Barcelona és környéke 03/05

2014.02.27; csütörtök
Montserrat

Korai ébresztő. Indulás félórás késéssel. Nem rossz, nem rossz. Különösen az előző este fényében. (Akarom mondani, fény: szűk utca, első emelet. Na, ide a nap soha az életben nem süt be.)

Durván stresszes reggel.
Saját hülyeséggel kezdve. Tervezéskor legalább negyvenszer láttam, hogy az R5 az Espanyol térről indul, a weblapot kinyomtattam, a biztonság kedvéért ráraktam a telefonomra is, mindkét helyen még negyvenszer elolvastam – mégis az ragadt be, hogy Catalunya tér. Na, ott aztán kereshettük a vonatot. (Külön szép, hogy minden weblap azt írta, hogy nem egyszerű megtalálni. Hát, tényleg nem volt az, különösen ha a Catalunya téren keressük az Espanyol helyett.)
Aztán Barna kilőtte egy táblán, hogy jé. Ekkor átmetróztunk, és innentől már nem a saját hülyeségem dominált, hanem a helyieké. Tényleg nagyon nehéz volt megtalálni a peront, a katalánok mintha külön sportot csináltak volna abból, hogy minden csomópontnál máshogyan jelölik. De meglett. Jegyvásárlás. Automaták voltak ugyan, de… a feladat nem egyszerű. Montserrat felé HÉV jár, Manresa végállomással. Konkrétan az R5 jelű és ez fontos, mert ugyanarról a sínről másfelé is mennek vonatok. Magára a hegyre kétféleképpen lehet feljutni: lanovkával vagy fogaskerekűvel. Ezek nem ugyanarról az állomásról indulnak, tehát már a jegyvásárláskor el kell döntened, mivel mész majd fel. Létezik kombinált jegy (érdemes ezt venni, mert olcsóbb), ekkor egyben veszed meg a jegyet végig a kolostorig.

From Barcelona 2014

Azaz vagy veszel egy vonatjegyet az Aeri állomásig, melyhez kombinációban veszel egy jegyet a lanovkára, vagy veszel egy vonatjegyet a Cremallera állomásig és egy jegyet a fogaskerekűre. A kettő nem csereszabatos, azaz az egyik kombináció nem érvényes a másikra. Az egyszerűség kedvéért mind a két jegy ugyanúgy néz ki, ugyanaz van ráírva, tehát ránézésre nem tudod, melyiket vetted. Na, ebből létezik retúr is. Ha még nem lenne elég bonyolult, akkor folytatom. Magától a hegy középmagasságában található monostortól még megy fel két sikló, két idegenforgalmi látványossághoz. Ezeket _szintén be lehet vonni_ a kombinált jegybe, mely így összességében még olcsóbb, ellenben végképp átláthatatlan lesz. Az automata pedig a szokásos: spanyol/katalán nyelvű, nagy monitor érintőképernyővel, plusz kis kijelző hardveres nyomógombokkal. A kiválasztható menükben pedig kilométeres szövegek vannak, de konkrét megnevezések, melyekből be lehetne azonosítani, mire vonatkoznak, azok nincsenek. Hogy teljesen átérezd, a vonat óránként megy, mi pedig ezzel a reggeli bénázással elértük, hogy csak tíz percünk maradt a jegyvásárlásra. Ilyen körülmények mellett.
Az automatánál álltak ugyan segítők, de miután a lányom konyhaspanyollal elmagyarázta, mit akarunk, elküldtek az információhoz. Ott elmondtuk, mit szeretnénk, majd néhány mulatságos félreértés után visszaküldtek az automatához. Hogy ott lehet jegyet venni, nem a pultnál. Nekem ekkor kezdett el rángatózni a szemem. Megragadtam az előző csajszit – aki korábban elhajtott a pulthoz – és meglehetősen ingerülten, a látványosan hülye emberek számára tartogatott lassú beszéddel elmondtam neki angolul, mit akarok. Miközben a szemem őrült fényben lángolt. Végig is nyomkodta az automatát, sikerült a kártyával fizetés is, igaz, megpróbált ránksózni egy siklóval kombinált drágább jegyet, de szerencsére résen voltam: emlékeztem, hogy a 19 eurós jegy a jó. (Mondjuk mostanra már 20 lett.) Végül kezünkben volt a négy kartonlap. A peronmenedzser még szívózott ugyan, de őt már a lányom le tudta kezelni spanyolul. Még maradt pár percünk a vonatindulásig, szóval tkp. minden sikerült… de nekem az összes szál hajam az összes létező irányba állt az idegességtől.
Aztán beállt a vonat, leültünk… és indulás előtt beesett negyvenötezer ember, mindnek badge lógott a nyakában. A szerelvényt egyszerűen képtelenség volt jobban telezsúfolni. Próbáltam lepuskázni, mi lehet ez, aztán meglett a megfejtés: Mobile World Congress, a Fira Gran Via meg pont ezen a vonalon van. Szerencsére nem túl messze, így hamarosan kiürült a vonat. Egy órát utaztunk, sajnos a szokásos külvárosi környezetben: zajcsökkentő falak, gyárak, logisztikai telepek. Beton és vas mindenfelé. Nem egy szép út, és a katalán tájból sem lehet sokat látni. (Vagy ha ilyen, akkor nem érdemes.) Montserrat hegye egy üde színfolt a nagy nihil közepén. Mi a lanovkás változat mellett döntöttünk. Negyedóránként jár, sittysutty fent is voltunk a 700 méteren található kolostornál.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Az eddigi írásokból tudható, hogy szeretek mindent alaposan eltervezni. Ebből itt nem sok látszódott, és nem csak az időhiány miatt. Egyszerűen a Montserrat Nemzeti Parkról alig van infó a neten. Konkrét túraútvonalat találtam az Everytrail oldalon, de csak reménykedni lehetett, hogy van valami kitáblázott ösvény. Mert térkép, az nem volt.
Nos, így utólag már okosabb vagyok. A hegyen több túraútvonal is található, ezek be vannak számozva. A legmagasabb csúcshoz (St Jeroni, 1260 méter) vezető útvonal az 1-es. Az Everytrail linken lévő is ezen indul el, majd visszafelé átvált a 3-asra (St. Joan) illetve a 3a-ra (St. Magdalena) és úgy tér meg a monostorhoz. Mondanom sem kell, ezt így valójában nem lehet bejárni, az 1-es ugyanis egyirányú és pont abban az irányban nem járható, ahogy a linken mutatják. Hivatalosan az 1-est csak úgy lehet bejárni, ha az ember siklóval megy fel a St Joan megállóig (nem azonos a kápolnával), vagy felcaplat a 3-as úton ugyaneddig és útvonalat vált. Osztottunk, szoroztunk, nézegettük a magasságokat, távolságokat és úgy döntöttünk, hogy ezt a kombinált utat nem vállaljuk be. Így lett helyette a 3a útvonal a St Magdalena kolostor helyéig. Ez is 1180 méter körül van, alig kisebb a legmagasabb csúcsnál. Tudom, megalkuvás, hiszen mindig csak a legmagasabb csúcs lehet az elfogadható, de most ez volt a reális. (Jelzem, erre is csak én mentem fel végül, a többiek sorra lemorzsolódtak az egyes alaptáborokban.)

A túra adatai:

  • Távolság: 8,5 kilométer.
  • Szint: 520 méter.
  • Térkép (Endomondo). Érdemes satellite nézetre váltani és belenagyítani, ekkor láthatók jól a sziklák.

Laza sétával (baxa) indult az út, aztán folyamatosan durvult. Egy kilátó. St Miguel kápolna. Végül ráfordultunk a fennsíkra és a látványtól leültünk. (Majdnem azt írtam, hogy megremegett a lábunk, de az akkor már a fáradtságtól remegett.)

From Barcelona 2014

Itt láttuk meg ugyanis az ujjszerűen égnek meredő sziklákat. És itt fogtuk fel, hogy az egyik kupac legmagasabb sziklájának a teteje a St Jeroni, a másik kupac legmagasabb sziklájának a teteje pedig a St Magdalena. Azaz ezekre a sziklákra valahogy fel kell mászni. Előtte még útbaejtettük a sikló felső állomását, ahol egy négyfős társaság lelkesen ommozott egy kisebb szikla tetején. Máshol furcsa lett volna, de itt, ahol minden szikla tetején állt egy-egy remetéről elnevezett kápolnarom, fel sem tűnt.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A hangulat is érdekes volt: engem hol a Grand Canyonra, hol a Yosemite parkra emlékeztetett, bár azokon a helyeken jóval kevesebb volt a kereszt és a templom.
Aztán elágazáshoz értünk. Fura elágazás volt, mert mint kiderült, a kitáblázott út csak egy nagyobb ív levágása volt. Azt írtam volna, hogy ‘kitáblázott út’? Nos, meredek sziklaoldalban egy porló lépcsőszerűség, kapaszkodó nélkül.

From Barcelona 2014

Nej az egyik oldalsó elágazásnál le is billentette a szárnyát és levált a csapattól. (Előtte elmentem megnézni, hová vezet az oldalág és látszott, hogy a St Onofre kápolnáig, ahonnan az út visszatekereg az előző leágazásunkig.)

From Barcelona 2014

Az ifjúsággal mentünk tovább. Ez már nem volt sétaút, ágakba, gyökerekbe kapaszkodtunk, ahol valami növényzet meg tudta vetni a lábát a meredek hasadékokban. Aztán egyszer csak egy hangulatos ligetben találtuk magunkat. Itt állt valamikor a St Magdaléna kápolna és egyben apácazárda is. Ettől azért elpirultunk egy cseppet: a középkorban ide apácák sétálgattak fel-le a kolostorból… mi meg azt hittük, mekkora májerek vagyunk. A fiatalok leültek, én meg elindultam fényképezgetni.

From Barcelona 2014

Elméletileg innen már nem vezetett tovább út, de ahogy kerestem a jó pozíciókat, belebotlottam egy öregúrba, aki valahonnan _fentről_ jött lefelé és azt magyarázta, hogy milyen erős a szél a szikla tetején. Gondoltam, megnézem, milyen az út. Durva volt, és amikor kiderült, hogy tényleg járható tovább, akkor már hallótávolságon kívül kerültem a kölyköktől, visszamászni meg már nem volt kedvem. Így jutottam fel végül egyedül a szikla tetejére. És nyeltem nagyokat. Nem csak a szél miatt. Maga a Montserrat egy eszméletlen bizarr hangulatú hegy, a váratlan szikláival (mint nagyorrú trollok), a sziklákra feltekerődő váratlan útjaival… a csúcsról pedig mindent, de tényleg mindent be lehetett látni: az összes csúcsot, az összes túraútvonalat, a monostort, az odáig vezető autóutat, fél Katalóniát, Barcelonából a Tibidabót, de még a tengert is. Ahogy mondani szokás, gyökérélmény.

From Barcelona 2014

Lefelé már lazán toltuk. Nejt felszedtük a St Joan / St Onofre kápolnáknál, a monostornál automatákból kajáltunk valamit (sörből csak alkoholmentes volt, pedig hogy felcsillant a szemem), még megnéztük a templomot a Fekete Madonnával, aztán lelibegtünk, vonat haza.

From Barcelona 2014

A Ramblán ismét útbaejtettük a piacot, szerencséjük volt, tegnapelőtt óta feltöltötték a készletet, így ismét felvásároltuk a jelentős részét. Dóra végre megmutatta Nejnek, melyek azok a garnélák, amelyek mindenféle varázslás nélkül fogyaszthatók, így vettünk is egy kóstolót. Negyven dekát.
Amíg vásároltak, addig én kameráztam a rákokat, homárokat. Éltek még, de nem nagyon akartak mozogni, így a szabad kezemmel jeget kapartam és azzal dobáltam őket. Erre rámszólt az eladó, hogy nem játszunk az étellel. Hah. Mit tud ez a nő a filmművészetről?

From Barcelona 2014

A biztonság kedvéért a péknél vettünk helyi specialitásokat is: tortilla espanyolt (tortaformára sütött krumplis-hagymás rántotta), panzerottót (valami csirkés-currys buci), Barna pizzát és Duff sört (a la Homer) meg valami mittudoménmit (mintha két pizzát szembefordítottunk volna, de a tésztában volt krumpli is). Aztán a szokásos: sonka, kolbász, sajt, bagett, olajbogyó (rengeteg olajbogyó), a csajoknak garnéla, na meg bor és dumák. Komolyan mondom, az utóbbi évtizedben nem beszélgettem ilyen jóízűeket a gyerekeimmel, mint itt esténként. Már csak ezért is megérte eljönni ide. Mondjuk az eredeti cél a családegyesítés volt és bizonyos értelemben most is az van: családerősítés, csapatépítés. Csak aludni is kellene időnként valamit. Hja, az egyensúly a pihenés és az élménygyűjtés között.

Feltűnhetett a tegnapi képeken, mennyi a szemét éjjel az utcákban. Ez nem véletlen. Akkor rakják ki a népek a kukászacskókat, éjszaka pedig jön a mini kukásautó és reggelre szép tiszták az utcák. Kipróbáltuk: a garnélamaradványos zacsit levittem, ledobtam a bejárati ajtó mellé, reggelre már nem volt ott.

Aztán a harcosok elpilledtek, én pedig magamra maradtam a netbookommal. Kedvem ugyan konkrétan nulla volt, de tudtam, hogy ha ott, helyben nem írok le mindent, később már csak töredékek maradnak, az írás pedig olyan lesz, mint egy iskolai fogalmazás.

Közben egy-egy szivar a balkonon. Gondoltam, megkóstolom a helyben vásároltakat, de olyan balek voltam, hogy mindegyikhez szivarvágó kellett volna, azt meg nem hoztam. Megfogni… többször is megfogtam otthon, de berakni végül csak elfelejtettem. Az egyik olcsó Toscana duplaszivart megpróbáltam konyhakéssel elfelezni, de az eredményről jobb, ha nem számolok be. Ettől persze még elszívtam. (Amilyen fáradt voltam, akkor már a szennyes zoknit is el tudtam volna.)

Napok óta figyelgetek egy hapsit. Itt árulja az alattunk lévő sarkon minden éjszaka a zsugor kóláját. Olyan nyolc körül áll ki, kettőkor még bőven itt van. Nem láttam, hogy akár csak egy dobozzal is eladott volna. De makacsul kitart. Biztosan van hetente egy olyan este, amikor hajnalban egy részeg társaság megveszi az egész zsugort és aznap a család örül: apu keresett két eurót. Azért itt sem fenékig tejfel az élet.

Lezártam a netbook tetejét. Fogmosás. Leültem az ágy oldalára. A kispárnám kábé tíz gével vonzott, de ekkor vettem csak észre, micsoda alkotás a balkont záró faajtó. Múltbéli mesterek remekműve, mely bonyolult ugyan, de tökéletes. Masszív fa és némi vas. Zsanérok, táblák. Súlyos, mint egy indiai elefánt, de olyan kezesen engedelmeskedik, mint egy jól idomított kutya.
Ha valaki ekkor látott volna, ahogy üveges szemekkel bámulok egy faajtót… szerencsére nem látott senki.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *