2014.06.05; csütörtök
Golden Circle

Nem beszéltem még a matracokról. Habár itthon vannak önfelfújó (és önleeresztő) matracaink, de azoknak elég vastag a szövete, emiatt esély sem volt rá, hogy elcsomagoljam bármelyiket is. Feltúrtam az izlandi sportboltok (egyik, másik) kínálatát, de eléggé elkeserítő eredménnyel. Az árak horribilisek. Sima 8 mm-es polifoam darabja 8000 forint, a legegyszerűbb, strand kategóriájú felfújható matrac pedig 12e. Kínomban azt találtam ki, hogy vettem az Auchanban strandmatracokat (darabja 990 forint), meg egy javítókészletet (100 forint). Végülis, hét éjszakát kellett kibírniuk, utána kuka.

A gagyi matrac egészen jól teljesített. Hajnalra azért hűvös lett, nekem is magamra kellett húznom rendesen a hálózsákot. Mondjuk, nem egészen értem a dolgot: ha egész éjjel süt a nap, mitől hűl ekkorát a levegő? Ennyit jelentene a dőlésszög?
Nejt nem is találtam magam mellett, gondoltam, kiment a meleg kocsiba. Nos, tényleg kiment, de azért mert az én mobilomon nézte meg reggel, hány óra van, azon viszont ki van kapcsolva az automatikus óraállítás. Szegény csajszi már hajnal ötkor kint kukorékolt, mert azt hitte, hét óra van. Én meg csak két órával később bújtam elő.

Nagyon kényelmes reggeli. Izlandon tényleg máshogy működik minden. A világon bárhol úgy kell túrázni, hogy korán kelünk, nehogy idő előtt ránk sötétedjen. Itt ilyesmitől egyáltalán nem kell félni. Ha délben kelek és délután indulok neki, akkor legfeljebb hajnalban lesz vége a túrának. Na és? Egy szempont van, ha tudom, hogy 10-12 órás túra lesz, akkor jó alaposan ki kell pihennünk magunkat előtte, mégha délig alszunk is. Ja, meg még arra kell figyelni, hogy a boltok mikor zárnak. A látványosságok ingyenesek, múzeumba nem járunk, enni a kocsiból eszünk, szóval laza. (Ja, meg még arra kell figyelni, hogyan fordulunk rá az utolsó napra. A repülőgép indulása ugyanis már kötött időpont.)

Mára az úgynevezett Arany Karika (Golden Ring avagy Golden Circle) volt az úticél. Tudni kell, hogy Izland meglehetősen asszimetrikus ország. Magyarországnál valamivel nagyobb területen él 300e lakos. Ebből csak a főváros övezetében (a három legnagyobb városból összeépült régió) található 160e lakos. A negyedik legnagyobb város északon (Akureyri) már csak 16e lakossal bír. A települések zöme is a déli-délnyugati részen található, azaz elsősorban itt zajlik az élet, a turisták nagy része is errefelé mászkál. Számukra alakítottak ki az utazási irodák egy kompakt látványosságcsomagot, melyet Golden Ring-nek neveztek el. Ebbe a következő látványosságok tartoznak: Thingvellir Nemzeti Park, Geysir (Strokkar) gejzírek, illetve a Gullfoss vízesés. Ide szokták még sorolni a Glymur kanyont a vízeséssel, illetve a Kerid krátert is, bár ezekre a helyekre szervezett csoportok már nem járnak. (A kanyonhoz elég sokat kell gyalogolni, elméletileg kihívásos terepen, a Kerid meg fizetős.) Mi mind az öt helyet beterveztük.

Elindultunk. Nej skubizta a térképet és a gps-t. Nekem nem tetszett az útvonal.
– Biztos, hogy jó irányba megyünk?
– Azt mondja a gps, hogy nincs más út…
– … mint az Isten útja – vágtam rá.
– De ezt már énekelned kell.
– Eszter vagy Mohabá hangján?

Hirtelen fékezés.
– Ne haragudj, be kellett engednem a kanyarodót. Én voltam az utolsó a sorban, annak meg mindig kötelező.

Első célpontunk Glymur volt, Izland legmagasabb vízesése. Azaz az óra járásával egyező irányba kezdtük a kört. Meg kell mondjam, rögtön ez volt a legfélelmetesebb túránk. Legalábbis elméletben. A Glymur-nak nagyon rossz sajtója van. Meglehetősen sok leírást találni róla a neten, mindegyik valami félelmetes útnak festi le. Azt írják, hogy két út van, az egyik nokedli, a másik viszont, ahonnan az _igazi_ kilátás nyílik, már sokkal durvább. Barlangon keresztül leereszkedni a kanyonba, átkelni a zúgó folyón, meredek, csúszós-mászós kaptatón fel a kanyon túloldalán, elmenni a vízesésig, majd ugyanez vissza. Több helyen is írták, hogy komoly túrafelszerelés kell hozzá, túrabot erősen javasolt. Emiatt is nem járnak erre szervezett csoportok.
A magam részéről először azt mondtam, hogy nem érdekel, mi a keményebb úton fogjuk végigtolni. Aztán, már odakint, meggondoltam magamat. Nej nem az a magabiztos túrázó tipus, ha elront valamit és csuronvizes lesz, vagy kimegy a bokája, cseszhetjük az egész kirándulást, annyit meg nem ér meg a próbálkozás. Azaz maradt a gyengébb útvonal.
A helyszínen derült ki, hogy nincs két útvonal. Ezzel először akkor szembesültünk, amikor megláttuk, hogy csak _egy_ jelzett túraútvonal van. Nej színe egyből lejjebb csúszott pár fokot a Pantone skálán. Abban maradtunk, hogy megyünk, amíg nem kellemetlen. Nos, a “barlangon” úgy mentünk át, hogy csak utólag realizáltuk, hogy ez egy barlang volt. Végülis, tényleg az volt, csak éppen meglehetősen rövid, ehhez képest meglehetősen magas, azaz végig nappali fényben jártunk. Ebben az volt a vicces, hogy kizárólag emiatt a barlang miatt csomagoltam két garnitúra fejlámpát, tartalékelemekkel.
Már lent is voltunk a Botnsá folyónál. Néztem a kanyon túloldalát, kiépített túraút vezetett felfelé. Csodálkozva néztünk egymásra Nejjel: mi ebben az extra? Aztán mentünk tovább, megkeresni a hidat.

From Izland 2014

Ez volt az extra. A Botnsá egy nagyon sebes folyású folyó, az átkelő pedig közvetlenül egy kisebb vízesés tetején volt. Ha megnézed, láthatod, hogy a “híd” nagy része pusztán egy kifeszített acélsodrony, ebbe kell kapaszkodni, miközben kőről kőre lépdelsz. Csakhogy ezek a kövek kábé húsz centivel a víz alatt voltak, a folyó sodrása pedig rémisztően erős volt. Majd ha a köveken valahogy átkeveredtél, akkor még ott volt egy kidőlt fatörzs. Nej egyből kapitulált, én még egy ideig vakartam a fejemet. A mostani túrabakancsom nem vízálló, meg a víz is mélyebb, mint a baki szára, tehát eleve csak a nyakamba lógatva tudnám átvinni. Mezítláb a köveken, pengehideg folyóban, ilyen erős sodrásban, szép kihívás, különösen ha figyelembe veszem, hogy ugyanitt kell vissza is jönni. Végül én is feladtam.
Visszafelé azon meditáltam, hogy milyen hülye hely ez: a leírások szerint csak akkor érdemes megnézni a vízesést, ha sok a víz, mert egyébként elég csotvasz szegény. Csak éppen ha sok a víz, akkor meg nem lehet átkelni a folyón. Kevés víznél át lehet ugyan kelni, de akkor meg minek?
Felmentünk a barlangon keresztül, szétnéztem… és rájöttem, hogy mindenki hülye. Én is. Párszáz métert sétáltunk a kanyon szélén, teljesen békés, barátságos terepen és már rá is láttunk a vízesésre, majdnem szemből.

From Izland 2014

Ha jobban megnézed a képet, a kanyon túlsó szélén megy az általunk kihagyott ösvény, ahonnan a vízesésre pont fentről tudsz ránézni. Márpedig a túrázók egyes számú szabálya, hogy legyen akármekkora is egy vízesés, fentről, azaz a lebukási pontjáról nézve nincs benne semmi érdekes. Azt most már értem, miért nem szerveznek gyógytúrákat a túlsó oldalra (habár egy egyszerű fahíddal orvosolni lehetne ezt a problémát is), de hogy ehhez a kilátási ponthoz, mely kábé húsz percnyi normál sétára volt a parkolótól, miért nem, arról elképzelésem sincs. Mi mindenesetre örültünk neki, hogy nem volt tömeg.

Visszamentünk a kocsihoz, jöhetett a következő célpont. Illetve… előtte kipakoltam mindent a csomagtartóból, ami egyáltalán nem volt kis feladat. Elektromosság. Arra rendezkedtünk be ugyanis, hogy én – akinek tengernyi kütyüje van – a kocsiban töltök mindent menetközben. Nej, akinek csak egy telefonja, ő meg a kempingek mosdóiban, tisztálkodás és kajálás közben. Az egész utazást a tabletre építettem, azon volt minden, de tényleg minden információ. Volt néhány biztonsági mentés a mobilokon, de jegyzetelni is a tableten jegyzeteltem. És itt, amikor eljutottunk oda, hogy rádugom a tabletet a kocsi akkumulátorára, nem találtuk azt a filléres bizbaszt, ami fordít mikrousb-ről Samsung aljzatra. Először a mi cuccainkat pakoltam ki. Aztán a kocsiét. Amikor az üléseket kezdtem szétszedni, hirtelen rámmosolygott Fortuna: a bélyeg méretű konverter becsúszott Nej ülésében az ülés és a háttámla közti résbe és ottragadt. Valószínűleg indulás előtt bedobtam az anyósülésre, aztán elfelejtkeztem róla, Nej meg nem vette észre és utazás közben bepasszírozta az ülés mögé.
Hideg volt az idő, de azért durván leizzadtam.

Most vettem észre, hogy nem is beszéltem az öbölről, melynek mélyén található Glymur bejárata. Hvalfjördur-nak (Bálna-öbölnek) nevezik és egy nagyon hangulatos öböl. Régen elég erős volt a forgalma, mivel a partján ment körbe az 1-es út, de amióta megépítették az öböl bejáratánál az alagutat, a kutya sem jár erre. Tehát egy fjord, kanyargós úttal, egyik oldalon az óceán, a másikon magas hegyek. Forgalom nulla. Igazi élményautózás. Számomra külön meglepetés volt a part szokatlansága. A meredek adriai, illetve görög partok után teljesen más az itteni, lágyan vízbesímuló part. Olyan egyszerű, mint egy terepasztal: letettük az öblöt, letettük mellé a hegyet, a vízpart meg tök sima.

Következő célpont: Thingvellir Nemzeti Park.

Megtörtént az első találkozásunk a híres-nevezetes izlandi murvás úttal. Alapvetően a szigeten háromfajta úton mehetünk. A legdurvábbak az ‘F’ betűvel jelöltek, ezekre _csak_ négykerékmeghajtású autókkal lehet rámenni, azokból sem mindegyikkel. Egy Subaru Justy például négykerekes ugyan, de az első folyó elsodorná. Ezeken az utakon ugyanis nincsenek hidak a sebes folyókon, simán át kell hajtani az olykor egy méter magas gázlókon.

From Izland 2014

Itt látható egy tipikus izlandi autó, amellyel már bátran lehet közlekedni bárhol. (Az off-road tilos.)

A köznapi utak között pedig vannak aszfaltozottak, illetve sima fekete lávatörmelékkel borítottak. Az utak számozása és borítása között nincs egyértelmű kapcsolat, az 1-es főútnak is vannak murvás szakaszai. (Olvadáskor minden évben elsodorta az utat az ár és egy idő után elunták újraburkolni.)
Nos, emlékezetes találkozás volt. Olyan húsz kilométeres szakaszról beszélünk, de pont belementünk egy betonkeménységű, földig érő sötét felhőbe. Komolyan, keményebb volt, mint az útburkolat. Aztán elkezdett belőle szakadni az eső. Az ablaktörlő legnagyobb fokozatban sem tudta törölni, szerencsére annak az esélye, hogy szembejöjjön valaki, gyakorlatilag nulla volt, így egyedül arra kellett koncentrálnom, hogy az “úton” maradjak.
– Azt mondtad, szeretsz esőben vezetni – kellemetlenkedett Nej.
– Ja. Feltéve, hogy átlátok a vízen. Feltéve, hogy van alattunk út.

Végül csak áthámoztuk magunkat a felhőn és kilyukadtunk Thingvallavatn-nál. (Vatn = tó.) Megérkeztünk.

A környék tipikus példája annak, mennyire kell vigyázni, amikor az ember fotelből tervez utazást. Ez a hely ugyanis sok szempontból kiemelkedő hely. Először úgy is terveztem, hogy itt szállunk meg két napra és innen toljuk le az arany körutat. Közben pedig besétáljuk, betúrázzuk a vidéket. Szerencsére az utolsó napokban máshogy döntöttem. Nem, nem Thingvellir-t értékeltem le, illetve nem úgy. Egyszerűen csak megéreztem, hogy habár fontos hely, de annyira nem látványos. Ehelyett jött a fővárosi szállás, annak bejárásával. (Eredetileg kihagytuk volna Reykjavikot.)
Thingvellir ugyanis az a nemzeti park, ahol semmi különösebben szép táj sincs.
Két dologról nevezetes:
– Itt alapították 930-ban(!) az izlandi parlamentet, mely utána 1798-ig rendszeresen itt ülésezett. Mondjuk, nem vitték túlzásba a dolgot, a vezetők évente egyszer összegyűltek, egy héten keresztül összetolták a fejüket, majd a Törvényszikláról (Lögberg) kihirdették az eredményt. Emiatt óriási a jelentősége a helynek Izland történelmében, egyfajta kultikus helyként kezelik.
– Izlandon van egy geológiai érdekesség: itt megy keresztül a Mid-Atlantic Ridge, azaz a Közép-Atlanti hátság. (Pontosabban maga a sziget is része a hátságnak.) Nem lehet eléggé kihangsúlyozni ezt a geológia jellegzetességet. Eleve ennek köszönhetően született meg a sziget. A vulkáni tevékenység miatt a hátság szélesedik, ennek következtében a hátság közepén húzódó völgy szintén, méghozzá évente olyan két centivel. Azaz a kontinensek – Európa és Amerika – ennyivel távolodnak egymástól. Valamikor az ösidőkben ez a szélesedés elért egy olyan pontot, ahol nagyon vékony volt a héj a felszín és a magmaréteg között, a tengerfenék átszakadt, a nagy mennyiségű kiömlő láva a víz felszínére emelte a hátságot. Ez lett Izland. A hátság gerincén haladó völgy – a törésvonal – jelenleg is végighúzódik a szigeten, a bal alsó saroktól kezdve átlósan a jobb felsőig. Az összes vulkáni tevékenység – és egyáltalán nem elhanyagolható tevékenységről beszélünk – emellett a törésvonal mellett történik. Ez a törésvonal megy át Thingvellir-en keresztül is. Az ősvikingek – bár fogalmuk sem volt róla, mi is ez a szakadék – megérezték, hogy kiemelten fontos és pont a hasadék mellett hozták létre a parlamentet. Aminek persze rettenetesen örülnek manapság az idegenforgalmi szakemberek, hiszen lehet mutogatni, hogy itt húzódik a határ Európa és Amerika között. (Érdekesség, hogy emiatt a sziget területe folyamatosan nő. A hasadék szélesedik, de a magma alulról tölti utána az anyagot, azaz a sziget nem hasad, hanem gyarapodik.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Miután így leszóltam a környéket, azért hadd védjem is meg. A parlament körüli rész lélegzetelállító és roppant hangulatos. De ez egy óra alatt bejárható. Súlyos hiba lett volna egy egész napot szánni rá. (Megjegyzés: az alsó képen láthatsz egy zászlórudat a templomtól kicsit balra. Az jelzi az egykori parlament helyét.)

Miután végeztünk, úgy döntöttünk, hogy ebédelünk. Az eső közben utolért. Nej elment vécére, én pedig találtam egy fedett padot. Az eső sértődötten mégsem esett le.

Lehet, úgy tűnik neked, hogy amilyen sokat írtam az esőkről, hát végig esett. Ez egyáltalán nem igaz. Izlandon tényleg ötpercenként változik az időjárás, hol süt a nap, hol szakad. Az eső azért kapott főszerepet az írásokban, mert mindig akkor esett, amikor a legtöbb kellemetlenséget tudta okozni. Márpedig ha az időjárás ránk tudott szánni ennyi időt, megérdemli, hogy benne legyen a történetben.

Amíg várakoztam, volt egy érdekes telefonbeszélgetésem. Valami droid felhívott a CIB banktól, miszerint nemzetközi körözést adtak ki ellenem, mert adósságom van náluk. Van egy elfeledett, nem használt céges számlám és a felgyűlt kezelési díjak elérték a 4000 forintot. Már az elején szóltam a pacáknak, hogy hol vagyok és jeleztem neki, hogy az egész telefonbeszélgetés simán kerülhet többe, mint a hátralék, de nem tudtam meggyőzni, hogy tegye le. Mindenáron arról győzködött, hogy azonnal fizessem be az összeget, mert egyébként küldik a spanyol inkvizíciót és egyáltalán nem érdekelte, hogy én éppen kint vagyok a civilizáció határán még tíz napon keresztül. Mondtam neki, hogy higgadjon már le, ahogy hazaérek, rendezem a dolgot.
Kitérő. Közben hazaérkeztünk és rögtön kaptam is egy ajánlott levelet, miszerint nem rendeztem a tartozásomat, így törölték minden adatomat a CIB bankban. Most mehetek be, hogy megkérdezzem, volt-e bőr a pofájukon négyezer forint miatt bar listára tenni, illetve természetesen megszüntetem a másik céges számlámat, mivel idiótáknál nem bankolok. Ennek a számlának simán a havi díja 4000 forint, de ők tudják, mit csinálnak. Kitérő vége.

Időközben visszatért Nej a klotyiról. 200 korona volt a slanyadíj. Bankkártyával nem lehetett fizetni, viszont bankkártyával venni kellett egy másik kártyát, amivel már igen. Nem egyszerű, de még mindig működik a kísérlet: eddig nem kellett pénzt váltanunk.

Következő célpont: Geysir. _A_ Gejzír.

Itt található az a természeti jelenség, melyet az izlandiak Gejzírnek neveztek el, a világ többi részén élők pedig ez alapján a sajátjaikat gejzírnek. Sajnos már vagy száz éve nem működik. Fénykorában nem volt kicsi, olyan hetven méter magasra lőtte fel a vízgőzt. Csak éppen nem volt kiszámítható a megjelenése, a “turisták” meg rájöttek, hogy ha köveket dobnak bele, akkor siettethetik. Ez egy ideig működött, utána viszont teljesen elzárta a gejzírt. A jelenlegi hivatalos álláspont az, hogy amíg egy földrengés újra ki nem nyitja, addig ez a gejzír, hoppá, Gejzír nem működik. Kész szerencse, hogy itt van mellette a kistestvér, a Strokkur. Ez ugyan csak 20-30 méter magasra lő, de teljesen turistabarát módon 5-10 percenként produkál egy kitörést.

From Izland 2014
From Izland 2014

Pont, amikor odaértünk, akkor lőtt egy csomót egymás után. Vettem is, kamera módban. Utána szerettem volna fényképet is csinálni, de Strokkur átállt szivatós üzemmódba. Hosszú perceken keresztül semmi, aztán öt perc múlva úgy tűnt, lesz belőle valami, de végül csak ejaculatio praecox sikeredett. Aztán amikor már feladtam és elindultunk vissza a kocsihoz, akkor lőtt egy nagyot. Nej ugyan rákerült a képre, de legfeljebb majd leretusálom.

A Gejzírtől nem messze van az Arany Vízesés, a Gullfoss. Még a vízesés előtt van egy tanösvény, mely igen érdekes sztorit mesél el. Található a neten egy legenda, mely szerint valamikor vízierőműt szerettek volna építeni a vízesésre, de egy nő tiltakozásképpen begyalogolt a vízeséstől a reykjaviki parlamentig és ez annyira meghatotta a törvényhozást, hogy feladták a tervet. A tanösvény pontosan meséli el a történetet, és az khm… némileg más.
A vízesés valamikor Tomas Tomasson és Halldor Halldorsson tulajdona volt. (Tudom, fura, hogy ekkora kaszott nagy vízesés magántulajdon lehetett, de ez a mai napig is így van: Izlandon erős a farmgazdálkodás és ami a farm területén van, az a tulajdonosoké. Rengeteg óriási vízeséshez jutottunk el úgy, hogy magánterületet jelző kerítések kapuján kellett átmennünk.) Az állam később megvette a vízesést a két férfitól és azt tervezték, hogy külföldi befektetők segítségével erőművet építenek rá. Tomas Tomasson lánya, Sigridur Tomasdottir (az izlandi nevekről majd később) volt az a személy, aki ezt meg akarta akadályozni. Rengeteget lobbizott, tiltakozott ellene. Az izlandiak őt tekintik az első környezetvédőnek. A vízesés környékén lakott és tény, hogy begyalogolt Reykjavikba. De nem demonstráció céljából, hanem ügyintézni, és nem egyszer, hanem sokszor. (Gyenge 120 kilométer.) Végül az erőmű építése meghiúsult, de nem kizárólag Sigridur állhatatos munkája miatt, hanem azért mert a külföldi befektetőknek elfogyott a pénze és nem fizettek ki határidőre valami részletet, így elveszítették a jogukat. Az izlandi kormány pedig ejtette a tervet, amiben egész biztosan nagy szerepe volt a harcos nőszemélynek.

From Izland 2014

Mint a képen is látható, ez egy egészen különleges vízesés. Két lépcsőben zuhan alá a víz, de közben a folyó kilencven fokot elfordul, méghozzá olyan rövid távon, hogy a két vízesés gyakorlatilag összeér. Emellett óriási, bővízű, egyszerűen impozáns.

– Lélegzetállító. Gyönyörű – ámult nej.
– Pedig… – hümmögtem – Se nem a legmagasabb, se nem a legnagyobb, se nem a legbővebb vízesés.
– Akkor?
– Akkor semmi. Egy a sok közül.
– Na ne – dobott egy hátast nej – a Glymur, amelyiket reggel láttunk és amelyik a legmagasabb, sehol sincs ehhez.
– De. Magasabb.
– De akkor is csak egy gyökérkefe!
– Elfogult vagy.
– Te meg hülye. Ha nem látod, ez mennyivel nagyszerűbb.
– Persze, szebb. De ne nézdd le a Glymurt. Annál az odajutás és a környezete adja az élményt. Nem hasonlítható a Gullfosshoz, ahol a vízesés viszi el a show-t.

Ez volt az utunk legészakibb pontja, innentől már hazafelé mentünk, a fővárosba. Délnek haladva értük el a Kerid krátert, melynek mélyén egy eszméletlen kék tó rejtőzik. A kék színt valósággal kiemeli a kráter fala, mely meglehetősen erős színekben pompázik, mint valami vastagon túlszinezett papagáj. Kisgyerekek szoktak ilyen bőséggel zsírkrétát kenni a papírra.

From Izland 2014

Sajnos az igazi színpompát nem láthattuk, éppen egy vastag felhő borította be a tájat. A fenti képet véletlenül sikerült elkapnom abban a tizedmásodpercben, amikor a nap valahogy átszúrt a felhőn.
Ez egy kaldera, de nem a szabályosak közül. Azaz nem a vulkán lávakamrája robbant fel és szakadt össze is egyben, hanem a hozzátartozó vulkán szépen, barátságosan – azaz robbanás nélkül – kitört, majd később szakadt be az üreg, nem vulkanikus kalderát alakítva ki.

From Izland 2014

Az alapélmény a vörös lávakő. Hihetetlen mennyiségben található a kráterben, a lefelé vezető túraút is ebből áll, és a tó melletti ösvény is. A tó ugye kék, a focipálya salakjához hasonlító lávakő vörös és lila, a moha zöld és barna.
Érdekesség, hogy a természeti látványosságok közül itt szedtek egyedül belépőt. Nem valami sokat, egy jegy 350 korona volt. Természetesen lehetett kártyával fizetni.

Késő este értünk vissza a kempingbe. Az asztalunk foglalt volt, mi viszont baromi éhesek. Kész szerencse, hogy a kocsi gyakorlatilag a lakásunk is, így csak átgurultunk egy másik asztalhoz. Kaja után kiültem az autó szélére, elpöfékelni egy szivart. (Ha már Reykjavik neve azt jelenti, hogy füstös öböl.)
Este tízkor tízegynéhány fiatal csődült át a hostelből a kempingbe. Egész pontosan a sátrunk melletti rétre. Kétkapus frizbit játszottak. Éjfélig. Közben folyamatosan jöttek a szurkolók. Engem speciel nem zavartak, mert jegyzetelgettem, de nem tartom kizártnak, hogy a sátrakban lakók már esetleg aludni akartak volna.

Esti pakolás. Mi ez? Fejlámpa. Aha. GorillaPod. Hogy sötétben is lehessen éles képet készíteni. Aha.

Linkek: