Először hajnali fél kettőkor ébredtem meg. Dörgött az ég, én pedig kimentem a teraszra becuccolni mindent, meg ugyanezt az előkertből is. (Már ott is van kiülős sarkom, jó árnyékos.) Utána fél háromkor keltem fel, amikor megérkezett a vihar és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Becsuktam a hálószoba északi ablakát. Legközelebb fél négykor keltem fel, amikor rájöttem, hogy a vihar megtalálta a nyugati ablakot, a szél által befújt víz pedig az ágyat. Szerencsére nem dunsztolódtam sokat, hajnali hétkor már csörgött az óra. Fél tízkor jelenésem volt egy belvárosi ügyfélnél.
Indulás. Húznám el az autóbeálló ajtaját, de az a dög nehéz ajtó leesett a sínjéről, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy be is szorult. Se jobbra, se balra. Az eső közben szakadt, a sár – a jó ég tudja, honnan került elő – meg kezdett belepni. Végül eluntam, lekaptam az egészet, félredobtam, a slagnál lemosdottam, kiálltam, majd nagyjából visszatámasztottam a kaput, mégse maradjon már tárva-nyitva a ház. Óra. Negyedóra késés. Miközben még mindig dőlt az eső és hétfő reggel van. Ilyenkor a város akkor is járhatatlan, amikor nincs ennyire feltúrva. Ehhez képest meglepően hamar beértem a Népligethez, 9.30-kor pedig beléptem az ügyfél épületébe. Még egyszer biztosan nem sikerülne.
Délig tologattuk a biteket. Utána pedig bemutattuk a főnökömel a ‘nem veszem fel, visszahívlak, na de akkor meg én nem veszem fel’ játékot. Igazi profik ezt a végtelenségig képesek játszani, mi sem voltunk kispályások, végül fél háromra jött össze, vagy a hatodik oda-vissza próbálkozásra. Igaz, közben vásároltam 150 liter fenyőkérget mulcsoláshoz és 250 kiló murvát burkoláshoz, mindezt be is pakoltam a kocsiba, haza is hoztam, visszaraktam a helyére a garázsajtót – közben konstatáltam, hogy a macska akkorát kábelezett a lakásban, hogy létra kellhetett a lejöveteléhez – de szerencsére csupa udvari munkám volt, például behordani a kocsiből a zsákokat, mert szerencsétlen gépjármű igen csálén állt a súly alatt. Na ekkor jött csak össze a beszélgetés, közben hazaérkezett a lányom, elmutogattam neki, hogy ‘macskaalom’, erre majdnem vissza is fordult. Én még növelgettem másfél órán át az entrópiát – telefonok, emailek – aztán délután négykor nekiálltam ebédelni. Nem sokat – görög saláta, kolbász, rozskenyér – de ittam hozzá két kisföccsöt és az éjszakai program, na meg a hétvégi kemény fizikai munka elérte, hogy már a kanapéhoz is alig tudtam elmászni. Alvás hatig. Pedig megfogadtam hogy ma még mulcsolok egy olyan igazit, de végül már azt is sikernek könyveltem el, hogy beálltam a kocsival az udvarra. Utána még válaszolgatás a délutáni levelekre és hopp, már nyolc óra. Szivar, internetes marhaságok átfutása, a mai elmaradt tevékenységek felvésése a wunderlistbe, aztán valszeg rekordgyorsaságú elalvás lesz belőle.
Szóval tényleg semmi, csak egy átlagos hétköznap.