Tbiliszi 03/05

2014.10.09; csütörtök
Óváros

Nem kapkodtunk a reggeli készülődéssel. Elméletileg ma fog hívni Ilia a fizetés ügyében, feltehetően van annyi esze, hogy vagy reggel csörget, vagy este.

Alapos reggeli, Nejt sikerült rávennem, hogy ne vacakoljon a tejjel, a bor is tökéletes reggeli ital.

A mai cél a cipőtalpak simára koptatása volt. Tulajdonképpen egy nap alatt terveztük begyalogolni Tbiliszi összes látnivalóját. A település ilyen szempontból szerencsés, a látnivalók meglehetősen szűk helyre zsúfolódtak össze. De tényleg, ez egy nagyon furcsa város: olyan, mint egy csokornyakkendő. A központban a Kura folyó mindkét partján viszonylag nagy hegyek vannak, ezekre nem terjeszkedett fel a város. Ott vannak a katedrálisok, ott van az erőd, az elnöki palota és mindkét oldalon az óváros…. majd párszáz méterre már legelők, erdők. Északra és délre viszont hosszan elnyúlik, háromszög alakban kiszélesedve. Mondjuk ezeken a helyeken már inkább új részek, orosz tipusú lakótelepek találhatók, nem turistás vidékek. Kicsinek nem kicsi a város, 1,3 millió lakossal semmiképpen sem nevezhető annak, különösen úgy, hogy Grúzia egy 4,5 milliós ország.

Útvonal: Óvárosi csavargás

Lesétáltunk a Szabadság térig, aztán belevetettük magunkat az óvárosba. A hangulat egyből megjött. A házak állaga pár méter alatt rohamosan leromlott, az egyik utcából pedig pár bácsika tántorgott ki, egymásba ölelkezve, mit mondjak, nem nagyon lehettek már szomjasak, majd hangosan énekelni kezdtek és csak nagy sokára ismertem rá a dalra. Utána viszont egész nap nem bírtam kiverni a fejemből a dallamot.

Sétáltunk, sétáltunk… és nekem két dolog jutott eszembe. Az egyik a Romlás Virágai kötet, a másik pedig egy város: Odessza. (Pontosabban az Odessza utánérzés már a tegnapi séta során megjött, ahogy be-benézegettünk az Aghmashenebeli sugárút romosabb részén a kapualjakba.)

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A képek ne vezessenek félre: nem csak ilyen, romjaikban is gyönyörű házakat láttunk, hanem voltak ronda épületek is. A szegénység nem jelent kötelezően romantikát.
Az óváros más részeit viszont felfuttatták: az Ancsiszkáti katedrális és a Sioni templom közötti út már műromos volt, értem ez alatt, hogy frissen renovált, felújított, de azért hangulatában a régihez illeszkedni igyekező épületek, utcák kötötték össze a két templomot.

From Tbiliszi 2014

A Kote Afkhazi, az óváros főutcája pedig teljesen nagyvárosias volt, macskaköves, fás, hangulatos út, kevés öreg házzal, sok üzlettel (borboltok tömege), utcai árussal.

From Tbiliszi 2014

De most még csak az Ancsiszkáti katedrálisnál járunk. Amikor azt mondom, hogy katedrális, ne a kölni dóm méreteivel vetélkedő templomokat képzelj el. Ezek borzasztóan öreg, következésképpen kifejezetten kicsi katedrálisok. Akkoriban ez volt a normális méret. Az Ancsiszkáti is illeszkedett a sorba. Kicsi, már-már karikatúraszerű ikonosztázzal, sötét belsővel, képeket csókolgató öregasszonyokkal.
Innen a Sioni templomhoz mentünk. Hasonló méret, de itt már szemmel láthatóan a környezet is a templomhoz tartozott, azaz a komplexum összességében már elég nagy volt.

From Tbiliszi 2014

A templom belülről hasonló, kicsi, sötét, sok bóklászó ember, kevés turista. A templom közepén koporsóban feküdt egy viasz szobor, gondoltam, valami korai szent lehetett.
– Micsoda hatásvadászat – csóváltam a fejemet. Iderakják, aztán még a kifolyt vérét is ráfestik a szája szélére, meg a lehunyt szeme alá. Körbesétáltam a koporsót, és a túloldalon megláttam egy fényképet. A nőt ábrázolta. Fiatal korában. Mai ruhában. Bakker… ez egy igazi hulla. Ide ravatalozták fel, ebbe az ősi templomba. Nem győztem áldani a reflexeimet, hogy nem kezdtem el korábban automatikusan fényképezni. A rokonsága körében. Nem is maradtam sokáig a templomban, kisétáltam a főbejáraton és igen, ott várakozott a halottas autó. Finom.

From Tbiliszi 2014

Nem mondanám, hogy a látvány összetört, de azért nyomot hagyott bennem. A sors furcsa fintoraként egy nappal később meg esküvőt láttunk ugyanitt, szóval az élet köszöni szépen, megy a maga útján. De azért egy-két napig még elég nyomasztó dolgokról beszélgettünk Nejjel. Valahogy mindig eszembe jutott az a fehér ruhás, töpörödött öregasszony, ahogy még halálában is mosolygott és mellette a fénykép, melyen látszott, hogy milyen életvidám, szép, nagyvilági nő volt valamikor.

From Tbiliszi 2014

Innen átváltottunk a modern korba. Abszolút a város központjában leraktak egy impozáns gyalogoshidat, a folyó túloldalán pedig elkezdtek kialakítani egy teljesen modern parkot. Ez az Európa park. Még nincs teljesen készen, de már most is igazi kikapcsolódást nyújtó hely. Teljesen sík, még a fák sem nőttek meg igazán, tele van zavarbaejtő modern formákkal… de nem ez a lényeg.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Hanem az, hogy innen a belváros összes kiemelkedő templomát, erődjét, palotáját és szobrát látni lehet, ha lassan körbefordulunk. Mint egy finálé a színházban, amikor a darab végén mindenki kijön a színpadra. A sziklafal alatt volt egy nagy szőkőkút, amellett ültünk le egy asztalhoz, gyönyörködni a látványban. Éppen megjegyeztem Nejnek, hogy ez nem lehet kispályás szökőkút, hiszen tele volt álló és forgő csövekkel, na meg látszottak a víz alatt a színes reflektorok is, amikor váratlanul beindították. Hétköznap. Délben. Néztük, nézegettük és akkor még nem gondoltuk, hogy lesznek ilyen szellemkastélyos élményeink később is.
A sziklafalon folytattuk az utunkat. Nem mászva, nyilván, hanem a lépcsőn. Bár mehettünk volna mászva is, ugyanis a lépcső melletti falból mászófalat csináltak. Újabb piros pont. Nálunk azért biztosan nem raktak volna nyilvános parkba ilyen meredek mászófalat, csak úgy, közhasználatra, minden biztosítás nélkül.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A dombon csavarogtunk egy kicsit az aviabari óvárosban, úgy intézve, hogy az elnöki palota mellett lyukadjunk ki. Gondoltam, lesz ott valami dísztér, vagy hasonló. Nos, nem volt. Magas, igénytelen deszkakerítés, az volt. Meg bentebb még magasabb hálók.

Az itteni köztársasági elnökök nem nagyon bíznak a népükben.

Külön érdekesség volt, hogy az óváros leglepusztultabb, legromosabb épületei pont a palota mellett álltak. Elég érdekes kontrasztot adtak.

From Tbiliszi 2014

Innen már csak párszáz méterre volt a legnagyobb grúz templom, a Tsminda Sameba katedrális. Nem nehéz megtalálni, fent van egy dombon, jó magas épület is, mindenhonnan látható. Pont szerencsénk volt, elkaptunk egy esküvőt.

From Tbiliszi 2014

Mondanom sem kell, nekem egyből a másik templom jutott eszembe, a ravatallal. Ez is egy kontraszt volt.

From Tbiliszi 2014

A templom egyébként csalódás. Hatalmas méretek és szinte üres. De nem úgy, mint egy firenzei templom, amely ürességében is magasztos, nem, ez olyan volt, mint egy festésre előkészített lakás. Vallási aurát tekintve a ma látott két kicsi templom több nagyságrenddel körözte le.

From Tbiliszi 2014

Maga az esküvő sem volt meghitt. A pár és a koszorúslányok/fiúk megszeppenve álltak a hatalmas tér közepén, előttük egy pópa motyogott valamit a szakálla alatt, de semmit nem lehetett hallani, pedig a fényképezőgépet kihasználva eléggé közel álltam. Nem, annyira nem, mert bennem még van jólneveltség. A többi fényképészben már nem volt, gyakorlatilag beledugták az objektíveket a pár orrába. Nem, nem hülyéskedek. Volt egy pillanat, amikor a pópa elfordult valamiért és nem tudott visszamenni a párhoz, mert a fényképészek közéjük nyomultak. Szegény nyomorult csak ott tipegett, motyogott és próbált visszafurakodni az ifjú párhoz.

From Tbiliszi 2014

Visszafelé szintén az aviabari óvároson keresztül mentünk le, de egy másik úton. Teljesen véletlenül futottunk bele egy autentikus piacba. Szűk volt, zsúfolt, koszos és büdös. Igazából nem is piac volt, hanem egy meredek macskaköves út két oldalára kirakott deszkapultok hosszú sora. Az úton még csorogtak lefelé a délelőtti eső okozta patakocskák, kerülgetni kellett rendesen a tócsákat. Egy mercis nem így gondolta, ezerrel bedöngetett a tömeg közepébe, az emberek és a tócsák egyszerre fröccsentek szét. A kofák kiabálása alapján azt hiszem, ezt a pacákot is simán meglincselték volna, ha megáll a közelben. Mondjuk engem nem zavart a dolog, ugyanaz a cucc volt rajtam, amelyikben Izlandon a vízesések alá is bemászkáltam, de Nej farmere elég komoly sebeket kapott.

From Tbiliszi 2014

Innen a Metekhi templomhoz sétáltunk le. Ez egy igen látványos templom, a Kura folyó egy részen magára talált és meredek sziklafalat növesztett maga mellé. A templomot pedig odaépítették, pont a sziklafal szélére, nyomatékképpen pedig odaállították a Tbiliszit megalapító Vakhtang Gorgasali király lovasszobrát.
Itt is esküvő volt, de ez a pár már ravaszabban járt el, lezáratták a templomot. Nem is mentünk be. Most mondd, csak egy újabb XI. századbéli minikatedrális. (Nyugi, csak elhalasztottuk.)

From Tbiliszi 2014

Visszamentünk az óvárosba, majd kapaszkodás. Jött a Narikala erőd, pontosabban mi mentünk fel hozzá.

From Tbiliszi 2014

Maga az erőd eléggé romos, nem is nagyon lehet benne mászkálni, meg kellett elégednünk a Szent György katedrálissal. Igen, egy újabb XI. századi pici kocka, kupolával. Belül ez is sötét volt, tele ikonokkal. Bármennyire is fura, de ezeket a templomokat közelebb éreztem az Istenhez, pontosabban ahhoz a félelemhez, ahogy az emberek a külvilág dolgainak megértésében keresték a transzcendentálist és egyáltalán, reménykedtek benne, hogy van. A későbbi templomok már inkább erőfitogtatások.

A hegy gerincén mentünk tovább. Van itt egy túraút is, ami annak fényében némileg meghökkentő, hogy még abszolút bent vagyunk a belvárosban. De ugye már írtam, hogy itt nagyon keskeny a város.

From Tbiliszi 2014

Nem sokkal messzebb található egy újabb kiemelkedő látványosság: Grúzia Anyácska szobra. Igen, kiemelkedő, ugyanis ezt a hatalmasra nőtt szobrot is mindenhonnan látni Tbillisziből.
Útközben elmentünk egy tábla mellett, mely a Botanikus Kert felé mutatott. Nej csodálkozva nézett, mert a kert tervben volt, csak éppen nem mára.
– Nyugi – hűtöttem le – Ez a tábla csak kamu. A kert piszok messze van, és nem is így fogjuk megközelíteni, hanem a másik oldalról, busszal.
A túraúton indultunk vissza a városba, a Betlehem templom felé. Nagyjából ekkor csörgött ránk Ilia, hogy jönne a pénzért, de lehűtöttem, miszerint irgalmatlanul nem vagyunk otthon, jöjjön inkább este nyolcra. Nyögött valamit, én beleegyezésnek vettem. Túl sokat nem foglalkoztam vele, mert már a templomnál voltunk.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

És ez egy nagyon hangulatos templom. Oké, a klasszikus forma, kicsi, négyzet alaprajz, kupola, belül sötét, és ikonok, de ez itt, a házak közé bezsúfolva, egy meredek domboldalon, Grúzia Anyácska lábainál, egy kicsi, de hangulatos kert közepén… nos, hangulatos volt.

From Tbiliszi 2014

A templomok világából vissza a földre, a meredek domboldalon le az óvárosba. Címre mentünk, kijegyzeteltem egy remek borkóstoló/borbolt címét. Egy bizonyos borblogger írt anno az itteni élményeiről és nagyon dícsért egy külső óvárosbéli boltot, bizonyos Vino Underground nevűt. Én pedig még itthon elhatároztam, hogy inni fogok kvevrit, mégpedig megbízható helyen vásárolt kvevrit, kerül, amibe kerül.

Ja, mi is az a kvevri?

A bor, ahogy valamikor ismertük. A bor, ahogy ma már nem ismerjük. Azaz az a fajta bor, melyet sok ezer évvel ezelőtt, még bőven Európa megszületése előtt készítettek. A technológia teljesen más volt, fahordó helyett homokba ásott cserépedényekkel játszottak. Akit érdekel a módszer, annak javaslom látogasson el erre az oldalra, van magyar nyelvű verziója is. (Ha valakinek sikerül megnéznie a kisfilmet, árulja már le, hogyan szedték ki a fazekast a kvevriből. Nálam ugyanis 14 perc környékén megáll a film.)
A bolt koordinátája benne volt a GPS-ben, méterre pontosan oda is mentünk… ahol egy Xerox fénymásolást szolgáltató üzlet volt. Kicsit még szaglásztunk a környéken, de semmi. Így jártunk. (Utólag annyira nem is bánom, de ne rohanjunk ennyire előre.)
Viszont már kellően szomjasak voltunk (én), illetve ellenkezőleg, vízleresztési problémákkal (Nej), így kapóra jött egy Staropramen fantázianevű söröző. Legalábbis kiírva ez volt rá. Belülről viszont egy puccos étterem volt, az összes asztal megterítve, porcelánok, kristályok. A pincércsaj egyből ránk is mozdult, étlapokkal.
– Izé – dünnyögtem – Mi csak röfögni jöttünk. Milyen sörük van?
Pincércsaj étlapokkal el, mi meg nézegettük, melyik asztalhoz üljünk le. Pincércsaj vissza.
– Van másik termük? – érdeklődtem, hátha létezik csak sörözős rész is.
A csajszi bólintott és elvezetett egy másik szobába, ahol, ha csak lehet, még jobban meg voltak terítve az asztalok.
– Köszönjük, jó lesz az előbbi is.
Szó nélkül hozta a söröket, Nejnek is. Legalább ennyiből hasonlított a hely egy igazi prágai sörözőre. Sör. Slanya. Fizetés. Kértem a számlát, ki is hozták, finom bőrtasakban. Megnéztem, nyolc lari.
– Ten – adtam oda egy húszast a csajnak. Vigyorgott, eltette.
Ültünk. Vártunk. Sokat vártunk.
– Te, lehet, hogy azt értette, hogy thanks? – fogtam gyanút.
– Várjunk még pár percet.
Vártunk. A pincércsaj közben mobiltelefonált, mászkált. Aztán eluntam és odamentem hozzá. Nem vett rólam tudomást, csak kotorászott egy dobozban. Átmentem a másik oldalára. Ott sem vett észre. Megköszörültem a torkomat. Kicsit hangosan. Ekkor már rám nézett.
Hogy is mondjam. Igyekeztem óvatosan, udvariasan elmondani, hogy miért vagyok ott. A csajszi pedig közölte, hogy nem tud visszaadni. Majd a kezembe borított tíz larit, gyakorlatilag fillérekben.

– Oké, húzzunk innen – mentem vissza az asztalunkhoz. Még a kabátunkat is kint vettük fel.

Mit mondjak, eddig nem sokat tapasztaltunk a híres grúz vendéglátásból. És még nem volt vége.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Az óvároson keresztül mentünk haza. A főutcán az összes borbolt kirakatát végigszemléltem és hoppá! Az egyikben találtam kvevrit, nem is drágán. Bementem, az eladó mondjuk lebeszélt a kirakott darabról, ajánlott helyette két másikat, de árban ugyanott voltak, így elfogadtam. Hurrá. Van kvevrink.
Innen meglehetősen nagy kerülő lett volna a Smart, kaját viszont vennünk kellett, így ismét nekifutottunk a GTC-nek. És most már meg is találtuk az élelmiszer részleget. Bementünk. Ledöbbentünk. A Smarthoz képest óriási választék, pedig az sem volt rossz. Sajtok. Izgalmasabbnál izgalmasabb saláták. Kolbászok. Friss bagett. Feltankoltunk, majd elmentem a borokhoz. Sajnos nem nagyon tudtam válogatni, mert egy eladó csajszi megérezte, hogy külföldi vagyok (fogalmam sincs, honnan, istenbizony nem motyogtam magamban) és rámtapadt. Ismeretlen helyen, ismeretlen borok között úgy szoktam válogatni, hogy állok, nézelődök és várom, hogy melyik bor szólít meg. Erre most esélyem sem volt, a csajszi folyamatosan kérdezgetett, ajánlgatott. Végül kínomban mondtam neki, hogy kvevri és ő is ajánlott két üveggel, szintén jó áron. Még lekaptam két másik, szimpatikus üveget és boldogan cipeltem a zsákmányt a kosárhoz. Újabb jó kör. Már csak dugóhúzót kellett volna szereznünk, de itt is, hasonlóan a Smarthoz, csak húsz laris design dugóhúzó volt, arra meg sajnáltam a pénzt. Ember, két üveg bor ára, a reptéren meg úgyis elveszik.

Irány haza. Illetve, akadt még egy kellemetlen elintéznivalóm. Volt nálam 210 dollár, de ötvenesekben. Emiatt nem is tudtak a múltkor visszaadni. Most már nem akartam ezzel szarakodni, gondoltam, az egyik ötvenest felváltom. Persze ez nem olyan egyszerű, végül bementem egy pénzváltóba, közöltem, hogy 30 dollárért kérek larit és odaadtam az ötvenest. Simán ment, ott volt a tárcámban a 180 dollár. Nyugodtabban várhattam az estét.

From Tbiliszi 2014

Addig persze jól megvacsoráztunk. Az egyetlen gondot a dugóhúzó hiánya jelentette, a kvevris üveget ugyanis direkt úgy alakították ki, hogy szopassák a dugóhúzó nélküli embereket. Hosszú, lefelé elkeskenyedő nyak. Hogy pont ott, ahová már alig ér le a kiskanál, ott kelljen a legnagyobb erőt kifejteni. Kiskanállal nem is ment, végül nagynehezen találtam egy olyan villát, amelyiknek keskeny volt a nyele és azzal szenvedtem be valahogy a dugót. Hősies küzdelem volt, de majd megőrültem, hogy eddig minden sikerült és most csak azért ne ihassak kvevrit, mert egy nyomorult dugó nem enged oda.
Megkóstoltam. Hümmögtem. Biztosan ismered azt az érzést, amikor valami ismeretlent kóstolsz és egyelőre nem tudod eldönteni, hogy finom-e. De úgy a harmadik korty után azt mondtam, hogy megfogott. Tényleg finom. De más, mint amihez szoktunk. Nejt annyira nem vette le a lábáról, neki a hagyományos grúz fehér borok jobban ízlettek. (És azok is tényleg nagyon finomak voltak.) Szóval jól elvoltunk, falatoztunk, kóstolgattuk a salátákat. (A céklasaláta annyira nem jött be, a shuba viszont annál inkább, a padlizsánsaláta sem volt rossz, de ekkor már maradtam a tegnapról jól bevált babsalátánál.)

Kaja után vártuk Iliát. Gondosan előkészítettem az előlegszámlát, szép nagy számokkal rá is írtam, hogy mi mennyi. Ilia nem jött.
Bekapcsoltam a tabletet, átfutottam a leveleimet. És hoppá, egy levél az only-apartments-től. CC-ben tettek rá a végén. Ilia írt nekik… és felnyomott. Hogy nem akarok fizetni. Ráadásul azt is írta, hogy én azt mondtam neki, hogy már kifizettem 50%-ot előlegnek. A szerencsétlen összekeverte a fifteen (15%) kifejezést a fifty (50%) kifejezéssel, pedig ha csak egyszerűen matekozik, akkor is rájöhetett volna, hogy az általam említett 32 dollár előleg az a 210-nek nagyjából a 15%-a, nem pedig 50. És az egészben az volt a legszebb, hogy neki volt bőr a képén felnyomni engem, amikor ő felejtette el a foglalást, ő tagadta le a levelezésünket (érdekes módon, az only-apartments-nek írott levelében már emlékezett a foglalás azonosítójára), ő adta ki másnak a lefoglalt apartmant és ő adott ki helyette egy nem teljesen százas lakást. Na, remek.
Nyolc óra már elmúlt, de a hapi nem volt sehol. Telefon.
– Helló, itt Jozsef – üdvözöltem – Hol a faszban vagy?
– Ööö, izé – válaszolta – Akkor otthon vagy?
– Igen.
– Jó. Tíz perc múlva ott leszünk.
Fél óra múlva csörgött a telefonom.
– Itt vagyunk. Gyere le.
– Gyere te fel.
– Ööö, nem tudok. Ma még sokat kell tanulnom. Gyere le te.
Erre az érvre nem tudtam mit mondani. Összeszedtem a papírjaimat, toll, pénztárca, kulcs. Nejjel megegyeztünk, hogy a kettős kopogás leszek én, csak akkor nyisson riglit.
Lent erősítéssel vártak, volt vele egy csaj. Aki végre rendesen beszélt angolul.
– Olvastam a levelezésedet az only-apartments-szel – vigyorogtam rájuk.
– Oké, akkor tudod is, hogy mennyit kell fizetned – válaszolt a csaj.
– Felejtsd el. Az only-apartments száma hülyeség. Ők még úgy tudják, hogy két napot vagyok itt, nem hármat és nyolcvan dolláros a lakás, nem hetven. A matek sokkal egyszerűbb: 3*70 a szállás, én már fizettem 32 dollár előleget, kaptok 180 dollárt és minden rendben.
– De mi nem kaptunk semmit, értsd már meg! – kapta fel a vizet a leányzó – Amit te fizettél, az az only-apartments közvetítési díja!
– Ne szórakozz velem – komolyodtam el – Már vagy húszszor foglaltam ennél a cégnél, soha nem kellett külön közvetítési díjat fizetnem, az mindig benne volt az árban.
– De itt van a levélben! – mutatta a csajszi.
Valami tényleg volt ott, de nem ismertem a hivatalos kifejezést.
– Oké. Tisztázzuk le. Ma este én is írok az only-apartments-nek, rajta lesztek ti is cc-ben. Megkérdezem, hogy pontosan mi a helyzet. És akármit is válaszolnak, az alapján fogok fizetni. Jó lesz ez így?
– De biztosan az alapján fogsz fizetni? – kérdezte élesen a csajszi.
– Biztosan.
– Oké. Akkor találkozunk holnap este hatkor, ugyanitt.
– Oké.
Elváltunk. Fent hümmögtem valamit Nejnek, bontottam egy újabb üveg kvevrit, majd előszedtem a foglalás összes papírját, elektronikus levelezését és elvonultam matekozni. Hogy nehogy hülyeséget írjak az only-apartments-nek.
És itt jött a fordulat. Igazuk volt. Én az árat euróban kaptam, az előleget is abban fizettem, így nem ugrott ki elsőre, hogy az előleg fizetése után még tényleg 160 dollárnyi fizetendő díj maradt. Tehát amit én előlegnek hittem, az tényleg az only-apartments közvetítési díja volt, csak eddig én erről nem tudtam, mert vevőként soha nem derült eddig ki, mennyi volt a szállásadó eredeti, only-apartments nélküli ára. Csakhogy itt, a jelenlegi szállásnál, meg lett kavarva a szar, két nap helyett három lett, az eredeti lakás helyett pedig egy másik, más árral. És ők ekkor már only-apartment _nélküli_ árakkal kalkuláltak és letojták, hogy én közben mennyit fizettem a közvetítőnek. Hjaj.
Nagy levegő. Írtam egy udvarias hangvételű levelet, hogy átnéztem az összes papíromat, matekoztam egy sort és az jött ki, hogy nekik van igazuk. Elnézést kértem a félreértésért. Emiatt nem is írok a cégnek, jöjjenek holnap, megkapják a 210 dollárt. (Közben persze bennem volt az ideg, fogalmam sem volt, hogy Grúziában mennyire könnyű larit dollárra váltani. Hiszen pont ma délután váltottam be a dollárjaimat larira.)
Nejjel még dumálgattunk, de már nem volt olyan jó kedvünk, mint tegnap. A csajszi el is ment aludni, én még a kvevrivel leültem, internetet bogarászni. Gondoltam, megvárom, mit válaszolnak. Jól is tettem.
Hamarosan jött a válasz. A hapi kifejtette, hogy tulajdonképpen most jött rá, miszerint mi nem is három napot vagyunk ott, hanem négyet, így legyek kedves 280 dollárt fizetni.
Anyád.
Vártam pár percet, mire lehiggadtam, majd kínos udvariassággal, ahogy a hülye gyerekeknek szokták elmagyarázni, megírtam, hogy a szállásdíjat mindig az éjszakák után szokták fizetni, majd napra pontosan részleteztem, hogy mi hány éjszakát töltünk ebben a szaros lakásban. (Eredetileg úgy volt, hogy szombaton a cuccunkat ott hagyjuk, mert csak este hatkor indul vissza a busz, de itt már ilyesmi bizalomról szó sem volt.) Azaz a 210-et megkapja, de egy centtel sem többet.

Aztán vártam még egy órát, de erre a levélre már nem jött válasz. Elmentem aludni.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *