Későn végeztem az ügyfélnél, hazafelé még beugrottam egy bevásárlóközpontba mindenféle apróságért. Rendszerint a parkoló szélén állok meg, nem szeretek a tömegben forgolódni, száz méter sétától meg nem törik le a lábam. Az utolsó tételeket pakoltam a kocsiba, amikor mellém parkolt egy fekete Ford.

– Helló, Testvérem! Nem tudod, milyen messze van Ausztria? – tekerte le az ablakot az anyósülésen egy idősebb, mokánybajszos, kerekképű alak. Az a bizonytalan fajta: vagy török, vagy cigány, vagy hucul. Mindenesetre igencsak erős akcentussal beszélt.
– Kétszáz kilométer.
– Csak? Hát akkor az a szomszéd!
– Mondhatni.
– Aztán testvérem, voltál-e már Isztambulban?

Szóval török.

– Voltam.
– Merrefelé?
– Sultanahmet. Galata. Fatih. Eminönü. Yenikapi.
– Aha.
– Karaköy. Ortaköy. Kadiköy. Üsküdar. Cengelköy.

Minden egyes városrész megemlítésénél a pacák bajsza egy-egy centit konyult lefelé, a szeme pedig folyamatosan üvegesedett.

– Aztán a bazárban, voltál-e? – próbálkozott bátortalanul.
– Melyikre gondolsz? Voltam a fedett bazárban, a fűszerbazárban, a könyvbazárban, nemcsak a Fatihban, hanem Kadiköyben is, aztán voltam a hangszerbazárban az Istiklai elején, de benéztem a búvárbazárba is az Aranyszarv öböl partján.

Ezt a búvárbazárt már nem kellett volna. Ez már kegyetlenség volt.

A pacák teljesen összeszakadt. Aki ennyire ismeri Isztambult, meg a helyi viszonyokat, annak hogyan fog tudni szőnyeget eladni? De igazi török volt, nem adta fel. Hirtelen felcsapta a fejét, szemében szikrákat villantott az optimizmus. Kiugrott a kocsiból, szorongatni kezdte a kezemet.

– Testvérem, hogy én mennyire örülök neki, hogy te ennyire ismered a szülővárosomat! De most, komolyan! Engedd meg, hogy ezért az élményért cserébe adjak neked Ajándékot!

Kinyitotta a hátsó ajtót, kivett valami háztartási gépet.

– Ezt adom oda neked Ajándékba.

Én már gátlástalanul vigyorogtam.

– Testvérem, ugye nem gondolod komolyan? – ugrott fel a szemöldököm – Hát ismerlek, téged is, a városodat is. Azt hiszed, hogy beszopom ezt a trükköt?
– Jól van, na, jól van – morgott – De azért nincs harag?

Persze, hogy nem volt. Széleseket vigyorogtunk egymásra, aztán ment mindenki a dolgára.