Mert a kert nem vár

Először nem is akartam írni róla. A múltkori kertészkedő írás is – melyet vidámnak szántam – egy óriási anyázásba torkollott. Most pedig még annál is nagyobbat szívtam.
Igaz, erről már eleve tudtam, hogy nem lesz egy békemenet sétagalopp. Nem véletlen, hogy évek óta nem mertem hozzányúlni. Azzal vigasztaltam magamat, hogy a Tao is azt mondja, hagyd a természetet burjánzani.
Hát, ez itt burjánzott. A kocsibeálló kerítésén van egy futónövény, az az évek alatt elnyomott mindent a durván tíz négyzetméteres belső előkertben.

Rögtön a végére ugrok. Ez itt a végeredmény.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Na most képzeld el, hogy a kövekből nem látszott semmi. Senki nem is tudott róla, hogy egyáltalán vannak díszkövek. Nem látszott a vízóraakna. Nem látszott a sarokban álló fehér japánbirs. (Arról is egyedül csak én tudtam, hogy ott van.) Mindent beborított vastagon a kúszónövény. És mindezt úgy, hogy az egész udvart behálózta a bújós gyökereivel. A föld alá bújt gyökerekből új szárak indultak el felfelé, melyekre kannibál módon tekeredtek fel a szülő növény kúszóindái, fojtogatva saját magát. Kábé harminc centi vastag növényháló fedte az udvart, tíz centi mélyen egymásba gubancolódott kötélszerű gyökérzettel. Mindez jól fel is fogta a földet, mely beleépült a dzsuvába. Az alján valószínűleg ott aludhatott egy Csipkerózsika is. A kerítés körben nem látszott, sőt a növény már az utcai aszfaltot ostromolta.
Elég volt csak ránézni, hogy kiszálljon az emberből a mersz és lehorgadjon kezében a kapa.
Idén viszont nem lehetett tovább várni. A kúszövény-dzsungelben megvetette gyökerét az ostorfa is, azzal pedig foglalkozni kell, mert egyébként durva dolgokra képes.

Hát, foglalkoztam.

Első körben a szegény ember motoroskaszája, a szegélynyíró. (Igazából az atombomba lett volna az adekvát eszköz, de féltem, hogy a detonáció megijeszti a macskákat.) Nos, már az első két négyzetméter megette a damilt. Ami ezután jött… arról nem szívesen beszélek. Gyerekkorom óta fóbiám van a madzagoktól, kötelektől, damiloktól. Igazából a kötélszerűen mindent behálózó gyökerektől is. És ilyen hozzáállással kellett volna kitalálnom, hogyan tekerek fel damilt egy mindenféle kallantyúkkal bőven ellátott racsnis dobba, úgy, hogy a végén önadagoljon. Első körben elszaladtam a közeli barkácsboltba, de csak egy szellemi fogyatékos eladót találtam. Magyarázta a szerencsétlen, de nem volt benne köszönet. Alig bírtam otthagyni, mondván, hogy majd kitalálom, köszönöm. Hát, nem találtam ki. Dühöngtem. Csapkodtam. Nej kijött megkérdezni, hogy akarok-e ebédelni, de inkább nem írom le, mit válaszoltam. Aztán végül sikerült. A kulcs az volt, hogy az összes speciális kallantyút, lyukat és rést ignorálni kellett az orsón. Rögzítettem a damilt, feltekertem a nyíl irányába, majd kidugtam a lyukon. Tadam. Mint Hulk, visszamentem az előkertbe és szétcsaptam a kúszónövény között. Ekkor derült ki, hogy mennyi díszkő van egyáltalán az udvarban. Aminek olyan nagyon nem örültem, mert a növény gyökerei előszeretettel vették be magukat a kövek réseibe, márpedig a köveket nem akartam felszedni. Gyors gereblyézés, aztán már jött is a sötét.

Vasárnap reggel frizzantés reggeli. Mint egy polgári család, akik kényelmesen megreggeliznek, aztán punnyadnak egész nap. Aha. A reggeli szivar/kávé után átöltöztem, és mint paraszt, mentem földet túrni. Eszméletlen durva munka volt. Először a köveket rendeztem el. Kézi dugványozó lapáttal kifeszegettem többszáz gyökeret. Aztán a kövek után jött a középső földdarab. Gereblye. Ásó. A teljes felásás után megint gereblye. Kapa. Megint végigmentem a teljes területen. Gereblye. Mindegyik lépés közben gyökerek kitépkedése, bújtatott gyökerek feltépése. Végül még megmetszettem a maradék kúszónövényt, elplaníroztam a földet, söprögettem egy nagyot.

Azóta félóránként kisétálok és gyönyörködöm a kertben. Eszméletlen. Olyan dolgokat látok, melyeket nyolc éve még sosem. Hozzáférhető a vízóraakna. Díszkövek. Él és virul a japánbirs. Előttük pedig szép tiszta a külső előkert is, mely szintén a kúszónövény inváziójából lett kivágva, a senki által nem ismert járdával egyetemben.
Embertelen munka volt, de most már jó.

(Felkészül: hátsó kert. Na, az se lesz egyszerű.)

Repül az idő vasfoga

Barna tegnap szolgálatban volt, mint ifivezető. Csakhogy kevés volt a gyerek, be kellett állnia neki is dolgozni. Mit ád az ég, a Széchenyi-hegyen lett váltókezelő.
Csörgött is egyből haza, hogy nincs-e kedvünk meglátogatni. Mint a régi szép időkben. Nagy poén lett volna, de én teljesen belevesztem a kerti munkákba, nem tudtunk menni.
A gyereknek viszont őrült ötlete támadt. Kikereste a blogból a nyolc évvel ezelőtti fényképeket és megörökíttette magát ugyanazon a helyen, ugyanazokban a pózokban.

Imhol.

From MiVanVelem

From MiVanVelem

Halomi erdő

Kábé egy éve folyamatosan megy a láncfűrész az erdőben. Hol közel, hol távol. Az utóbbi 2-3 hétben sajnos túl közel is. Olyannyira, hogy a teraszról napközben látom is kidőlni a fákat.
Odáig jutottunk, hogy már nem merek bemenni az erdőbe. Azon a részen annyira otthonosan mozogtam, hogy néhány fának már nevet is adtam. Amikor arra jártam, köszöntem is nekik.

Nem csak nekem tűnt fel ez a durva irtás. Egy ismerősöm ismerőse írt a Pilisi Erdőgazdaságnak. Mellébeszéltek. Erre írt még egyszer, ekkor már értelmes választ kapott. Meg egy linket.
A dátum alapján a cikk ihletője valószínűleg a makacs érdeklődés lehetett. (Én az LMCs-nek írtam, lehet, ők is rákérdeztek.) De ez mindegy is, a lényeg, hogy tervszerű erdőfelújítás folyik, melynek majd 2-3 év múlva lesz látszatja. Úgy legyen. Én mindenesetre továbbra is naponta járni fogom az erdőt és figyelem az ültetéseket is.

Vagy kisnyúl

Nemrég már írtam arról, hogy nálam a hit némileg másként működik. Csak röviden összefoglalva, arról van szó, hogy nálam nem egy biztos elképzelés van, hanem hipotézisek, hozzájuk rendelt valószínűségekkel. És a lényeg ezekben a számokban van. Gyíkemberek irányítják a Földet? Végülis hipotézis. De szó nélkül rendelek mellé egy alacsony értéket. Miért? Hogyan minősíthetek valamit egy számmal, amikor egyébként semmi információm sincs róla? Információm tényleg nincs, viszont vannak tapasztalataim, műveltségem és nem utolsó sorban józan eszem, melyek alapján úgy gondolom, elég jól tudok saccolni.

Vannak ebből vitáink is. Nejjel szoktunk beszélgetni munkahelyi dolgokról is. Egyszer séta közben elmondott egy szituációt, melyre rávágtam, hogy XY hazudott. Erre felkapta a vizet, hogy nem. Én meg ragaszkodtam hozzá, hogy igen. Ezzel jól el is pingpongoztunk egy ideig. Nej azon rágott be, hogyan állíthatok valamit ilyen határozottan, amikor nem ismerem az embert, nem ismerem a munkahelyi körülményeit és nem éltem meg az adott helyzetet. Én meg csak vonogattam a vállamat: fiatalabb éveimben tömérdek könyvet olvastam pszichológiáról, szociológiáról, történelemről, ezek azóta bele is épültek a gondolkodásomba, kicsi gyerekkorom óta figyelem és analizálom magamat, mondhatni a gyakorlatban próbálgatom az elméletet, finoman szólva sem volt egyszerű életem, így tapasztalataim is vannak bőven, ezek alapján abban a szituációban, amit elmesélt, a hazugság nálam 90% körüli értéket kapott. Ez pedig elég erős ahhoz, hogy kijelentsem, az illető hazudott.

Ugyanígy működik az is, amikor olyan területekre merészkedik a gondolkodásom, melyeket már a hit ural.

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg, amiért ezt az egész írást elkezdtem. Elmesélem, hogy nálam melyik hipotézis kapta a legtöbb pontot az ‘élet, a világmindenség, meg minden’ kategóriában.

Illetve előtte még egy sztori. A Bakonyban laktunk, ifjú házasok, két kicsi gyerek. Egyik nyáron Nej leutazott a kölykökkel egy hétre a szüleihez, én kivettem egy hét szabit és nekiálltam radiátorokat festeni. A ház építője igencsak fázós ember lehetett, mert tele voltunk óriási radiátorokkal. Negyventagos acéllemez radiátorok, de vagy négy, és húsztagosból is volt néhány. Napközben festegettem, esténként olvasgattam. Éppen két könyvet párhuzamosan: Teilhard de Chardin-től az Emberi Jelenség címűt, illetve Pirsig-től a Zen és a Motorkerékpár-ápolás Művészete címűt. Ha megpróbálsz elképzelni monoton, unalmas munkákat, a radiátorfestés mindenképpen legyen köztük. Azt hittem, belebolondulok. Egészen addig, amíg az olvasmányaim el nem kezdtek mocorogni bennem. Hozzácsaptam még a nem sokkal korábban olvasott Jung könyvet (Pszichológiai Tipusok) is – és igen érdekes party alakult ki a fejemben. Ütköztettem a könyveket, vitatkoztattam őket egymással. Észre sem vettem, milyen gyorsan végeztem a festéssel, de kit érdekeltek ekkor már a radiátorok? Azt a pár napot nyugodtan tekinthetem megvilágosodásnak. Utolsó éjjel lementem a dolgozószobába és alvás helyett leírtam az egészet.
Ma már nem vállalnám azt az írást.
Akkoriban ugyanis az egész még csak egy kialakulatlan katyvasz volt. Azóta eltelt durván húsz év. Történtek dolgok, én is olvasgattam még, volt időm gondolkodni is, de az alapokat ott, radiátorfestés közben kaptam.

Kezdjük ott, hogy van a fizikai lét és van a szellemi lét. (Itt már rögtön elágazáshoz értünk, mert rengeteg hipotézis vitázik egymással. Mi van, ha a szellem csak az agy hiperaktivitása és a valóságban nem létezik?) De mondjuk, hogy van. Mondjuk, hogy úgy van, hogy a szellem rá van utalva az anyagra: anyag nélkül nem tud érvényre jutni. Számára az anyag az a kapu, melyen keresztül megjelenik. Minél bonyolultabb az anyag, annál szélesebb a kapu. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szellem a világegyetemben mindenhol jelen van, ahol anyag is van, azaz van a kövekben, van a gázokban is. Csak ezek egyszerű struktúrák, kevés szellemet kötnek magukhoz. Az állatok, a növények már bonyolultabb struktúrák, az emberek meg méginkább. Amilyen bonyolult agyunk van (legalábbis legtöbbünknek), egyáltalán nem véletlen, hogy a szellemi élet is ennyire intenzív körülöttünk.
De ezzel még nincs vége.
Ki mondta, hogy nem lehet még bonyolultabb struktúrákat létrehozni? Nem, nem az übermensch-re gondoltam, hanem minőségileg másra.

Márai pedzegette (ő is másnál olvasta és egyből rácsodálkozott), hogy amikor két ember szerelmes egymásba, akkor létrejön egy harmadik lény: a kettejük szerelme. A felek nem csak egymást szeretik, hanem mind a kettő szereti ezt a harmadik lényt is. Mit szeretsz bennem? Azt, hogy szeretsz. Nem ismerős? Két ember teste, szelleme egyesült és ami létrejött, az több, mint a két ember összege. A harmadik lény egy tisztán szellemi lény, mely ehhez a két emberhez kötődik, rajtuk keresztül jelenik meg. Ahogy változnak, úgy változik ő is. Van gyerekkora, amikor a szerelem bohón lángol és lesz később érett kora is, sőt, meg is fog öregedni, bölcsebbé fog válni. És élni fog addig, amíg valaki emlékezik rá.

Csakhogy… biztos, hogy ez csak két ember között működik? Létezik-e olyan szellemi lény, hogy család? Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy Fradi szurkolótábor? Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy Eger? A véleményem az, hogy létezhetnek, csak nem egyformán erősek, mivel nem egyformán erősek a lényt létrehozó emberek közötti kapcsolatok. Eger például nem túl erős, de ha megkérdezik tőlem, hol születtem, akkor büszkén mondom és közben meg is jelenik egy kép a fejemben, hogy milyen ember is egy egri. Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy magyar? Hajjaj. Emberek ezrei, művészek, mérnökök, politikusok dolgoztak azon, hogy létezzen és fejlődjön. Európa? Emberiség? Naná.

És ezek a lények fejlődnek, ahogy fejlődnek az alkotó embereik is. Ahogy átalakulnak az alkotó embereik közötti kapcsolatok. Nézdd meg a történelmet. Ahogy kialakultak a hűbérbirodalmakból a nemzetek. Nézdd meg a vallást. Ahogy eleinte megmondott mindent, mit csinálhatsz, hogyan gondolkodhatsz és ahogy most eljutott oda, hogy csak támaszt ad, ha igényled. Gondolj bele: nem olyan, mint amikor nevelsz egy gyereket, és eleinte, amikor még éretlen, akkor csak azt mondod neki, hogy ezt csinálod és pofa be, aztán amikor kezd egyre értelmesebb lenni, akkor már hagyod önállóan élni? Vagy nézdd meg a globalizációt, az internetet, mennyire katalizálja, hogy egységes emberiségként gondoljál magadra.

Egy kis aktuálpolitika. Ha érzékeny vagy az ilyesmire, akkor ugord át nyugodtan ezt a bekezdést. Az a lény, melyet mi, magyarok hoztunk létre és dédelgetünk, mostanában sorra hozza a rossz döntéseket. Az állapota függ attól, ahogy mi, a fenntartói gondolkodunk. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez a magyar lény jelenleg kamasz, még nem gondolja át a dolgokat, deviáns is egy kicsit és élete legrosszabb döntését készül meghozni: a tanulás, a munka helyett a könnyű életet választja: majd csak lesz valahogy és majd csak szerzek pénzt így, vagy úgy, ha máshogy nem, beszállok valami galeribe. És jelenleg az összes hangadója, meghatározó embere ezt a vonulatot képviseli, ezt a jövőképet erőlteti.

Oké, vissza a fősodorba. Beszéltem arról, hogyan jön létre egy ilyen szellemi lény, hogyan fejlődik. Meg is tud halni. Az etruszkokról már alig tudunk valamit. Mint a világháborúban meghalt nagybácsiról. Az történik vele, mint velünk: ne felejtsük, mi magunk is szellemi lények vagyunk, csak éppen ezt a lényt egy ember alkotja. Amikor működésképtelen lesz a test, megszűnik a bonyolultsága, a kapu drasztikusan beszűkül, azon már egy olyan bonyolult szellemi lény, melyet kineveltünk, nem tud átjönni. Az anyag persze átalakul, új lények épülnek belőle, melyeken keresztül megint megjelenhet ismét a szellem. A saját kis szellemi létünk hasonlóan kevereghet vissza a szellemi szférába és oszolhat el, ahogy beletorkoláskor a patak vidám csobogása is néma, csendes tóvá válik: benne vannak a patak vízcseppei, csak már végtelenné hígitva. Az biztos, hogy ez a szellemi lény addig még élni fog, amíg emlékeznek ránk. Az egyéniségünkre, a gesztusainkra. Visszagondolok a közelmúlt halottaimra és az én fejemben még élnek: beszélgetek velük, válaszolnak. Ha olyan bort iszom, melyet tudom, hogy szerettek, akkor mindig felbukkan egy gondolat, hogy egészségedre.

Nos, ez egy eszmefuttatás volt. Még csak azt sem mondanám, hogy ez a tuti, megoldottam a nagy problémát, innentől már nincs min agyalnunk. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy _jelenleg_ nálam egy ilyesmi világkép kapta a legnagyobb számot. A ‘jelenleg’ szó sem véletlenül lett kihangsúlyozva. Azóta a radiátorfestés óta ez az egész többször is átalakult, csiszolódott, épültek bele új elemek. Semmi nem zárja ki, hogy a jövőben nem fog változni. Nagy dolgok ezek és csak karcolgatjuk a felszínt, a valóság szinte biztos, hogy a mi agyunkkal fel sem fogható. Csak próbáljuk közelítgetni, belegyömöszölni a fogalmainkba.

Az utazgatás veszélyei

Van számtalan. Mindenki tudna sorolni néhányat, én viszont most egy ritkábban emlegetettről fogok írni: az igényesség növekedéséről.
Az apropó. Hazaérkeztünk Firenzéből, este beszélgetéshez bontottam egy üveg vörösbort. Még csak nem is az ezerforintos kategóriából, egy üveg a György Villa válogatásból volt az áldozat. Szóval megbontottam, töltöttem, megkóstoltam… aztán néztem bután magam elé. Firenzében ennél jobb borokat öntöttem a lefolyóba.

Aki esetleg nem rágta volna át a monstre élménybeszámolót, a történet röviden annyi, hogy túlvásároltuk a bort, így utolsó nap – kóstolás után – a két leggyengébbet kiborítottuk. Otthagyni nem akartuk, mert a vendéglátó sértésként értelmezhette volna, meg egyébként is, leárazott 2,5 eurós borok voltak.

Mindenesetre két lehetőségem maradt: vagy visszaszoktatom magam, vagy feljebb tolom a mércét 500-1000 forinttal. Most mondja valaki, hogy veszélytelen.

Aztán a másik. Ettél már itthon kimért olajbogyót? Finom? Nem tudom, neked milyen. Azt viszont tudom, hogy tavaly az isztambuli kirándulás után lelkesen vettem vagy 30 dekát az Auchanban. Azóta is ott rohad a hűtőben. Mindenki evett egy szemet, aztán kiköpte. Még a konzervben vásárolt az, ami ehető, de az meg konzerv.

Folytassam? Paradicsom. Itthon még a piacon sem kapni olyan finom paradicsomokat, mint kint a legegyszerűbb közértekben. Csak ez a vacak, savanykás izé van. Sajt. Ha nem trappistát szeretnél venni, akkor igencsak gondban leszel. Croissant. Bagett. Nálunk csak ritkán, szájhagyomány útján terjedő boltokban kapsz igazit.

Ez csak néhány kiragadott példa, ha lenne kedvem még törni a fejemet, biztosan tudnék találni többet is. Amíg meg nem kóstolod, hogy más országokban milyenek az átlagos, azaz nem luxuskategóriájú cuccok, addig akár azt is gondolhatnád, hogy minden rendben van itthon. Aztán hazajössz és rádöbbensz, hogy ádehogy.

Kertészélet, beh gyöngyélet

Ma kertésznap. Csak azoknak jelzem, akik kertes házba vágynak, hogy nem olyan frankó ez. A kert, finoman szólva is egy büdös kurva. Nem akkor kell simogatni, amikor te ráérsz és éppen kedved van hozzá, nem… akkor kell nekiesni, amikor neki jó. A fél karomat odaadtam volna egy nyugodt hétvégéért, de az előkert sarki részét most kellett rendbetenni. Ha most kihagyom, akkor várhatok egy évet. Megint. Miután hétszer már kihagytam.

Nem volt egyszerű feladat. Az előző lakó fagyalsövényt ültetett ide, melynek egyik fele már elhalt, a másik fele meg éppencsak vegetált. De azért olyan két méter magas vázat biztosított a mellette lévő mézelő futónövénynek, mely köszönettel élt is vele. A káoszt az ostorfa cserjék tették teljessé. (Az óriási lilomról és a tömérdek elvadult violáról már nem is beszélek.) Egyszerűen amikor bedurran a tavasz, egy-két hétig még karban tudom tartani a sarkot, utána viszont reménytelen, átláthatatlan dzsungellé evolválódik az egész. Miközben tudom, hogy az ostorfa erősen invazív, egy centit sem szabad neki hagyni, mert utána kiirthatatlanná válik.

A szokásos tavaszi kezdés. Piros Protect darázsirtóval felfegyverkezve berohanás a faházba, körbespriccolás, kirohanás. Teraszról a megkergült darazsak figyelése. Mondom, a szokásos. Idén annyi változás történt, hogy amikor bementem megtekinteni a hullákat, vagy ötven poloska izgett-mozgott a levegőben. A többi százötven nem idegesítette magát (don’t give a fuck), ültek nyugodtan a polcokon. A hosszabbítóból is csak akkor pergett ki vagy tizenöt, amikor már kezdtem széttekerni az udvaron.
De ne rohanjunk előre. Egyelőre még nincs a képben semmilyen elektronika.

A fagyalokkal gyorsan végeztem. Csákány és izomerő. Komolyan mondom, messze a leghasznosabb szerszám a háztartásban a csákány. Amit azzal nem lehet megcsinálni, azt mással sem. Le is ültem a teraszra pihegni egy kicsit. A neheze már megvan. Kilóg még néhány ostorfa – na jó, elég sok, de olyan vékonykák – azokat még kikapom, aztán felásom a területet és jöhetnek az új ültetések.

Apropó. új ültetések. A reggelinél úgy döntöttünk Nejjel, hogy megint királyok leszünk, bontottunk egy frizzantét (magyarul gyöngyözőbor, nemrég tudtam meg). Elvégre ünnep van. (Nem, nem a fagyalkirángatás ünnepe.) Aztán utána jutott eszembe, hogy oké, kialmozom a sarkot, de mit rakok a kipucolt földbe? Nevelgettem két japánbirset, de az még kevés. Cserszömörce. A kedvenc cserjém. (“A síromra, sírhalmooomra, cserszömörcét dugjatok!”) Viszont ahhoz el kellene menni a kertészetbe. Nem gyalog. Hurrá. Frizzante. Végül elosontam a kertek alatt, szerencsére a közeli, eldugott kertészetben volt minden (háromfajta cserszömörce), így ez is megoldódott.

Akkor beszéljünk most az ostorfáról. Ez valami eszméletlen rohadék. A közelünkben lévő erdőben akad bőven, így teljesen kiirtani lehetetlen. Küzdeni kell vele. Csakhogy. Ez egy olyan mocsok, hogy először gyökeret növeszt. Azaz nem látod. Amikor megjelenik a szára – jellemzően 2-3 milliméter vastag, alig lehet észrevenni – akkor annak már egy centi vastag és 30-40 centi mély gyökérzete van. Kihúzni képtelenség. De még nincs vége. Ha úgy döntesz, hogy nem foglalkozol vele, akkor eleinte nem lesz nagyobb az a vékony szál, ugyanis a növény még mindig gyökérre gyúr. Majd ha már erősnek érzi magát, akkor indul meg vadul felfelé. Ha ekkor elköveted azt a hibát, hogy rendszeresen visszavágod, akkor jutsz oda, ahová én jutottam ezzel a pár négyzetméteres földdarabbal.

Szóval, elnyomtam a szivarkát, felhörpintettem a sört és kimentem, kirángatni azt a pár nevetséges ostorfa csírát. Aha. Már a nagyon picikkel is óriásit szívtam, de aztán belefutottam az Ostorfa Szörnyetegbe, Kiderült, hogy egy csomó apró szarnak közös gyökere van, és amikor kitúrtam a földet mellőle, akkor láttam, hogy egy kábé nyolc(!!) centi vastag főgyökér megy lefelé. Illetve, ha lefelé ment volna… de ment befelé a beton alá, mert persze a főgyökér pont a betonjárda mellett volt, olyannyira, hogy még az ásót sem tudtam ledugni mellé. Na, ez a nem kispálya.

Jelzem, maga a járda is meglepetés volt, fogalmam sem volt, hogy ilyesmit találok a dzsungel alatt.
– Nem is tudtam, hogy itt járda van – jegyezte meg Nej este.
– Szerinted én mit mondtam, amikor először belebasztam a csákányt?

Ritkán érzem teljesen tehetetlennek magamat, de most sikerült. Kész, passz. A föld alatt húsz centivel kellett volna elvágnom egy nyolc centi vastag, görcsös gyökeret. Kihúzni… viccelsz?
Első körben körbeástam. Olyan komoly munkagödröt kapott, amilyen a négyes metrónak sem volt. Aztán jött az igazi férfi eszköztára. Flex. Sajnos fához való korongom nem volt, de megtette a metál is. Azzal bevágtam a feléig. Ha ugye hozzáfértem volna a másik oldalról, akkor meglett volna az egész, de ott volt a betonjárda. Csere. Kihoztam a dekopírfűrészt. Végül ezzel (meg a fejszével, meg a csákánnyal) sikerült ártalmatlanná tennem azt a gigantikus főgyökeret.

Szivar. Sör. Ebéd. Sör. Szivar.

Ekkor érkezett meg a vihar. Először csak takarítani rohantam ki. De már az is ronda nagy munka volt, így mire teljesen kipucoltam a földdarabot és elszállítottam az összes szemetet a záportározóhoz, meg elpakoltam fedél alá a szerszámokat, jól ki is fáradtam. Behúzódtam a terasz alá.
Ekkor állt el az eső.
A biztonság kedvéért kivártam egy szivarkányi időt, majd vállat vontam és kimentem folytatni a munkát.
Ekkor eredt el újra az eső és estig nem is hagyta abba. Szerencsére az a csorgatós, szélmentes eső volt, azzal meg nem foglalkoztam. Az ültetések miatt úgyis csuromvíz, csuromföld voltam.
Az utolsó két növény már fejlámpával lett eltéve. Takarítás (sötétben elmosni mindent, csuromvizesen, élmény), pakolás. Az eredményt meg majd reggel megnézem.

De. Megcsináltam. És ilyenkor nem is tudom, melyik az igazi nyereség. Az, hogy egyszer majd szép és kulturált lesz a sarok, vagy az, hogy fáradtan, kelletlenül, rossz körülmények között, váratlan szopásokkal tarkítva, de megcsináltam amit akartam. Ismét győztem.

Reggeli kávé a teraszon

Kiskutya: A ház mögötti földúton jobbról be.
Hülyemacska: Teljes sprinttel ki a lakásból, kerítésnek ugrás.
Hülyemacska: A kiskutya mögött kocogó nagyon nagy kutya észrevevése.
Hülyemacska: Ugyanolyan erős sprinttel vissza a lakásba. Komoly képpel körbenézés.

Az Arno Drezdája 03/03

2014.03.16; vasárnap
Pitti

Reggelire a szokásos frizzante. Utána kaja. A végén vörösbor, szivar. Meg kávé, csak a rend kedvéért. Nem mintha sok esélye lett volna ezek után, hogy felrázzon.

Számolgattunk. Igen, korábban jobb lett volna, de jobb későn, mint soha. Szóval, túl sok vörösbort vettünk. Ez nálam Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban mondhatni tipikus. De most tényleg sok volt és Niccolo-t sem szívesen sértettük volna meg azzal, hogy bort hagyunk neki, amikor ő azzal várt és így úgy nézett volna ki, mintha nem fogadtuk volna el az ajándékot. Csapba borítani? Na ne. (Kettő így is csapban végezte: mint kiderült akciós borok voltak, még ezek voltak a legkevésbé finomak.) Tehát számoltunk: estére és reggelre még van egy-egy frizzante, afölött pedig 3 üveg bor. Úgy, hogy holnap reggel már megyünk. Úgy, hogy a mai reggelihez már elfogyott egy frizzante. Aztán Nej megtalálta a megoldást: az ásványvízünk sötétkék pillepalackos, és van is éppen egy üresen. Ebben nem látszik, hogy a benne lévő folyadék bor. Abban meg semmi feltűnő nincs, ha a turisták vizespalackkal vándorolnak. Így is lett.

Induláskor nyakamba akasztottam a Garmint, de már nem teljes meggyőződéssel. A Lumia 520-as ugyanis kezdi kiszorítani. Érdekes küzdelem. Az Android közben bénán figyel a nézőtérről. A Galaxy S2 egy egész éjszakai feltöltéssel sem bír ki egy napot, estére kakukk. Az 520-as estére veszít 20%-ot. Bekapcsolt gps-szel, rendszeresen nézegetve. Ja, az offline térkép ingyen van. Nokia Here a király. A Garmin tudásban nyilván veri, de a képernyője bélyeg méretű. Ha nagyobb területet kell átfésülni, a Lumia jobb. (A Wayteq iGO-t el se hoztuk, már Nápolyban leszerepelt.)

A séta adatai:

  • Távolság: 9,69 kilométer.
  • Térkép: Endomondo.

Via Roma. A Dóm tér és a Ponte Vecchio között tutira nagy turistafeszültségnek kell lennie, mert gyakorlatilag folyamatosan erős a turistaáram.

Kezdenek kimenni a divatból a magasba csúzlizott neonfényű genyók. Mostanában az utcai árusok valami neonszínű taknyot vagdosnak egy deszkához és figyelik, hogyan tér magához. Mármint a takony. Tele van ilyen árussal a város. Hatalmas karrier. Takonyhajigáló szakmunkás.

From Firenze 2014

A séta elején nem vacakoltunk sokat. A nevezetességeket régi ismerősként üdvözöltük, aztán igyekeztünk az Arnóhoz.

From Firenze 2014

Futó emberek a folyó partján. Egyiken hátizsák.
– Nézdd már, hogy lötyög az üres zsákjában a víz – mutattam Nejnek.
– Honnét tudod, hogy víz?
– Mert teljesen úgy dobálja magát a zsákban. Mi más lehetne? – ütköztem meg.
– Például bor – vágott szemével a saját zsákja felé.
– Hacsak úgy nem.

Most nem álltunk meg a Ponte Vecchio előtt, átmentünk rajta. Aztán az Arno mentén elsétáltunk a következő hídig: Santa Trinita.

From Firenze 2014

Itt egy kicsit leülepedtünk és kipróbáltuk, mennyire melegedett fel a bor. Tökéletes állapotban volt.
Nej morgott valamit. Nem értettem pontosan mit, de mintha valami olyasmi lett volna, hogy ilyenkor délelőtt nem pont a bort kívánja.
– Mégis, mi a bajod? Ettél már süteményt és ettél már fagyit is – világítottam rá.
– Ja, akkor azt a tegnapelőtti dorbézolást osszam be?
– Hát, amennyibe került, akár heti adag is lehetne.

A Pitti palota előtt még útbaejtettük a St Spirito bazilikát. Erről azt írták, hogy csendes, néptelen templom, melyet ugyanaz a pacák tervezett (Brunelleschi), aki a St Lorenzo bazilikát is és a Spirito sikerült jobban.

From Firenze 2014

Bemenni nem tudtunk, éppen mise volt… a csendes, néptelen környékről meg annyit, hogy zsibvásáros piac volt, közvetlenül a templom előtti téren. Szerencsére ezt is szeretjük. Még mindig vidáman, jókedvűen céloztuk be a Pitti palotát.

From Firenze 2014

Hogy mégis miért a Pitti? Ami tele van képekkel, múzeumokkal? Amikor azt mondtam, hogy direkte nem fogunk művelődni?
Megmagyarázom.
Amikor tervezgettem a napokat, szemembe ötlött, hogy van itt, az Arno déli oldalán egy kifejezetten nagy park, a Boboli kert, mellette meg a Bardini park. Utánaolvastam és egyre inkább kedvem lett hozzá. Két nap óvárosi csavargás, kőrengeteg után pont jó lesz egy híres olasz díszpark. Mennyi a belépő? Azt írta a Pitti palota hivatalos weblapja, hogy 7€, de van 11 euróért kombinált jegy is, mely a teljes palotára érvényes. Na jó, ennyiért benézünk a múzeumokba is. Mégis csak Firenze második legnagyobb művészeti látványossága, az Uffizi után.

A pénztár előtt százméteres sor. Hjaj. Na mindegy, ma gyk. az egész napot erre a környékre terveztük, ráérünk.
Tábla a falon. A külön Boboli jegy 10€. A másik meg 13. Ennyit a 7, illetve 11 eurós jegyekről. Már meg sem lepődtem.
Jegyvásárlás után haladtunk a bejárat felé. Figyelmeztető tábla.
– Nézdd már, tilos bort bevinni!
– Aha.
– Meg hátizsákot is.
– Oké. És hátizsákban bort?
– Nyugi, egyszerre csak egy dologért lőhetnek le.

– Van a Pitti palotában fémdetektor?
– Miért, van benne fém?
– Vas.

Simán bejutottunk. Képek. Rengeteg.
Herkules, a Mediciek kedvence, a mindenhol nála lévő bunkóval. Az ultimate megoldással.
– Időnként tök jó lenne Herkulesként élni. Probléma van? Nálam meg bunkó.
– Tartok tőle, hogy mögöttem nagyon sok hulla lenne – jegyezte meg Nej.
– Szerintem Herkules ezzel nem foglalkozott.
– De sokan ártatlanok lennének közülük.
– Herkules ezzel sem foglalkozott.
– Meg ugyanannyit kapnék a szemetekért, mint a normális emberekért.
– Herkules ezzel sem foglalkozott. Csak volt egy bunkója és használta. Herkules igazi ereje az egyszerűségében rejlett.

Bármilyen fura, de a tömérdek reneszánsz kép után nekem egy, a modern részlegen függő festmény tetszett a legjobban. A címe valami ilyesmi lehetett, hogy “Beszóltam a csajoknak, azok meg élvezik”.

Aztán innentől jöttek a negatív hullámok. Mit hullámok, szökőár. A modern képtárból kijőve mentünk volna tovább a ruhamúzeumba, de egy cerberus eltanácsolt. Hogy nem jó a jegyünk. Én még mindig abban a hitben voltam, hogy univerzális, kombinált jegyünk van, vissza is mentünk Nejjel vitatkozni. De mutogatták, hogy ide nem jó. Sőt. Ekkor derült ki, hogy sehová máshová sem. Sem a ruhamúzeumba, sem az ékszermúzeumba, sem a porcelánmúzeumba – de még a kertbe sem.
Ekkor néztük meg alaposabban a jegyünket. És tényleg: Palatinus galéria, Royal Apartment és a modern festmények kiállítása. Ennyi. Miaf? A weblapot még otthon letöltöttem a mobilomra, lecsekkoltam. Igen, írják, hogy van kombinált jegy (11€), de vannak különjegyek is: külön a kertbe (7€), illetve külön a képtárakba (8,5€). Ehhez képest a pénztárnál kombinált jegy már nem volt, viszont az ára miatt én a képtáras különjegyről gondoltam, hogy biztosan az a kombinált. Ugye, a másiknál látszott, hogy csak Boboli, akkor nyilván csak az első lehetett a kombinált.
(Idehaza a biztonság kedvéért leellenőriztem a hivatalos weblapon is, nem ez a florencewebguide oldal téved-e. Nos, itt van a Boboli jegy részletezése, erről nyílik egy link a kombinált jegyre, ott is vannak szépen a fenti árak.)

Azaz megint átvágtak.

Vissza kellett volna mennünk, ismét beállni a marha hosszú sorba és megvennünk a 10 eurós jegyet is, ha ki akartunk volna menni a kertbe is. Ami azt jelenti, hogy a full jegy összesen 23€. Csak viszonyításképpen, az Uffizi egy kicsit nagyobb, kicsit híresebb gyűjtemény és oda csak 6,5€ a beugró. A trükkös szivatással (hivatalos weblap kontra valóság) viszont sikeresen összehozták, hogy pont azt a parkot nem tudtuk megnézni, melyet eredetileg akartunk. Ugye, a tervezéskor erre mondtam, hogy egye fene, legfeljebb művelődünk is, ha már ráadásnak ott vannak a képek is. (Nem vagyok képtármániás, egyszerűen 25-30 kép után telítődök és a többi mintha ott sem lenne.) Itt meg 500 képről beszélünk, csak a Palatinus képtárban és akkor még ott vannak egy másik szárnyban a modernek.

Gondolhatod, még egyszer már nem álltam be jegyet venni. Ha azt mondom, hogy robbanásveszélyes állapotban jöttem ki, akkor még nem mondtam semmit. Legszívesebben az összes kínai vázát és antik mellszobrot felrúgtam volna kifelé menet. Ahogy mondani szokták, ez volt az utolsó csepp. Lenyeltem azt, hogy a csomagmegőrző 14€. Lenyeltem, hogy az utcai sátorban 30 deka olajbogyó 8€. Beletörődtem, hogy a pékségből utcán vett négy apró sütemény 7€. Beletörődtem, hogy két adag fagylalt 16€. De amikor azt mondtam, hogy beletörődtem, akkor azt úgy gondoltam, hogy a feszültség nőttön nőtt bennem. Aztán a Pitti palotában kiverték a biztosítékot. Mert egészen más az, hogy Giovanni a sátorban, vagy Luigi a kisboltjában emberesen átver, de a palotában ugyanezt hivatalosan csinálták. Én innentől betettem Firenzét a “Turisták által sújtott övezet” kategóriába, mely egyben jelenti a “Városok, ahová soha többet nem megyek, mert lépten-nyomon megvágnak, lehúznak, átvernek” kategóriát is. Eddig Prága volt ebben a csoportban, most ment mellé Firenze is.

Aztán a palota előtt, füstölögve, köveket rugdosva megindultam, nem foglalkozva a körülöttem lévő emberekkel. Ha elléptek előlem, akkor megúszták, hogy felboruljanak. Nej sokára ért utól, azonnal látta, hogy baj van.
– Igyunk bort! – javasolta.
– Itt? Hol?
– Hát, leülünk valahová…
Ekkor már a Ponte Vecchio – Dóm tér közötti szakaszon voltunk. Igen, a nagy turistafluxusú vonalban. A nyüzsgő tömegben megállni nem lehetett, nemhogy leülni.
– Itt? Hol?
– Izé…
De azért higgadtam valamelyest. Rágyújtottam, a Dóm mellett félreálltunk, meghúztuk a pillepalackot.

Közben nézegettem az irgalmatlan tömeget. Nézegettem és belegondoltam, milyen lehet itt élni. És egy kicsit meg is sajnáltam a várost. Lehet, hogy a turisták szemérmetlen lenyúlása a helyiek bosszúja azért, mert a turisták elvették tőlük a városukat? Néztem: bejött egy busz, megállt a nevezetesség előtt, kicsődült 50-60 japán, fényképeztek néhány ezer képet, visszaszálltak, mentek tovább. Miért? Ebben mi a jó? És kinek? És ilyen csordákból töméntelen volt, mindenhol.

– Figyelj, most, hogy így jártunk, pont meg tudnánk nézni a Dómot! – dobta fel Nej, és igaza volt. Hiszen tegnap nem sikerült és akkor abban maradtunk, hogy nem fogunk végigrohanni a Pitti palotán, csak azért, hogy még délután négyig elérjük a Dómot.
Már tudtam, hol lehet jegyet venni, a pénztárig be sem mentünk, előtte automatából, bankkártyával is megoldottuk a kérdést.
Aztán a katedrális. Ahol nem kértek semmilyen jegyet.
– Basszus, ez ingyenes volt – húztam el a számat. Én. A Nagy Kombinátor.

Odabent.
– Nézdd már, itt le lehet ülni! – mutattam rá a távoli padokra, miközben sodródtunk a tömeggel.
– Végre.
– Akkor megisszuk a bort.
– Na ne…
– Miért? Nem itt szokták mondani, hogy én testem, én vérem?

Körbejártuk a bazilikát, megnéztük, magunkévá tettük. Aztán leültünk.
– Akkor ideadod a pillepalackot?
– Tényleg komolyan gondoltad? – ütközött meg Nej.
– Persze. Ne parázz, a pap is itt szokott inni.

És ott a hűvösben, immár teljesen lehiggadva, békésen elkortyolgattuk a bor maradékát az indigókék vizespalackból.

Utána átsétáltunk a kupola bejáratához, ahol tegnap hosszú sorok álltak. Ma senki.
– Hoppá, mintha az lett volna tegnap kiírva, hogy a kupola vasárnap zárva.
– Akkor most mi van?
– Visszamegyünk a pénztárhoz és megnézzük, hogy mire jó még ez a jegy.

Visszamentünk. A pénztár zárva volt. Szerencsére volt előtte egy tábla, onnan le tudtuk olvasni, hogy jók vagyunk még a harangtoronyba, meg a dóm múzeumba. Oké. Harangtorony. Ez végre nyitva volt, felmentünk, jó volt.

From Firenze 2014

Jó izgalmas. Szűk lépcsők, tömeg le és föl. Pont a legszűkebb részen fogtam ki egy japán csoportot. Az első negyven embert falratapadva elengedtem, de aztán bepöccentem és a maradék tízen már átgázoltam.

From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014

Fent végülis megkaptuk azt az élményt, amit mai zárásnak terveztem. (Eredetileg a Boboli kertből felsétáltunk volna a dombtetőn lévő Michelangelo térre, ahonnan szépen be lehet látni a várost, végignézve, merre jártunk az utóbbi két nap. Mivel a Boboli elmaradt, így elmaradt a tér is.) Lefelé hasonló zsúfoltság, természetesen felfelé is japán csoport. Végül rájöttem a helyes technikára: az a jó a japánokban, hogy átférnek a hónunk alatt. Ha akarnak. Ha rá vannak kényszerítve.

Odalent még elmentünk a múzeumba, naná, vasárnap zárva. Szóval összességében elköltöttünk 10€-t egy kombinált jegyre, amelyből sajnálatosan csak a harangtorony volt elérhető. Elméletileg persze ott lett volna a holnapi nap is, hiszen a kombinált jegy 24 óráig érvényes, de nekünk délben már Pisában kell lennünk.

Ekkor már nem is dühöngtem, csak legyintettem. Bementünk még a Lindt boltba megvenni az ajándékcsokikat, aztán hazafelé még friss bagett egy másik boltból. (Ez az egy, amiben nem csalódtunk: egyszerűen mindent boltban kell venni, mert ott még nem vágnak át. Persze nem az apró lyukakban berendezett boltokról beszélek, hanem a nagyobb kaliberűekről.)

From Firenze 2014

Aztán otthon bontottunk egy újabb frizzantét és vacsoráztunk egy óriásit. Utána kiültünk a teraszra, beszélgettünk, egy kis szivar… és a megoldandó házifeladat: még volt majdnem két üveg bor. Este nyolcra végeztünk, és olyat tettem, amit már nagyon régen: fél kilenckor már ágyban voltam, jó úton az elalváshoz. Autósztrádán.

2014.03.17; hétfő
És akkor haza

Reggel hatkor ébresztő. Nem akartunk úgy járni a buszon, mint idefelé, amikor azért nem tudtunk elmenni a kiszemelt busszal, mert már nem volt rajta hely. Firenzében még benéztünk a külvárosi piacra, ajándék olajbogyóért. Épp akkor nyitott a piac, a kinti részen nem is volt ott az olajbogyós bácsi, a benti árusnál meg nem volt oliva verde. Copás. Vettünk valami másfajtát, de nem örültünk. Viszont ebben a boltban volt vákuumozó gép, legalább jól le tudta zárni a zacskót. Utána egy szerencsés vásárlás, valami reggeliző étterem pultján kiszúrtam azt a háromfajta szivart, melyekért Pisában rengeteget kellett volna sétálnom, naná, vettem mindegyikből, így hirtelen időmilliomosok lettünk. Még durvább, hogy a vasútállomáson éppen elértük a korábbi buszt, volt is rajta hely, így 10.30-kor (amikor az eredeti buszunk indult volna) már Pisában vigyorogtunk. Nem mintha olyan sokat tudtunk volna kezdeni az időnkkel, még egyszer már nem volt kedvem 14 eurót fizetni a csomagmegőrzésért, a táskákkal meg nem kellemes a séta az óvárosig.

From Firenze 2014

Reggeli pakolás. Szivarok számlálása.
– Mi van, csak nem kevés? Fel akarod tornázni százra? – piszkálódott Nej.
– Milyen százra? – értetlenkedtem – Ketten vagyunk.
(EU-n belül 100/fő a limit.)

A repülőtér külső várójában a földszinten minden szék foglalt volt. Nézelődtünk.
– Nézdd csak, emelet. Azt írja a tábla, hogy van relax area, restaurant. Meg fodrász. Meg kápolna.
– Micsoda?
– Kápolna. Alternatív megoldás. Van, ahol a repülőgép biztonságára költenek. És van, ahol az üdvösségre.

From Firenze 2014

A repülőgépen volt némi mosolyszünet. A Ryanair-nél helyjegyek vannak. Viszont az én székemen már valami ült. Egy pizzadarab. Az ülés meg paradicsomszószos volt. Túl sok időm nem volt – a mögöttem lévők is szerettek volna leülni – papírzsepivel letörölgettem, ültem volna le, amikor észrevettem, hogy a szíj csatja is tocsog a szószban. Na, ezt már nem tudtam letörölgetni. Ott volt mellettem a steward fiú, megkérdeztem tőle, hogy ez a pizza vajon a cég ajándéka-e, és ha nem, akkor tudna-e szerezni valami takarítószert, hogy lepucoljam? Zavartan mentegetőzött, megígért mindent, de nyilván nem tudott csinálni semmit, mögöttem tömött sorban álltak a népek, meg sem lehetett mozdulni. Végül ügyesen oldotta meg a helyzetet, a közelben volt a vészkijárat, átültetett abba a sorba. Így legalább a lábam sem gémberedett el hazáig.

Sima út, buszozgatás, otthon az ajándékok kiosztása. Amikor elmeséltük, hogy pillepalackból toltuk tegnap a bort egész nap a városban, mindkét gyereknek felcsillant a szeme: szép dolog, hogy az ősök lélekben nem öregszenek. Inkább meg sem kérdeztem, mire gondoltak.

Tudom, lehet, hogy már kóros, de mindenképpen jól látszik, mennyit vesztett a szememben Firenze a méltóságából. Idehaza az első dolgom az volt, hogy megnéztem, tényleg fél kiló-e a piacon vett olajbogyó. Hiszen a pacák ki is szedhetett belőle, miközben elvitte hátra vákuumoztatni.

Linkek:

Az Arno Drezdája 02/03

2014.03.15; szombat
Firenze keresztül-kasul

Az egész napra szóló keménykedés megvolt azzal, hogy nyolcra húztam az órát és fel is keltünk. Innentől már laza.
Reggelire frizzante. Nej felé emeltem a poharamat.
– Emlékszel, tegnap este a borozók környékén mekkora tömeg járkált, talpas borospoharakkal a kezükben?
– Aha.
– Azt hitték, milyen vagányak. Pedig a valódi kemény legények reggel fél kilenckor sétálgatnak borospohárral.

From Firenze 2014

Kényelmesen megreggeliztünk. Nem hajtanak a tanárok.

From Firenze 2014

A teraszon kávé, szivar, ücsörgős beszélgetés. A száradó ruhák még bírják a pácolást.

Utána még egy gyors zuhany. Kinéztem a fürdőszobaablakon. Az már a szomszéd udvar. Na, itt nem lehetne vitatkozni arról, kinek a fűje zöldebb. Maximum azon, hogy a szomszéd kövei vannak szebben lerakva, vagy nálunk a sóder.

A séta adatai:

  • Távolság: 12,83 kilométer.
  • Térkép: Endomondo.

Szerencsés indulás: egy váratlan piac és egy bőrmanufaktúra. A piac nagyon közel van (vasárnap sajnos zárva, de lesz még itt egyszer hétfő is), tengeri mütyűrök nincsenek, de zöldségek minden mennyiségben.

From Firenze 2014

Ugyanazt az olajbogyót, amit Pisában 8 euróért sóztak ránk, itt megkaptuk másfélért.

Rengeteg a koldus. És agresszívek. Az egyik annyira tapadt a piacon, hogy el kellett löknöm magamtól. Mindenhol ott vannak, még a néptelen utcákban is.

A bőrmanufaktúra bejáratát Nej szúrta ki a St Croce bazilika mellett. Magába a manufaktúrába nem mentünk be, de a katedrális hátsó udvaraiban elmondhatatlan élmény volt a barangolás.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Egy bazilika ma már elsősorban turista látványosság, tömeggel. Itt, a hátsó udvarban viszont megéltük azt, milyen volt mindez a turizmus előtt, mondjuk egy szerzetesnek. Csendes, hangulatos, családias.

Aztán a Croce, azaz Szent Kereszt katedrális. Fura. Mint az összes firenzei katedrális. Belülről letisztultak, egyszerűek. Minimális fényűzés, éppen csak elegendő dekoráció. Kívülről pedig… dekorálták őket, amíg kedvük volt, aztán hagyták a fenébe. A Croce-t elkezdték, az eleje el is készült, majd elunták. Hasonlóképpen járt a St Maria Novella is. A St Lorenzo katedrálist már el se kezdték díszíteni. A Dómot viszont szépen körbedekorálták, cserébe viszont olyan egyszerű és mívtelen a belseje, mint egy tehénistállónak. Egyedül a kupolánál mutatták meg, hogy nem azért üres, mintha nem tudnának lélegzetállító dolgokat alkotni. Csak, hogy ne feledjük, Firenzében vagyunk.
Nekem bejön ez a stílus.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Egyszerű, de rafinált. Nézzük például a szineket. Fehér márvány, sötétzöld/olajzöld márvány betétekkel. És valami leheletfinom halvány borszínű erezéssel. Lenyűgöző a hatása. (Érdekesség: a szálláson a fürdőszobánk is pont ezt a kombinációt követi.)

From Firenze 2014

A St Croce nem csak az épitészete miatt jelentős. Kripták. Firenze színe-java itt van eltemetve. (A képen láthatóak is a díszes síremlékek, jobbra-balra a falakon.) Az első kettő szarkofágban Michelangelo és Galilei vannak, aztán jönnek fekszenek sorban a többiek, egészen Enrico Fermi-ig.
Michelangelo külön csinált egy pietát magának, ide, a síremlékére. Naná, hogy nem az van itt. Berakták valami múzeumba turistacsalogatónak. (Lásd ugyanezt Dáviddal. A felirat a Szépművészeti Múzeum oldalán: Szépművészeti Múzeum. Alatta levő sor: És Dávid.)

Operamúzeum.
– Itt mindenkinek énekelnie is kell?
– Ugyan.
– Kész szerencse. Utánam egész napra be kellene zárniuk.

A katedrális után egymás mellett egy ajándékbolt és egy dohánybolt. Kimaxoltuk. Mind a kettőt. Dávid hűtőmágnes. Ööö… praktikus, mert rá lehet akasztani a noteszt. Aztán az első komolytalan hűtőmágnes a lakásba: Dávid fütyije, napszemüveggel. Illetve… a franc se tudja, hogy Dávidé-e, hiszen napközben egész komoly kollekciót láthattunk belőlük (Hercules, Menelaosz, Patroklosz) és mindegyik szerszám egyforma volt. Lehet, hogy reneszánszék egy modellről dolgoztak? Mindemellett jót vigyorogtunk az átalakuláson. A reneszánsz idejében ez egy bátor kiállás volt: a szenteknek nem volt farka, az embereknek viszont már igen. És a művészek határozottan embereket akartak ábrázolni. Ma, amikor már sokkal szabadabb légkörben élünk, már csak azt látjuk, hogy ezek a műalkotások mennyire erőlködnek, mennyire dominánsan fütyisek. A rájuk települt szuvenírbiznisz persze ezerrel rá is erősít erre. Aztán csoda, hogy a külvárosi kukák tele vannak firkálva stilizált farkakkal?

From Firenze 2014

Üldögéltünk a Signoria téren. Ez volt az a tér, ahol beterveztem egy hosszú szivart, hiszen ez az a tér, ahol simán lehet akár órákat is üldögélni, nézelődni. Erre feltámadt a szél, valami erős és hideg cúg. Kénytelen voltunk idő előtt továbbmenni. A szél pedig kitartott egész napra, jelentősen lerontva a városnéző élményt. (Melegre készültem, könnyű ruha volt rajtam.) Egyébként meg tömeg. Irtózatos. Niccolo szerint szezonban ennél ezerszer durvább a helyzet. Háát… lehet, hogy Firenze jó hely, de ilyen turistadömpingben élvezhetetlen.
Mondja ezt az egyik turista.

A free wifi sajnos nem működik. Mindig egy olyan oldalra dob, ahonnan csak firenzecard-dal lehet továbbmenni. Regisztrációról, sms küldésről szó sincs. Kár érte.

Uffizi. Nem mentünk be. Igazából már az épület is megközelíthetetlen volt.

From Firenze 2014

Arno part, Ponte Vecchio, aztán kiléptünk a fősodorból. Elmentünk reneszánsz palotákat nézegetni. Végigkövettük, hogyan lett az erődökből palota, hogyan alakultak ki a monstrumokból a reneszánsz stílusjegyei.

From Firenze 2014

Szerencsére ezek a paloták eléggé egy kupacban vannak. Turisták nem járnak arra.

St Maria Novella bazilika. Előtte hangulatos tér, midenfelé elheveredő ifjúsággal. Egy srác térzenélt, ki is erősítette magát, a zene betöltötte az egész teret. Jól nyomta, a számok közti szünetben rendszeresen meg is tapsolták a napfényben bágyadtan heverészők. Mi közelebb mentünk, ott láttuk, hogy a srác iphone-ról tolta ki a zenét, egyébként meg playback-elt. Egy kép, de jellemzi a kort.
A bazilikába nem tudtunk bejutni, pedig körbejártuk. De minden bejáratnál egy másikhoz irányítottak minket, az utolsó ajtót meg nem találtuk meg, közben pedig elfogyott a bazilika.

Mentünk tovább. Központi piac.

From Firenze 2014

Na, erről hallottunk mindent, jót is, rosszat is. A koldussűrűség az elviselhetetlenségig fokozódott, ahogy közeledtünk. A piac körül pedig tipikus balkáni bazár, sátrakkal, behívogató emberekkel, Ruhák, ajándéktárgyak. Vettünk ezt-azt, bár nem igazán örültem neki, amikor elő kellett vennem a pénztárcámat: a környék kifejezetten zsebtolvaj-veszélyes, rólunk pedig ordított, hogy naív turisták vagyunk.

Eddig is megvolt majdnem minden attribútumunk – fényképezőgépes táska, munkavédelmi kabát, térkép, középkorúság, jóltápláltság, angol nyelv – , de amióta nyakamba akasztva hordom a gps-t, azóta tökéletesen hozzuk az archetipust. Illetve majdnem tökéletesen: útközben láttam egy idős bácsikát, hasonló felszereléssel, csak még volt a hóna alatt két nordic walking bot.

Maradjunk annyiban, hogy a piac durva környék. Egyrészt gyakorlatilag már csak a turisták vásárolnak itt, a helyieknek drága és veszélyes. És ez egy önerősítő folyamat: minél nagyobb a turistakoncentráció, annál erősebben van jelen a turistalehúzás is. (Niccolót megkértem, rajzolja be a térképen, melyek azok a területek a városban, ahová nem szabad bemerészkednünk. Egyedül a piactól északra eső részt karikázta be.)

Érdekesség: a balkáni ruhapiacon a legutolsó kövér, tömöttbajszos, albán kinézetű eladó is folyékonyan beszél angolul.

A piac viszont bezárt. Számítottam valami hasonlóra, Niccolo jelezte, hogy csak délig van, de engem nem is az egész piac érdekelt, hanem a fő attrakció: a pacal. Pontosabban a lampredotto. A kutakodásaim alapján van a piacon egy önkiszolgáló étterem, bizonyos Nerbone nevű, mely minden pénzt megér. Itt készítik többek között a tökéletes pacalos szendvicset. Ez annyira jó, hogy olvastam, hogy egy Firenzében tanuló amerikai diák azon kesergett, mi lesz vele, ha végez és haza kell mennie Amerikába: ott ilyen szendvicset nem fog enni.

From Firenze 2014

Oké. Értem a problémát. Szóval egy kis történeti áttekintés. A középkorban úgy osztották fel a marhát, hogy a húsa ment a nemességnek, minden más (azaz belsőség) meg ment a pórnépnek. Nem volt egy fair biznisz, de a pórnép lobbiereje sem volt túl erős. A szakácstudománya viszont annál inkább, így kitalálták, hogyan lehet a tehén négyféle gyomrából ehető, mit ehető, szuperfinom ételeket gyártani.

From Firenze 2014

Kíváncsi vagy Toszkána gasztronomiájára? Nos, igen, bor: chianti. Olajbogyóban a világ legjobbja. Sajtban is erős. De mi a jellegzetes toszkán étel? A pacal az, barátom. És ebből a legfinomabbat a firenzei piacon, a Nerbone pavilonban adják. Én pedig úgy okoskodtam, hogy lehet, hogy a piac bezár, de az étterem miért zárna be? Nos, tényleg nem tudom, miért, de kettőkor már az étterem is zárva volt. Vasárnap meg az egész piac zárva van, szóval ez a vonat elment.

A piacot még bejártuk, egy-két árus nyitva is volt még, a halszag döglesztően telepedett rá a légkörre, de az egész már élettelen volt. Rajtunk kívül nem is volt bent vásárlógyanús élőlény.

A piac mellett ültünk be egy pizzériába. Mert szeretünk pengeélen élni. Meg hátha. A pisai pizza már elvette ugyan a kedvünket, de alapvetően optimisták vagyunk. (A tegnapi írásból kimaradt egy megjegyzés erről a borzalomról: legalább biztos, hogy helyben sütött pizza volt, mert ilyen szart egyik mirelit társaság sem merne kiengedni a piacra.)
Végülis… a pizza sokkal jobb volt, mint a tegnapi. Nej valami paradicsomos tésztát kért, ízlett neki. A gond a vízzel kezdődött. Ásványvíz árak: 0,25 liter 4€, 0,5 liter 6€, 1 liter 10€. Látszott, hogy a legjobb üzlet a literes, kettőnknek nem is sok.. de… 1 liter víz (kancsóban hozták ki, szóval egyáltalán nem biztos, hogy tényleg ásványvíz volt) 10 euró. Boltban ez három üveg iható bor. Boltban másfél liter ásványvíz 0,35€. Nem kicsit durva. És mindez az útleírások szerint egy olcsó kajálós környéken. (Igaz, nem azt írták, hogy olcsó vízivós környék.)

Innen St Lorenzo, mely gyk. a Mediciek privát temploma és egyben temetkezési helye is volt. Nem tudtunk bejutni. Egyszerűen túl bonyolult volt, feladtuk. A hívőknek fenntartott ajtón tudtunk bemenni, amíg ki nem zavartak. (Igen, valahogy megsejtették, hogy turisták vagyunk.) De nem is volt baj, nagyon gyorsan tudunk templomot szemrevételezni.

From Firenze 2014

Viszont elkaptunk egy kommunista antifasiszta tüntetést. Hát, errefelé aztán érdekes politikai viszonyok lehetnek.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Habár már írtam, hogy a St Lorenzo bazilikát abszolút nem diszítették semmivel, de azért más dolog volt ezt elolvasni a neten és megint más dolog volt személyesen is látni. Úgy értsd, hogy még vakolva sincs, csak a nyers, durván darabos kő.

Nekem speciel bejön, de én a vallással kapcsolatos dolgokban igencsak az egyszerű, lényegretörő megoldások híve vagyok.

From Firenze 2014

És akkor Firenze fő attrakciója, a Dóm tér. Hát, látszott is, hogy ez a fő attrakció: a várost megszálló turisták 90%-a itt nyüzsgött.
Istenbizony, harcoltunk. Kerestük az utat, hogyan juthatnánk be. Sem a kupola, sem a torony nem érdekelt, csak a dóm legbelül. Többször is körbejártuk, de nem találtuk a bejáratot. Nem akarom húzni az időt, végül a következőket nyomoztuk ki.
– Nincs olyan, hogy csak a dómba akarsz bejutni. kombinált jegy van, mindenhová érvényes, ellenben 10€.
– Első körben a templommal ne is foglalkozzál. A dóm előtti téren (Piazza St Giovanni) a 7-es szám alatt van egy ticket office. Ott tudsz jegyet venni (automatából is, meg kasszánál is) és ekkor már be tudsz jutni az elővásárlók kapuján. Más megoldás nincs.
Mi persze elvéreztünk, mire mindent kinyomoztunk, 17.30 lett, a dóm pedig szombaton bezárt 16.45-kor.

From Firenze 2014

Séta tovább. Árvaház a St Annunziata téren. Meglepően szép épület. A St Marco téren egyfelől belefutottunk egy másik antifasiszta tömegbe, másfelől… csak nem jött össze a templomlátogatás. Bementem, egyből látszott, hogy ez az im

És itt aludtam el, a mondat gépelése közben. A teraszon. Este 10 körül, elég kemény hidegben. Egyszerűen rábukott a fejem a netbookra.
A többit már vasárnap reggel írtam hozzá. (Nem, sajnos még csak nem is emlékszem, mi lett volna a félbehagyott szó.)

Szóval ott jártunk, hogy ez már templom-templom volt, azaz nem volt külön turista- és imádkozós bejárata. Ide csak imádkozósak jártak. Voltak is bent ketten, meg ahogy benéztem, pont jött velem szembe egy határozott, markos pap. Felmértem az erőviszonyokat: markosnak én is markos vagyok, de ő van hazai pályán, szóval inkább kijöttem.
– Nem turistának való tájék – vetettem oda Nejnek és mentünk tovább. Mögöttünk a túl határozott pappal, aki egész sokáig elkísért. Mellettünk pedig az antifasiszta fiatalok őrjöngtek, valami norvég hegyimetál zenei aláfestéssel.
– De mégis, milyen volt? – érdeklődött Nej, aki be sem tudott nézni.
– Semmi különös, átlagos templom – vetettem oda.
– Giotto képekkel – fűztem hozzá később.

Aztán még bolt, és persze megint elböktük. Ilyen az, amikor az emberben még benne vannak a négyfős reflexek, de már csak ketten vagyunk. Fel nem tudom fogni, mikor fogjuk megenni ezt a rengeteg olajbogyót, a tömérdek sajtot és meginni ezt a csomó chianti-t. (Ja, a boltban gran padano akció van. Nej sikoltva rakott be két, falazótégla méretű darabot. Én meg ráborultam erre a szénaborítású gomolyaszerűségre: az első nap vettem egy darabot, a második nap pedig kiszedegettem a sajtospultból az összeset. Senkit nem hagyunk el.) Napközben voltunk a Lindt óriási bonbonban is (ez az, amikor egy üzletben üveggömbökben kint van vagy ötvenféle aprócsoki, aztán magunknak lehet összeválogatni a zacskót) szóval a szombat esti vacsora monumentálisra sikerült. Nem is csoda, hogy kialvatlanul, jóllakottan lefejeltem éjjel a laptopot.

ps.
Volt némi kavarás a poszttal, elnézést. Nem kicsit vagyok hulla, aztán így éjjel, a munkapéldánynál a ‘save’ helyett a ‘publish’ gombra nyomtam, így a félkész verzió ment ki az rss-be.

Az Arno Drezdája 01/03

2014.03.14; péntek
Erős megérkezés

Gondolom úgy illik, hogy ha Drezdát az Elba Firenzéjének hívják, akkor adjuk vissza a kölcsönt.
Szóval Firenze.

Előkészületek: szokásos.
Munka: tömérdek.
Idő: kevés.
Szervezési munka: rengeteg.
Megbolondulási faktor: ajaj.

Ezzel a kötelező bevezetés le is van tudva.
Az mindenesetre tény, hogy csütörtökön az alsó szint összes konnektorában én töltöttem a kütyüimet.

Firenze. Nem adja könnyen magát. Az első tapogatózó ismerkedés – még otthon, internet segítségével – elég lehangoló eredményre vezetett. Két és fél nap van a városra. Kevés, nagyon kevés. Itt elő kell venni a családi super power-t. Ez azt jelenti, hogy nem megyünk múzeumba. Semmilyenbe sem. Ehhez nem kevés akaraterő kell, Firenzében ugyanis nincs olyan kapualj, amely alatt ne bújna meg néhány világraszóló reneszánsz remekmű. Úgy egyáltalán, fogalmam sincs, mit szívhattak Firenzében a reneszánsz idők művészei, de tény, hogy még a helyi szinten közepesnek számító mesterek is bőven ott voltak világszinten az élbolyban.
Azért ilyet se találtam még eddig a Wikitravel-en:

Stay healthy
Beware of Stendhal syndrome, also known as hyperkulturemia, namely, dizziness caused by being overwhelmed by Florence’s fantastic art. Yes, it’s a real syndrome, named after 19th-century French author Stendhal, who suffered from it during his stay in Florence. If you get overwhelmed, rest your eyes and legs, get some food (remember gelato), and save the rest of Florence for tomorrow.

Vagy nézzük, mit mondott VIII. Bonifác pápa, évszázadokkal megelőzve Bruce Willist:

Aristotle was wrong, the universe was made out of five elements, not four: Earth, Air, Fire, Water, and Florentines.

(Aztán a szervezés érdekes kanyart vett, de erről később bővebben is lesz szó.)

De még előkészületek. A repülőjegy kifejezetten érdekes dolog volt. Decemberben vagy túlságosan bebájglizett az ügyintéző hölgy, amikor az árakat gépelte, vagy egy sunyi akció volt a Ryanair-nél, mindenesetre 1-2 napon keresztül a tavasz-ősz időszakra 3000 forint körül adták a jegyeket Pisába. Még csak nem is gondolkodtam, rögtön lecsaptam egy viszonylag közeli, még szezon előtti időpontra: március közepe. Az már más kérdés, hogy Pisára végül fél nap jutott, a szállást már Firenzében kerestem. (Ezt most az egyszer belinkelem, nagyon meg voltunk elégedve vele, ráadásul akcióban volt.)

Indulás előtt megkérdeztük a gyereket: mit hozzunk?
– Szakácssapkát és kötényt.
– Ó, abból van választék. A legnépszerűbb az a kötény, amelyiknek az elején emberméretű Dávid szobor van, fej nélkül.
Rövid töprengés.
– Nem, kőfaszt nem kérek.

És akkor utazzunk végre. Ryan, sátor, helyjegy, tömeg. Ehhez képest meglehetősen sima indulás, időben érkezés. Fanfár.

Kijöttünk a repülőtér belső részéről a kinti váróba. Csomagmegőrző. Hol lehet? Komótosan végigsétáltunk az egész repülőtéren, de nem találtuk sehol. Biztos elböktük valahol. Sétáljunk vissza. Megint megvolt az egész repülőtér, amikoris a másik végében megláttuk az Információ táblán apró betűkkel, hogy Left Luggage. Hurrá. Odamentem az ablakhoz, döglött fácánként megemeltem a két zsákot. A csajszi bólintott, kijött egy másik és intett, hogy kövessük. Nem hiszed el: végigmentünk az egész repülőtéren. A túlsó felén volt ugyanis a security és csak ott volt csomagátvilágító gépsor. Innen visszamentünk, megint keresztül az egész repülőtéren, beadtam a csomagokat, hurrá. De mielőtt nekiindulunk a városnak, vécé. Az orrunk előtt zárta le a takinéni. Intett, hogy menjünk a másikba. Na, hol a másik? Nyilván a repülőtér másik végében. Most már akármikor eltalálok behunyott szemmel is bárhová a pisai repülőtéren.
Ja, a csomagmegőrző 7€. Csomagonként. (Csak viszonyításképpen, a hivatalos belépő a világ egyik legnagyobb, legizgalmasabb képtárába, az Uffiziba 6,5€.) (Mondjuk, ez sem kerek teljesen. Ha erről a – hivatalos – oldalról indulsz el online jegyet venni, 13€ alatt nem fogsz találni. A nem hivatalos oldalakon van ötvenért is.)

Elindultunk.

A séta adatai:

  • Távolság: 7,63 kilométer
  • Térkép: Endomondo.

Rögtön a repülőtér kijáratánál… hát, szóval egy domináns tompor fogadja az érkezőt. Izé…
Külváros, átséta a vasúti rendező fölött, vasútállomás, nem túl kellemes, de hosszú séta a Csodák terére. De mondjatok még egy várost, ahol a repülőtérről laza egyórás sétával eljuthatunk a belváros túloldalán lévő nevezetességekhez.

From Firenze 2014

A Csodák tere viszont impozáns. Még akkor is, ha az a bohém ferde torony ellopja a show-t. Gyönyörű bazilika van mellette, gyönyörű dóm… de a kutyát sem érdekli. Az összes Power Rangers azt a ferde tornyot igyekszik megtámasztani, legalább egy fénykép erejéig.

From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014

Autentikus. Hol egyen az ember pizzát, ha nem Pisában? Az óvárosban lezökkentünk egy járdaszéli asztalhoz, rendeltünk két pizzát és egy vizet. Ez tutira autentikus lesz.
Ehetetlenül szar volt. Csak a kalóriabevitel miatt ettük meg végül. Szivacsos, se puha, se kemény tészta, semmilyen ízzel. Vékony paradicsomszósz, bazsalikom nuku, a sajt sem reszelve volt rajta, hanem csak rádobtak néhány darabka mozzarellát, melyek még csak rá sem olvadtak. (Ellenben feláztatták tejjel a tésztát.)

Az óváros viszont szép.

From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014

Nej elment sikátort nézegetni én pedig ácsorogtam egy sarkon. Unalmamban elkezdtem olvasgatni a mellettem lévő táblát. Hoppá. Egy szivarbolt. Hát, ez felelőtlenség volt Nejtől. Bementem és telepakoltam a zsákomat toszkán szivarral. Megdöbbentő változatosságot találtam, volt egy csomó Toscana szivar, amelyekről még csak nem is hallottam. Konkrétan például volt kézzel sodort is, ami akkora elképzelhetetlen jelenség, hogy csak azért nem kezdem el elmagyarázni, mert órákig tartó értekezés lenne belőle.

Vicces olajbogyó. A vasútállomástól nem messze körtér, sátrak, piacszerűség. Volt olajbogyós bácsi. Volt nála az egyik kedvencem, az oliva verde. (Zöld olajbogyó.) Vettünk vagy 30 dekát. Valami kiírás volt ugyan – 1,5€ – de hogy ez mire vonatkozott, azt nem lehetett tudni. A 30 dekáért viszont 8 eurót kértek. Nem lehetett valami egyszerű matek.

Busz Pisából. Sikerült összehozni a legrosszabb változatot. Felvettük a csomagot, akkor láttam, hogy van bent is Terravision iroda. Gondoltam, vegyük meg most a jegyet, lehet, hogy kint a megállóban már nem lehet. Csajszi bólintott, majd walkie-takie. Hosszú percekig. Közben kézzel-lábbal jelezte, hogy azért csinálja, mert nem tudja, van-e még hely a buszon. Ezt nagyon nem értettem, mert emlékeim szerint még fél óránk van a busz indulásáig. Felvettem a pultról egy menetrendet – és kiderült, hogy rosszul emlékszem. Öt perccel ezelőtt ment el egy busz, meg 75 perc múlva fog. Asztakurva. Bár az igazán durva az, hogy a több, mint egy órával később induló buszra is már küzdeni kell a jegyért. Aztán a csajszi szomorúan letette a kütyüt, hogy csak egy jegy van. Nekem elsötétült a tekintetem, szó nélkül felmarkoltam a cuccaimat, nem tudom, hogyan jutunk el Firenzébe, de nem ezekkel, az biztos. Nejnek volt annyi esze, hogy megkérdezte, melyik buszról is beszélünk, és erre jött a válasz, hogy arról, amelyik papíron már öt perce elment. Ja. A későbbire egyből volt jegy. 6 euróért. Amikor a weblapon 5 euró van kiírva. Igaz, az már apró betűkkel, hogy csak akkor 5, ha retúrban veszed.
Kisétáltunk… és ott kezdtem el fogat csikorgatni. Ugyanis kint is volt iroda. Konkrétan ezzel az irodával csevegtek bentről, azaz ha egyből kijövünk, lehet, hogy egyből lett is volna jegyünk. Ráadásul mellette volt a konkurencia irodája, ahonnan félóra múlva indult a busz. Nem 75 perc múlva. Jól elbaltáztuk, na. A jegy itt is 5 euró volt (nagy betűkkel), aztán alatta kisebb betűkkel, hogy bocs nem, csak vicceltünk, valójában 7,5. De ha veszel három(!) jegyet, akkor az már csak 15€ lesz. Vicces nép.

Ja, és még jegyvásárlás. Nagy lendülettel mentem oda a pulthoz, kezdtem bele, hogy akkor szeretnék két jegyet… és megálltam. Abban a pillanatban kiesett az agyamból, hogyan van angolul a jegy, csak az ugrott be, hogy fahrkarte, sőt, nem csak beugrott, keresztbe is akadt, én meg csak álltam ott bambán, amíg el nem aktivitiztem, mit szeretnék. Ne öregedjetek meg.

Olaszország az apró autók hazája. Itt is beparkolt egy ilyen matchbox a buszmegállóba, csak éppen megjött az a böszme nagy Terravision busz, beállt mögé, és ahogy nyomta a dudát, úgy szökdécselt előtte az a pici autó.

A buszra akkora tolakodás volt, mintha ez lenne az utolsó busz a világvége előtt. Egy kicsit meg is nyugodtam, úgy látszik, nem csak mi tudunk magunkból kivetkőzni. Értelme persze nem volt, az út Firenzéig üres sztráda, semmi látnivaló nincs.

A városban sms fogadott: a tulaj, Niccolo érdeklődött, hol vagyunk. Hol lennénk, bakker? Nem fértünk fel a buszra, késünk.
Útközben láttunk egy szimpatikus cukrászdát, árultak utcán keresztül is. Vettünk négy aprósüteményt: olyan 1 centi átmérőjű, négy centi hosszú töltött tésztacső. A hapi behívott az üzletbe, majd diszkréten közölte, hogy 7€. Diszkréten mormoltam magam elé, hogy ‘anyád’.
A GPS korrekten elvezetett a szállásig, nem is kellett hívnom Niccolót, egyből felismert és odajött. (Ordít rólunk, hogy turisták vagyunk, ez tény. Sajnos. Eddig sem volt kérdéses: két jóltáplált, középkorú ember, fotóstáskával, hátizsákkal. Ehhez add hozzá, hogy a hétvégén végig a nyakamban lógott egy nagydarab, kanárisárga túra GPS.) A tulaj eszméletlenül korrekt pacák volt, az apartman szintén, megkaptunk minden lényeges infót. A hűtőben bekészítve várt egy üveg welcome bor. Nem hagytuk sokáig várakozni. Kiültünk a teraszra, a hiperdrága olajbogyónkkal, a borral, a frissen vett szivarral. Nagy királyság lesz: toszkán borok, toszkán olajbogyók, toszkán sajtok, toszkán szivarok, jövünk!

Este tízig döglöttünk a teraszon, aztán összekaptuk magunkat. Éjszakai séta a városban.

A séta adatai:

  • Távolság: 5,14 kilométer
  • Térkép: Endomondo.
From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014

– Ezt a templomot mintha már láttam volna – jegyezte meg Nej.
– Ahem. Ez a firenzei dóm. Pár órával ezelőtt sétáltunk el mellette.
– Akkor azért.

Nej panaszkodott, mennyire fáradt, én pedig hagytam kitörni magamból a gáláns lovagot.
– Kérsz fagyit?
– Kérek!
– Mennyit?
– Egy gombóc kókuszt.
Ár ugyan nem volt kiírva, de mi bajunk lehet? Aztán a csajszi intett, hogy menjek be a pénztárgéphez fizetni. Na, ott már ki volt írva a fagyi ára: gombóconként 8€. Várjál, ezt átszámolom: a két gombóc fagyiért fizettem 5000 forintot. Nem mondom, hogy ekkor már nem voltam kiakadva a környékre. Lehúztak az olajbogyóval, a buszjeggyel, az aprósütivel, gyakorlatilag a pizzával is, mert azért a szarért 1€ is sok lett volna és most meg a fagylalttal is. És még csak pár órája érkeztünk.
A fagylalt egyébként nem volt rossz, de ember, ennyi pénzért már moziba is vihetett volna.
Mindenesetre lecke megtanulva, Firenzében csak boltban szabad vásárolni, máshol nem.

Be is ugrottunk egybe.
– Venni kellene egy fésűt – morfondírozott Nej – Neked nem kell?
– Most ugratsz?
– Miért, nem szoktál fésülködni?
– Kábé egy hónapja vacillálok, hogy Firenze előtt el kellene menni hajat mosni. Aztán nem jött össze.

Viszont eszméletlen finom gomolyaszerű sajtra bukkantam. (Fel nem tudom fogni, hogyan lehet ugyanabból az alapanyagból ennyire más, ennyivel jobb végterméket előállítani.) Igaz, 20 dkg kerül annyiba, mint egy üveg jó bor, de a Gran Padanóvál olcsóbb. És kenterbe veri. (Jelzem, a véletlen módon lekapott szalámi is cudarul jó lett.)

Péntek éjjel kintebb, a borboltok körül nagy az éjszakai élet. Nem egészen értem a dolgot. Nálunk az emberek azért kocsmák környékén gyűlnek zülleni, itt borboltok mellett. Hatalmas tömeg, úgy kell be- és kiverekednie magát a lovagnak, vannak, akik papírpohárból nyomják, de az igazán igényesek talpas üvegpohárból. Éjszaka. Az utcán.

From Firenze 2014

Fiatal hapsi elszánt arccal menetel. Látszik az arcán, hogy ma este itt bulizva lesz. Mögötte a csaja, unott képpel. Őrajta meg az látszik, hogy nem érdekli a dolog, nem élvezi, de ha a hapsijának ez az élet, akkor nem fogja felügyelet nélkül hagyni. És lehet, hogy egyszer házaspár lesznek, gyerekek szülői.

Éjszaka még kiültem a teraszra. Feltéptem egy üveg bort, plusz szivar. Az igazi még egy kicsi wifi lett volna, de az nincs. Firenzében is, Pisában is, a belvárosban városi szinten van free wifi. Előtte regisztrálni kell, a visszaigazoláshoz szükséges kódot a megadott mobilszámra küldik sms-ben, szóval van előtte egy kis méhecsketánc, de utána szabad a pálya. A szálláson viszont semmi sincs, és nem is belváros.

Így csak üldögéltem és jegyzeteltem. Felettünk száradni kirakott ruhák lógtak. Aztán holnap kereshetik, melyik öblítőtől lett szivarszaga az egész garnitúrának.

Azaz a szokásos éjszakai (hajnali) program. Súlyos alváshiánnyal elindulva, egy fárasztó nap után még vertem egy kicsit a billentyűket, majd álmosan, megbillenve, még valahogy töltőre raktam minden elektromos eszközt és már csak az ágyig eljutás maradt hátra.

Hiszti

Távolról kezdem.

Kerékpárosként nagyon kellemetlen tapasztalataim vannak.

  • Szemeretelepi sorompó. Budapest egyik legelcseszettebb kereszteződése. Évek óta koptatjuk a szánkat, hogy csináljanak vele valamit, mostanában csináltak is, de nem lett jobb. Teljesen tipikus, hogy odaérkezek a bringával, a lámpa piros, de vonat, az sehol nincs a látóhatáron. (Kilométerekre jól belátható pálya.) Már tapasztalt ember vagyok, ilyenkor leszállok a bringáról, áttolom, és csak a túloldalon ülök fel. Sokkal praktikusabb lenne, ha le sem kellene szállnom, ennyi erővel simán be tudnám előzni a kocsisort, átmenni a félsorompók között, aztán tekerni tovább. De nem ugyanaz. Ha áttolom a bringát, akkor az autós periférikus látásában gyalogos vagyok, akivel nem foglalkozik. De ha megelőzöm, akkor egyből büdös bringás leszek, aki előhozza az összes előítéletét a kerékpárosokkal szemben és csak nyomja frusztráltan a dudát.
  • Külvárosi főút. Amkor azt mondom, hogy külvárosi, akkor egyáltalán nem viccelek. Rákosborzasztó. Annak is a külső széle. Itt van egy lámpás zebra, valami bolt mellett. Csak akkor kapcsol be, ha valaki megnyomja a gombot. Egyszer úgy értem oda, hogy egy gyalogos éppen zöldet kapott. A hapi átsétált, amikor odaértem, már sehol nem volt senki. De a látóhatárig bezárólag. Az úton autó sem volt sehol. A lámpa viszont még piros volt, mert több gyalogosra kalibrálták. Nem is gondolkodtam, simán átmentem a piroson. Erre a hapi, aki korábban átment a zebrán, valami eszméletlen nagyjelenetet nyomott le. Volt abban minden, idióta kerékpáros, felelőtlen közelekedő, tömeggyilkos attitüd. Nem értettem. Miért fáj ennek a pacáknak, hogy amikor ő, aki megnyomta a jelzőgombot, már átment és más meg már nem akart, akkor a kerékpáros nem állt meg? De, hiába nem volt értelme, ez egy merev hiszti volt.
  • Rákosborzasztó, de még annál is kintebb. Jobb oldalt már szántóföldek. Van egy út a kertváros szélén, mely kihagyja Rákoskeresztúr központját. Biciklis szemmel nézve főnyeremény. Sajnos erre az autósok is rájöttek, ebből viszont az következett, hogy az önkormányzat megnehezítette az autós közlekedést. Lezárások, egyirányú utak, ahogy kell. Nekem, kerékpárosnak, ez nem igazán akadály. Az utat két autóra méretezték, nehogy már én a bringával ne menjek el egy egyirányú úton amellett az egy-két autó mellett, melyek ezen a rövid szakaszon szembejönnek velem. Hát, nem. Elméletileg bőven elférnénk, de az autósból előtör a kerékpáros fixáció és csak nyomja a dudát, mintha attól én eltűnnék a hipertérben.

Folytathatnám még sokáig. Elkeserítő élmények. Az emberek hiszterizáltak. Még akkor is, amikor egy esemény sehogysem hat rájuk, akkor is paneleket rángatnak elő a lelkükből és már fröcsög is a szájuk. Mint a kisgyerek, amikor csapkod, hisztizik, amikor nem kap meg valamit, ami ugyan nem logikus, meg nem is éri meg – de neki kell.

Gondolhatnád, hogy ez csak egy bringás szubkultúra, ki a fenét érdekel? Rossz hírem van: ha megpróbálsz higgadtan gondolkodni, mindenhol hisztit látsz. Már fel sem tűnik, annyira megszoktuk. Közélet. Politika. Orbán eladja az országot fillérekért Moszkvában és mindenkiből atomszakértő lesz, egyes fórumokon pedig már Sztálint éltetik. Az EU minimum vérnősző barom. És még sorolhatnám. Hol van a józan ész? Kushad.

Sértődős

Tétel: Aki meg akar sértődni, az előbb-utóbb meg is fog.
Folyomány: Az ilyen emberrel nagyon óvatosan kell bánni. Nem szabad hagyni, hogy indokolatlanul megsértődjön… hiszen ekkor egy idő után elveszítjük a lehetőségét annak, hogy szándékoltan sértsük halálra.

Itthon dolgozunk

Amikor Nej is itthon dolgozik és szokás szerint fülére nőtt a telefon és ül az étkezőben egy kupac papír mellett, hangosan vitatkozva valakivel, én pedig éppen kávét főztem a konyhában és a zaccot természetesen nem a kukába borítom, hanem a vécébe, az ajtót pedig nem csukom be, naná, egy vacak kávézacc miatt még be is zárkózzak, és lehúzom a klotyit, a hang pedig végigdübörög az egész lakásban, észlelhetően megszakítva a társalgás folyamatosságát az étkezőben.

Olvasgatok

Ez úgy Paksról ugrott be, éppen most hétvégén.

Ha kimossák kéthetente az agyamat
És elmúlik a lábszagom
Ha véletlenül támadna egy gondolatom
Nyomban agyon hallgatom
De éjjel makkal álmodom

Hiába tudom, hogy tiszta vagyok
Ha mások bepiszkítanak
Mint értéktelen, újrafestett pénzdarabot
A markukban tartanak
Olcsón adtad el magad

Majd szétrepedek, ha székrekedek
Piszkítani akarok (váúúúú)

Szélnek eresztettem a képzeletem
Repülj b..meg, hogyha mersz
A zsíroskenyér lábszárkapocstörést szenved
A vagdalthús letérdepel
A zsemlemorzsa hajba kap
A vagdalthús letérdepel

Ha szobor leszek egyszer majd a Hősök terén
És gyáva lesz a jellemem
Állami és egyházi ünnepeken leszarnak a verebek
De a tekintetek fényesek

Agyam hallucinál, ott alszom Lucinál
Laci Laci in the sky

Neoprimitív: Agymosolyda
(Dallam: Illés: Little Richard)

Ja, fogalmam sincs, mikor íródott. Én 1984-ben hallottam először.

Barcelona és környéke 05/05

2014.03.01; szombat
Tibidabo

Nagyon fura álmom volt. Az volt a lényege, hogy kiderült, az Isten és a Sátán valójában ugyanaz a lény. Ráadásul mivel erősen pragmatikus, így inkább az utóbbi énjét használja.
Az egésznek az volt a meglepő aktualitása, hogy mára a Tibidabo bejárását terveztük. Aki esetleg nem tudná, a hely onnan kapta a nevét, hogy a legenda szerint ennek a hegynek a tetejére vitte fel az Ördög Jézust, amikor megkísértette. Álltak a hegy tetején, az Ördög pedig körbemutatott: – ‘Ezt mind neked adom!’ Ami latinul úgy hangzott, hogy ‘Tibi dabo!’.

Mondjuk, az, hogy vad dolgokat álmodtam, egyáltalán nem volt véletlen. Akkora hangzavar volt szinte egész éjjel, hogy már maga az álmodás is csodaszámba ment. Vagy a péntek, vagy a farsang, vagy csak egy egész éjszakás perpatvar… nem tudom. Azt sem, hogy az utcáról hangzott-e fel, vagy a házban zajlott az egész. De folyamatosan ordítoztak emberek, nagy nehéz tárgyakat borogattak, üvegeket törtek. Fogmosás közben át is értékeltem a napot. Újratervezés. Mármint az újratervezés újratervezése.
Amivel csak az volt a baj, hogy a netbook teljesen szétcsúszott. (Pedig nem is ő itta a borokat.) A Totalcommander lefagyott. A Google Earth kivágta a videodrivert. A Google Maps először lefagyott, majd F5 után dobott egy kékhalált. Azon a gépen, amelyiken az újraindítás negyedóra. Vért izzadtam, mire kispekuláltam a napot, jórészt az 520-ason lévő Nokia herével.

Szóval, a probléma az volt, hogy nem tudtam egyértelműen behatárolni az éjszakai balhé forrását. Márpedig ha a szomszéd lakásból jött, akkor gond van, mert ott laktak a szállásadóék. Ekkor elég kockázatos lett volna otthagyni a cuccunkat: túl sok érték volt bennük. Elismerem, nem túl polkorrekt gondolkodás, de miért adjak esélyt, ha a probléma megkerülhető? Csomagmegőrző. Szerencsére a Sants állomáson találtam is egyet, melynek kifejezetten örültem. Innen megy ugyanis a reptéri vonat, azaz pont jó helyen lesznek a csomagjaink. Az árak nem veszélyesek, a nagy fakk 5,2€/nap, a kicsi pedig 3,5. A nagyba mind a négyen beférünk (éljen a Wizzair kézipoggyász politikája), de még lehet, hogy a kicsibe is. Ráadásul kaptunk egy extra B tervet is. Eredetileg úgy terveztem, hogy a hegyről lejövet visszasétálunk a szállásig, majd a PG Gracia állomáson csípjük el a reptéri vonatot. Most viszont pont az erdő szélén, ahol visszatérünk a civilizációba, van egy metróállomás, mely bevisz a Sants állomásig. Azaz ha elfáradunk a hegyen, vagy elcsúszunk az idővel, sittysutty bent vagyunk a vasútállomáson, onnan meg sittysutty kint a repülőtéren. Egyedül azt sajnáltam, hogy ezt az egészet már nem tudtam megrajzolni Google Earth-ben, kiexportálni, átkonvertálni, majd felrakni a Garminra. Akkor teljesen nyugodt lettem volna, végig. A régi útvonal ugyan megvolt, de tegnap este az elejét rajzoltam át, ma reggel meg a végét.

Kajáltunk, összepakoltunk, bekopogtam a szomszédba. Egy szlávos arcú srác nyitott ajtót, ahonnan egy törpecirkáló kutya ugrott ki és vágtázott be az appartmanunkba, boldogan körbecsaholva mindenkit.
– Igyiszjuda, gyere vissza! – kiabált utána a srác.
– Russian doggie? – vigyorogtam.
Megjegyzem, meglepően sok cirill betűs feliratot láttunk a városban. A fene tudja, mi van.
Aztán átjött az arab srác, visszaadta a kauciót, elbúcsúztunk, hajrá. Reszkess, Tibidabo.

A túra adatai:

  • Távolság:11,2 kilométer, ebből 3,2 kilométer busz.
  • Szint: a busz miatt nem mérvadó.
  • Térkép (Endomondo).

Először persze Sants. Bóklásztunk egy adagot, mire megtaláltuk a csomagmegőrzőt, de meglett. Gyorsan behajigáltunk mindent egy nagy fakkba, meg se néztük, mi a helyzet a kicsivel. (Utólag derült ki, hogy az is jó lett volna. Elpazaroltunk fél üveg bort.) Innen metróval vissza a Catalunya térre. Onnan indult az S1, illetve S2 HÉV. Na de pontosan honnan? A jó öreg katalán szervezésben lehetett bízni. A tér alatt kifejezetten bonyolult földalatti rendszer van. Két metróvonal metszi egymást és van még két vasútállomása is, szintén a föld alatt. Természetesen a vasútállomásokat ugyanaz az ikon jelzi, csak a színük más. Ami persze nekünk nem mondott semmit. Pénzfeldobással választottuk ki az egyiket, kimentünk a metróhálózatból és amikor be kellett lépnünk a vasúthálózatba, ott volt csak kiírva, hogy igen, innen megy az S1/S2. Innentől viszont már minden sarkon kint volt a két ikon. Kösz, fiúk.
A Baixador de Vallvidrera állomáson szálltunk le és egyből hamisítatlan hegyi környezet fogadott.
– Mint a fogaskerekű – sóhajtott fel Barna.

Az első célpont még változatlan volt: Jacint Verdaguer háza. A csóka író volt, a neten annyit találtam róla, hogy egy szerény házikóban éldegélt a hegyen, mely házból halála után irodalmi múzeum lett. Ezek után elhaladtunk egy hatalmas hodály mellett, melyre azt mondtam, ez még biztosan nem az, hiszen kicsi házat kell keresnünk. Az volt. Nem tűnt nyomortanyának… de bárcsak minden író ilyen körülmények között szoronghatna.
Aztán improvizáció. Sikerült eltalálnunk Vallvidrerát.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A Collserola torony alulról. Ide nem mentünk fel.

From Barcelona 2014

A Szent Szív templom alulról. Ide viszont igen.

From Barcelona 2014

És a Montserrat, visszanézve. Látszik az apátság is.

From Barcelona 2014

A faluban viszonylag hamar megtaláltuk a buszmegállót, és nemsokára jött is a busz. Érdekes szimbiózist láttunk. Ez egy nagyon szűk falu, alig lehet parkolni. A buszmegálló előtt is két sorban parkoltak az autók. Aztán amikor menetrendszerint jönnie kellett a busznak, a sofőrök előbújtak, félreálltak valahová, benyomták a vészvillogót, majd amikor elment a busz, visszaparkoltak a megállóba.

A tervezés ördögi pontja az volt, hogy úgy érkeztünk a faluba, hogy a fogaskerekű felső végállomása előtt egy buszmegállóval hamarabb szállhassunk fel a buszra. Ugyanis szép idő volt, a Tibidabo pedig ma nyitott téli álmából. Hatalmas tömeget vizionáltam, a fenti vidámpark miatt családokkal. Így is lett. Mi még le tudtunk ülni a buszocska hátsó sorában, a következő megállóban viszont betetriszeztek egy vonatnyi embert. (És mindezt egy szar kis mobiltelefonon raktam össze. Bár a fiam ebből örökölt valamit, nemrég csavarogták be haverokkal a Benelux környéket, rendszeresen a vonaton szerveztek meg mindent két célállomás között. Mobiltelefonon, a vonat wifijével.)

Aztán végül fent. Az egész… bizarr, de megvan a szépsége. Ott van az a magas templom, tetején az artistával. Mellette egy retro vidámpark, a kiszuperált kétfedeles gép lustán köröz az állványán, az óriáskerék lomhán forog. Lentről felhallatszik a modernebb vidámparkból a sikongatás. Jobbra, immár lefelé, a Collserole torony. És az egész mögött Barcelona terül el a mélyben, mögötte pedig a tenger.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A tegnapi szél csak nem akart nyugodni, a templom bejáratáig alig bírtuk felharcolni magunkat. Maga a templom kicsi, magas, hangulatos. És egyszerű. Ritkaság.

From Barcelona 2014

Innen még kisétáltunk a vidámpark melletti teraszra, sokáig nézegettük a várost. A tegnapi bringázás során sokkal jobban összeállt a térkép mindenki fejében, most pedig szótlanul csekkoltuk a belső képet a valósággal.

Aztán jött a túra vad része. Erre a szakaszra volt jó az eredeti térkép egyedül. Itt szoptuk a legnagyobbat. Itt látszott egyedül, hogy a tervezés kiverte a családnál a biztosítékot.

Megmagyarázom.

Az egész Collserola parkra nem találtam normális térképet. Csak egy java applikáció volt, de az is bélyegnyi ablakban maszatolt. Minden, amiból építkezhettem, egy Everytrail térkép volt. Olvasd el a túra nevét: “Trail Map of Collserola and Tibidabo for Kids”. For Kids… ezek után milyen nehézségre számítasz?
Egy ideig mentünk is az aszfaltozott úton, utána viszont jött egy jobbkanyar.

From Barcelona 2014

Széles, jól járható földút, rengeteg kerékpárossal.
– Tegnap akár fel is jöhettünk volna ide bringával – viccelődött Nej.
– Igen – bólintottam – Gondoltam is rá.
Egyből lefagyott a mosoly az arcáról.

Én viszont a földút bal oldalát vizslattam. És most nézzük meg alaposan ezt a térképrészletet.

From Segédlet

Ez gyakorlatilag egy piszkosul meredek domboldal, a bal felső saroktól a jobb alsó felé lejt. A piros vonal az eredeti útvonal. Ezt átrajzoltam a Garminba is. A sárga az, amit valójában bejártunk. Láthatod, hogy rögtön a földút elején elböktük. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a meredek vízmosás balra egy ösvény lenne. Amikor biztosra vált, hogy ott le kellett volna mennünk, akkor azt mondtam, hogy semmi gond, nem sokkal később vissza tudunk menni. Ez az az éles kanyar vissza. Itt térkép szerint az út csinál egy kunkort, volt is ott valami, de pár méter után áthatolhatatlan tüskés bozótban kötöttünk ki. Ez az a fütyi, nagyjából a kép közepén. Aztán metszenünk kellett volna az eredeti utat és egy derékszögű jobbkanyarral ráfordulni. Nem volt ott az út. Ekkor már egy épphogy embernyi szélességű, alig-ösvényen jártunk. Mentünk tovább egyenesen. Fokozva a helyzet bizarrságát, egy piknikező társaságba botlottunk egy apró réten: pokróc, disztingvált fiatalok, ételek, italok. Nem tudom, ki lepődött meg jobban. Átgázoltunk rajtuk. Négy hetyke magyar turista. Ez volt az utolsó sikerélményünk. Mögöttük végre volt valami jobb oldali elágazás. Az ösvényből meredek, poros-földes ereszkedő lett, ahol már ahhoz is igen koncentrálni kellett, hogy az utat tartsuk. Hogy egyáltalán észrevegyük, melyik az út. Rajtam mindig túrabakancs van, én még elvoltam valahogy. De a többiek nem ilyen terepre öltöztek. Aztán van egy törés az eredeti – piros – útban. Ott valójában vége volt az útnak. Egy átjárhatatlan tüskés bozótban. Kábé ötven méterre a műúttól. Hogy vissza nem megyünk, abban biztos voltam. Ki kellett kitalálnom, jobbra, vagy balra. Ja, nem mondtam, ez a törés egy meredek völgy volt. Azaz mehettem a bal, illetve a jobb partján. Mindenhol volt valami, amit jóindulattal ösvényfélének lehetett nevezni, tele szúrós bozótokkal. Ezek az ösvénypótlékok mindenhol rögtön szétágaztak. (Pontosabban szétfolytak.) Nem húzom az időt, végül a harmadik próbálkozásra találtam meg a kivezető utat. Csak hogy jellemezzem a hangulatot, egy ponton megálltam, mert láttam egy kedves házikót odalent. Lefényképeztem. Majd bevártam a többieket, felhíva a szintén fotóőrült ifjúság figyelmét. Erre akkora döbbent arcok néztek vissza, mintha az életükért küzdőknek a mászási stílusukra tettem volna megjegyzéseket.

From Barcelona 2014

Pedig alapvetően szép volt a táj, ilyesmiket láttunk, amikor felnéztünk.

From Barcelona 2014

De biztos vagyok benne, hogy a többiek egyszer sem néztek fel.

Végül csak leértünk. Nyilván kaptam hideget, meleget. Na jó, csak hideget. Bokától fülig mindenkit por borított. A szép cipők elsüllyedtek volna, ha lett volna valahol tükör. Nej nadrágja kiszakadt. Ja, és innen már a repülőtérre mentünk. És azt még nem is mondtam, hogy számtalan forrás szerint ez egy barnamedvés terület.

Szótlanul baktattunk befelé a műúton. Láttunk ma egy csomó szép helyet. De biztos vagyok benne, hogy mindenki erre az ereszkedésre fog emlékezni ebből a napból. Végül is, ez is egy gyökérélmény.

A Penitentes metróállomást hamar megtaláltuk. Komolyan szóba sem került, hogy innen még gyalog menjünk végig a városon, pedig az időnkbe belefért volna. Végül abban maradtunk, hogy leszállunk eggyel korábban a metróról (Espanyol tér), majd gyalog megyünk el a Sant állomásig, úgysem ismerjük azt a környéket. Igaz, így bukunk egy metrójegyet, de volt még bőven. Így is történt. Még vettünk ajándékokat, kajáltunk valamit, majd kibumliztunk a repülőtérre. Volt vagy két óránk, ami mindenképpen veszélyes dolog egy duty-free mellett. Megúsztuk két sangriával (Nej), egy blézerrel (Dóra) és egy doboz szivarral (izé…).

A hazaút sima volt, eltekintve attól, hogy ez a gép már a szűkebb ülésközű Wizzair gép volt. Végig átkoztam a tervezőjét, pedig a 180 centimmel még nem is számítok zsiráfnak. Este tizenegy körül landoltunk, éjfél után értünk haza. Legalább addig el akartam jutni, hogy minden élményanyag (képek, videók, szövegek) egy biztos helyen legyenek, de ez is kitartott fél háromig. És hol van még a feldolgozás…

De ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Linkek

  • Fényképek
  • Slideshow
  • Videók. Azok egyrészt nagyon sokára lesznek. (19 GB nyersanyag 178 fájlban.) Másrészt nem lesznek fent a blogon. Ez most szigorúnak tűnhet, de nem annak szánom. Az utóbbi időben az eleve nem túl nagy számú megtekintés mellett jöttek diszlájkok is, olyan anyagokra, melyek nekem tetszettek. Levontam a következtetést, valószínűleg az én ízlésemmel van baj. Nem akarom senkire sem ráerőltetni ezeket a videókat, a blog színvonalát sem akarom rontani. (Mijét??) A netre kikerülnek, a családtagok, közeli ismerősök szokták is nézegetni, de itt nem fogom reklámozni. Akit tényleg érdekelnek, legfeljebb feliratozik a Youtube csatornára.

Barcelona és környéke 04/05

2014.02.28; péntek
Barcelona kerékpárral

Mert én akkora marha vagyok. Ahány városban megfordultam, ahány programot már terveztem… és eddig egyszer sem jutott eszembe az a kézenfekvő ötlet, hogy kerékpárt kellene bérelni és azzal kényelmesen bejárni a várost, egyszerre hosszú útvonalakat megtéve, de kellően sokat is látva. Sőt. Most sem magamtól kapcsoltam, szálláskeresés közben futottam bele egy bringakölcsönző linkjébe és csak nagy sokára esett le, hogy hoppá, itt van a hiányzó program. (Lányom és én harmadjára vagyunk Barcelonában, a többiek másodjára, az úgynevezett nagy látványosságokon már túlvagyunk.)

Reggel izgatott meteorológiakuksolás. A 20% esőesély megmaradt, de áttették délutánra. Patent.

Bőséges reggeli után séta a kölcsönzőbe.
– Te beszélsz, vagy én? – kérdeztem útközben a lányomat.
– Mindegy.
– Nem, mert elgondolkodtam. A kaució 50€, de lehet, hogy bringánként. Annyi készpénzünk viszont már nincs.
– A szállodánkban lehetett bankkártyával kauciót fizetni.
– Az jó. Viszont ezt már inkább spanyolul kellene, mert angolul lehet, hogy nem jönne össze.
– Oké.
– Aztán persze bármi lehet, mert a weblapjuknak van magyar verziója is.

Megérkeztünk. Bementünk. Dóra nekiállt spanyolul dumálni, a hapsi viszont. Aztán jött az útlevél átadása.

– Á! Akkor jó napot kívánok! – csillant fel a férfi szeme.
– Viszont kívánom – vigyorodtam el a többiekkel.

A többi már simán ment. A lányok kaptak kosaras, váltónélküli bringát, a fiúk egy-egy nagyobb termetű városi gépet, váltóval. Lehúzták kártyáról a 200€ kauciót, de nem érkezett visszajelzés. Mutattam, hogy én viszont megkaptam az sms-t. Ennyiben maradtunk. Kaptunk még négy masszív U lakatot is, kulcsokkal. Bedobtunk mindent a kosarakba, aztán az utcán a hapi még személyreszabta a bringákat.
– Ezt nem hittem volna – kezdtem el röhögni.
– Mit?
– Hogy Barcelonában Csepel bringákkal fogok tekeregni.
– Naná. Csepeli srác vagyok.

Elindultunk. Aztán ötven méterrel arrébb leparkoltunk. Felszereltük a bringákat a technikával.

From Barcelona 2014

Igen, ezt mind vittük. Gopro fejkamera, tartalék SD kártyával és három akksival. Egy Garmin túra GPS. Két mobiltelcsi, a Lumia 520-ason offline spanyol térkép, végszükségre. Barna 520-asán szintén. A végszükség végszükségére. Na meg szivarka. Barna pedig gorillatartóval rögzítette a kormányára a kameráját.

A túra adatai:

Már az indulás szenzációs volt. Kerékpározni jó. Barcelonában lenni jó.

From Barcelona 2014

Parallel, tengerpart, Kolumbusz szobor, kikötő, strand. A hatalmas kövezett placcon Brown-mozgásként kezdtünk spontán tekeregni egymás körül. Jó kedvünk volt.
Egy ideig nézegettük a hullámokat, majd folytattuk utunkat, végig a tengerparti sétányon.

From Barcelona 2014

Az olimpiai falu környékén adta le Nej a vészjelzéseket.
– Hahó, baj van!
– ?
– Majdnem elhagytuk a lakatkulcsokat.
– Hogyan?
– Lyukas alul a kosár.
– Huh. A lényeg az, hogy megvannak.
– Mennyi is volt?
– Négy.
– Hoppá, itt csak kettő van.
– A francba.

Átnéztük a kabátokat, nem csúsztak-e beléjük a kulcsok, de nem. Sóhaj.

– Várjatok meg itt. Visszamegyek legalább a strandig.

Reggeltől estig elbringázgattam volna a tengerparton, de nem így. Ráadásul felesleges is volt az erőfeszítés, nem lett meg egy sem.

From Barcelona 2014

Ez van. Mentünk tovább.
Lányom nagy bánatára egy idő után otthagytuk a tengerpartot, felkanyarodtunk a városba.

From Barcelona 2014

Diagonal. Tampon ház. Sagrada Familia. Aztán kórház.
Nem, nem ütött el senkit sem az autó. Van egy kórház – Szent Pál kórház (Sant Pau) – mely annyira szép épületegyüttes, hogy apránként átalakult idegenforgalmi látványossággá. Jelenleg már van benne múzeum, kulturális központ és emellett a Unesco Világörökség része. Itt egy kissé meglepődtem, a térkép alapján úgy képzeltem, hogy ez egy hatalmas park, ahol kedvünkre tologathatjuk a bringákat – ehelyett szószerint egy többszintes labirintuson kellett átverekednie magát annak, aki be akart jutni a belső parkba.
Nem jöttünk zavarba, kettes csoportokba szerveztük magunkat és két turnusban látogattuk meg a kórházat.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A fiatalok kezdtek. Barna előtt egy gyerek lekapott egy narancsot a fáról. Ezen fellelkesülve a fiam is leszedett egyet. Ekkor ért oda a biztonsági őr és csúnyákat mondott.
Aztán a kölykök még járkáltak, majd kijöttek. Mehettünk mi Nejjel. Az ajtóban csaptam a fejemre.
– Bakker, meg kellett volna kérdeznem Dórát!
– Miről?
– Arról, hogyan mondják spanyolul, hogy “Ugye ez az a narancsfa, amelyikről szabadon lehet legelni?”

A bejutás legalább olyan katalános volt, mint az R5 peron megtalálása tegnap. Aula. Folyosó balra. Zsákutca. Jellegtelen hátsó lépcső, jelzés nélkül. Felóvatoskodtunk a második emeletre. Folyosó vissza. Lépcső lefelé. Vissza az aulába, de már a kordon és az őr mögé. Az udvart folyamatosan láttuk, de kimenni még most sem lehetett. Újabb lépcső, immár az alagsorba. Óriási pincehelyiség, Nej nagy örömére WC is. Majd innen egy hosszú föld alatti úton sétáltunk ki végre az udvarra. Ahol megkaptuk, amiért jöttünk. A fenti három kép csak kóstoló, nyugodtan megszorozhatod az élményt egy csinos egész számmal.

Végül mi is kisétáltunk.
– Merre megyünk tovább? – kérdezte a lányom.
Fejemmel intettem a durván meredek emelkedő felé.
– Hogy én honnan sejtettem, hogy ez lesz? – sóhajtott a csajszi.

Nekiindultunk. A férfiak a váltós bringákkal még bírták is, de a lányok hamar kidőltek. Szolidarítottunk. Együtt toltuk fel a gépeket a cudar emelkedőn. A következő célpont a Güell park lett volna: le szerettük volna ellenőrizni, hogy mennyire fizetős? Az egész, vagy csak egy része, tényleg félórára lehet csak bemenni, vagy pusztán arról van szó, hogy a jegyvásárlástól számított félórán belül kell bemenni? Sok kérdés, és a netes kutakodások alapján sem tudtam egyértelműen eldönteni, mi is a helyzet. De az utolsó emelkedő látványa legyőzte a tudásvágyunkat.
Balkanyar, élvezkedés a lejtőn. Diadalív, Parc de la Ciutadella, katalán parlament, Cascada szökőkút. A park tele dilis fiatalokkal. Később a város is. Farsang. Innen vissza a diadalívhez, Catalunya tér, Gran Via, Espanyol tér, Parallel… és vissza a kölcsönzőhöz. Közel öt óra tekergés. Pont kellemes volt.

Tapasztalatok? Ha Budapesten csak negyedennyire lenne kiépített kerékpáros infrastruktúra, már spontán békemenetet szerveznék a főpolgármesteri hivatal elé. Rendes – érted, rendes! – kerékpárutak. Leválasztva keményen az autóúttól. De ahol nem, ott is bőséges hely, hogy akár az úton, akár a járdán is legyen a kerékpárút, ne zavarjuk egymást a többi közlekedővel. (Lásd fenti képek.) És ahol minden kötél szakad, ott még mindig simán lehet bringázni a járdán, teljesen megszokott dolog, a gyalogosokat nem zavarja. Az öt óra alatt nem volt még csak egy hangyafüttynyi stressz sem tekerés közben. Kábé egy kilométert mentünk autók között.

Oké, nem fájdítom tovább a szívemet. Kölcsönző, leadás.

– Minden rendben volt?
– Háát, majdnem. Látod itt ezt a lyukat a kosár alján? Itt potyogott ki két kulcs.
– Az baj.
– De csak egy kulcs volt a karikán, a párja csak megvan nálad?
– Persze. De a kulcsmásolás 15€.
– Akkor vonjál le 30 eurót a kaucióból.
– Na, ez lesz a baj. Neked.
– Ja.

Aztán jött a nagy kölcsönös fejvakarás. A kaució maradék összegét nem lehetett visszautalni, a bank elutasította a tranzakciót. És mivel fizetéskor nyugta sem jött, senki nem tudta biztosan, hogy tényleg megtörtént-e a levonás. Én mutogattam ugyan az sms-t, az egyenlegből látszott is, hogy rá lett terhelve, de abból, hogy a pénz nálam eltűnt, még egyáltalán nem következik az, hogy a kölcsönzőnél meg is jelenik majd, hiszen nem jött nyugta. Márpedig ha nem, akkor szépet bukik, ha nekem most készpénzben adja vissza. De nem volt más megoldás, a hapsi már ki is számolta az összeget, amikor a társa felujjongott, hogy a bank csak bevette a visszautalást. Ekkor persze nekem szűkült össze a szemem. Mi ez már? Egyáltalán, ha nincs nyugta, mi alapján próbálkozott a leányzó? Mi az, hogy egyszer sikerült, egyszer meg nem? De itt már megint nem tehettünk semmit, a kütyü szerint a visszautalás megtörtént, valamikor meg fog jelenni az összeg a számlámon. Elkértem minden papírt, amit a kézimasina kiadott, aztán elbúcsúztunk egymástól. Otthon azért alaposan átnéztem nagyítóval a két papírt és megtaláltam a magyarázatot. Nyugtát ugyan nem kaptak elsőre, de egyfajta tranzakciós naplót igen. Ezen irgalmatlan apró betűkkel ott voltak az elemi tranzakciók, mindegyik külön számmal beazonosítva. A csajszi mindenáron az első elemi tranzakció azonosító számára próbálta visszautalni a pénzt, de az még csak a kütyü beköszönése volt, nyilván a bank nem tudta a pénzrárakást értelmezni. Akkor fogadta el, amikor a leány bepróbálkozott annak az elemi tranzakciónak a számával, mely a pénz levételét jelezte. Ezt a visszautaló nyugtán külön ki is jelezte. A magam részéről innentől teljesen megnyugodtam, a pénz egyszer tényleg meg fog jelenni a számlámon.

A megírás és a publikálás közben eltelt pár nap, közben megjelent a számlámon mind a fizetés, mind a visszautalás, szóval tényleg minden rendben. Azért félelmetes, hogy egy visszaigazolás kimaradása mennyi fejtörést tud okozni.

Összességében? Ajánlott kategória. Ha esetleg korábban nem kattintottál rá: Rabbit Bike. A kerékpárok jó minőségűek, van választék, a hapsi barátságos, beszél magyarul, a szolgáltatás pedig olcsó. (Csak kiváncsiságból megnéztünk más kölcsönzőket, drágábbak voltak, rövidebb nyitvatartással. A piros bérbringa rendszert meg nem tudtuk megfejteni, igaz, nem is nagyon törtük magunkat.) Mindenesetre, ha nem tervezed, hogy a kerékpárokat otthagyod valahol, akkor inkább ne kérdd el a lakatot. Drága a kulcsmásolás. (Jut eszembe, a kölcsönzés mellett foglalkoznak szállással is. Az sem tűnik rossznak.)

Vissza a pénteki naphoz.

Hazafelé piac. Egy szatyor garnéla. Egy vödör olajbogyó. Friss bagett. Sonka. Borok. Volt két szabad óránk, kényelmesen megebédeltünk. Mely egyben vacsora is volt. Utána kötelező esti program: varázslatos szökőkút, azaz Font Mágica. Szezonon kívül csak péntek és szombat este röffentik be, 19.00-20.30 között. Holnap este viszont már nem leszünk itt.

From Barcelona 2014

Ahogy kiléptünk az utcára, látszott, hogy cifra időnk lesz. Egész nap viharos szél volt, de estére meg is lett a hatása: valami sűrű, fekete felhőt terelt be Barcelona belvárosa fölé. A Ramblán már szakadt az eső… de tényleg csak a belváros fölött. Látszott, hogy a tengerparton, illetve a Catalunya téren már sütött a nap. Nem hagytuk megfélemlíteni magunkat, átsétáltunk az Espanya térre.

Egy kis farsang útközben.

From Barcelona 2014

Jó volt a tér után a dramaturgia: a Nemzeti Múzeum felé haladva először a személyzet fogadott: csubakka-szerű fehér inasok álltak hosszú sorban, ahogy közeledtünk a fő látványosság, a terpeszkedő nagyúr felé.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Itt meglehetősen nagy volt már a tömeg, egy kicsit el is keveredtünk egymástól, aztán egymásra leltünk, nemhiába, családegyesítésre voltunk kihegyezve.

A szökőkút eleinte csak takaréklángon ketyegett.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Aztán beindult a show.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Kábé 80 percen keresztül igyekeztem moccanásmentesen tartani a kamerát. A párperces szüneteket kihasználva cseréltem akkumulátort, objektívet. Dübörgött a zene. A viharos szél szanaszét cincálta a vízkompozíciók bonyolult geometriai formáit. Szép volt, de egyben vad is. Amikor fél kilenckor vége lett, nagyon nehezen tudtunk elszakadni a kúttól. Tömény élmény volt.

Hazafelé inkább metróztunk. A többieknek már csak a levezető borozgatás volt hátra, nekem viszont egy újratervezés. Ugyanis tegnap, a Montserrat csúcsáról olyasmit láttam, ami teljesen átírta a szombati programot. Láttam a Collserola hegyet, hátulról és profilból. Oké, szép volt. És informatív. A tervezett túra az volt, hogy HÉV-vel átmegyünk a hegység alatt, majd hátulról megmásszuk, fel a Collserola toronyhoz, onnan pedig a gerincen tovább a Tibidabóhoz, majd vissza le a városba. Ez úgy fentről nézve – Google Earth/Maps – reális terv volt. A valóságban viszont kiderült, hogy nincs gerinc. A Collserola torony külön csúcson van és a Tibidabo is. A torony viszont önmagában nem akkora mutatvány, hogy megérje megmászni érte egy plusz csúcsot.
De ha kihagyjuk, akkor vagy egyből megyünk egy hegyiösvényen a Tibidabóra, vagy tartjuk magunkat az eredeti célunkhoz, felmegyünk Vallvidrera faluba, viszont – micsoda szerencse, véletlenül botlottam bele – innen már a 111-es busszal fel lehet jutni a Tibidabóra. (Ez az egyetlen busz, amelyik felmegy a hegyre és jó rá a T10 jegy.) Jól hangzik, de a netbookon végképp bekrepált a Google Earth. Anélkül meg rohadt nehéz erdei utakat keresgélni: a Google Maps nem mutat ilyesmiket.

Tervezgetés közben szürreális párbeszéd csapta meg a fülem.
– De azért csak van valami életcélod? – faggatta Nej Barnát.
– Persze. Nagyobb szivarjaim lesznek, mint apának. És nagyobb macskám.

Hoppá. Mostantól dupla adag kaját kapnak. Mármint a macskák.

Aztán csend. Mindenki elment aludni. Éjszakai szivar a balkonon. A kólaárushoz már odament valaki érdeklődni. Nemhiába, péntek este van. Nagy az élet.

Barcelona és környéke 03/05

2014.02.27; csütörtök
Montserrat

Korai ébresztő. Indulás félórás késéssel. Nem rossz, nem rossz. Különösen az előző este fényében. (Akarom mondani, fény: szűk utca, első emelet. Na, ide a nap soha az életben nem süt be.)

Durván stresszes reggel.
Saját hülyeséggel kezdve. Tervezéskor legalább negyvenszer láttam, hogy az R5 az Espanyol térről indul, a weblapot kinyomtattam, a biztonság kedvéért ráraktam a telefonomra is, mindkét helyen még negyvenszer elolvastam – mégis az ragadt be, hogy Catalunya tér. Na, ott aztán kereshettük a vonatot. (Külön szép, hogy minden weblap azt írta, hogy nem egyszerű megtalálni. Hát, tényleg nem volt az, különösen ha a Catalunya téren keressük az Espanyol helyett.)
Aztán Barna kilőtte egy táblán, hogy jé. Ekkor átmetróztunk, és innentől már nem a saját hülyeségem dominált, hanem a helyieké. Tényleg nagyon nehéz volt megtalálni a peront, a katalánok mintha külön sportot csináltak volna abból, hogy minden csomópontnál máshogyan jelölik. De meglett. Jegyvásárlás. Automaták voltak ugyan, de… a feladat nem egyszerű. Montserrat felé HÉV jár, Manresa végállomással. Konkrétan az R5 jelű és ez fontos, mert ugyanarról a sínről másfelé is mennek vonatok. Magára a hegyre kétféleképpen lehet feljutni: lanovkával vagy fogaskerekűvel. Ezek nem ugyanarról az állomásról indulnak, tehát már a jegyvásárláskor el kell döntened, mivel mész majd fel. Létezik kombinált jegy (érdemes ezt venni, mert olcsóbb), ekkor egyben veszed meg a jegyet végig a kolostorig.

From Barcelona 2014

Azaz vagy veszel egy vonatjegyet az Aeri állomásig, melyhez kombinációban veszel egy jegyet a lanovkára, vagy veszel egy vonatjegyet a Cremallera állomásig és egy jegyet a fogaskerekűre. A kettő nem csereszabatos, azaz az egyik kombináció nem érvényes a másikra. Az egyszerűség kedvéért mind a két jegy ugyanúgy néz ki, ugyanaz van ráírva, tehát ránézésre nem tudod, melyiket vetted. Na, ebből létezik retúr is. Ha még nem lenne elég bonyolult, akkor folytatom. Magától a hegy középmagasságában található monostortól még megy fel két sikló, két idegenforgalmi látványossághoz. Ezeket _szintén be lehet vonni_ a kombinált jegybe, mely így összességében még olcsóbb, ellenben végképp átláthatatlan lesz. Az automata pedig a szokásos: spanyol/katalán nyelvű, nagy monitor érintőképernyővel, plusz kis kijelző hardveres nyomógombokkal. A kiválasztható menükben pedig kilométeres szövegek vannak, de konkrét megnevezések, melyekből be lehetne azonosítani, mire vonatkoznak, azok nincsenek. Hogy teljesen átérezd, a vonat óránként megy, mi pedig ezzel a reggeli bénázással elértük, hogy csak tíz percünk maradt a jegyvásárlásra. Ilyen körülmények mellett.
Az automatánál álltak ugyan segítők, de miután a lányom konyhaspanyollal elmagyarázta, mit akarunk, elküldtek az információhoz. Ott elmondtuk, mit szeretnénk, majd néhány mulatságos félreértés után visszaküldtek az automatához. Hogy ott lehet jegyet venni, nem a pultnál. Nekem ekkor kezdett el rángatózni a szemem. Megragadtam az előző csajszit – aki korábban elhajtott a pulthoz – és meglehetősen ingerülten, a látványosan hülye emberek számára tartogatott lassú beszéddel elmondtam neki angolul, mit akarok. Miközben a szemem őrült fényben lángolt. Végig is nyomkodta az automatát, sikerült a kártyával fizetés is, igaz, megpróbált ránksózni egy siklóval kombinált drágább jegyet, de szerencsére résen voltam: emlékeztem, hogy a 19 eurós jegy a jó. (Mondjuk mostanra már 20 lett.) Végül kezünkben volt a négy kartonlap. A peronmenedzser még szívózott ugyan, de őt már a lányom le tudta kezelni spanyolul. Még maradt pár percünk a vonatindulásig, szóval tkp. minden sikerült… de nekem az összes szál hajam az összes létező irányba állt az idegességtől.
Aztán beállt a vonat, leültünk… és indulás előtt beesett negyvenötezer ember, mindnek badge lógott a nyakában. A szerelvényt egyszerűen képtelenség volt jobban telezsúfolni. Próbáltam lepuskázni, mi lehet ez, aztán meglett a megfejtés: Mobile World Congress, a Fira Gran Via meg pont ezen a vonalon van. Szerencsére nem túl messze, így hamarosan kiürült a vonat. Egy órát utaztunk, sajnos a szokásos külvárosi környezetben: zajcsökkentő falak, gyárak, logisztikai telepek. Beton és vas mindenfelé. Nem egy szép út, és a katalán tájból sem lehet sokat látni. (Vagy ha ilyen, akkor nem érdemes.) Montserrat hegye egy üde színfolt a nagy nihil közepén. Mi a lanovkás változat mellett döntöttünk. Negyedóránként jár, sittysutty fent is voltunk a 700 méteren található kolostornál.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Az eddigi írásokból tudható, hogy szeretek mindent alaposan eltervezni. Ebből itt nem sok látszódott, és nem csak az időhiány miatt. Egyszerűen a Montserrat Nemzeti Parkról alig van infó a neten. Konkrét túraútvonalat találtam az Everytrail oldalon, de csak reménykedni lehetett, hogy van valami kitáblázott ösvény. Mert térkép, az nem volt.
Nos, így utólag már okosabb vagyok. A hegyen több túraútvonal is található, ezek be vannak számozva. A legmagasabb csúcshoz (St Jeroni, 1260 méter) vezető útvonal az 1-es. Az Everytrail linken lévő is ezen indul el, majd visszafelé átvált a 3-asra (St. Joan) illetve a 3a-ra (St. Magdalena) és úgy tér meg a monostorhoz. Mondanom sem kell, ezt így valójában nem lehet bejárni, az 1-es ugyanis egyirányú és pont abban az irányban nem járható, ahogy a linken mutatják. Hivatalosan az 1-est csak úgy lehet bejárni, ha az ember siklóval megy fel a St Joan megállóig (nem azonos a kápolnával), vagy felcaplat a 3-as úton ugyaneddig és útvonalat vált. Osztottunk, szoroztunk, nézegettük a magasságokat, távolságokat és úgy döntöttünk, hogy ezt a kombinált utat nem vállaljuk be. Így lett helyette a 3a útvonal a St Magdalena kolostor helyéig. Ez is 1180 méter körül van, alig kisebb a legmagasabb csúcsnál. Tudom, megalkuvás, hiszen mindig csak a legmagasabb csúcs lehet az elfogadható, de most ez volt a reális. (Jelzem, erre is csak én mentem fel végül, a többiek sorra lemorzsolódtak az egyes alaptáborokban.)

A túra adatai:

  • Távolság: 8,5 kilométer.
  • Szint: 520 méter.
  • Térkép (Endomondo). Érdemes satellite nézetre váltani és belenagyítani, ekkor láthatók jól a sziklák.

Laza sétával (baxa) indult az út, aztán folyamatosan durvult. Egy kilátó. St Miguel kápolna. Végül ráfordultunk a fennsíkra és a látványtól leültünk. (Majdnem azt írtam, hogy megremegett a lábunk, de az akkor már a fáradtságtól remegett.)

From Barcelona 2014

Itt láttuk meg ugyanis az ujjszerűen égnek meredő sziklákat. És itt fogtuk fel, hogy az egyik kupac legmagasabb sziklájának a teteje a St Jeroni, a másik kupac legmagasabb sziklájának a teteje pedig a St Magdalena. Azaz ezekre a sziklákra valahogy fel kell mászni. Előtte még útbaejtettük a sikló felső állomását, ahol egy négyfős társaság lelkesen ommozott egy kisebb szikla tetején. Máshol furcsa lett volna, de itt, ahol minden szikla tetején állt egy-egy remetéről elnevezett kápolnarom, fel sem tűnt.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A hangulat is érdekes volt: engem hol a Grand Canyonra, hol a Yosemite parkra emlékeztetett, bár azokon a helyeken jóval kevesebb volt a kereszt és a templom.
Aztán elágazáshoz értünk. Fura elágazás volt, mert mint kiderült, a kitáblázott út csak egy nagyobb ív levágása volt. Azt írtam volna, hogy ‘kitáblázott út’? Nos, meredek sziklaoldalban egy porló lépcsőszerűség, kapaszkodó nélkül.

From Barcelona 2014

Nej az egyik oldalsó elágazásnál le is billentette a szárnyát és levált a csapattól. (Előtte elmentem megnézni, hová vezet az oldalág és látszott, hogy a St Onofre kápolnáig, ahonnan az út visszatekereg az előző leágazásunkig.)

From Barcelona 2014

Az ifjúsággal mentünk tovább. Ez már nem volt sétaút, ágakba, gyökerekbe kapaszkodtunk, ahol valami növényzet meg tudta vetni a lábát a meredek hasadékokban. Aztán egyszer csak egy hangulatos ligetben találtuk magunkat. Itt állt valamikor a St Magdaléna kápolna és egyben apácazárda is. Ettől azért elpirultunk egy cseppet: a középkorban ide apácák sétálgattak fel-le a kolostorból… mi meg azt hittük, mekkora májerek vagyunk. A fiatalok leültek, én meg elindultam fényképezgetni.

From Barcelona 2014

Elméletileg innen már nem vezetett tovább út, de ahogy kerestem a jó pozíciókat, belebotlottam egy öregúrba, aki valahonnan _fentről_ jött lefelé és azt magyarázta, hogy milyen erős a szél a szikla tetején. Gondoltam, megnézem, milyen az út. Durva volt, és amikor kiderült, hogy tényleg járható tovább, akkor már hallótávolságon kívül kerültem a kölyköktől, visszamászni meg már nem volt kedvem. Így jutottam fel végül egyedül a szikla tetejére. És nyeltem nagyokat. Nem csak a szél miatt. Maga a Montserrat egy eszméletlen bizarr hangulatú hegy, a váratlan szikláival (mint nagyorrú trollok), a sziklákra feltekerődő váratlan útjaival… a csúcsról pedig mindent, de tényleg mindent be lehetett látni: az összes csúcsot, az összes túraútvonalat, a monostort, az odáig vezető autóutat, fél Katalóniát, Barcelonából a Tibidabót, de még a tengert is. Ahogy mondani szokás, gyökérélmény.

From Barcelona 2014

Lefelé már lazán toltuk. Nejt felszedtük a St Joan / St Onofre kápolnáknál, a monostornál automatákból kajáltunk valamit (sörből csak alkoholmentes volt, pedig hogy felcsillant a szemem), még megnéztük a templomot a Fekete Madonnával, aztán lelibegtünk, vonat haza.

From Barcelona 2014

A Ramblán ismét útbaejtettük a piacot, szerencséjük volt, tegnapelőtt óta feltöltötték a készletet, így ismét felvásároltuk a jelentős részét. Dóra végre megmutatta Nejnek, melyek azok a garnélák, amelyek mindenféle varázslás nélkül fogyaszthatók, így vettünk is egy kóstolót. Negyven dekát.
Amíg vásároltak, addig én kameráztam a rákokat, homárokat. Éltek még, de nem nagyon akartak mozogni, így a szabad kezemmel jeget kapartam és azzal dobáltam őket. Erre rámszólt az eladó, hogy nem játszunk az étellel. Hah. Mit tud ez a nő a filmművészetről?

From Barcelona 2014

A biztonság kedvéért a péknél vettünk helyi specialitásokat is: tortilla espanyolt (tortaformára sütött krumplis-hagymás rántotta), panzerottót (valami csirkés-currys buci), Barna pizzát és Duff sört (a la Homer) meg valami mittudoménmit (mintha két pizzát szembefordítottunk volna, de a tésztában volt krumpli is). Aztán a szokásos: sonka, kolbász, sajt, bagett, olajbogyó (rengeteg olajbogyó), a csajoknak garnéla, na meg bor és dumák. Komolyan mondom, az utóbbi évtizedben nem beszélgettem ilyen jóízűeket a gyerekeimmel, mint itt esténként. Már csak ezért is megérte eljönni ide. Mondjuk az eredeti cél a családegyesítés volt és bizonyos értelemben most is az van: családerősítés, csapatépítés. Csak aludni is kellene időnként valamit. Hja, az egyensúly a pihenés és az élménygyűjtés között.

Feltűnhetett a tegnapi képeken, mennyi a szemét éjjel az utcákban. Ez nem véletlen. Akkor rakják ki a népek a kukászacskókat, éjszaka pedig jön a mini kukásautó és reggelre szép tiszták az utcák. Kipróbáltuk: a garnélamaradványos zacsit levittem, ledobtam a bejárati ajtó mellé, reggelre már nem volt ott.

Aztán a harcosok elpilledtek, én pedig magamra maradtam a netbookommal. Kedvem ugyan konkrétan nulla volt, de tudtam, hogy ha ott, helyben nem írok le mindent, később már csak töredékek maradnak, az írás pedig olyan lesz, mint egy iskolai fogalmazás.

Közben egy-egy szivar a balkonon. Gondoltam, megkóstolom a helyben vásároltakat, de olyan balek voltam, hogy mindegyikhez szivarvágó kellett volna, azt meg nem hoztam. Megfogni… többször is megfogtam otthon, de berakni végül csak elfelejtettem. Az egyik olcsó Toscana duplaszivart megpróbáltam konyhakéssel elfelezni, de az eredményről jobb, ha nem számolok be. Ettől persze még elszívtam. (Amilyen fáradt voltam, akkor már a szennyes zoknit is el tudtam volna.)

Napok óta figyelgetek egy hapsit. Itt árulja az alattunk lévő sarkon minden éjszaka a zsugor kóláját. Olyan nyolc körül áll ki, kettőkor még bőven itt van. Nem láttam, hogy akár csak egy dobozzal is eladott volna. De makacsul kitart. Biztosan van hetente egy olyan este, amikor hajnalban egy részeg társaság megveszi az egész zsugort és aznap a család örül: apu keresett két eurót. Azért itt sem fenékig tejfel az élet.

Lezártam a netbook tetejét. Fogmosás. Leültem az ágy oldalára. A kispárnám kábé tíz gével vonzott, de ekkor vettem csak észre, micsoda alkotás a balkont záró faajtó. Múltbéli mesterek remekműve, mely bonyolult ugyan, de tökéletes. Masszív fa és némi vas. Zsanérok, táblák. Súlyos, mint egy indiai elefánt, de olyan kezesen engedelmeskedik, mint egy jól idomított kutya.
Ha valaki ekkor látott volna, ahogy üveges szemekkel bámulok egy faajtót… szerencsére nem látott senki.