Lányom idén nyárelején ment ki a Kanári szigetekre pincérkedni. (Halasztott egy évet a fősulin, mondván, hogy a tapasztalat a legjobb iskola.) Félévre ment, december 14-re meg is vettem neki a repülőjegyet. Aztán novemberben jelezte, hogy kedve lenne maradni, csakhogy azt mondták neki, hogy a karácsonyi szezont végig kell nyomnia, az az alap, szóval nem tud az ünnepekre hazajönni. Az lett a vége, hogy vett magának repülőjegyet, november végén itthon volt egy hetet, aztán ment vissza. Nagy reményekkel: lehet, hogy lesz egy jobb helye, de ha nem, akkor is lesz szerződése, lesz magasabb fizetése, a szerződéssel rezidens lesz, a barátnőjével vettek ki albérletet, szóval az élet, habár harcos, de alapvetően szép.
Ehhez képest hívta tegnap az anyját, teljesen összetörve. Mondhatni, nem nagy dolog: belesétált egy tipikus csapdába, melyet a helyiek már rutinból használnak. 23-án közölték vele, hogy lehet szerződése, de csak ugyanolyan éhbérre, mint eddig volt, ráadásul fizetnie is kell érte, nem is keveset, más helyre 24-én már nem tud átmenni, az ünnepek után meg holtszezon van, nemhogy átvennék, de akit lehet, máshonnan is hazazavarnak. A fizetése arra sem elég, hogy az albit fizesse. Csapdahelyzet: kint marad melózni, ott, ahol belenyomták az orrát a szarba, ahol pont annyit keres, amennyit felél egy hónapban, mindezt havi két szabadnapért… vagy feladja, hazajön, egy fillér megtakarítás nélkül (a repülőjegyek simán elvitték), viszont kellő tapasztalattal: most már tudja, hogy ez egy ordenáré sunyi világ, tele ordas seggluk emberekkel.
Mondjuk, ez is valami.
ps.
Hazajön. Várunk, kicsi.
Recent Comments