2014.10.10; péntek
Mtskheta. Vagy mégsem.

Reggel vetettünk számot a készlettel. Még van borunk. Bőven. Újabb boros reggeli.

From Tbiliszi 2014

Sőt. Jöhet a toszkán modell: pillepalackba töltöttem bort, és ahogy az átlagos turisták az ásványvizet, úgy vittük magunkkal a fehér bort. (Mondjuk, jobban belegondolva, nem tudom, miből feltételezem, hogy az átlagos turisták vizet hordoznak. A színe alapján lehetne vodka is.)

From Tbiliszi 2014

A mai program Mtskheta. Ez volt a legbillegősebb. Először felírtam a listára, aztán lehúztam, majd csak az utolsó napos átvariálásnál került vissza. Mtskheta egy kisváros, Tbiliszitől 30 kilométernyire északra. A középkorban 5-600 éven keresztül ez volt Grúzia fővárosa. A műemlékváros nagyon picike, de egyben szép is. Úgy tudom, része a Világörökségnek. Van egy XI. századi katedrálisa, van egy kolostora, meg pár tucat régi háza, szép a táj… aztán ennyi. Van még egy nagyon ősi, nagyon szent templom a közeli hegy tetején, de oda nem egyszerű a feljutás, mondhatni felejtős. Katedrális, öreg ház van Tbilisziben is, ez még nem mozgatott meg bennem semmit. Viszont a kijutás olcsó (busszal 1 lari/fő/út, gyk ingyen), nekünk éppen felszabadult egy fél napunk, szóval miért ne?
Hát, például a kijutás bonyolultsága miatt.
Tbilisziben van három buszpályaudvar: Didube, Ortachala és a főpályaudvar. A buszok mindenhonnan indulnak mindenhová. Mi, már csak az eddigi ismereteink alapján is Didubét választottuk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a főpályaudvar is a Didube kerületben van, szóval az őskáosz bugyraiban kellett megkeresnünk valamelyik buszpályaudvart, majd azon egy konkrét buszt. Háát…
Na, pont ezért választottam ki ezt az utat. Láttunk már öt darab XI. századi katedrálist, nem hozott lázba egy hatodik. Az óváros sem. De az utazásnak volt kalandértéke, az már igen. (Ezért nem is mentünk taxival. A 40 lari sem vágott volna földhöz, de pont a lényeget vette volna el az élményből.)

Ja, a cuccolás. A tegnap esti élmény után biztonsági intézkedéseket vezettünk be. Mivel nem jött válasz a levelemre és a bizalomnak már a szikrája is elfogyott, emiatt úgy döntöttünk, hogy a kritikus dolgainkat inkább visszük magunkkal. Nehogy, amíg nem vagyunk itthon, túszként begyűjtsék ezeket. Azaz vittük magunkkal a tableteket, a mobiltelefonokat, a mágikus dossziét, benne a beszállókártyáinkkal, meg a buszjegyünkkel. Gyakorlatilag néhány póló, meg a szennyes maradt a lakásban. Legyenek boldogok vele.

Didubébe busszal mentünk ki, már rutinból. Nekem közben volt egy tippem, hol lehetne még esetleg a korábban nem talált food market, találtunk is valamit, ami akár lehetett volna… de szinte teljesen kihalt volt a placc. Igaz, az a néhány kofa, aki volt, viszont pont olyasmit árult, amikre mi gondoltunk.
– Lehet, hogy ma nincs piacnap? – vetette fel Nej.
– Itt? – néztem nagyot – Az egész kerületben folyamatosan piac van, minden nap. Ahol ekkora az igény, miért pont a hivatalos piac ne lenne nyitva minden nap?
De mindegy, most sem lett meg. Felsétáltunk arra a térre, ahol korábban sok buszt láttunk. Ez volt a főpályaudvar. Nagyon sok kicsi busszal. Mindegyiken grúz betűk. Kizárólagosan.
Ez nem lesz könnyű. Először is, össze kellene rakni, hogyan írják grúzul a Mtskheta nevet. Hoppá, pont itt van a tablet. Még a felkészülés során találtam egy 30 oldalas pdf zsebkönyvet Tbilisziről, abban benne volt, hogyan írják. Hurrá. Memorizáltuk. Körbejártuk az 50-60 megállót, egyenként megnéztük a buszok tábláit. Semmi. Jó, fogjunk nyelvet. Komolyan, nem bonyolítottam túl a szöveget. Ennyit kérdeztem az emberektől: Mtskheta, busz? A legkomplexebb válasz az volt, hogy nye ponyimáju. Próbáltunk még valami információs irodát vagy bódét keresni, de semmi. Az egész tér boldog szervezetlenségben úszott. Ennyi. Leforrázva visszafordultunk. A GPS-ben egy véletlen belenagyításnál azt láttam egy épületre írva, hogy Central Bazar, gondoltuk, azt még megnézzük. De ez sem a mi piacunk volt, pedig az árkádok alatt a levágott disznófejek egy pillanatra reménnyel töltöttek el. Végül vettünk egy helyen grúz teát, egy másikon vagy 50 csurcsillát (nagy a család), és a nap legnagyobb sikerét, egy faék egyszerűségű dugóhúzót, 1,5 lariért. Innen kimentünk a már ismerős parkba a stadion mellé. Legalább ücsörögjünk egy jót, a két napi esős, szürke idő után a végre előbújó napsütésben.
Nem volt üres pad.
Aztán találtunk egyet, ahová még elfértünk.
– Figyelj, üljünk le amellé a csöves mellé! – mutattam rá egy távoli alakra.
Nos, közelről kiderült, hogy egy normálisan öltözött fiatalemberről volt szó, aki éppen a tabletjét nyomkodta. Leültünk, elővettük a papírba csomagolt csurcsillákat, nekiálltunk falatozni, időnként meghúztuk a pillepalackos bort, én rá is gyújtottam. A hapi meg egy idő után elment. Gondolom, nem csipázza a hajléktalanokat.
Mi mindenesetre jól éreztük magunkat, dacára annak, hogy tkp nem történt semmi. Azon kívül, hogy sütött nap, a park elviselhetően nézett ki, ettünk és ittunk és éppen jól éreztük magunkat.

Aztán elindultunk haza, busszal. Otthon bontottunk is egyből egy üveg bort (végre dugóhúzóval), vágtam hozzá egy kis sajtot, isteni volt. Lepakoltuk a kajákat és mivel még rengeteg időnk volt, mentünk egy kört az óvárosban. Pillepalack included.
Sioni katedrális. A koporsó helyén esküvői pár.
Aztán valahogy megint a kedvenc terünkön lyukadtunk ki. Ez egy árnyas, hangulatos kicsi park az óváros közepén, padokkal… és dominózó nyugdíjasokkal. De ne olyan békés, mosolygós embereket képzelj el, ezek az emberek itt életre-halálra dominóztak. Ki volt rakva az abakusz az asztalra, azon vezették az állást. Egy-egy lépés előtt perceket gondolkoztak, majd úgy vágták ki az esedékes dominót, hogy beleremegett az asztal. Nem is bírtam magammal, beálltam az asztal mellé kibicelni. Végignéztem két menetet, elismerően bőlogattam, majd megkérdeztem tőlük, fényképezhetek-e.

From Tbiliszi 2014

Innen hazasétáltunk. Útközben még beléptünk a GTC-be. Kenyér, vaj, saláták. Meg bor.
– Hülye vagy? – nézett rám Nej – Egész nap azon küzdünk, hogyan bírjuk meginni azt a rengeteg bort a hűtőből. Te meg még veszel?
– Kiszámoltam – jegyeztem meg szárazon – Ennyi még kell. El fog fogyni.

Útvonal: Busz keresése a Didube városrészben, illetve az óváros

Vacsora, a szokásos kivitelben. Öt óra körül fejeztük be. Beültem a bőrfotelbe, hogy akkor most relaxálok és készülök a pénz átadására. A relaxáció olyan jól sikerült, hogy háromnegyed hatkor ébredtem fel. Gyorsan bedobtam a zsebembe a pénztárcámat, a GPS-t, meg egy doboz szivart, Nejnek a lelkére kötöttem, hogy csak akkor húzza el a riglit, ha teljesen biztos benne, hogy én vagyok, majd lementem. A liftajtó a megszokott traktorhanggal nyitódott, egyáltalán nem volt tekintettel arra, mennyire vagyok ideges. Lent leültem valami kávára, rágyújtottam és bekapcsoltam a GPS-t. Tudom, valószínűleg ilyesmire nem kerül sor, de ez az utolsó nap estéje és ha nem tudunk megegyezni és neadjisten elvinnének valahová, tudjam, hol vagyok. Vártam. Negyed hétkor rájuk csörögtem.
– Helló Ilia. Én itt vagyok. És te hol?
– Tíz perc múlva ott leszek.
Hét óra körül érkeztek meg, az apjával.
– Helló.
– Helló.
– Itt van a pénz. 210 dollár.
Surr-surr. Számolás.
– Oké. Van valami egyéb probléma?
– Ja, a víz. Sok helyen nem lehet elzárni. A fürdőszobában csak a főcsappal tudunk manipulálni.
– Hmm. Apám felmegy és megjavítja.
– Istenments. Együtt tudunk élni vele.
– Hát, rendben. Helló.
– Helló.

És ennyi. Felmentem. Nejen láttam, hogy ugyanazok a gondolatok, melyek a találkozó előtt bennem felmerültek, őt sem kerülték el. Csak ő már el is könyvelte, hogy ezek tényleg elvittek valahová. Töltöttem egy pohár bort és először, amióta itt vagyok, gondtalanul terültem el a fotelben. Az utolsó esténken.
– Menjünk be a városba, csavarogjunk egyet!
– Oké, sötétben még úgy sem láttuk.

Túl bonyolult útvonalat nem választottunk. Ilyenkor úgyis az a lényeg, hogy a napközben már megszokott környezetre éjjel is rá tudjunk csodálkozni.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Szabadság tér, improvizáció az óvárosban, Sioni katedrális, gyalogos híd, Európa park. Hátha lesz péntek este műsor a szökőkútnál. Nem volt. De így is leülepedtünk az egyik padnál, mint az iszap, és néztük körben a tájat. Ugye ez az a pozíció, ahonnan egyszerre látsz mindent, ami fontos. Beszélgettünk, bort kortyoltunk, szivar, közben a táj szépségének abszorbeálása.

Útvonal: Esti séta.

Hazafelé még vettünk reggelre ásványvizet (Nej puhul), aztán otthon újra kipróbáltam a csodaszerzeményt, az új dugóhúzót.
Beletört a dugóba.
Döbbenten néztem rá. Direkt ezt az üveget hagytam az utolsó éjszakára, ez volt a legfinomabb kvevri. A szokásos lefelé szűkülő, hosszú nyakkal. Amelybe még akkor is csak hosszas, pokoli erőfeszítésekkel tudtam betolni a dugót, amikor az szabadon összenyomható volt. Most meg ott van beletekerve egy vastag és kihúzhatatlan fémspirál. De ez akkor is az utolsó éjszaka és akkor is a legfinomabb kvevri.
Engedjük ki a magunkban rejtőzködő McGyvert.
Nej az egyetlen értelmes késsel (a másik rögtön a második napon eltört) nekiállt faragni a dugót. Nem volt könnyű feladat, az üvegnek szűk volt a nyaka, a dugóhúzó maradéka meg nagyon útban volt, de azért csak sikerült neki vagy másfél centi hosszan lefaragnia a dugót. Csakhogy még maradt vagy három centi. Na, ekkor jöttem én és a nyers erő.
Nem jutottunk semmire. A kanalak és villák gyanúsan meghajoltak, de a dugó nem mozdult.
– Hoppá – csaptam a fejemre – A kilincs!
– Melyik?
– Amelyik nincs! A teraszajtón!
És tényleg. Az egyik ajtóból simán ki lehetett szedni a kilincset (mit kiszedni… állandóan kiesett) és az a derékszögű vas pont olyan erős, pont olyan formájú volt, hogy immár tudtam érvényesíteni a fizikai erőfölényemet. A dugó megindult. És már csak fél centi hiányzott, de a legszűkebb részen beragadt, a kilincs vasa pedig rövid volt, már nem ért le addig.
– Itt már csak a villa segíthet – töröltem le a homlokomról a verítéket.
– De az eddig sem segített.
– Tudom. De odáig már csak az ér le. Más nem.
Nem részletezem. Húsz perc alatt, egy csomószor erőt gyűjtve, egy csomószor nekiveselkedve, milliméterről milliméterre, de egyszer csak sikerült betolni a dugót.
Megszenvedtünk érte, de megérte.

Immár frusztrációmentesen, stresszmentesen, kisimult arccal feküdtünk le aludni.
Jól betakarózva, persze, hiszen a teraszajtók… de ezt ugye már tudjuk.