inga volt az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Pont a vége miatt, ahová muszáj eljutni, hogy értsd az egészet, hogy miről is szól. Az elején lehet, hogy zavaró a rengeteg, történelmi ismeretek alapján véletlenszerűnek tűnő utalás, de – legalábbis nekem – lebilincselően izgalmas maga a sztori, függetlenül attól, hogyan hozzák össze hozzá a mítosz-salátát. Szerintem tarts ki, én egymás után kétszer olvastam el elsőre, aztán még vagy kétszer, egy-két év kihagyással, és mindig élveztem. Még úgy is, hogy előre tudtam a végét.
    Sagan. Na, nekem ő volt olyan, akit nem bírtam végigolvasni, bizonyítva ezzel is az ízlések és pofonok mondás igazát. Én tényleg nagyon akartam őt, sokszor nekifutottam, de nem sikerült elolvasni. Megnéztem a filmet, az tetszett, de szerintem csak Foster kisasszony miatt :).

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *