Jönnek. Eveznek. Elmennek.

2012.05.23; péntek
Leutazás

Hajnal kettőig pakoltunk. Hétkor ébresztő. Tízig pakolás. Kemény munka a nomádélet.
700 kilométer. Kényelmesen lekocogtunk este hatra.
Kipakolás. Ismerősök észrevétele a kocsmában, látogatás. Csakis az ismerősök miatt.
Ház összerakása. Egy meleg sör. Terasz összerakása. Még egy meleg sör.

From Murter 2014
From Murter 2014

A szomszéd lakóautójában nagyképernyős tévé. Nagyobb, mint nálunk a nappaliban. Rohadtul nem szeretnék odáig eljutni, hogy ennyire ne tudjak élni tévé nélkül.
Aztán reggel kijött Hilda és összesöprögetett. A lakóautó körül. A füves kempingben.

Este kilenckor átmentünk meglátogatni az apartmanházban lakókat. Adtunk nekik meleg bort, kaptunk érte hideg pálinkát. Az emberek vidámak. Gábornak széles a mosolya. Jánosnak meg már nincs is. El is aludt a betonmólón.
– Nem kellene átrakni egy napozóágyra?
– Á nem. Barlangász. Kifejezetten kedveli a betont.

2012.05.24; szombat
Evezés Tisno és Jezera körül

Kora reggel fürdés a harapós tengerben. Közben fejben – stilszerűen – Rammstein. Aztán kajakpucolás. Nem szeretnék úgy ébredni, mint az a meztelencsiga, akit tengervízzel mostam le. Utána kávé, szivar. Kellemes reggel.

Hűtő nélkül viszont halálos. A kempingben nem igazán akad árnyék, kocsi is, sátor is a napon. Meg a sörökborok is. Éjszaka ellenben durván lehűl a levegő, így praktikusan azt találtam ki, hogy reggel borozok. Jókedvű evezgetések jönnek.

Első nap. Gyerekekre méretezett túra.

A túra adatai:
Célpont: Jezera és környéke
Távolság: 16,07 kilométer
Térkép: Endomondo

A gyerekek végül nem jöttek el, így egy óra után csak néztünk bután: akkor mára vége a programnak?

From Murter 2014

Az élboly (csak szólok, 18 egység volt) nem is variált sokat. Úgy megindultak, mintha addig akarnának evezni, ameddig tart a tenger. Nejjel mi úgy döntöttünk, hogy most inkább nem megyünk át Grúziába, bevettük magunkat a szigetek közé tekeregni. Így sem volt rossz, van egy rész, ahol két nagy csatorna találkozik merőlegesen, ott mindig vicces a víz, most meg még erős szél is fújt, ráadásul pont ott van egy világítótornyos sziget, azt azért körbealáztuk.

Itthon derült ki, hogy Nej gondosan elrakta a reggeliből maradt fél üveg bort. A kocsiba. Ahol minden felforrt. Ebéd után megint el kell mennem abba a rohadt drága kocsmába, inni egy hideg sört.
– Megyek én is – tüsténkedett Nej.
– Deficit.
– Nem is igaz. Az a Barna.
– Is.
– Dög.
– Na jó, Barna deficitebb.

Jónak tűnő megoldás: a hullámtörő sziklák között pont találtam egy borosüvegnyi üreget. A jó hideg vízben. Árnyékban. Grósze Kühlschrank.
Majd utána magam is bemásztam úszni egyet. A hűtőszekrénybe. Ezt csináld utánam.

A vízben összefutottunk két kajakossal.
– Nem hideg a víz?
– Tudod, két ember van: aki ki tud szállni kajakból, illetve aki hozzászoktatja magát a hideg vízhez.

Befutottak Tiborék. Lécből és vászonból eszkábált kajakon.
– Milyen volt?
– Jó. Bár nem mentünk sokat.
– Többet mentetek, mint amennyire számítottam. Ezekkel a kajakokkal. Ilyen szeles, hullámos terepen.
– Ezekkel a kajakokkal nincs semmi baj. Minél hullámosabb a víz, annál stabilabbak. Kipróbálni ugyan nem tudod, mert ezeket súlyra, magasságra méreteztem, de ettől még bátran elhiheted. Évának ez volt az első tengeri útja és simán megcsinálta.
– Hát, oké.
– És a kiszállásokkal sincs baj, hiába olyan törékenyek. Egyszerűen ki kell belőlük lépni.
– Jó, itt ilyen a part. De mit csinálsz, ha a vihar egy durva sziklás részen kap el?
– Kikötök, a kajak roncsaiból összerakom a hülye kajakos emlékművét, aztán otthon szögelek magamnak egy másikat.

Délután fürdés. Azért harap még a víz. Utána zuhany a strand szabadtéri zuhanyrózsájánál. Ez eleve melegebb, mint a tenger. Egy német pacák már régóta nézegetett.
– Kalt? – jött oda érdeklődni.
– Ach, nein.
Amikor eljöttem, boldogan aláugrott. A sikoltozását még a sátornál is hallottam. Ez valami elkorcsosult német lehetett.

– Ez már majdnem olyan, mint egy nyaralás – közölte Nej.
– De hát az!
– A víz azért még nem az igazi.
– Igaz. És a kabócák sem reszelnek.
– Pontosan. Seggbe kellene rúgni őket, hogy ne legyenek nyulak.
– De hát nem is azok. Kabócák.

Vacsoráztunk. A mellettünk lévő lakóautóból pár akkord csendült fel.
– Bmeg, ezek elhozták a zongorát is?
Aztán megszólalt a többi hangszer és megnyugodtam: egy komplett ragtime band-et talán csak nem hoztak el. Utána durván átváltottak bárzenére. Azannya. Mekkora perverzitás kell már ahhoz, hogy valaki lejöjjön Murterre, leparkolja a lakóautóját közvetlenül a vízpartra és özséncicerót bömböltessen?
De ezzel még nem volt vége. Egyszer csak felhajtották az előtér függönyét és megláttam a kaszott nagy szintetizátort. Bmeg, ezek tényleg lehozták a zongorát! És innentől egész este nyomta a pacák a legkeményebb bárzenéket.
– Moon River – jelentette ki Nej.
– Nem ismerem.
– Nekem gyerekkorban betöltötték.
– Aha. Ez viszont a Midőn Havannában.
– Azt meg én nem ismerem.
– Mondjuk úgy, hogy ezt meg nekem töltötték be.
Az Indián Nyárra már egyszerre kiáltottunk fel.
– Nem szürreális?
– De. Nem is kicsit.
– Mindjárt felkérlek táncolni.
– Kérni, azt lehet. Én sokkal inkább azon csodálkozom, hogy a környező lakóautókból nem perdültek még elő a táncrakész Brünhildák a totyogós Günterekkel.

Este megint apartmanház. Gábornak már megint széles a mosolya. Vagy még mindig. János él.

Éjfél körül séta vissza a kempingbe. Lakóautók, körbekerítve napelemes lámpákkal.
– Ez most miért zavar? – kérdezte Nej – Jobb, mint ha csak körbepisilték volna a territóriumukat.

2012.05.25; vasárnap
Betina – Pirovac – Murter – Betina

Mint egy sakkjátékos, úgy foglalom el a stratégiai pontokat: egy bor a tengerbe estére, egy bor az apartmanba éjjelre, egy bor a kocsi alá reggelre.

– Na most ez hogy van? – kérdezte Nej – Ott van a busz méretű Mercedes lakóautó, meg ott van a Merci kabrió is?
– Valószínűleg látogatója van.
– És akkor az a BMW nagymotor?
– Az az övé. Biztosan belefért a lakóautóba.
– Vagy az utánfutóba. Ha jól látom, az is van.
– Igen, de az a yachtnak.
– Kíváncsi vagyok, eszembe fog-e jutni ez a kép, amikor öregek leszünk?
– Arra gondolsz, amikor száraz kenyeret fogunk koldulni a Blahán?
– Arra.
– Engem az vigasztal, hogy kölcsönösen irigykedünk egymásra. Mi a felszerelésükre, ezek a vén farkak meg arra, hogy mi még be tudunk pattanni a a kajakba és fáradság nélkül letolunk 20-25 kilométeres túrákat.
– Igen, de 20 év múlva már te sem fogsz tudni evezni. Ellenben kenyeret fogsz koldulni a Blahán.
– Ők meg halottak lesznek. Az se túl jó perspektíva.

A túra adatai:
Célpont: Pirovac, Murter
Távolság: 19,88 kilométer
Térkép: Endomondo

Ma megint a nyugdíjasklubbal indultunk, a lazább útvonalra. Régóta (Nej egy éve, én kilenc hónapja) nem eveztünk, gyógytúrások lettünk. (Persze a tegnapi naphoz hasonlóan most is megtoltuk a végét, hogy legalább a beszoktatási kilométer meglegyen.)

A tenger teljesen úgy viselkedett, mint tegnap: induláskor tükörsima, majd jó egy óra után feltámadt a szél és estig nem is hagyta abba. Emiatt nincsenek fényképek sem, mert a Gopro-t még csak-csak be tudtam kapcsolni, de a fényképezőgépet a duplacsomagolásból előszedni végképp nem.

Pirovac, a kultikus kocsma. Én úgy emlékeztem, itt söröztem életemben először a fiammal (olyan 12 éves lehetett), de aztán beugrott, hogy nem: Plitvicén, pár nappal korábban. De ettől még ez a kocsma jó hely, el nem mulasztanám meglátogatni.
A nyuggerek innen haza is indultak. Mi Nejjel még elindultunk a part mellett felfelé, jutunk, ameddig jutunk. Erős szembeszélben. Erős szembehullámzásbam. Nem sokáig jutottunk. Végül tekeregtünk egy kicsit a Murter előtti szigetek között, majd bementünk a strandra, ettünk (műzlicsoki), ittunk (sör), aztán hazafújt minket a szél. Közben rájöttem, hol rontottam el: amikor le akartam kamerázni, mennyire erősek a hullámok és bekapcsoltam a készüléket, akkor mindig eltűntek a hullámok. Ahogy kikapcsoltam, egyből megjelentek. Végül meguntam és levettem a fejkamerát, betettem a a kajak gyorstárolójába. Ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban indult az özönvíz.

Megérkeztünk a túrából. Nej jócskán lemaradva, de ezt direkt így szoktuk. A parton viszont messziről látszott, hogy gond lesz: két német öregasszony pont oda ült le a sziklákra, ahová indulás előtt a bort rejtettem. Éreztem, hogy ezt a szituációt csak látványos technikával tudom megoldani, így a part előtt tíz méterrel felpörgettem az evezőket, a kajak határozottan, férfiasan futott fel az aprókavicsos partra, kipattantam, aztán odasétáltam a két megdöbbent spinéhez, benyúltam a lábuk közé és előrántottam a bort. Voilá! Majd mivel még mindig le voltak fagyva, magyarázólag hozzátettem, hogy grosse kühlschrank.

Újabb fejlemény. A tegnapi bárzenésznek van egy nyomorék, szellemi fogyatékos fia. Éppen most tolta el előttünk. Ha jól emlékszem, tegnap is ott ült a hapi mellett. Valószínűleg a zenész neki játszott. Kicsit hülyén érzem magamat. Eugen Cicero. Aha.

Vacsorára májkrém, mogyoróval. Mindkettőnknek durván elege van a téliszalámiból. First world problem.

Este… na mi? Apartmanház. Gábor és János rákot sütnek. Két kilót. Mindkettőjüknek széles a mosolya.

2012.05.26; hétfő
Gyalogtúra

Éjszaka 3-4 átvonuló eső, a hegyekben villámparti. Reggel hűvös. Boldogan aludtunk nyolcig és ekkor is csak a kötelességtudat rángatott elő minket. Az idő borult, különösen arrafelé, amerre menni terveztünk. Reggeli közben board meeting. A mai napot kihagyjuk, inkább sétálunk egyet Tisnóba.

A gyalogtúra adatai:
Célpont: Tisno
Távolság: 10,19 kilométer
Térkép: Endomondo

A hős mikroszálas törölköző. A szárítókötélen ez is elázott, de reggelre már meg is száradt.

Nej jön a mosdóból.
– Rámköszöntek, hogy Grüsz Gott! Erre mit kell mondani?
– Ich bin der Gott. Grüss willkommen.

Békaember a strandon. Neoprénben. Fuldoklik. Legalábbis állandóan a lába lóg ki a víz fölé.

Hanyag elegancia. Fehér lenvászon ing, fehér lenvászon nadrág, élénkpiros norvég sízokni, túraszandál. Kicsit hektikusan pakoltam, de otthon 30 fok volt, a franc se foglalkozott a hidegben is hordható, étteremképes ruházattal.

From Murter 2014
From Murter 2014

A nap félórával azután bújt ki a felhők mögük, amikor elindultunk. Utána pedig nem lopta a napot, perzselt, ahogy a csövön kifért. Nagyon örültünk neki. Norvég sízokniban.

From Murter 2014

Tisno még mindig nagyon kedves kisváros. Minél többször járunk erre, annál jobban megfog.

From Murter 2014

A gyógyszertár udvara, melyet egy megszállott kertész csinosít évek óta.

From Murter 2014
From Murter 2014

A picike óváros, ahonnan tucatjával indulnak girbegurba utcácskák a hegyekbe.

From Murter 2014
From Murter 2014

Ma éppen kirakodóvásár volt a főtéren, ilyet sem láttunk még errefelé. Az áruk persze a mindenfelé megszokott műanyag gagyik, de a tömeg az minden vásáron más. Nyilván volt birkasütögető gépsor, a hentes a pulton csontozta ki a vevők igényeinek megfelelően, akik alig fértek hozzá, annyi volt a fényképezgető német. (Ez egyébként teljesen általános, minden kemping németekkel van tele, nekik ez a víz talán már meleg is, tömeg nincs, az árak meg olcsók. Valószínűleg nem is értik, miért nincsenek mások is ilyenkor.)

From Murter 2014
From Murter 2014

Felfelé a templomhoz. Hatalmas tömeg lefelé, többszáz ember. Odafönt a templom kábé 20 személyes. Ezt most hogyan?

From Murter 2014

A megodás a templom mögött volt: a meredek domboldalon amfiteátrumszerű kialakításban egy hatalmas szabadtéri misézőhely, oltárral, elektromos támogatású kántorral. Zseniális. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy más mediterrán településeken miért építenek méregdrága templomokat, amikor szabadtéren a hívők sokkal közelebb érezhetnék magukat az Istenükhöz.

From Murter 2014

Öreg, kövér dalmát nénike, lépcsőfokról lépcsőfokra szenved felfelé a meredek úton. Szemmel láthatóan infarktusközeli állapotban kapkod levegő után, két felnőtt unokája támogatja, de esze ágában sincs megállni. A hit tényleg hegyeket mozgat.

From Murter 2014

Az általam többször is emlegetett Toni saláta.

Tisnóban vettünk bureket. Komolyan bután éreztem már magamat: több napja dekkolunk Horvátországban, és eddig még nem ettünk bureket. Pedig a család horvát csatakiáltása is ez: reggel burek, este burek, ettől leszünk mozgéburek!

Vacsora.

– A vasakkal mégis csak könnyebb bánni, mint az emberekkel. A vasaknak nincs lelkük – közölte Nej.
– Attól függ. Az én szakmámban már van. Sötét, fekete lelkük van.
– Arra célzol, hogy a számítógépeid nőneműek?
– Kizárt. Ezek logikusak.

A kocsmából mintha integetnének emberek. De lehet, hogy csak vakaróznak.

Megtaláltuk a végső megoldást a hideg italokra. Nyilván az utolsó nap délutánjára. Az éjszaka lehűlt italokat be kell dugni a kocsi alá, nagyjából a közepéig. Így délutánra pont pincehideg innivalókat kapunk.

Hat óra körül szállingóztak vissza a többiek. Ma már csak két fő alkotta a hajtós brigádot. Ők megint megkerülték a szigetet, csak mivel a múltkor durva ellenszelük volt, így most megfordították az irányt. Sajnálatosan a szél is, ebből kifolyólag immár komoly rutinjuk van a szembeszeles szigetkerülésekben. A csapat többi tagja pedig átigazolt a nyugger szekcióba, elindultak északnak, az első kocsmánál letáboroztak, majd hazaeveztek. A kocsmáról viszont áradoztak: eldugott hely a parton, két művészlélek viszi, az egészet tengerparti hulladékból – kövek, uszadékfák – építették. Ugyan még csak előkészíteni akarták a terepet, de nagyon megörültek a tucatnyi éhes-szomjas kajakosnak. Kaja ugyan nem volt, de gyorsan fogtak halat és azt sütötték ki. (Akit érdekel, itt vannak a hivatalos koordináták. Vigyázat, ez az autós megközelítés: kocsi leparkol, ösvényen be. A vízről értelemszerűen más.)

Este nyolckor búcsúbuli az apartmanháznál. Gábor nem jött ki, de biztosan mosolyog. Jánost alig ismertem meg. Józan.

Szemrehányás.
– Ott ültünk a kocsmában. Integettünk nektek. Nem láttatok?
– De. Csak azt hittük, hogy a rajongók.

Éjfélkor haza.

2012.05.27; kedd
Hazautazás

Éjszaka megint tartós eső. Direkte, hogy vizesen kelljen mindent összecsomagolnunk. Korai ébredés, óriási pakolás. Tíz körül készültünk el. Búcsú. A többiek még borulgatást gyakorolnak a vízben. Kezdők. Nekem már tökéletesen megy.

Gracsacnál elfogyott a belső sáv a sztrádán, majd elfogyott a külső is. Kénytelen voltam lehajtani, de nem hittem el, hogy így jártam, így közvetlenül a kapu előtt visszafordultam, de innen sem tudtam ráhajtani a sztrádára Zágráb felé, így megint visszafordultam. Nem lettem volna aznap záróvonal Gracsacnál.
Végül csak kimentünk a kapun. Valami tábla, magyarázat, sehol. Mentünk a tömeggel. (Go with the room, ahogy a bridzsjátékos mondja.) Ugyan volt egy tábla, miszerint Zágráb 200 kilométer, de senki nem vette komolyan. Persze, ez a régi hegyi út. Biztosan visszaengednek hamarabb is a sztrádára.
Ja. Karlovacnál. 150 kilométer után. Addig viszont őrült driblizés a kanyargós, végig záróvonalas hegyi utakon, az autósztrádányi forgalomban. Én pedig pont itt álmosodtam el, zombiként rángattam a kormányt, mint a tehén tőgyét. Az út jelentős részére nem emlékszem. Illetve, de. Az kifejezetten bosszantott, hogy keresztülmentünk Plitvicén, közvetlenül az elmondhatatlanul gyönyörű park mellett és nem volt időnk beugrani 3-4 órát sétálni. Máskor meg ugye nem járunk erre, mert nagy kerülő, térben is, időben is egyaránt.

From Murter 2014

Ez a kis hegyi kirándulás két óra pluszba került. Este hat helyett nyolckor értünk haza és még csak ekkor jött a rengeteg pakolás, a vizes cuccok szétteregetése, a digitális tartalmak biztonságba helyezése. Hajnal háromkor jutottam ágyba. Reggel már munka. Pihenni meg majd a föld alatt.

Linkek:

Az politikusokról

A politikusnak van az egyik legnehezebb dolga. Míg a többi ember az idejét, a szaktudását bocsátja áruba, a politikusnak az ember egyik legnagyobb értékét, a becsületét kell eladnia. Rögtön az elején szögezzük le, hogy ez kötelező feladat: a becsületes politikus nem hatékony, olyanokra pedig nincs szükség. A becsületes politikus nem politikus, mert korlátai vannak. A politikus dolga ugyanis az, hogy egy szervezet/ország/szövetség ügyét tűzön-vízen, akár emberek halálán keresztül is sikerre vigye. Ilyen tétek mellett a vezető ember becsülete, a belső önértékelése nem mérvadó. (A félreértések elkerülése végett jelzem, tudok róla, hogy kifelé azt kell mutatnia, hogy becsületes. De most nem a látszatról írok.)

Nem, nem a becsületesség az igazi értékmérő a politikusoknál. Hanem az, hogy mihez kezd a becsülete ellenértékével. Aki a köz gyarapodására fordítja, az az államférfi. Aki a saját gyarapodására, az meg az élősködő.

Roppant sajnálatos – és egyben meg is magyarázza, miért olyan katasztrofális a megítélése a politikus szakmának nálunk – hogy Magyarországnak az utóbbi 150 évben egy-két kivételtől eltekintve csak élősködők jutottak. Az a néhány, aki államférfinak nevezhető, az pedig nem jó célt tűzött ki maga elé.

Az civilekről

Meggyőződésem, hogy ennek az országnak a sikertelensége leginkább abból származik, hogy mi, mármint az állampolgárok, mindent mástól várunk. Az államtól. A pártoktól. A hivataloktól. A munkahelytől. A bankoktól. Aztán amikor nem kapjuk meg, vagy jön valaki, aki elveszi, visszaél vele, akkor jön a turáni átok emlegetése, az egyéni frusztráció, hogy velünk már megint kib@sztak. Pedig csak az oksági láncot kellene felismerni: a politikusok, az állam, a pártok célja a hatalom. A hivatalok célja önmaguk szükségességének igazolása, illetve a mindenkori hatalom kiszolgálása. A bankok, cégek célja a profit. A mi életminőségünk javítás nem célja senkinek, maximum csak hivatkoznak rá, amikor saját céljaik érdekében manipulálnak. Ezeket nekünk kell kiharcolnunk, ellenük. Erre szolgálnának a civil szerveződések. Nehogy azt higyje bárki, hogy nyugaton azért működnek jobban a dolgok, mert ott értelmesebbek az emberek. A frászt. Azért másabb arrafelé az élet, mert ott már megvívták azokat a harcokat, amelyeket mi még nem. Orbán sem véletlenül tette le egy stratégiailag fontos kockára a sakktáblán a CÖF-öt és nem véletlenül támadtak olyan durván a norvégokra. Amitől félnie kell, az az, hogy az őt leváltó akarat – megfelelő pártok híján – civil összefogásban manifesztálódik. Amitől az összes pártnak félnie kell, az az, hogy az emberek rájönnek, a saját céljaik eléréséhez nem a pártokon keresztül vezet az út, hiszen azok csak kihasználják a tömeg lendületét.

This is the end

A home szerverben megadta magát az egyik diszk az egyik tükörben. Vettem egy újat, kicseréltem. Utána nézegettem a régit. Kurva régi, de… lehet, hogy még garanciális? Papírok elő. Garancia: három év. Mikor jár le? Egy hónap múlva.

Mi a fene. Már a mérnöki precizitás sem a régi?

Kedves Western Digital! Nem lesz ebből valakinek baja a gyárban?

Dryvia

Ezt nevezem időzítésnek. Megnyerik az MR2 tehetségkutatójának elődöntőjét, és másnap ki is jött a régóta várt nagylemezük. Itt hallgatható meg.

ps.
Bementem a teraszról borért, aztán beszélgettünk Nejjel, visszamentem a teraszra… és néztem körül gyanakodva: hol használnak légkalapácsot éjjel tízkor? És csak utána esett le, hogy elfelejtettem pause-ba rakni a winampot.

Itt van a kert

Ez egy happy post, egy örömírás. Az utóbbi hónapokban rengeteg munkát öltem a kertbe… és az látványosan szebb is lett. Méghozzá úgy, hogy ez a szépség – feltéve, hogy a növények megkapaszkodnak és növekedni kezdenek – évről évre látványosabb lesz.

Fényképek. Egyfelől csak, másfelől pedig az indulás dokumentációjaként.

Rododendronok, azáleák, levendulák. Meg a laptop. Indul a munka, minden téren.

From MiVanVelem

Raszputyin, a rododendron.

From MiVanVelem

A rózsasor. Igazából ez akkor lesz szép, amikor a nyáron összerakok egy apácarácsot és belefűzöm a futórózsákat.

From MiVanVelem

Az elveszettnek hitt füge mégiscsak előbújt. A háttérben a 30 literes vízgyűjtő kaspók.

From MiVanVelem

A fenyők helye. Itt fogjuk berendezni a közösségi terünket. (Tessék észrevenni a diszkréten meghúzódó vízgyűjtő hordót, a kávából kivezető cső alatt.)

From MiVanVelem

A kombináció. Smaragdfenyők, melyek formára lesznek vágva. Az árnyékukban pedig azáleák. (Geisha Orange és Königstein, felváltva.) Később pedig a sor fölé kivi jön, hogy ne csak oldalról legyen árnyék, hanem fentről is.

From MiVanVelem

Delta, a rododendron

From MiVanVelem

Susan, a magnólia. A háttérben diszkréten meghúzódik két, fának nevelt rózsa és négy levendula, közülük kettő ún. giant summer változat.

From MiVanVelem

Vörös Jakab, a rododendron. A fénykép készítése óta megtáltosodott és olyan virágzásba kezdett, hogy a szemünk-szánk tátva maradt. Ráadásul ő kapta a legjobb helyet, szóval nagy reményeink vannak iránta.

From MiVanVelem

Vörös Jakab, a rododendron. Ő más pályán játszik. Mivel ezen a részen nem savas a talaj, így cserepezni kell. De nagyon illik a képbe.

From MiVanVelem

Titkos favoritom, a cserszömörce sor. Három különböző színű szömörce és mind a három színváltós. Különböző időszakokban.

From MiVanVelem

És a nagy öreg, a már kifejlett Royal Purple cserszömörce. Még bugázás előtt.

From MiVanVelem

Boldog vagy?

– Hát, izé…

Ez az a kérdés, amelyre nem lehet rendesen válaszolni. Nem is szoktak, általában elkenik valami udvariassági formulával. Pedig lehetne rá korrekten is.

– Boldog vagy?
– Köszönöm a kérdést. Nyilván te is tisztában vagy vele, hogy nem egzakt dolgot kérdeztél. A boldogságnak ugyanis van egyfelől egy pillanatnyi értéke, mely azt fejezi ki, hogy most, ebben a pillanatban mennyire érzem magam boldognak. Habár ez pontosan kifejezhető, de számodra valószínűleg ennek van a legkisebb jelentősége. Az emberek ugyanis leginkább arra kíváncsiak, hogy egy tágabb időintevallumban – legyen az egy hét, egy év, húsz év vagy az eddigi életem – érzem-e magam boldognak, azaz úgy általánosságban. Ehhez nekem a pillanatnyi boldogságértékeket emlékezetből le kell integrálnom a vonatkozó időtartamra, majd a kijövő értéket le kell normálnom egy skálára, melyet négy részre tudok felosztani, úgy mint alulról kezdve: abszolút boldogtalan, inkább boldogtalan, inkább boldog, illetve teljesen boldog. Azaz a válaszom az, hogy az egész életemre integrálva ezen a skálán valahol a felső két kategória határvonalán, az inkább boldog és a teljesen boldog vonal környékén helyezem el magamat. Ha ellenben mégis arra lettél volna kíváncsi, hogy most, pillanatnyilag boldog vagyok-e, arra a válaszom az, hogy igen, hiszen mindig örülök, ha valakit sikerült zavarba hoznom. Egyéb kérdés?

Az ügyfél hülye. Vagy nem.

Nemrég volt egy komment, melyre részletesen akartam válaszolni, de időhiány miatt csak egy rövid mondatra futotta, az meg így utólag visszaolvasva, elég durvára sikerült. Most éppen ráérek, kellemes tavaszi idő van, a békalány éppen új fiút keres magának a közeli tóban, emiatt az éjszakát kvadrofon békabrekegés tölti be, szóval minden adott ahhoz, hogy komótosan, kényelmesen irogassak.

Tételezzük fel, hogy az ügyfelünk káposztát akar reszelni. Mi pedig elismert szakértői vagyunk a káposztareszelésnek. Bólintunk, és előadjuk, hogyan kell reszelni a káposztát. Kimegyünk az ügyfélhez, meghívjuk a véleményformáló embereit is, és felvázoljuk nekik az egy, a biztos, a best practice módot, hogyan lehet, és kizárólagosan hogyan érdemes káposztát reszelni.
Hiba.
Ez a rendszergazda szemlélet. Amikor azt mondom, hogy ezt a rendszert erre a bizonyos dologra találták ki, erre pedig így célszerű használni. Pont. Ekkor lesznek legalacsonyabbak a költségek, ekkor pusztul leggyorsabban a káposzta.

Csakhogy pont azt nem kérdeztem meg az ügyféltől, hogy miért is akar káposztát reszelni. Egyáltalán nem biztos, hogy neki a hatékonyság a legfontosabb szempontja. Lehet, hogy ő a lábával akar majd káposztát reszelni, mert mondjuk közben a kezévével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik. És ehhez nem a best practice rendszer kell, hanem egy olyan, amely az ő igényéhez igazodik.

Tudtad, hogy van Franciaországban egy olajmező, ahol olyan magas a kőolaj kéntartalma, hogy a fő terméknek nem az olajszármazékok számítanak, hanem a kén? El tudod képzelni az olajkitermelő cégek mérnökeinek a döbbent pillantásait, amikor a megrendelő lesöpörte az asztalról a hagyományos olajfeldolgozó üzemek terveit?

Nos, a lényeg ott van, hogy először kérdezni kell. Még akkor is, ha mi vagyunk a káposztareszelés legnagyobb szakértői a világon és nálunk senki sem tudja jobban, hogyan kell azt a nyomorult káposztát lealázni. Mert bármilyen furcsán hangzik is, de az ügyfél gondolkodhat racionálisan akkor is, ha a döntése számunkra irracionálisnak tűnik.

Persze, nehéz. Teljesen emberi dolog, ha az ember, amikor szokatlan kívánságba ütközik, rögtön arra gondol, hogy az ügyfél hülye. Eleve az ember úgy működik, hogy hajlamos a legelső megfelelő momemtumnál hülyének nézni az ismeretlen másikat, mert ezzel a maga normálisságát bizonyítja saját maga előtt. A profi ezzel tisztában van és ha fel is merül benne az érzés, kisöpri a fejéből. És megkérdezi az ügyféltől, miért mondott, miért kért hülyeséget.

Végül a hosszas fejtegetés végén essen pár szó a konkrét helyzetről. Azt írtam, hogy szép kihívás Exchange 2003 környezetben levélküldési hibát megoldani, ha az ügyfél saját maga által fejlesztett levelezőklienst használ, mely nem bizonyítottan működik a szabványoknak megfelelően. Persze, lehet erre a reakció, hogy az ügyfél forduljon fel, de legalábbis használjon valami ismert levelezőklienst. A helyes megoldás viszont az, hogy megkérdezzük: barátom, miért is akarsz így levelezni? És akkor elmondja, hogy annyira titkos a munkája, annyira kényes a környezete, hogy még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy nyílt forráskódú levelezőklienst használjanak. Csak az jöhet szóba, hogy maguknak fejlesztenek célszoftvert. Azaz a pálya adott, a problémát ezen kereteken belül kell megoldani.

Sonka és víz

A pillanat, amikor a reggeli előtt észreveszed, hogy habár a sonkás szendvicsekkel púposan megrakott tányért kivitted a teraszra, de a vizet a konyhában felejtetted és vissza kellene menni érte, miközben az anonim sonkafüggő macska a terasz sarkán pont ebben reménykedik és minden vágya, hogy kettesben maradjon a kupaccal, szóval kénytelen vagy újra megfogni a tányért és az egészet visszasétáltatni a konyhába, pusztán azért, hogy ki tudd vinni a vizet is.

Egy jólsikerült hétvége

Amikor vezettem lefelé, azon gondolkoztam, hogy ha – esetleg, talán, csak úgy véletlenül – a jótündérem megkérdezné, mit kívánnék erre a hétvégére, akkor azt mondanám neki, hogy léccilécci, kérek két olyan napot, amikor minden felelősséget le tudok tenni a vállamról. Amikor nem kell agyalnom a családról, a kertről, a munkahelyről, a jövőről… igazából nem kell agyalnom semmiről, egyszerűen csak élhetek és magam lehetek.
Aztán megtörtént.

Majdhogynem átlagos nap

Ma délután ugrottam neki a házi szervernek. Már elég régóta azt jelzi ki, hogy a diszk alrendszerben az egyik tükör féloldalas, azzal meg nem lehet viccelni. Első körben azt kellett megnéznem, hogy tényleg elromlott-e a diszk. (Ez ugye házi szerver, itt nem az a cél, hogy új diszket adjunk el az ügyfélnek.) (Csak vicceltem.) A feladat persze nem is annyira egyszerű. Már csak a diszk beazonosításai is fogós volt, nyomkodhattam én a HP ACU-ban SSA-ban a ledkigyújtogató gombot, ha a diszkek nem külön házban voltak. Én meg csúszkáltam fejlámpával a fejemen az extra mini szerverszobában. Mindegy, végül meglett a renitens diszk és eljutottam odáig, hogy a SCSI kártya a boot után ugyan recovery-t akar csinálni, de rögtön utána jön egy log full üzenet, amelytől elszégyenli magát és abbahagyja. Ekkor hívtam fel mindentudó kollégámat telefonos szaktanácsadásért. Kaptam is egy jó tippet: lépjek be a _gép_ biosába, keressem ott a logtörlési lehetőséget. Mert ugye addig a SCSI biosban kerestem. És tényleg: a gép biosában beállítottam, hogy a következő indulásnál törölje a logbejegyzéseket, erre szépen el is indult az autorecovery és még most is fut, ha valami más megint meg nem ijesztette. (Csak egy apró nüansz: az SSA azt jelzi ki, hogy a diszknek kampec, halott, mint a kék norvég – miközben a SCSI bios azt mondja, hogy ez egy egészen jó képességű diszk, csak a tükröt kell összeragasztania. Kíváncsi vagyok, holnap reggelre melyikük győz.)

Csakhogy.

Amíg a szervert szerelgettem, a laptopomat kint hagytam a teraszon. A kettőhúszba be volt dugva, a hibernálás ilyenkor le van tiltva, maximum szunyókálni mehet el. (A mázlista.) Meglökdöstem az egeret, erre a képernyő úgy csinált, mintha feléledne, majd meggondolta magát. A gép innentől semmi noszogatásra nem reagált. Megpróbáltam kikapcsolni, erre bánatosan elkezdett két rövideket pittyegni. Akkumulátor ki, majd vissza. Ugyanúgy pittyegett. Újabb telefon a mindentudó kollégának. F1! Nála volt net, utánanézett, majd jött a verdikt: memória. De hogyan? – ütközem meg. Egy órája ott pihent a laptop az asztalon, még csak a közelében sem járt senki. No, mindegy, gép szétszed, memóriák kiszed, varázsnézéssel megbűvöl, visszarak… gép pöccre indul.
Ilyen nagyjából nincs.

És akkor arról már nem is merek beszélni, hogy a tegnapelőtti fűnyírójavításnál halálra keresett egyik alátétet ma megtaláltam az emeleti közlekedőben, a földön. Nem merek beszélni róla, mert félek, hogy végképp átszakad a világ szövete.

Rain man

Hideg van, fúj a szél és szakad az eső. De legalább az azaleák élvezik.

Hulla fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mint akin átment egy locsolókocsi.

Egész nap kert. Romeltakarítás a fenyők után. Gyökerek kiszenvedése. Hat smaragdfenyő behuppant. Körzővel, vonalzóval kimérve az árnyékzónájuk. Azaleák az árnyékzónába. Előtte a föld pH értéke tudományosan megmérve. (Ültetéskor iszapolni kellett, egy kicsit állni hagytam, majd a feljövő vízbe belemártottam egy pH papírt. Alapfelszerelés a lakásban. Gondolom nálad is.) 5,5-6 közötti értéket mutatott, tökéletes. (Az azalea/rododendron – fajtától függően – az 5-6 közötti pH-t szereti.) Vettünk 3 darab 30 literes kaspót esővíztárolónak. Meg vettünk vagy 40 liter ioncserélt vizet, mert a fene tudja, mikor lesz legközelebb eső. (Haha.) Ezeket az idióta növényeket csak esővízzel lehet locsolni, mert a kemény víztől megdöglenek.

Elültettem. Mindent. Tujákat, azaleákat, rododendronokat, levendulákat. Legalább kétszer ronggyá áztam a felhőszakadásokban, de ez az egy napom volt relatíve szabad (hah! pihenésképpen rendszerterveket olvastam), szóval most kellett ledugdosnom a növényeket, a természet pedig mindig priority1 eseteket regisztrál.

És persze megint sötétben fejeztem be, szóval a gyönyörködés megint holnapra marad. Vagy – ismerve a hétfői menetrendet – keddre. Vagy… hagyjuk.

Még szőrösebb

Igazából nem is tudom, hogyan jellemezzem a hangulatomat. Tudtam volna jelzőket tenni a ‘szőrös’ kifejezés elé, de félek, nem lett volna szalonképes. Még ezen a blogon sem.
Egyfelől mostanában egy csomó olyan dolog változott meg, melyeket az életem megváltoztathatatlan alapjainak hittem. Ezeket a változásokat nyilván le kell követnem. Nem kis munka. Aztán belevágtunk egy durván nagy kertátalakításba. Most is itt figyel mellettem a teraszon vagy húszezer forint értékű növény, egyre kornyadtabban. De elültetni csak úgy tudom őket, ha előtte veszek még tizenkétezer forintnyi növényt és azokat is elültetem. Az idő egyre jobban szorít, nemsokára jön a kánikula, akkor már nem lehet. A munkahelyem meg most találta ki, hogy pakoljunk már rá erre a Józsi gyerekre némi munkát, mert olyan elárvultan néz ki. Egyszerűen nincs ennyi nap a héten, ennyi óra a napban.

Ma hatig húztam az evezőket odabent, aztán rohantam haza. Ha ügyes vagyok, akkor legalább az egyórás fűnyírást bele tudom suppasztani még a napba. Gyors átöltözés, fűnyíró előrángat, beindít. Két méter után kiesett a kereke. De nem csak a kerék – azt már pár mozdulattal vissza tudom rakni – hanem az egész felfüggesztés. A csavarok persze elvesztek a fűben. Az egész család ott hamupipőkézett négykézláb, miközben én B tervként megfelelő csavarokat turkáltam a szerszámos dobozból. Ha a másik kereket le tudtam volna szedni, akkor lett is volna minta, de az annyira beragadt, hogy az imbiszkulcs elnyírta a csavar fejét. Ezt innen már ember nem szedi ki. Végül találtam csavarokat. Összeraktam. A nap már igen laposan sütött, de még nekirohantam a derékig érő gaznak.
A kerék kábé tíz perccel később esett ki megint. A felfüggesztéssel együtt. A csavarok persze megint elvesztek. Viszont most már oldalra sem tudtam fordítani a gépet, mert a kicsöpögő benzin pont a forró motoron landolt. Hevenyészett állvány fatörmelékből. Vastagabb csavarok. Qrva nehezen mentek be, de bíztam benne, hogy legalább ilyen nehezen is fognak kijönni. Újabb félóra időveszteség. Valaki nagyon nem akarja, hogy én ma füvet nyírjak, de valószínűleg nem ismer engem, mert az ilyen szopások csak felpaprikáznak és dafke is megcsinálom.
Meg is lett. Éppen belefértem az időbe, a fűnyírót már sötétben raktam el.
Egyedül az zavar, hogy a fűyírás utáni gyönyörködés elmaradt. Majd holnap reggel.

Hogyan érezd jól magad a bőrödben

Állandóan emészted magadat, hogy nem mennek jól a dolgaid, kevés a társasági sikerélményed, nálad sokkal gyengébb képességű emberek jóval népszerűbbek a környezetedben?
Néhány jótanács.

  1. Először is, ne legyél ronda.
    Nem azt mondtam, hogy legyél szép, mert az nem mindenkinek adatik meg. Csak figyelj oda magadra. Legyél ápolt, ne hízz el túlságosan, öltözködjél az adottságaidnak megfelelően. Az a lényeg, hogy jól érezd magad a ruhádban és menjen a stílusodhoz. Ha van valami kiegészítő, ami tökéletesen illeszkedik az egyéniségedhez, használd bátran. Meg persze óvatosan is: nincs szánalmasabb, mint amikor egy nyuszi macsó kovbojnak öltözik.
  2. Legyen stílusod.
    Ez egy kicsit összetett dolog.

    • Legyen önbizalmad.
      Ezt a legnehezebb megszerezni. Nem is tudom. Fedezd fel a 121. elemet. Mászd meg félévente a Himaláját. Rúgd tökön Bruce Willist. Tarts kordában naponta 25 pubertáskori problémákkal küzdő kamaszt. Dugj meg naponta két nőt, vagy ha ausztrál vagy, akkor öt birkát. Írjál jótanácsokat a blogodba. Tényleg nem tudom, neked mi számít. Mert ez a lényeg: nem olyan dolgokat kell véghez vinned, amelyekkel eldicsekedhetsz, hanem olyanokat, amelyek tartást adnak. Amelyektől az élet királyának érzed magad.
    • Legyen egyéniséged.
      Legyél érdekes. Legyél szórakoztató. A humorérzék rengeteget tud segíteni. Legyél nyitott, de legyen véleményed is. Ezeben sokat segíthet a műveltség. Beszélj bátran. A negatív hullámokat (panaszkodás, mások bemártása, frusztrációk felemlegetése) lehetőleg kerüld.

Stílusod pedig akkor lesz, ha a fenti két dolog átjön a viselkedéseden.

Gyakorlatilag ennyi. Ennyi kell ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben. Márpedig ha elégedett vagy magaddal, az átjön és mások is elégedettek lesznek veled.

Szőrös nap

Már ébredéskor sejthettem volna, hogy kár volt még az ágyból is kimásznom. Rossz alvási periódusban csörgött az óra és ma kivételesen fel sem rúghattam. Lebotorkáltam, gyorsított reggeli rutinfeladatok, félóra múlva már araszoltam is a dokinőhöz a bedugult M5-ön. A verekedős időben mentem, és verekedni is kellett. Végül éppen befértem az időre hívottak előtt. (Mert az első ember késett.) A dokinő, annak örömére, hogy egy éve nem látott, hozzám vágott egy Trónok Harca méretű beutalóköteget, bearanyozva a következő 30 napom reggeleit. Különösen a 24 órás pisigyűjtés tetszik.
Telefon. Email ellenőrzés. Azt írja a Telenor, hogy azonnal fizessem be a csekkeket, különben lelövik a kutyámat. De milyen csekkeket?!
Hazafelé beugrottam a kertészetbe, mert éppen megint nagy kertmérnökösködés folyik. (Kinyírtam. Megírom.) Tegnap jött favágó és kikapott négy fenyőfát, melyek már elég szépen megindultak a ház felé. Most viszont van egy jó nagy szabad placc az udvaron és mielőtt Viktor stadiont építene rá, gondoltam, kialakítok egy közösségi teret, növényekkel, virágokkal. A gáz az, hogy a fenyők miatt savanyú a talaj, oda akármi nem megy. Fenyőt nem akartam, akkor meg maradtak a rododendronok, azaleák. Vettem is egy kupaccal, aztán már itthon olvastam utána, hogyan is kell ezeket gondozni. Háát, izé. Ahogy Nej mondta, gratulálok, vettél néhány hisztis menyasszonyt. De megoldom. Majd. Egyelőre áznak az esőben és az jó nekik.
Hazaértem, kipakoltam, átöltöztem. Kávé. Mert reggel elmaradt. Aztán éppen nekiálltam ebédet készíteni, amikor jött a telefon, hogy most. Azonnal. Sürgős. A címet majd megtudom. Félkész ebéd vissza a hűtőbe. Annyi időt kaptam, hogy Főnök közben még előkeríti Kollégát, mert ketten megyünk. Elindultam az emeletre átöltözni. A lépcsőn kapott el a csengő. Á, hülye fantomcsengő. Aztán mégis kimentem, mert várok csomagot és ha nem veszem át, akkor el kell mennem a Postára és az a pokol előcsarnoka. Csomag nem volt, két, szélesen vigyorgó gázszerelő viszont igen. Jöttek gázórát cserélni. Mert már lejárt. Az óra.
– Mennyi ideig tart? – sikítottam.
– 15 perc.
– Jöjjenek.
Talán nem hív vissza addig a Főnök. Kicserélték. Az órát. Az egyik hapsi még morgott, hogy ez a régi óra repedt és ez neki nem tetszik, de villámgyorsan kirugdostam őket az udvarról. Átöltözés. Telefon. Legalább megvan a cím.
Munka után haza. Postaládában üzenet: csomagom jött, menjek be érte a postára. Gyehenna. Viszont ott voltak a postaládában a Telenor csekkek is. Nem rossz tempó: előbb küldik a felszólítást, és csak utána a csekket. Félkész ebéd sütőbe. Terasz. Pohár bor. Levelek. Munkahelyen kérdezik, miért annyi időt regisztráltam, amennyit. Mert annyi volt, b@zdmeg. Ugyanez udvariasan megírva. Ebéd elkészült. És még csak este hét. Vacsi közben levél a munkahelyről. Holnap megbeszélés. Fontos. Sürgős. Előtte feltétlenül olvassam el a rendszertervet. Aztán megjött a terv is. 525 oldal. Aha. Akkor ma estére sem kell más programot szerveznem.
Közben eleredt az eső, de szerencsére a teraszra nem vágott be. Gyorsan kirugdostam az azaleákat az esőbe, de közben hozzáértem a lámpabúrához, és valahogy olyan szerencsétlenül, hogy egyből le is esett. Ott álltam az esőben, a víz csorgott a hajamról, a kezemben egy sáros azalea, előttem lefittyedve lógott a lámpabúra, és megállapítottam, hogy ma tényleg nem lett volna szabad kimásznom az ágyból.

Akadnak még kihívások

Supportálni valakit telefonon keresztül, aki saját maga által fejlesztett levelezőklienst használ. Állítólag szabványosan. Titkosított forgalommal. Exchange 2003 szerverrel. Általam és általa is hozzáférhetetlen Exchange 2003 szerverrel.
És valami nem igazán működik.