Ádventi csavargás

December 12-én nekiindultam a városnak. Nagy elánnal: úgy terveztem, hogy egy kicsit csavargok a házak között is, aztán felsétálok a hegyekbe, onnan vissza a már sötét városba, csinálok egy rahedli éjszakai képet a várról, na meg a pesti belvárosról, ahogy hangolódnak az ünnepekre.
Ebből nem minden valósult meg: későn indultam, félő volt, hogy még a hegyekben rámsötétedik. Így az a kör kimaradt. A belváros viszont nem, és önmagában ez is elég erős volt egy filmhez.

Megjegyzés: Később bejártam az eredeti kört is, de az már egy másik videó lesz.

Szóval belváros és ünnepek. Pluszban hozzájött, hogy előszeretettel vettem fel közlekedési eszközöket.

Sztori. Fiam rendszeresen szervez a Gyerekvasút keretein belül csereüdüléseket: német kölykök ide, magyar kölykök Drezdába. Nálunk komoly probléma a programok szervezése: túl sok pénz nincs rá. Az első alkalommal mesélte, hogy szerveztek ezt, meg azt, meg amazt… de a német kölykök felrúgtak mindent és ordítva követelték, hogy szabadon utazgathassanak a városban. Nekik mindent megért, hogy egy élő közlekedési múzeumban töltsék a napjaikat. Olyan járműveken utazhattak élőben, melyek náluk már csak múzeumban léteztek.

Emiatt van az, hogy akármikor, amikor sétálok a városban és fényképezgetek, előszeretettel veszek fel tömegközlekedési eszközöket. Amik ugyanis nálunk vannak, azok már kövületek. Nem tudom, meddig működnek még, de túl sok idejük már nem lehet hátra. Jön majd a modern, az új, a jobb… ezek pedig megpihennek végre, bevackolódnak az emlékeinkbe. Addig kell felvételeket készíteni róluk, amíg működnek.

Még egy apróság. Meglepődtem, mennyivel nehezebb tematikus összeállítást készíteni. Amíg ugyanis egy nyaralást, egy többnapos csavargást kell bemutatni, addig adott a történet: ide mentünk, oda mentünk, erre kell felfűzni a videót is. De amikor arról van szó, hogy eltöltünk 5-6 órát a belvárosban és mutassuk be az ünnepekre készülő várost, nos, az már sokkal keményebb feladat: a storyline szétfolyik, egyedül a hangulat marad, melyet bizony vissza kell adni a vágással és a hangokkal. Félelmetesen ijesztő tapasztalat: ilyenkor döbben rá az ember, hogy azok az apró, párperces bejátszások, melyeket életem során olyannyira semmibe néztem például egy híradóban, azok mennyire nehéz és profi munkák.

Na jó, elég a mellébeszélésből, nézzük, mink van. Például szabadidőnk: ez a kis 22 perces szösszenet több héten keresztül elvitte a pihenőidőmet. Pontosabban nem vitte el, a vágás, a töprengés, a koncepciók kiagyalása önmagában is pihenés volt. De idő, az van benne rendesen… és persze munka is. Nekem speciel tetszik.


 

Verőembereket küld a bankom

Úgy látszik, tényleg eldurvulóban van a viszony a bankokkal.

Ma kaptam a Credit Controll cégtől egy levelet, miszerint az Erste bank, elunván, hogy nem tudja behajtani rajtam az adósságát, kiadta a behajtást a cégüknek, mely egy adósságbehajtó cég, tehát legyek kedves remegve és magamat összeszarva még a végrehajtás előtt azonnal rendeznem a tartozásomat.
A saját bankom felé.
Megnéztem jobban a levelet: a félelmetes tartozás 3000, azaz háromezer forint.

Fogalmam sem volt, mi lehetett.

Tudni kell, hogy nem apróztam: amikor egy évvel ezelőtt folyószámlát nyitottam, nyitottam mellé devizaszámlát, befektetési számlát, internetszámlát, Erste aktív devizalekötést, Erste előrelátó forintlekötést, plusz társkártyák. Tokkal-vonóval olyan hárommillió forintunk lehet náluk, erre-arra, forintban-euróban.
Jó… de hol lehet az a 3000 forintnyi lyuk?
Beléptem, szétnéztem, megtaláltam. A devizaszámlát 2013 első negyedévében intenzíven használtam (ekkor költöztem át a CIB banktól), de utána nem. Az utóbbi háromnegyedévben nem volt értelme devizával játszani, azaz a számla üresen pangott és összejött rajta 9,9€ kezelési költségből származó hátralék.

Na, ezt az összeget adta ki a bank egy követelésbehajtó cégnek. Ahelyett, hogy rámcsörgött volna, írt volna egy emailt, vagy figyelmeztetett volna a webbank online postafiókjában. Nem, ez túl snassz, meg egyébként is, ez még a régi, ún. udvarias, ügyfélcentrikus módszer lett volna. Ma már máshogy tárgyalunk: az állam lépten-nyomon belenyomja az orrukat a saját szarukba, tehát ők sem fognak finomkodni, már az első alkalommal küldik a verőlegényeket.

Izgalmas évek elé nézünk. Lehet, hogy a végén még hasznát veszem a vegyész diplomámnak?

Franszoá

Mára könnyű, franciás ebédet terveztem. De extrém sport ebben is volt bőven.

1. Vajon párolt kelbimbó
Nagyon szeretem a kelbimbót. (És nem, nem csak a hangzása miatt.) Ifjú házasként ez volt a második szakítópróbánk: anno Nej nem akart nekem kelbimbót panírozni ebédre.

Az első? Az még párkapcsolatunk elején volt, amikor a reményteli Nej-jelölt elkövette első konyhai kalandját a kollégiumban. Nem aprózta el, rögtön zúzapörkölttel nyitott. Az eredményt inkább nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy egy polipsaláta ahhoz a zúzához képest omlós, puha tészta volt. De szó nélkül megettem, uralkodva az arcvonásaimon: úgy gondoltam, a lelkesedés alapvetően rendben van, adjuk meg az esélyt, hátha beletanul.

2. Grillezett csirkemell és füstöltsajtos melegszendvics
Ebben elméletileg semmi különös nincs. Elméletileg. De én melegszendvics-sütőben grilleztem. Ez azért már keményebb pálya. Fűszerezni nem fűszereztem (lásd később). Terveim szerint mosogatnom sem kellett volna: úgy képzeltem, hogy miután kiszedem a ropogósra sült húst, beledobok egy sajtos szenyót és sütés közben az issza fel a korábban kisült zsiradékot. Ez annyira nem jött be, a zsír elég keményen ráégett a teflonra, de nem baj, úgyis ráfért már a sütőre egy alapos takarítás.

3. Grillezett fokhagyma
Na, ez adta meg az étel savát-borsát. Egyébként is fokhagymaőrült vagyok, de ez a mostani grillezés bőven kimeríti az extrém sportok definícióját.

Kezdjük ott, hogy nem gumilabdával gurigázunk. Még évekkel ezelőtt impulzusvásároltam a neten egy fokhagymagrillező elektromos készüléket. Igen, egy amerikai konyhafelszerelés webshopban. (Ne mondd, hogy te nem szoktál ilyen helyeken nézelődni.) Meg is jött, hamar. Itthon van egy csomó konnektorfordítónk, már kis híján rá is dugtam a hálózatra, amikor a biztonság kedvéért megnéztem a készülék adatlapját: 120V, 60 Hz. Hoppá. Nem ez volt az első Amerikában vásárolt készülékünk: volt már Xbox, volt már USB diszk, HP PDA, egy csomó töltő, mind bírta a 220V-ot is. Ez a konyhai kütyü viszont nem. Ha nem olvasom el az adattáblát, könnyen hasonlóképpen járhattam volna, mint Nick Rivers menedzsere.
Jó, hát ha így, akkor így. Biztos lehet már ilyen átalakítókat kapni. Háát… tulajdonképpen lehet. Például nézzük meg ezt: MW2P300. Vegyük észre, hogy ez már egy igen erősen ipari kivitelű készülék, nagy is, drága is. Mit tud? 300 Wattot. Megint előkerestem a fokhagymasütő adatlapját, mennyi is az annyi. Nos, 600 Watt. Azannya. Ehhez már Paks2 kell. Újabb keresés. Tulajdonképpen találtam is ekkora trafót, de egyrészt 40e forint volt, másrészt ki kellett volna bontanom hozzá az egyik konyhaszekrényt. (Megjegyzem, Aliexpress-szel nem érdemes jönni, akkoriban még nem volt.) Nos, ez így már nem érte meg, elraktam a sütőt a spájzba, mintegy emlékműként, hogy ész nélkül máskor ne vásároljak.
Teltek az évek. Aztán valahogy szóba került a dolog, amikor apámmal beszélgettünk és az öreg felvetette, hogy nála a pincében van mindenféle vashulladék, abból tulajdonképpen tudna tekercselni egy trafót. Oké. Annyi extrát kértem, hogy azért beférjen az ajtón. Megint telt az idő. Végül tavaly kaptam az üzenetet, hogy kész a trafó, vihetem kipróbálni. Most januárra szedtem össze a bátorságom. Első körben a teraszon dugtam össze a rendszert, elvégre mégis csak az a családi nevem, hogy Petrényi, nem pedig az, hogy McGywer. Nem mondom, hogy elsőre nem illetődtem meg, a kis doboz akkora hangot produkált, mint egy trafóállomás, de működött. Rádugtam a ketyerét, bekapcsoltam… és grillezett. Félórát kellett várnom, amíg elkészült, aztán magától kikapcsolt. Sóhaj. Visszavittem a tűzoltókészüléket a padlásra. A projekt tökéletesen sikerült: igaz, beletelt pár évbe, de családi összefogással végre tudok fokhagymát grillezni. Mint a főnökök.

From MiVanVelem

Nos, ezt a berendezést üzemeltem be ma is. A teraszon, mert egyrészt ott könnyebb, másrészt mert azért van némi fokhagymaillat körülötte. Egy sütésre három nagy, illetve négy kisebb fej fokhagyma fér bele, tettem alá olívaolajat, megszórtam egy kevés rozmaringgal, aztán hajrá.

4. Végül a tálalás
A fokhagymagerezdeket kinyomkodtam a héjukból, majd jó vastagon megkentem velük a grillezett húst. (Ezért nem kellett külön fűszerezni.) Mellészedtem a kelbimbót, a maradék fokhagymát és az egészet lelocsoltam a fokhagyma alatti rozmaringos olajjal. Bontottam egy üveg könnyű vörösbort… és voilá. Kész az ebéd.

From MiVanVelem

A képen a sajtos melegszendvicsek még nincsenek rajta, éppen sültek. Abból lett a desszert.

Ment is, maradt is

  • A héten hazajött a médiacenter gép. Alaplapcsere lett a vége. A kereskedő szervizében korrektek voltak, szó nélkül cserélték. Eddig hibátlanul működik.
  • Nem úgy a tesztkörnyezeteket futtató HP szerver. Múlt héten feltoltam rá egy Windows 2012 R2 szervert, azóta elég rendesen dobálja a kékhalálokat.

Csak hogy ne unatkozzak.

Dislike

Van-e értelme? És ha van, akkor hajrá, szabad a pálya?

Nagyon sokáig nem sokra tartottam ezt a fészbúkos marhaságot. Nem használtam, nem hiányzott. Nem véletlenül: kiegyensúlyozott életet élek, ha belémszorul valami, akkor itt a blogon megírom.
De nem mindenki áll ezzel így.
Nekem nagy megvilágosodás volt, amikor összekötöttem Berne elképzelését a fészbúkkal. Mit is mondott a figura? Azt, hogy mindenkinek megvan az igénye X mennyiségű simogatásra. Aztán ezt vagy megkapja a környezetétől, vagy nem. Ha nem kapja meg, akkor jöhet a játszmázás: olyan bonyolult tranzakciókba kezd, melyeknek a végén valakitől/valakiktől erőszakkal csikarja ki az érzelmi simogatást.
Mit segít ezen a fészbúk? Megkönnyíti a gyors simogatások adását, terjesztését. Hiányzik, hogy megsimogasson a világ? Kiposztolom az összehányt vécét (ha fiú vagyok) vagy belógatom, hogy kilógatom a fél mellemet (ha lány vagyok), máris dőlnek a lájkok. Kutya, macska, kisgyerek, orchidea… mind jó. Olvastam egy remek cikket? Megírom. Kirakom. Ebből is lehet lájk, sőt, akár komment is.
És ez hasznos. Gizike a macskás képére megkapja a 10 lájkot, elégedetten dől hátra: van helye a világban, adott valamit az ismerőseinek, akik ezt pozitívan nyugtázták vissza, ma is csinált valami hasznosat. Kapott egy adag simogatást. Könnyen lehet, hogy ezután már nem kezd bele szűk családi körben semmilyen játszmába sem.

Oké. De mi van akkor a dislike gombbal? Ne tudjam jelezni, ha valami rohadtul nem tetszik? Vessünk egy pillantást azokra a “szabályozott” rendszerekre, ahol nincs negatív visszacsatolás: kötelezően divergenssé válnak, elszállnak. Mondja ezt a matematika. De a szociológia mást mond. Ha van egy lehetőség, melyen keresztül anonim módon tudunk bántani másokat, azt az emberek maximálisan ki is fogják használni. Utálom gyurcsorbánt? Csinálok ezer kamu fészbúk felhasználót és reggeltől estig nyomom a dislike-ot minden megmozdulásán. Utálom a macskás csajokat, a mindent utáló macskát, az evangélistákat, az elégedetteket, az elégedett családosokat, a gyerekeket, a már 15 évvel ezelőtt kéretlen emailekben küldözgetett ócska vicces képeket/videókat, az erőltetett mémeket, a politikai hittérítőket, a születésnapi kívánságokat… semmi gond, nyomom a dislike gombot, mint süket a csengőt. És ezzel terjesztem a frusztrációt, pofonokra cserélem a simogatásokat, a játszmák felé terelem az érzelmileg kielégítetlen embereket.
Hát kell ez nekem?

Nos, ez két szembenálló vélemény. Látatlanban nehéz eldönteni, melyik a helyes. Kész szerencse, hogy van gyakorlat is: a fészbúkon nincs dislike, a jutyubon meg van.
Nézzük meg, hogy a videóknál megvalósult-e a dislike trollkodás? Meglepő, de nem, legalábbis a saját tapasztalataimból kiindulva. Eddig három anyag mellé jöttek dislike jelzések:

  • Valamikor régen, Korcula környékén kereszteztük kajakkal egy szárnyashajó útját. A hajó söpört, mint az állat, mi pedig, ahelyett, hogy elmentünk volna az útjából, közel mentünk hozzá és videóztunk. A hajó persze dudált, mint egy begerjedt rozmár. Ennek a felvételnek azt a címet adtam, hogy ‘extreme kayaking’ és persze, hogy gyűjtötte a dislike-okat: mindenki azt várta, hogy hegyi patakokon, zúgókon fejjel lefelé kopogó vadvízi kajakosok lesznek rajta, ehelyett két ember ült egy kajakban és elment előttük egy hajó. Ezt később töröltem, pontosabban beleépítettem egy családi videóba, mely tudtommal nincs kint a neten.
  • Volt egy nyári Dryvia koncert az A38-on, na, az is gyűjtötte a dislike-okat. Pár hónap után ránéztem és elhűltem: mi ez a szar? Teljesen eltorzult zene, semmi értelmes megmozdulás, tényleg semmi jó. Töröltem.
  • Végül egy szintén nyári anyagnál gyűltek még a lefelé fordított hüvelykujjak: amikor Nejjel a Balatonban borulgattunk. Tízegynéhány perc és szinte semmi más, csak egy nő gyötrődik, hogy visszamásszon a kajakba. Itt is jogosnak ítéltem utólag a dislike-ot, leszedtem a videót és újravágtam.

Szóval bármilyen fura, de a dislike-nak még van valami respektje. A kommentek között dúl a háború, jelen van az internet összes barma… de a dislike megússza, ott – a tapasztalataim szerint – tényleg csak azt jelzik vissza, ha valami nem stimmel.
Ez valami olyasmi, ami teljesen felfoghatatlan számomra, de egyben vissza is adja egy cseppet az emberiségbe vetett hitemet.

A hit kinyírása

Nem lehet, nem lehet
Értsétek meg, nem lehet
Hit nélkül sem alkotni
Sem élni nem lehet
Kőműves Kelemen; A hitetlenség átka

Kinyírható?

Évek óta ezen töröm a fejemet. Számomra ugyanis a hit, az egy kellően utált szó, mely mögött egy olyan fogalom áll, mellyel a létező leggusztustalanabbul éltek vissza az emberiség története során.

De haladjunk apró lépésekkel. Mi is a hit?

Hmm, máris megakadtunk. Persze, létezik egy durva definíció: a hit ott kezdődik, ahol a tudás végződik. Jól hangzik, de azért igencsak satnya. Például semmit nem árul el a ‘hit’ szó mögötti kettős jelentésről.

1. jelentés: Elfogyott a tudásunk, a további dolgokban már csak hiszünk.

Ezt utálom. Ez ugyanis szinte kizárólagosan wishful thinking, azaz vágyvezérelt gondolkodás. Meghalok. Mi lesz utána? Felkerülök a Mennyországba/Paradicsomba/Walhallába? Ahol végre olyan életem lesz, melyet a gyötrelmes, megalázó földi élet alapján megérdemelnék? Tudni persze nem tudom, de hiszek benne, hogy így lesz; hiszek benne, mert nagyon jó lenne, hiszek benne, mert a saját értékrendem alapján megérdemelném, azaz jár nekem. Akkor csak így lehet.
Van valamennyi alapja? Semmi. Ismereteink a halállal véget érnek, hogy mi lesz utána, arról semmi, azaz nulla ismeretünk van.
Bajban vagyunk. Amíg tudjuk a dolgokat, addig oké. (Bár ez sem egy túl stabil alap, elég sűrűn változik.) De mi van utána?
Nálam a fuzzy logika, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ez az általános.

Kis kitérő. Nálam nem csak a hitet váltja ki a fuzzy logika, hanem a teljes világnézetet.
Miről is van szó? Amikor megpróbáljuk formalizálni a világot, első körben egy-egy leképezéseket csinálunk. Egy pohár víz az hideg, vagy meleg. Pedig nem: a legtöbbször langyos, persze különbözőképpen. Azt mondjuk, valami biztosan beletartozik egy halmazba, vagy biztosan nem. Hülyeség. Egy A és B elem közötti reláció nem csak annyiból áll, hogy létezik, vagy sem (azaz az értéke 0 vagy 1), sokkal árnyaltabb megközelítés az, ha a relációhoz egy 0-1 közötti számot rendelünk. Az első megközelítést nevezzük éles megközelítésnek (azaz A és B pontok között vagy van él, vagy nincs), a másodikat pedig életlennek (angolul fuzzy), ekkor ugyanis az élhez rendelt szám jelzi a kapcsolat minőségét.
Linkek:
Elmosódott halmazok logikája
A fuzzy logika és a fuzzy szabályozás

Mit jelent ez a mostani helyzetben? Azt, hogy az én fejemben minden úgynevezett tényhez valószínűség jellegű szám van rendelve. Ha valami betonkemény tudományos tény, akkor mondjuk 0,99. (1 sosem: az éterelmélet is hogy megbukott már.) Ha csak spekulációkról beszélünk (van-e élet a halál után, és ha igen, milyen?), akkor ezek a számok már változatosabbak: a ‘mennyország’ verzióhoz például egész konkrétan egy nullához igen közel álló számom van, míg a ‘majd meglátjuk (ha lesz mivel)’ verzióhoz elég magas.

És nálam ennyi. Amíg tudok valamit, addig a szóbajöhető lehetőségek közül ez egyiknek a valószínűsége domináns. Amikor elfogy a tudás, az pusztán annyit jelenti, hogy megjelenik egy csomó alternatíva, melyek nagyságrendileg megegyező esélyűek. Hogy melyik lesz? Meglátjuk. De semmi esetre sem automatikusan az a legvalószínűbb, mely nekem a legkedvezőbb lenne.

Ebből látható, hogy a hitnek ez a fajta megközeítése – hiszek, mert elfogyott a tudásom – nálam abszolút nem működik, sőt, szerintem ez az egész biznisz egyike a legnagyobb néphülyítéseknek.

2. jelentés: Nem tudjuk, hogy sikerül-e, de hiszünk benne, hogy igen.

Ez már egy teljesen más világ, és ezt el is tudom fogadni. Másoknál.
Ha ugyanis egy ember nincs tisztában a határaival – és nem tudja azt, hogy ezeket a határokat kellő motiváltság esetén mennyivel tudja túllépni – akkor jön ez a fajta önmotiváció: hiszek benne, hogy meg tudom csinálni. Ez alapvetően hasznos dolog: tartalmazza azt, hogy túl nagynak érzem a feladatot, de hiszek abban, hogy felnövök hozzá; és tartalmazza azt, hogy hiszek benne, hogy a külső körülmények kellemesen fognak alakulni és a szerencsével sem fogok hadilábon állni (wishful thinking komponens).
Ez bizony hasznos és támogatandó. Kőműves Kelemen is erre utalt a mottóban. Ha te is úgy érzed, hogy idönként ez a hit lök át legyőzhetetlennek tűnő akadályokon, akkor csak hajrá, használd bátran… és ne olvasd el a következő pár mondatot. :)

Az ember fejlődése egy élethossziglan tartó folyamat. Mindig kapunk új feladatokat és ha szerencsénk van, ezek egyre erősebbek. Ezt régebben írtam, de abszolút illik ide: ha megmásztál egy 1500 méteres hegyet, onnantól az 1000 méteres hegyek kisimulnak. Eltűnnek. Miközben lehet, hogy egy évvel korábban még féltél tőlük. Nagyon tudom sajnálni azokat az embereket, akik beálltak egy adott szintű feladatmegoldásra és életük végéig meg is maradtak ezen a szinten. Semmit nem tapasztaltak meg a lehetőségeikből.

Hogy jön ide a hit?

A méretezésnél. Az önfejlesztésnek ugyanis kétféleképpen lehet nekiugrani. Az egyik az, hogy meglehetősen pontosan tudjuk, hol vannak a határaink. És tudjuk azt, hogy kellő motivációval ezeket a határokat át tudjuk lépni, mondjuk olyan 15%-kal. (És amennyiben sikerül, akkor a határok arrébb is csúsznak.) Ilyenkor nem játszik a hit: ismerjük magunkat, megvan a motivációnk, _tudjuk_, hogy megteszünk mindent a siker érdekében: toljuk, mint az állat. Nem, nem hiszünk; bízunk abban, hogy ez elég lesz. Aztán persze nem mindig, de ez már az utólagos elemzés része.
A másik megközelítés az, hogy nem ismerjük a határainkat, de óriási a hitünk. Ki, ha nem mi? Bevállalunk mindent, függetlenül attól, hogy az mennyivel van túl a jelenlegi határainkon. (Melyeket ugye nem ismerünk.) Semmi gond: a magunkba vetett hit majd átsegít. Természetesen van olyan, amikor ez is működik: a feladat nem igényel többet 115%-nál, sőt, optimális esetben a lehetetlen feladat olyan képességeket aktivál, melyekről addig fogalmunk sem volt. De van olyan, amikor túlvállaltuk magunkat; és ez nagyon komoly veszély.

Jó, térjünk vissza magamra. Én azok közé tartozom, akik – most már – tudatosan építik magukat. Azaz nem a feltétlen magamba vetett hitre számítok, amikor bevállalok egy új feladatot, hanem az önismeretemre. Tudom, hol vannak a határaim, ha megvan a motiváció, túl tudom lépni, ha nincs, akkor lófütty.

És ez megint nem hitkérdés.

Konklúzió? Amikor ez az írás – hónapokkal ezelőtt – megfogalmazódott a fejemben, egyértelműen az volt a vége, hogy a francba a hittel. Véleményvezérek (szónokok, politikusok, papok, tanácsadók) rengetegszer élnek vissza a kifejezéssel: mind az első jelentésével, mind azzal a finom átmosással, ahogy a második jelentést belemossák az elsőbe: rengetegszer fordul elő, hogy mentálisan felkészületlen embereket rángatnak bele köreikbe, vesznek rá cselekedetekre, pusztán hitre való hivatkozással.
Szóval ezt az egészet dobjuk ki a fenébe és használjuk végre a józan eszünket, legyünk cinikusak, ne sajnáljunk utánaolvasni dolgoknak, mindig az legyen az első gondolatunk, hogy “kinek is az érdeke”… szóval hagyjuk a francba a hitet, mint olyat és használjuk helyette az eszünket. Nőjünk fel.

Mostanra ez a harcos hozzállásom finomodott egy kicsit. Látok egy folyamatot, ahol a hit megkerülhetetlen. Konkrétan abban a pillanatban, hogy életünk dolgai kezdenek komolyabbra fordulni, de még nincs pontos önismeretünk, akkor csak a magunkba vetett hit képes arra, hogy továbblökjön holtpontokon, elindítson az önfejlődés útján. Ez később lehet tudatos: de az induláskor kell a hit. Muszáj.

Oké.
És akkor beszéljünk most egy kicsit a placebóról. Mely igazoltan működik… de csak akkor, ha hiszünk benne.

Varázsló vagy kreativitás?

A ‘kreativitás’ pozitívan csengő szó, míg az ‘automatizálhatóság’… fúj, le vele. Emiatt szoktuk utálni is az informatikában a varázslókat. Igazi férfi beparaméterezi a szkriptet, puszta kézzel.

Persze ez valójában nem így van, de a bennünk lakó majom megsértődik, ha kiderül, hogy egy gép is képes arra, amiről azt hittük, hogy csak az emberi kreativitás.

Én inkább egy másik aspektust emelnék ki. Ha személyesen csinálom, akkor az értékes figyelmemből, időmből áldozok, megtisztelve a témát, a címzettet. Ezért tartom értékesebbnek.
De nem biztos, hogy ami így születik, az jobb is. Ugyanis ha erősen mélyen leásunk egy-egy kreatív folyamat mélységeibe, könnyen lehet, hogy az elemi lépések már algoritmizálhatóak. Ha emellé pontosan meg tudjuk fogalmazni az elvárásainkat (célfüggvény), akkor emberi kreativitás ide, vagy oda, sértődős majom meg amoda, az egész simán rábízható a számítógépre is.

Leírok egy konkrét példát. Hosszú lesz, de ráérek.

Slideshow. Van ennél egyszerűbb dolog? Kevés. Egymás után meg kell jeleníteni képeket, mögéjük tenni valami zenét, oszt jól van.

2001-2009 között a Memories on TV nevű csodát használtam erre a célra. Borzalmasan rossz szoftver volt. Betoltam a képeket, betoltam a zenét, aztán variálhattam a sorrendeket. De ha meg akartam nézni, mit csináltam, mindig a legelejéről kezdte a lejátszást. Azaz ha felcseréltem két képet olyan 30 perc környékén, végig kellett néznem 30 percet. Gyorscsévélő nem volt.
Az akkoriban készült anyagok ráadásul mai szemmel irtózatosan fapadosak. Az algoritmus igen egyszerűen működött: egy képre durván két másodpercet számoltam, és ezzel az időzítéssel a zenék 80%-át le lehetett fedni. Mozart requiemje, vagy az LGT gyeregyerekiahegyoldalba című száma nem fért bele, de a többség igen. Azaz egy kétszáz képes albumhoz keresni kellett egy kábé 6 perc 40 másodperces zenét, összehajigálni az alapanyagokat, akár automatikusan, akár manuálisan elrendezgetni a képeket, notesszel a kézben lejátszani egyszer-kétszer, kötegelve elvégezni az átrendezéseket, még egyszer megnézni az egészet, majd videóként elmenteni.

Ezt nagyjából 2009 áprilisában untam meg, onnantól egészen 2013 elejéig nem készítettem képbemutató filmeket. (Slideshow… van rá magyar szó?) Akkor kezdtem el játszani a Movie Maker-rel, és bár kiderült, hogy videóvágásra csak erősen korlátozottan használható, de slideshow-t gyártani vele ezerszer könnyebb, mint az addigi szoftverrel. Például bárhol bele lehetett tekinteni a felvételbe.
Az eleje ugyanúgy ment, mint korábban: bedobtam a képeket. Utána elrendezgettem, tettem elé/mögé szöveges blokkokat, feliratoztam(!), bejelöltem az összes képet, beállítottam két másodpercre a megjelenítést, beálítottam az összes képre ráhúzandó tranzíciós animációt(!), majd alápakoltam a zenét. Pusztán ennyi ráfordítással nagyságrendekkel jobb lett az eredmény. Naná, hogy megjött az étvágy. Jó lett volna, ha a képváltások illeszkednek a ritmushoz. Pontosabban nem is a ritmushoz, hanem a ritmusbéli kiemelésekhez, nyomatékokhoz. (Jut eszembe, van a beat kifejezésre magyar szó? A beütés nem játszik.) Na, itt jött be az, amit én kreativitásnak hittem. Ment a fejemben a zene (segített a zenesávban a hangrezgés megjelenítése), én pedig addig pakolászgattam a képeket, amíg meglehetősen sok váltást sikerült eltalálnom. Gigászi munka volt, de azért videónként 5-10 jó váltás összejött. Meg tudtam volna ölni a családtagjaimat, amikor levetítéskor nem koncentráltak a váltásokra, neadjisten beszélgetni kezdtek. (Ennyit a közönség megtiszteléséről.)
Tulajdonképpen ezzel meg is elégedhettem volna. 2009-ig visszamenőleg legyártottam az összes említésre méltó megmozdulásunk anyagait, öröm, boldogság.

Utána történtek a dolgok. Beleborultam a videóvágásba, kipróbáltam egy csomó szoftvert, végül letettem a voksomat a Powerdirector12 mellé. Átrágtam magam egy csomó doksin és az egyikben volt egy fejezet a slideshow gyártásról is. Úgy kezdődött, hogy ‘varázsló’… én pedig elhúztam a számat. De ha már megvettem, kifizettem, akkor dolgozzon is.
Hát, mit modjak. Beleizzadtam, mire kiismertem.
Ott kezdődik, hogy – minő meglepetés – behajigáljuk a képeket és a zenét. Utána viszont egy algoritmus (beat detection) végigmegy a zenén és bejelöli, hol van a zenében nyomaték, hangsúlyozás. Aztán ezekhez a vonalakhoz illeszti a képváltást.
Az eljárásnak kétségkívül van egy nagy előnye: a képek és a zene együtt élnek. Mindig tökéletes pillanatban váltanak a képek. Nem 5-10 alkalommal, hanem mindig. Viszont van egy nagy hátránya is: képtelenség összefuttatni, hogy a zenének akkor legyen vége, amikor a képsorozatnak is. 200 kép az egyik zenénél lehet, hogy 5 perc alatt pörög le, egy másiknál lehet, hogy 7 perc kell neki. Minden a beat-ek számától függ. Hogy még cifrább legyen a mutatvány, a varázslón belül vagy 12 különböző algoritmus található, ezek között akad kifejezetten pörgős (a csempésnél 200 kép simán lemegy 3 percen belül, de ez lehet akár 1 perc is), és akad lassabb. Kész idegbaj. Van egy elképzelésed, melyik zene illene a képekhez… aztán nem jó, mert vagy túl gyors hozzá a képmegjelenítés, vagy elviselhetetlenül lassú. Vagy a zene ér véget a felénél, vagy a képek pörögnek végig kétszer-háromszor. Viszont, ha hosszas keresgélések és preview kukucskálások után megtalálod a megfelelő átmeneteket és a megfelelő zenét, akkor olyan lesz az eredmény, amilyenről korábban álmodni sem mertél. Te ugyanis nem fogod tudni olyan pontosan hozzáigazítani a képváltásokat a zenei váltásokhoz, ahogy egy jó szoftver. No way. Ez nem kreativitás kérdése. (Arról nem is beszélve, hogy ez a csempés cucc, ahogy fényorgonaként játszik a képmegjelenítéssel, önállóan is igen kreatív: anélkül sugározza a képek mögötti hangulatot, hogy részletesen is áttanulmányozhatnád a képeket.)

Szóval a vége az, hogy akár megtisztelem a témát, akár nem, akár zokon veszem, hogy már megint legyözte az alkotó zsenimet a gép, akár nem, a helyzet az, hogy a gép izgalmasabb, jobb anyagot készít ugyanabból a nyersanyagból, mint amilyet én képes lennék. A kreativitásom pusztán néhány bemeneti adattal való játszadozásra szorul, na meg a zene kiválasztására. Legyen a gépnek halleluja.

A továbbiakat már csak a kifejezetten vájtszemű olvasók számára ajánlom. A kijevi csavargásunkon készített képeinkkel gyakorlatoztam és a fent leírtakat illusztrálni is tudom velük.

  • Az első videó hagyományosan, Movie Maker-rel készült. Mindent kézzel csináltam, mint az állatok. Klasszikus kétmásodpercenkénti váltás (melyet az animáció 1,5 másodpercre rövidített), a zene ehhez illően egy, az átlagosnál éppencsak kicsivel pörgősebb anyag. Az illesztés egészen jól sikerült, a képek és a zene ritmusa nagyjából együtt lüktet.
     

     
  • A második videó a PD12-vel készült. A varázsló készletéből a zoom in/crossfade animációkkal operáló megoldást választottam. Itt már rögtön belefutottam egy kellemetlen problémába: az animáció olyan lassú, hogy pörgősebb zenét (pl. ez előzőt) nem tudtam alátenni: a beat-ek gyorsabban váltották egymást, mint ahogy az animáció kifutotta volna magát. Így lett egy lassabb szám, ebből kifolyólag persze majdnem kétszeresére nyúlt a lejátszási idő. (Melyet egyébként nem bántam, a képanyagnak jól áll a méltóságteljesen lassú megjelenítés.)
     

     
  • Végül jött a kedvenc, a csempés verzió. Itt pont fordított problémába ütköztem: habár a zene meglehetősen pörgős, nem is túl hosszú, de még így is kétszer körbemennek a képek. Ami persze nem baj, mert szerencsére az algoritmus variál: ami az első alkalommal kicsi kép volt, az a második körben nagy kép is lehet, szóval nem unalmas az összhatás. (Azóta így is kalkulálok: a csempés verziónál akkor jó az időzítés, ha a képanyag 1,5-2 kört megy a zene alatt.)
     

     

Tavasz a télben

Amikor ülsz a padláson, előtted a laptop, mellette egy bögre kávé és éppen egy ügyfél DNS rendszerének átalakításán töröd a fejed, majd szemed sarkából észreveszel valami mozgást és az agyad felfogja, hogy éppen egy böszme poloska mászott ki a laptop alól, persze lekapod a papucsot és az ősz során beléd épült mozdulattal próbálod agyonütni a poloskát, úgy, hogy a belei ne a laptopra föccsenjenek, de elhibázod a kitekert mozdulatot és a kávéspoharat vágod oldalba, a kávé persze beteríti az asztalt és a laptopot, ti pedig döbbenten nézitek egymást a poloskával abban a törtmásodpercnyi pillanatban, mielőtt vadul nekiállnál papírzsepkendővel felitatni a forró kávét a billentyűzetről.

Választások elé

Márai írta naplóiban a kényszerű hallgatásról: van író, aki azért hallgat, mert az adott körülmények között elvből nem szólal meg; és van aki azért hallgat, mert már nincs mondanivalója.
Ha nem szavazok, azt hasonlóképpen kétféle módon tehetem meg: nem szavazok, mert ez úgy vacak, ahogy van, nem érdekelnek az emberi szennyet képviselő politikusok, ez egy erköcsileg trágya játék, szarok bele… illetve nem szavazok, mert habár továbbra is a legfontosabb közéleti kötelességemnek tartom a szavazást, de mivel a jelenlegi választékból nincs kire, még a ‘rosszak közül a legkevésbé rossz’ elv sem működik, mert mindegiyk elfogadhatatlanul rossz, így a közéleti aktivitásom magasan tartása mellett nem szavazok. Majd elmegyek, ha lesz egy, akár picinyke értelmes lehetőség is.
Azaz továbbra is figyelek, továbbra is véleményt alakítok ki magamban – és adott esetben, ha már lesz értelme, akkor megszólalok.

Egyfajta összefoglalás

Eredetileg azt terveztem, hogy lesz egy, az utolsó írás arról, hogyan is oldódott meg végre-valahára a videóvágásokkal kapcsolatos kálváriám. Besétált a házba ugye a szép új médiacenter gép, melyet én terveztem meg, én raktam össze olyannak, amilyennek egy keménytökű gépnek lennie kell.

Hát, nem.

Az egy dolog, hogy a legtöbbet a tápegységgel szívtam. Fura, de tény. Mindent alaposan átnéztem… csak azt nem vettem észre a prospektusok alapján, hogy a GPU-nak két darab 6-os csatlakozó kell, a tápból meg csak egy jön ki. Ez egy ilyen mohó GPU. Szerencsére a kereskedésben szó nélkül becserélték eggyel nagyobbra. Működött is a gép, de olyan vérszegényen. Volt, amikor csak negyedik próbálkozásra tudott elindulni: bekapcsoltam, a ventillátorok (mind a négy) felpörögtek, a dekorációs vörös ledek felvillantak… aztán minden leállt, majd újból felpörgött, majd leállt, majd felpörgött, majd leállt, majd felpörgött és végre elindult. De ekkor sem lehetett maradéktalanul örülni, olyan ötből egyszer a Windows 8.1 ikon megjelent, majd beállt a boot, mint a gerely. Az első gondolatom az volt, hogy kicsi a táp. A GPU manuálja azt írta, hogy 500W-os kell neki, azt is vettem. Nosza, lecseréltem egy 600-asra. Semmi. Pontosabban ugyanaz.

Ja, a szoftver. Bevallom, azért vettem meg végül pont ezt a videókareszt, mert a Sony Vegas oldalán ennek a picivel nagyobb testvére konkrétan szerepelt a 12-essel tesztelt kártyák között és nem is rosszul. (Aztán köréépítettem a gépet. Nem is kicsit ironikus.)
Közben viszont jártam öcsémnél, beszélgettünk, és nem értette, mit kinlódok ennyit a videóvágással, neki van egy ősöreg Cyberlink Powerdirector cucca, fapados, de bőven elég. Megnézni pont nem tudtuk, az expert (:)) kérdéseimre nem tudta fejből a válaszokat, meg az övé már tényleg régi verzió volt, de éppen volt nála egy torrentboltban vásárolt 11-es változat, ideadta kipróbálásra. Kipróbáltam. Szar volt. Megnéztem én is ugyanabban a boltban, és kiderült, hogy van már belőle 12-es verzió is. Kipróbáltam. Még szarabb volt. Fagyott, mint az állat. Utánanéztem, kiderült, hogy a feltört változat rossz, de létezik hozzá javítócsomag, mely után felrakva egy másik javítócsomagot, már valószínűleg működni fog. A javítócsomag. Oké, gyalu. Ekkor jutott eszembe, hogy megnézem, van-e belőle trial változat. Első körben úgyis csak az érdekelt, megüti-e azt a szintet, ami nekem kell. Trial letölt, felrak, egész jó. Eltekintve attól, hogy a videóvágás céljából vett laptopon olyan lassú, mint a tetű. Azaz mint a Sony Vegas 12, mely nem támogatja a 7xxx Radeon-t. A PD elméletileg igen. Ja, a SV is. Elméletileg.
De a lényeg, hogy a program egészen jó, jobban kézreállt, mint a SV. A törése mondjuk gáz, de tényleg, mennyiért adják? Magyarországon sokért. És a gyártónál? Na, itt estem le a székről. Eleve sokkal olcsóbban, mint nálunk, ráadásul pont Black Friday volt, azaz jól lenyomták az árát. 90 euróért megkaptam az Ultimate változatot. (Efölött már csak a Suite van, azt is kipróbáltam, de nem hozott annyi pluszt, amennyivel többe került. A verziók részletesen.)

Megjegyzés: Vicces észrevenni, hogy tényleg a fekete pénteken esett nagyot a termék ára, de azóta ott is maradt.

No, mindegy, a lényeg: van egy abszolút legális videóvágó programom, mely tudja mindazt, amit szeretnék, és az expert részei sem tűnnek pilótavizsgásnak. (Bár még nem mélyedtem el bennük.)

Vissza a vashoz. A hibalista sajnos nem állt meg annyiban, hogy nehézkesen indult. Bizony a PD12 is fagyott-fagyogatott. Aztán időnként meghülyült az egér és hülyült vele a billentyűzet is. Nem volt vicces, ilyenkor valahogy foggal-körömmel menteni kellett, majd újraindítani a gépet. Nem voltam boldog.
Az egér/billentyűzet problémát végül megkerültem. Nagyon csúnyán, ez igaz. Kidobtam minden rádiós eszközt (billentyű tapipaddal + külön rádiós egér), beraktam fapados vezetékes eszközöket és azzal gond nélkül megy. Elég csűnyán néz ki a nappaliban a vezetékkupac, ahogy átmegy a dohányzóasztalra, de legalább működik. (Később kipróbáltam a rádiós egeret a laptopomban, ott is összekuszálta a dolgokat. Egyértelműen ez volt a bűnös.)
Aztán lassan tisztázódott a helyzet. Találtam olyan reprodukálható eseteket, ahol garantáltan elszállt a PD. Tehát ez szoftver bug. Sőt, valószínűleg a többi fagyás is ilyen. Sűrűn kell menteni és várni a foltozásra. (Pár napja jött ki egy új, fent van, de még nem teszteltem.)
Rádugtam a gépre a régi HPLJ1020-as nyomtatót. Elsőre működött, később viszont sorra csinálta ugyanazokat a hülyeségeket, melyeket a korábbi gépen Windows 2008 R2 alatt. Remek. Éljenek a driveríró ferdeszeműek. Életük végéig kenyéren és vízen.
Utána a tömény szívások újabb dimenzióit fedeztem fel.
Játék.
Nej már régóta fűzött, hogy tegyek már fel neki valahová Civilization-t, mert annyira hiányzik neki. Nosza, itt van ez az erős gép. Játékra termett. Megnéztem, hol jár most a Civ, aztán megnéztem, be lehet-e szerezni olcsóért. Háát… lehetni lehet, de még rosszabb volt a helyzet, mint a PD-vel. Törés törés hátán, órákig tartó varázslatok, de akkor sem működik jól. Megnéztem, mekkora összegről van szó és megint seggreültem. CIV5 Gold verzió valami karácsonyi akcióban 10 euróba került a Steam-nél. Egy ebéd étteremben. Megvettem. Feltelepítettem. Nej még csak a tutorial-ok játszásánál tart, de a gép többet fagy, mint odakint az idő. (Oké, jelenleg ez nem nagy szó.) Foltok persze vannak, de ennyi. Mást nem nagyon tudok tenni, szóltam, hogy mentsen sűrűn.

Szóval itt járunk most. A hardver jól lett összeválogatva, driverekből minden a legfrissebb, a programok – és az oprendszer – naprakészen foltozott… ehhez képest a gép szemmel láthatóan akkor fagy és akkor indul újra, amikor kedve tartja. Már ha egyáltalán elindul elsőre.
Utálom ezt a szakmát.

Ez még tavasznak is túl szép

  • A teraszon a hőmérő 29 fokot mutat. Igaz, rásüt a nap, de akkor is.
  • Simán ki lehet ülni a teraszra téliszalámi méretű szivarral is.
  • A lányommal most szkájpoltunk a teraszon (Kanári-szigetek) és nem hitte el, hogy ugyanolyan idő van nálunk, mint náluk.
  • Minden fa és bokor rügyezik, a perzsafa levelei le sem hulltak.
  • A terasz, mint hűtőszekrény, befuccsolt.
  • Mind a lakásban, mind a padláson, úgy potyognak a poloskák, mint olvadáskor a vízcseppek.
  • A padláson kikeltek a darazsak, egyik este egész komoly csatát vívtam velük. Szerencsére nálam volt a gyilkos papucsom.
  • Futáshoz a polárfelső sok volt.

Budapest ködben

Itt volt ez a hosszú szünet. Nekem pedig a terveim. Jó lett volna nagyokat csavarogni hegyekben, erdőkben. Csakhogy karácsony tájékán megjelent a köd és azóta nem is ment el.
Végül már nem lehetett tovább halogatni. A hétvégére más programunk volt, így maradt a péntek. Igaz, a levelibéka felhős időt jósolt, de az mégsem köd.

Az utóbbi 3 hét legködösebb napját fogtuk ki.

Kész szerencse, hogy csak kisebb helyi túrát szerveztünk, így azért nem bánkódtunk annyira.

Útvonal: Kálvin-tér, Alagút, Széchenyi-hegy, Normafa, János-hegy, Szépjuhászné, Moszkva tér, Vár, Deák tér, Blaha, Ferenc körút.
Távolság: 28 km. (Ebből hat busszal).
Térkép: endomondo.

Végül az időjárással is megbékéltünk: a város ugyan ködben volt, de ez egyben izgalmas képeket is jelentett; fent a hegyekben viszont ezerrel sütött a nap, azaz a túrázás öröme is megvolt.

Csak megjegyzem, hogy kábé ugyanaz a ruha volt rajtunk, mint Isztambulban, és megint külföldi turistáknak néztek minket. A Kecskeméti utcában odajött egy idősebb nő:
– Do you speak English?
– Well, yes.
– Ah, so I have diabetes problems… kezdett bele.
– Nekem is… – morogtam és otthagytuk.

Aztán az Alagút előtt valami szórólaposztogató még az életét is kockáztatta, hogy a kezembe nyomjon egyet, pedig direkt azért kerültem olyan nagyot az autók között, hogy messzire legyek tőle, de utánamszaladt.
Komolyan elgondolkodtam, mit csinálhatnánk, hogy ne nézzünk ki turistáknak. Jól táplált, fényesszőrű, középkorú emberek, fényképezőgéppel… és érdekli őket a környezet, ahol mászkálnak. Ilyen alapállásból elég nehéz elhtetni bárkivel, hogy helybéliek vagyunk.
(Másfelől viszont javaslom, hogy néha indulj neki Budapestnek úgy, mintha Prágában, Barcelonában vagy Londonban járnál. Használd Budapestre is ugyanazt a mércét, mint amelyet egy idegen városra használsz ismerkedéskor. Rá fogsz jönni, hogy nem is olyan rossz hely ez.)

Végül egy csodálatos fénykép:

From Budapest ködben 2014

Nézdd meg alaposan. Az emeleten óvoda. A földszinten kocsma, mögötte pedig látszik a Nemzeti Peepshow cégére. Az életre nevelünk.

Ja, igen, fényképek. Készült egy csomó, a legjobbakat ki is tettem.
Album.
Slideshow.

Ezenkívül bedobtam az egészet a múltkori automatába (plusz a karácsonyi séta képei) és ebből is kijött egy gyors, rövid, de pörgős montázs. Nem vagyok nagy rajongója a mindenféle varázslókkal összedobott anyagoknak, de eddig ez jól muzsikál. (Teljes képernyős nézés javasolt a néha kisméretű csempék miatt.)

ps.
Eszembe jutott még egy érdekesség. Pár nappal korábban feldobtam ide a blogra néhány nyers képet arról, mekkora is volt a köd. A legködösebb képet a fényképezőgép dsc_6008.jpg névre keresztelte. Ezt, a másik kettővel együtt, bedobtam a ‘Mivanvelem’ folderbe a Picasa-n belül. Illetve bedobtam volna, mivel a fájlkezelő közölte, hogy ilyen nevű fájl már van. Már ez egy fura véletlen. Az a kép az előző – szintén Nikon – géppel készült kábé 2,5 évvel ezelőtt és valamiért szintén bekerült a blogillusztrációk könyvtárába.
Kiváncsiságból megnéztem, mit ábrázol.
Nem hiszed el. Egy erdei túrán lőttem, azt illusztrálandó, hogy akkora a köd, hogy az orrunkig sem látunk.
Börzsöny, Őznyűjtó torony (2011. július)
Budapest, János-hegyi kilátó (2014. január)
 

A legfontosabb, hogy nem vagyunk babonások

Szilveszterre, ahogy a hagyomány is tartja, lencsét főztünk. Nem mintha úgy gondolnánk, hogy egy pillangós kertinövény fogja eldönteni a sorsunkat, inkább csak úgy megszokásból.

Egyszer Niels Bohr egyik kollégája megütközött azon, hogyan lehet a Nobel-díjas tudós ajtófélfájára nyúlláb szögezve. – Állítólag akkor is működik, ha nem hiszünk benne – vonta meg a vállát a prof.

Szóval lencse. Nej kiment a piacra, vett lencsét.
– Jó is az! – bólogatott a kofa.
Aztán vett hozzá csirkecombot. Na, azt nem kellett volna.
– Jaj, kedvesem, csirkecombot ne vegyen! – kapott fejéhez az árus – A csirke elkaparja a szerencséjét!
De mi nem vagyunk babonások, Nej vett csirkecombot.
Aztán a biztonság kedvéért jól betekerte szalonnába majd hústűvel is rögzítette. Mert soha nem lehet tudni, ha a csirke tényleg kapirgálni akarna a lábaival, akkor jobb, ha körbevesszük némi disznóval. Sok disznó csirkét győz, a disznó egyébként is szerencsét hoz, kellő mennyiségű disznó termel annyi szerencsét, hogy a csirke már nem bírja elkaparni és így érintetlen marad a lencse által hozott szerencse.

Budapest ma

From MiVanVelem

Igen, ez konkréten Budapest, azon belül is Közép-, illetve Észak-Buda. A képen egészen biztosan látszódnia kellene például a körszállónak. Ha a fene nagy köd el nem takarná az egész várost.

From MiVanVelem

Ez pediglen a Hármashatár-hegy a Normafáról. A kettő közötti völgyben köd. Mi más.

From MiVanVelem

Végül Budapest a Normafáról. Szép.