Tbiliszi 05/05

2014.10.11; szombat
A természet. És a hazautazás.

Korai kelés. Ha le akarjuk vezényelni a szokásos, dionüsszoszi, boros reggelinket – már pedig le akarjuk, mert ma már mindent ki kell enni a hűtőből – akkor tényleg nincs sok alvás, hiszen a kilenc óra hamar eljön. Az utolsó üveg bort bontottam fel (hosszú, lefelé szűkülő nyak, csak mondom), el is fogyott, ahogy az kell. Ráadásul ma reggel már nem volt csacsa, mert az utolsó egy decit elcsomagoltuk a kölyköknek. Hogyan? Kiborítottuk az egydecis Listerine-es üvegből a szájvizet, Nej alaposan kimosta, és abba töltöttük bele. Kész. Kinek mi köze hozzá, hogy én milyen alkoholos szájvizet használok? Mi van, ha nekem a törköli aroma jön be? Na, azért.

Mondanom sem kell, időre elkészültünk. Öreg rutinok vagyunk már a pakolásban. Hozzám kerültek a nehezebb cuccok, Nejhez a könnyebbek. Kicsit túl is lőttünk a célon, a reptéri mérlegelésnél 10,5 kilót mutatott a zsákom, de szerencsére nem szőröztek. (Épp elég volt, hogy 15 kilométert kellett sétálnom vele. Hegyen-völgyön.)

Útvonal: Parkok és egy kicsi óváros

Kulcs a lábtörlő alá, aztán gyerünk. Az első célpont a Mtatsminda park. Ez tulajdonképpen a helyi vidámpark, nem is akármekkorra: az egykori Szovjetunióban ez volt a harmadik legnagyobb, leglátogatottabb. A park fent van a belváros melletti legnagyobb hegy tetején, busszal lehet felbumlizni, na meg siklóval. Én az utóbbit terveztem, de nem voltam teljesen biztos magamban. Az itt tartózkodásunk alatt a hegytetőn látszódó óráskerék egy fokpercet sem mozdult, a sikló pályáján meg sohasem láttunk mozogni semmit. Minimum gyanús. De valami majd csak lesz. A parkba a belépés ingyenes, azaz ha nem működik semmi, akkor is lehet sétálni egy kellemeset odafent.

Felcaplattunk a sikló állomásáig. Jó magasan volt. Megkérdeztem, jár-e? Naná, önérzeteskedtek. A jegy két lari/fő/út, de kell hozzá venni egy kártyát is (amelyre lehet pénzt tölteni és ezzel lehet felszállni a park attrakcióira), ez plusz két lari, szóval összesen egy tizes. Szinte egyből indult is a járgány. Elzötyögtünk a Pantheontól nem messze. Ezt eredetileg terveztem, hogy megnézzük, de élőben látva, mennyire meredek és hosszú ösvény visz fel, inkább kihagytuk. Amennyire tudom, a legnagyobb grúz írók emlékhelyei vannak fent. Nem ismerek közülük egyet sem. (Na jó, gyerekkorból rémlik Fazil Iszkander neve, de ő abkház. Abkházia státusza meg egy kicsit necces, ugyanis a grúzok szerint Grúzia része, az abkházok szerint meg nem.)

From Tbiliszi 2014

Fent pedig… egy kísértet-vidámpark fogadott. Rajtunk kívül csak a takarítószemélyzet tartózkodott fent, de ők sem nagyon nyüzsögtek. Viszont az összes csilingelő, zenélő, pénzbedobós elektromos játék demó üzemmódba volt kapcsolva, azaz hol innen, hol onnan csendült fel valami csilingelős, vidám zene. Vagy egy elefánttrombitálás. Ember persze nuku. A legdurvább az volt, hogy pont amikor a ciklonnál jártunk, beindult egy szerelvény. Egy tök üres szerelvény. Majd végigment a pályán és beállt az állomására. Még egyszer hangsúlyozom, ember nem volt sehol. Így sétáltuk be végül a parkot, a sok-sok automata között. Volt ugyan kísértetkastély is, de szerintem most idekint sokkal kísértetiesebb volt a hangulat.

Sikló, vissza a városba. Következő célpont a botanikus kert. A leírások szerint nem egy nagy durranás, de kellemes helyen van, kábé egy órás csavargás erdei környezetben és a végén van egy izgalmas vízesés. Ezzel megint úgy voltam, mint az élelmiszerpiaccal: nem találtam sehol információt arról, hol is van pontosan, így csak besaccoltam a koordinátáit. Ehhez busszal lehetett a legkönyebben felbumlizni a hegyre. (Érdekes módon pont azzal, amelyiknek a végállomása a vidámpark, szóval lefelé már nem is kellett volna siklóznunk. De ez csak egy utólagosan okos megállapítás.) A parlament előtt szálltunk fel a buszra. Ennek valószínűleg ólomból volt a teteje, mert a GPS jel nem jött át rajta. Ha megnézed a track-et, szépen láthatod is. Illetve nem láthatod. Az egyik megállónál felszállt két ellenőr. Nem tudom, hogyan csinálják, de már szagról ki lehet őket szűrni, még 2400 kilométerre Magyarországtól is. Az előttem ülő fiatal srác is gyorsan kapcsolt, egy villanás, bedobta az érmét, kihúzta a jegyet és visszadőlt az ülésre. Majd keresztet vetett és elmondott egy imát. Utána ugyanezt megismételte minden buszmegállóban. Így is lehet küzdeni a bűntudat ellen.

A busz viszont erőlködött, zötyögött felfelé az úton. GPS jel nem volt, én pedig kezdtem érezni, hogy túl nagyvonalú voltam. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a botanikus kertnek lesz majd egy nagy főkapuja, nagy táblával, remélhetőleg latin betűkkel is, a buszmegálló meg ott lesz előtte, mi pedig kényelmesen leszállunk a megfelelő helyen. Nem úgy nézett ki. Kimentünk a városból, átmentünk egy hosszú alagúton, utána pedig kopár hegyek mindenhol. Életnek semmi jele. Előrementem a sofőrhöz, ravaszul rákérdeztem: Botanical Garden? Nyilván nem értette, de határozottan közölte, hogy semmi hasonló nincs a hátralévő úton, megállt, majd kedvesen letessékelt minket a buszról.

Néptelen grúz út, kopár sziklás terep, a lábunknál a mélyben Tbiliszi.

From Tbiliszi 2014

10,5 kilós zsák, melyet ugyan a hátamra tudok venni, de nem erre tervezték, pengevékonyak a pántjai.

From Tbiliszi 2014

Jó mélyen magunk alatt láttuk Grúzia Anyácskát (igen, azt a szobrot, melyet eddig mindig jócskán magunk fölött láthattunk), elindultunk abba az irányba. Talán emlékszel, ott volt korábban egy tábla, mely a botanikus kert felé mutatott. Úgy okoskodtam, hogy a kertnek köztünk és a szobor között kell lennie valahol, csak megtaláljuk. Átmentünk gyalog az alagúton, jó füstös volt, utána viszont ráakadtunk a múltkori túraútra és ettől teljesen megnyugodtam. Csak ezen az úton kell menni, és ha volt egy kis eszük, akkor odakanyarintották a parkhoz.

Mentünk. Sokat mentünk. Elértünk a szoborhoz. Botanikus kert sehol. Pontosabban, dehogyis sehol: ha a gerincről lenéztünk a völgybe, láthattuk, hogy odalent a mélyben a park ösvényei kanyarognak. De hol van a bejárat? Mentünk tovább. Elértünk a Narikala erődig és a libegő végállomásáig. (Ja, eddig nem írtam, az Európa parkból libegő jár fel az erődhöz, kifejezetten a lusta turistákat célozva meg. 1 lari/út/fő.) Semmi botanikus kert. Illetve… megtaláltuk a tegnapi táblát. Mely még mindig abba az irányba mutatott, ahonnan jöttünk. Ciki.
Nos, a megoldás egy lépcső volt. Nem, nem abban az irányban, ahová a tábla mutatott, de a táblától kábé húsz méterre volt egy kitörés a derékig érő kőfalban, először azt hittük, hogy csak kilátási pont, de innen indult lefelé egy alulétrás ösvény, persze mindenféle tábla nélkül, jó meredeken, aztán jó sok ereszkedés után találtunk egy fabódét, ráírva, hogy Botanical Garden, booking. Huh. Csak meglett. A jegy valami 2 lari körül volt, megvettük és elindultunk a keskeny ösvényen.

Éppen kezdtem magyarázni Nejnek, hogy ne nagyon számítson túl sok botanikus információra, ez inkább csak park, egy óra séta, a végén egy vízeséssel… amikor hirtelen a vízesésnél voltunk.
Miaf? Igaz, a tetején voltunk, a hídnál és látszottak a mélyben az ösvények, de akkor is.

From Tbiliszi 2014

Leereszkedtünk, láttunk néhány virágot, botanika tényleg nem volt, megnéztük alulról is a vízesést, aztán… hogyan tovább?

From Tbiliszi 2014

Kellemes, csendes sétáról szó sem lehetett, a kert tele volt zajongó iskolás csoportokkal. Felnéztünk a sziklára, hát, visszamászni sem volt sok kedvünk. Ekkor jött az ötlet: meg lehet-e kerülni az erődöt? Akkor ugyanis csak egy laza séta lenne a város.

From Tbiliszi 2014

Most jött jól, hogy kerékpáros térképet töltöttem le a GPS-re, jó nagy nagyításra mutatta, hogy az az út, amelyiken éppen a parkban járunk, kivezet a folyó partján lévő házakig, oda, ahová az egyik fürdőt saccoltuk. El is indultunk… és meg is találtuk a főbejáratot. Hoppá. Innen minden rendeződött. Igaz, hogy sehol nem volt leírva a bejárat pontos helye, de azért 180 fokot és vagy öt kilométert tévedni, az nem kis teljesítmény.

From Tbiliszi 2014

A bejárat mellett még megcsodáltuk a mecsetet. (Az óvárosban gyakorlatilag egymás mellett van néhány ortodox templom, egy zsinagóga és egy mecset.)

From Tbiliszi 2014

Nem messze megtaláltuk a fürdőt is. Szóval jól álltunk. Csak az a zsák ne lett volna olyan rohadt nehéz és a nap ne sütött volna olyan veszettül. Meg is egyeztünk, hogy már nincs értelme spórolni a larikkal, a folyó partján emlékeztem egy kerthelyiséges sörözőre, ott lezavarjuk a múltkori pisi/sör programot. Időnk még úgyis rengeteg volt a busz indulásáig, a mai programot pedig már teljesítettük. A sörözőt megtaláltuk, de ordított róla a turistalenyúlás.

From Tbiliszi 2014

Inkább elsétáltunk abba a kis utcába, mely tele volt étteremmel, kávézóval meg sörözővel, majd leültünk oda, ahol pár nappal ezelőtt már kávéztunk. Egy sör (négydecis Krombacher), egy kóla, egy szivar. Jól esett zsák nélkül ücsörögni. A fizetés már nem esett ennyire jól: 12 lari. Lefordítom: egy négydecis korsó sör, egy kóla, 1680 forint. Ez még a pesti belvárosban is lehúzás.

From Tbiliszi 2014

Még pótoltuk az elmaradásunkat és benéztünk a Metekhi templomba. Naná, esküvő.

From Tbiliszi 2014

Egy utolsó séta az óvárosban, aztán Szabadság tér, árnyas pad a szökőkút mellett. Innen fog indulni a buszunk. Három óra múlva. Elmentem, az aluljáróban vettem egy kétliteres üdítőt, két kacsapurit (kis pizza méretű, sajttal töltött lepény) meg két túrós batyut. Megebédeltünk. Fura volt, hogy a pillepalackban most nem bor volt, de a hajléktalan érzést most is hoztuk. Bőven belefért a szivar is.

Egy idő után elkezdett motoszkálni a fejemben egy kellemetlen gondolat. Igazi buszjegyünk ugye nem volt, a téren már nem volt Georgian Bus pult sem. Nekem viszont rémlett, hogy a reptéren a fazon azt mondta, hogy a ticketet visszafelé is be kell mutatnom valahol, ahol majd adnak jegyet. De hol? Abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a sofőr nem fogadja el a – valljuk be – könnyen hamisítható kinyomtatott papírt. Összesen volt tíz larink, dollárunk semmi, kártyánk ugyan volt, de mi van, ha már nem lesz időnk automatát keresni, pénzt kivenni? A gondolat addig izgett-mozgott a fejemben, míg elsétáltam a közelben lévő turistainformációs pavilonig és megkérdeztem, hogy ilyenkor mi van. Meglepő módon tudtak segíteni. Megnyugtattak, hogy a busz tényleg innen fog indulni, a tér túloldalán pedig van egy Warsawa nevű borbár, ott lehet jegyet venni, ott biztosan tudnak segíteni. A szervezettségre jellemző, hogy a báron kívülről sehol nem volt feltűntetve, hogy ez egyben a Georgian Bus pultja is, azaz aki nem volt előtte a turistainfóban, az szopott. Vagy megvette 22 lariért a jegyet a sofőrtől. 20 helyett. Na mindegy, bementem a bárba, beszédbe elegyedtem a fiatal csajszival. Kábé öt percig beszéltünk el egymás mellett. Elöször nem értette, hogy nekem online booking ticketem van (szerintem még csak nem is hallott róla, hogy ilyen létezik) később pedig nem akart adni jegyet, csak ha kifizetem. Végül addig erősködtem, amíg felhívta a központot, megbeszélték a problémát, majd azt mondta, hogy nem kell jegy, a sofőr már ki van képezve, hogy elfogadja az én ticketemet is. Hiszem, ha látom – morogtam, de többet nem tudtam tenni.

Ja, még az árakhoz. Miközben beszélgettünk, azért meglestem az ártáblát. Egy deci bor, minden fajtából 7 lari volt. Azaz egy ezres. Mondom, egy deci. És még csak nem is különleges borok voltak, láttam az üvegeket, ilyesmiket vettünk mi is a boltban, 10 lari körül. Egy üveggel. Szóval lesajnálhatsz, kinevethetsz minket a pillepalackos technika miatt, de ebben a városban ez volt az egyedüli racionális megoldás.

Visszasétáltam a padhoz. Üldögéltünk. Délután ötkor lesétáltunk a parkolóhoz. Állt is ott egy kisbusz, többen már köré is csoportosultak, de végül fél hat körül befutott az igazi. Bepakoltunk, beültünk. A sofőr csak közvetlenül indulás előtt ellenőrizte a jegyeket, akinek nem volt, az pengetett. Én higgadtan odaadtam neki a kinyomtatott foglalást, meg biztonság kedvéért a kinyomtatott számlát is, ránézett, eltette. Ment tovább.
– Ennyi – fordultam Nejhez – Most már az isten sem ment meg minket attól, hogy hazarepüljünk.

Hozzáteszem, ilyen sokszor még sohasem kellett fegyverként forgatnom kinyomtatott papírokat. Az európai utakon elszoktam tőle, sokszor már ki sem nyomtattam. Szerencsére itt valahogy megéreztem, hogy kelleni fognak.

Érdekességként megjegyzem, hogy az út Mtskheta mellett vezetett el, azaz ha máshogy nem is, de a buszból láttuk a települést, láttuk a katedrálist is, na meg láttuk a hegy tetején lévő templomot. Aztán hamar besötétedett és már csak a sofőr életveszélyes előzései jelentették az egyetlen látnivalót. Ja, ugyanaz a sofőr volt, ugyanúgy egy jó nőt ültetett maga mellé, ugyanúgy bagózott és hasonló zenét szolgáltatott. Most éppen orosz tánczene volt soron, egészen biztos vagyok benne, hogy volt Alla Pugacsova is.

Félúton pihenő egy országúti kiscsárdánál a hegyekben. Én már összeszorított lábakkal vártam. A busz még mozgott, amikor már feltéptem az ajtót. A klotyi előtt üldögélt egy öregasszony, szemmel láthatóan pénzt kellett neki adni, de fogalmam sem volt, hogy mennyit. Belemarkoltam a zsebembe, adtam neki egy csomó aprót, valószínűleg elég lett, mert nem kiabált. Odabent… hát igen. A keleti környékre jellemző cső a földbe, csak éppen a ráállós porcelán fele hiányzott, ott tátongott alatta a sötét, büdös gödör. Engem még nem is zavart a dolog, a fiúk praktikusabban vannak összerakva, de belegondoltam, utánam Nejnek mit kell majd itt ügyeskednie…
Hát, többet. A nénikén ő is zsebbemarkolós technikával hámozta át magát, bement… majd elment az áram. De mindenhol. A kocsma részen nem is volt gond, gyorsan gyertyákat gyújtottak, de hogy Nej hogyan érezhette magát azon a klotyin, az üreg mellett… bele sem merek gondolni.
Mivel időnk volt, aprónk is maradt, vettem egy sörnek kinéző dobozos valamit (grúz betűk), örömmel konstatáltam, hogy tényleg az is volt benne, megittam. Ennek köszönhetően hoztam haza egy újabb élményt: mind a repülőtéren, mind a repülőgépen, mind itthon két napig futva jártam vécére. Sokszor.

Repülőtér. Az itiner azt írta róla, hogy very basic. Valójában nagyon örülnék neki, ha az európai repterek csak fele ennyire kényelmesek lennének. Nem viccelek: rengeteg fekvőmatrac (ilyen műbőr bevonatú tornamatrac-szerűség) volt beépítve ülőhelyek helyett. Az emberek kényelmesen elheveredtek, bóbiskoltak, olvasgattak. Fekve. Habár már elég sok utas gyűlt össze, de Nejjel simán találtunk még két üres matracot. Hawai.
Egy ideig olvasgattam, majd megint elkezdtem aggódni. Miért áll olyan sok ember a checkin pult előtt? Mi lennénk az egyedüliek, akik mindezt elintézték online? Nem valószínű. Elsétáltam és láttam, hogy a sorban állók között sok embernél van házilag nyomtatott boarding pass. Hát, jó. Szóltam Nejnek, beálltunk. Csomagmérlegelés, útlevélellenőrzés, ravasz keresztkérdések után (folyadék van?) megkaptuk az igazi boarding pass-t és a matricát a csomagra. Közben kinyitott a security, átmentünk. Bent már nem voltak ágyak, volt viszont duty free shop. Méghozzá ilyen kései órában is nyitva, aminek nagyon örültem, mert akkor tudunk hozni haza a kölyköknek is csacsát meg fehér bort. Árcédula? Nem vészes, 10-20%-kkal drágább csak, mint a bolt. Már mentem volna fizetni, amikor gyanút fogtam. Újabb ellenőrzés. Hoppá, ez nem lari, ez euró. A francba. Így viszont már nem működik: a boltban 1400 forintos bor itt 4300. Annyiért már otthon is kapok jó bort. Kapják be.

A többi már gyorsan ment, beállt a repülőgép, felszálltunk, leszállt a repülőgép, kiszálltunk, a 900-as éjszakai buszt nekünk találták ki, hajnalban már mindenki aludt. Reggel mentem volna a teraszra, akkor láttam, hogy amíg nem voltunk itthon, jó buli lehetett, mert valaki letörte a kilincset. Remek. Kivittem Grúziába a vizes problémáimat, hazahoztam cserébe a kilincses problémákat.

Még a repülőtéren kérdezte Nej, hogy milyennek éreztem az utat. Nehéz kérdés. Végülis ez egy házassági évfordulós ajándék volt, nem szidhattam, de hazudni sem akartam. A város maga érdekes volt és akadtak benne szép és hangulatos helyek. A négy nap egyértelműen sok rá, két nap alatt bőven bejárható a belváros, a külváros meg nem játszik. Annak a csajnak volt igaza, aki Tbilisziben csak kiszállt a buszból és már húzott is fel hátizsákkal a hegyekbe, meg sorolta, hogy mely vidéki településeket tervezi felkeresni. Ott még valószínűleg megvan az, aminek Tbiliszi belvárosában nyomát sem találtuk: elfogadható árak, kedves emberek. Ehelyett legtöbbször mogorva kiszolgálást kaptunk, horribilis árakkal, átvágási kísérletekkel. Szégyenszemre a drága nyugati városokban használatos csóró életviteli technikákat kellett alkalmaznunk, úgy, hogy étterembe már be sem mertünk menni.
Ami feltétlenül jó, az a belvárosi csavargás és persze a borkultúra meg a hozzá kapcsolódó dolgok – habár itt is meg kell válogatni, hol próbálkozik az ember. Legolcsóbban a bevásárlóközpontokban lehet borhoz jutni, de ez némileg zsákbamacska, jók még az óváros belsejében (nem a szélén!) lévő borboltok, ahol ugyan pár larival drágább, de az eladók tudnak angolul és meg lehet beszélni velük az igényeket. De étteremben, bárban már nem érdemes próbálkozni. Online sem: a felkészülés során találtam online grúz borboltot, a számok nagyjából jók is voltak, de később vettem észre, hogy ott meg fontban számoltak.
Mondjuk, annyira nem panaszkodok, bevezető áron 32e forint volt kettőnknek a repülőjegy, plusz 10e a busz, szóval 42e forintból kijött a közlekedés, a szállás ugyan annyira nem volt olcsó (mindennel együtt $80/nap), de lecsekkoltam a booking.com-ot és ez az ár az apartmanoknál a középmezőnyben volt. Összességében 100e forintból kijött az utazás és a szállás, kajálni boltból kajáltunk, az ugyanannyi lett volna itthon is. Szóval nem rossz, de azt is látni kell, hogy ennyi pénzből Nyugat-Európában is ki lehetett volna hozni sok helyen egy négynapos kétfős kirándulást.

Hogy visszamennék-e? A kisvárosokat, a vidéket, a nemzeti parkokat szívesen becsavarognám. De ha Tbiliszibe kellene mennem, akkor televásárolnám boltból a hűtőt borokkal és sajtokkal, utána ki sem dugnám az orromat az utcára. A látnivalókat már láttam, a többi meg nem kellemes. (illetve ami még megfontolandó, tovább utazni Jerevánba.)

Utóirat

Már itthon rendezgettem az anyagokat, amikor kaptam egy automatikus levelet az only-apartments-től, hogy segítsem a minőségbiztosítási folyamataikat és értékeljem a szállást. Nem válaszoltam rá. Nem sokkal később kaptam egy másikat, hogy na, léccilécci.
Nehéz volt megállni, de erre sem reagáltam. Pedig már kint annyira fortyogott bennem a felháborodás, hogy legszívesebben beleszálltam volna az eredeti levelezésbe. Hogy megvédjem magamat és a reputációmat. Hogy jelezzem, nem arról volt szó, hogy nem akartam fizetni: a teljes összeget odaadtam nekik az első napon, csak miután jeleztem, hogy kérek belőle vissza, akkor kaptam vissza az egészet, hogy ezt még tisztázni kell. Hogy csak arról van szó, hogy nem voltam meggyőzödve arról, hogy jogos a követelésük. Hogy rosszindulató rágalom az 50%. Hogy részemről teljesen jóindulatú és konstruktív volt a hozzáállás, míg a másik oldalról sorra kaptuk a pofonokat.
Szóval legszívesebben mindezt megírtam volna, de a szituáció volt annyira bonyolult, hogy láttam, borzasztó nehéz lenne elmagyarázni és Iliáék nyilván bedobnának mindent, hogy még érthetetlenebb legyen, ráadásul emlékeztem rá, hogy amikor kezdő apaként a kölykök bonyolult ügyekben kényszerítettek arra, hogy döntőbíró legyek, az lett a vége, hogy komplikált nyomozás helyett mind a kettőt leszidtam és magamban is úgy könyveltem le, hogy tutira mind a ketten hibásak. Szóval végül hagytam a fenébe az egészet. Tudni kell elengedni dolgokat, még akkor is, ha utána keserű marad a szám íze.

Linkek:

8 Comments

  1. Ismét szeretném megköszönni, hogy világjáró(k) vagy(tok).

    Rengeteg hasznos, érdekes útleírást, élménybeszámolót írsz, mindet imádom!

    A fényképeket is szeretem, vannak köztük amiket a kedvenceim közé is be szoktam tenni.

    További erőt és egészséget kívánok a rád, rátok váró utazásokhoz.

  2. Köszönöm, rajtunk nem múlik, ha csak lehet, megyünk.

  3. Proxy mar mindent leirt, amit en is szerettem volna mondani. Igy csak sok tovabbi jo utat kivanok nektek. :-)

  4. megint: remekül megírt, informatív (simán elég az ebben megtalálható infóhegy ha valaki odakészül), stílusos, és nagyon-nagyon vicces, szórakoztató beszámoló-sorozat lett, köszönjük szépen! :)

    más kérdés, hogy a bennem meglévő vágy az odajutásra újra csappant, ahogy az utóbbi időben több hasonló kifutású vélemény hatására ez már megindult.

    talán a vidék valóban más..talán.

  5. Köszi. Már nem tudom, hol – a felkészülés során elolvastam egy csomó írást és nem mindegyiknek mentettem le az elérését – szóval olvastam, hogy a grúz kormány kifejezetten bátorítja a tbiliszi kereskedőket, hogy ne legyenek nyulak, árazzanak bátran, semmivel sem rosszabbak sem ők, sem a város, mint bármelyik európai turista desztináció. Nos, úgy tűnik, egy kicsit átestek a ló túloldalára. (De az is lehet, hogy sok a gazdag orosz turista és azokra méreteznek.)

  6. valóban nem alábbvalóak, persze, de azért a kereslet/kínálat törvényszerűségeit nem ártana észben tartani-dehát ők tudják.

    tényleg érdekes lehet, vajon mi lehet vidéken.

  7. Szerintem meg leng a merleg, most folyik a kitapasztalas, mi az, amit a turistak meg megvesznek, es mi az a pont, ahol mar megalljt parancsolnak. Ez hosszu ido is tud lenni…

  8. Nagyon jó leírás, köszi!
    Úgy látszik jópáran megindultak az olcsó Wizz jegyek miatt :)
    http://www.origo.hu/utazas/europa/20141019-gruzia-kihagyhatatlan-elmeny.html

Leave a Reply to JoeP Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading