Isztambul, gyalog 06/07

Beyoglu túra
2013.10.10; csütörtök

Éjfélkor vasajtó szétverés, ciklikusan. Egy ideig csend, aztán ajtódöngetés, riasztók beindulása. Aztán megint csend. A szomszéd le is ment megnézni, ki akar ennyire bejönnni hozzánk, aztán feljött, a döngetés meg maradt. Nem tudom meddig, egyszer csak álmosabb lettem, mint éberebb és nem keltem fel az újabb dörömbölésre.

Reggel rámborult a fél szekrény, amikor kivettem a táskámat, a wifi pedig elhalálozott. És még éppenhogy csak felkeltem. Jól indult a nap.

Reggeli nem volt, mert nem maradt tegnapról semmi. Öltözés, indulás.

A külső vaskapu előtt összetört üvegek, hányásnyom. Jó buli lehetett.

Adatlap:

  • Túra: Beyoglu
  • Távolság: 20 km.
  • Track: Endomondo

Reggelre kialudtam magamat, három mecsetnek megkegyelmeztem. Lesznek annyira érdekesek, hogy a kiváncsiságom legyőzze az émelygésemet.

Beugrottunk egy kisboltba, majd a csokikkal és a kólával leültünk a hippodrom szélén. (Igen, a boltoknak legalább a fele az édességpult. Normális kaja viszont nincs.) Naná, hogy ránkrepültek az eladólegények, de szerencsére hamar lekoptak. Reggeli közben még gyönyörködtünk a mindent lefotózó japán turistában. (Akkora állványa volt, hogy ilyesmiről nálunk már a parlamentet szokták vakolni.) Még vettünk szezámmagos karikát egy utcai árusnál és alapvetően már jól voltunk. Eltekintve a melegtől és az anyagcsere bizonyos oldalaitól, de az utóbbiakat a közeli Sirkeci pályaudvaron elrendeztük.

From Isztambul 2013

Nemhiába európai fejpályaudvar, a klotyin volt 1, azaz egy európai ülőke is. Az Orient Expresz váróteremről kiderült, hogy restaurant, így nem mentünk be.

From Isztambul 2013

Séta a Galata hídon. Tömérdek horgász, de van keveredés: az igazán sok bottal kivonulók már botkereskedők.

From Isztambul 2013

A túloldalon megtaláltuk az ellenállás fő fészkét, egy meglehetősen nagy boltot, meglehetősen nagy kirakattal és tele ismert európai tömény italokkal.

A következő célpont a földalatti mecset (Yer Alti) volt. Ennek érdekes a története: a bizánci időkben úgy védték az Aranyszarv-öblöt, hogy egy böszme nagy vasláncot feszítettek ki a két partja között. Ha a láncot ellazították, akkor a hajók bejöhettek, ha megfeszítették, akkor nem. Amikor a láncos védelem idejét múlta, akkor a Galata oldalon a gépészeti teremből dzsámit csináltak. A föld alatt. Ez tűnt annyira érdekesnek, hogy megnézzük.
Az előre összerakott térképnek hála, egyből meg is találtuk. Bementünk a kicsike udvarra, ott volt két klotyi, meg egy jelzés nélküli ajtó, egy lépcső tetején. Felmentünk. Kinyitottam az ajtót, majd taktikusan vártam fél percet, hogy ha valakinek nem tetszik a dolog, akkor legyen ideje hőbörögni. Nem történt semmi, így bementünk. Az ajtó mögött egy márványlépcső vitt felfelé. Elindultunk. Én már közel a lépcső tetején jártam, Nej egy kicsit lejjebb, amikor egy pacák feltépte lent az ajtót és elkezdett ordítozni, hogy azonnal tűnjünk el. Közben vadul mutogatott a cipőnkre. Oké, fogtam a szituációt, ezek szerint már a szőnyeg nélküli lépcsőház is a mecsethez tartozott, mi pedig a cipőnkkel megszentségtelenítettük a templomot. Elnézést kértem, kijöttünk. Szóval megint kidobtak, és sovány vigasz, hogy erről sem nagyon tehettünk. Ha már a lépcsőre sem szabad cipővel rálépni, igazán kiírhatták volna.
Mit mondjak, a reggeli optimizmusom elég hamar lelohadt.

From Isztambul 2013

Kis utcákban tekeregtünk, egy kávézóban lecsücsültünk. Szőlőlugas alatt, árnyékban, jó kávé, jó szivar mellé. Újból szépnek tűnt a nap. Amikor a csajszi kihozta a hosszú kávét, én pedig belekóstoltam, csücsörítettem egyet, a szemem pedig felszaladt a hajamig a fejem tetejéig. Ha ezt megiszom, repetából is feltekerek a hegyre még néhányszor.

Hosszú, tengerparti séta a Boszporusz mellett. A nap ezerrel tűzött, mi ezerrel izzadtunk a vastag kabát alatt. Apró érdekesség, hogy a négy nap alatt mindenhol mindenki először németnek tippelt minket, az angol dumán meglepődtek, a Hungary kifejezést pedig nem is értették. Csak utólag esett le, hogy a kabátunk nem túra softshell kabát volt, hanem egy munkavédelmi boltban vásárolt. Gondolom ennek a meglehetősen németes szabása vezette félre a kellően érzékeny receptorokkal rendelkező utcai árusokat.

Modern múzeum, kiállítás, a vezető transzparens messziről is olvasható: ‘Mom, am I barbarian?’

Útközben Ali Kilic dzsámija. Ez volt Mimar Sinan utolsóelőtti alkotása, 90 éves volt, amikor piszmogott vele. Mindenképpen kíváncsi voltam rá, hová fejlődött az öreg. A dzsámi története is érdekes. A névadó Ali Kilic török tengeri admirális volt, aki fasírtban volt Rüsztem pasával. Tekintve, hogy az utóbbi a nagy Szulejmán bizalmasa, nagyvezére és legkedvesebb lányának a férje is volt, nem tűnt jó ötletnek összeveszni vele. Ali Kilic amikor már kezdte érezni a végét, a szokásnak megfelelően kért egy földdarabot a szultántól, ahová dzsámit építhetett volna. A szultán – Rüsztem biztatására – azt mondta, hogy barátom, te tengeri admirális vagy, neked nem földet adok, hanem tengert. Szegény Ali úgy hordatott oda sziklákat és építtetett egy mesterséges szigetet, hogy utána dzsámit, pontosabban komplexumot rakhasson rá. A tenger azóta feltöltötte a sziget környékét, nemhogy a sziget összeért a szárazfölddel, de a mecset már csak nem is tengerparti épület.
Még egy érdekesség: állítólag ezen az építkezésen dolgozott kényszermunkásként Cervantes, a Don Quijote későbbi írója.

From Isztambul 2013

Nos, rutinosan bementünk (cipő le, kendő fel), megnéztük. Tényleg Sinan, látszódott a színeken meg néhány jellegzetes stílusjegyen, de a díszítése már gazdag, nem annyira puritán.

A tengerparton továbbhaladva a Nusretiye mecset következett volna, de erősen körbe volt állványozva, meg mi sem nagyon törtük magunkat, hogy megnézzük. Annyira még nem békéltem meg. (Ez egyébként a barokk dzsámik sorát gyarapította.)

Elmentünk Kabatas kikötő mellett, majd feltűnt a Dolmabahce épületcsoport: elől a dzsámi, mögötte az új szultáni palota. (Amikor a szultán és a hárem elégedetlenek lettek a régi – Topkapi – palota komfortfokozatával, felújítás helyett új palotát építtettek. Ezt.) Kíváncsiságból benéztünk a palotához (az már eleve látszott, hogy nem lett volna időnk rá), rögtön átvilágító berendezéssel fogadtak, kipakoltunk mindent a zsebeinkből, átküldtük a táskákat, jó nagy cécó volt. Aztán átmentünk, sétáltunk 50 métert és kiderült, hogy a palotát mára már bezárták, mert a látogatók száma elérte a kritikus tömeget. De azért a security check-et megcsinálták. (Mondjuk a 3000 látogató is érdekes: októberi hétköznap, délben, már meg is telt a létszám. Mi a franc van itt?)

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Visszasétáltunk a mecsethez. Ez már necces volt, közeledtünk a müezzin kiabálásához, de még gyorsan bementünk, szétnéztünk. Igaza volt CyberMacsnak, tényleg egy bécsi kávéház. Eléggé méltatlan egy szultánhoz, de lehet, hogy itt ez a ritka, tehát az értékes.

From Isztambul 2013

Visszasétáltunk a színes lépcsőkhöz, felsétáltunk a dombra, gyönyörködtünk a kilátásban.

From Isztambul 2013

Aztán jött egy újabb rodeó: tervezéskor összeraktam egy domboldali csavargást, melyet CyberMacs később korrigált, így egy meglehetősen vadregényes, szűk utcákból, lépcsőkből álló terep jött ki. Kapaszkodtam a GPS-be, mint az egyedüli eszközbe, mely tudta az utat. (Itt már volt olyan rész, hogy bementünk épületek közötti zsákparkolóba és néztünk hülyén, hogy hogyan tovább, amikor észrevettük, hogy a parkoló sarkán van egy kigyalogolt ösvény, ami levisz a következő utcára. Naná, hogy arra kellett menni.) És ahogy tegnapelőtt, meg azelőtt, most is szépen kilyukadtunk a tervezett ponton. Jelenleg az Istiklai utcán, közismertebb nevén a sétálóutcán.
Tulajdonképpen ez egy hosszú utca, és mivel sétáló, így csak igazán kevés autó jár rajta, no meg egy nosztalgiavillamos.

From Isztambul 2013

Ember viszont annál több. Nekünk meg azért is megkönnyebbülés, mert a Sultanahmet negyed után ez végre egy kicsit Európa.

Még a kis utcákban tekergés közben látogattuk meg a Krími emléktemplomot (Crimea Memorial Church). A krími háborúban szolgált angol katonák emlékére építették a XIX. század végén. Ebből fakad a pikantériája is: abszolút a belvárosban képzelj el egy anglikán templomot, mely gót stílusban épült. Csak úgy bemenni nem lehet, a templom zárva van. Kiírták, hogy kit kell keresni a kinyittatásához, belépő fejenként 10 tallér, de azt az infót kaptuk, hogy a gondnok elég kellemetlen alak, így beértük azzal, hogy bekukucskáltunk a kerítésen keresztül. Látni túl sokat nem lehet a templomból, a növényzet teljesen benőtte.

From Isztambul 2013

Ha már a templomoknál járunk, akkor említsük meg gyorsan a következő kettőt is. Az Istiklai úton felfelé, gyakorlatilag a sétálóutcából nyílik a Szent Mária Draperis (Church of St. Mary Draperis) templom. (Egy boltív alatt kell jobbra lemenni egy meglehetősen impozáns lépcsőn a bejáratáig.) A templom négyszer pusztult el, ötször építették újra, nem is mindig ugyanott, mondhatni kalandos élete volt. Emblematikus – Szűz Máriát ábrázoló – festménye az összes katasztrófát túlélte.
A templom ajtaja nagyon zárva volt (még kilincset sem találtunk), elképzelésünk sem volt, hogyan lehetne bejutni, nem is nagyon erőltettük.

From Isztambul 2013

A sétálóutcán felfelé, nagyjából a kanyarban egy újabb római keresztény templomba futhatunk bele: Páduai Szent Antal templomába. Ez a templom már nyitott épület, szabadon bejárható, persze a hosszú nadrág, zárt ruha ide is illendő. Ez a legnagyobb római katolikus templom Isztambulban. Az olasz közösség építette a XVIII. században, persze ez az épület is elpusztult, de ugyanott újraépítették, immár velencei neogótikus stílusban. Fontos templom. XXIII. János pápa is misézett itt 10 éven keresztül, mielőtt pápának választották volna. (Mivel folyékonyan beszélt törökül, török pápának is nevezték.) Ebbe a templomba már bementünk, sétálgattunk, üldögéltünk a hűvösben. (Érdekes módon a templom első fele – a mecsetekhez hasonlóan – itt is le volt kerítve, turisták beljebb már nem mehettek.) Fényképezni tilos volt, de a kabátujjba rejtett gopro-n véletlenül néhányszor megnyomtam a felvétel gombot.

From Isztambul 2013

Ha ehhez hozzáteszem, hogy nem messze, egy kis utcában található a Szent Péter és Pál templom is, megértheted, miért is nevezik ezt a részt levantei negyednek. (A törökök a latin keresztényeket hívják levanteieknek.)

Dacára a fentieknek, ezen a részen inkább sétálgattunk, mint műemlékeket nézegettünk. Megvettünk mindenkinek mindent.

From Isztambul 2013

Beülni nem tudtunk sehová, annyira tűzött a nap, hogy patakokban izzadtunk, a szűk, zsúfolt és ránézésre fullasztóan szűk helyek szóba sem jöhettek. Nej egy utcai árustól vett valami pitába csavart dönert, később én is megkívántam, de nekem már nem adatott meg az étkezés. Többször is odamentem utcára nyíló kebabosokhoz, de rendszerint az lett a vége, hogy miután elaktiviztem nekik, hogy mit akarok, beküldtek az épület belsejében lévő pulthoz, hogy ott mondjam el ékes török nyelven, mit szeretnék, majd a pult mögött álló hapi jön ki az utcára és mondja el a dönerkészítő kisiparosnak, hogy én mit szeretnék. Na, ez volt az, amire csak legyintettem. Úgysem kell olyan sokat enni. Aztán éppen ezen vitatkoztunk Nejjel – szerinte én direkt rendezem meg ezeket a dolgokat, hogy utána hisztizhessek, én meg ragaszkodtam ahhoz a jogomhoz, hogy ha szivatnak, akkor hisztizhessek – szóval ilyen kedélyes beszélgetés közben sikerült észrevevés nélkül elhaladnunk az újabb célpontunk, Isztambul legnagyobb ortodox görög temploma, a Holy Trinity, másnéven Twisted Jesus templom mellett. Így járt.

Innen jött az izgalmas rész. Anno a tervezéskor ránéztem a térképre és azt mondtam, hogy nicsak, milyen érdekes girbegurba utcák. Ez csak jó lehet. Berajzoltam egy utat. Kikértem CyberMacs véleményét. Hümmögött. Végülis járható – közölte – olyan, mint Pesten a nyócker. Mindenesetre értéket ne vigyünk magunkkal.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Nekivágtunk. Háát, nem tudom, de így utólag azt mondom, ezerszer inkább a nyócker, mint ez a terep. Mentünk. Sötétedett a tekintetünk. Minél többet mentünk, annál jobban sötétedtünk. A nyóckerben nem is tudok ilyen környéket megnevezni, még a Hős utca eleje is barátságosabb. A fényképezőgépet eszembe sem jutott elővenni. Nem mertem. Aztán egy idő után egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy oké, ennyi. Már kifelé jártunk, olyan száz méterre lehettünk egy főúttól, amikor végül fotózni mertem.

From Isztambul 2013

Jelzem, hogy ekkor, amikor már tűrhetőnek minősítettem a terepet, éppen egy döglött és széttrancsírozott patkány mellett álltam.
Itt még meg akartunk nézni egy ősi asszír templomot, de az egész háztömb le volt kerítve. (És gyakorlatilag lerombolva. Nem mintha olyan nagy lett volna a különbség.)

A főút viszont más okból volt járhatatlan. (Tatarozások miatt lezárták a járdát, így a gyalogosok jobb híján a hatsávos úton, az autók között sétáltak.) Hozzáteszem, ez Isztambulban egyáltalán nem ritkaság. Hihetetlen szűk utcáik vannak, ahová simán behajtanak még a kamionok is (láttuk), a kijelölt járdák meg a legritkább esetben járhatók gyalog: árusok pakolnak ki, felújtás miatt zárják le, kuka van rajta, kövér nők beszélgetnek, de szinte mindegy is, a járda gyakorlatilag nincs, nem működik, a szűk utcákon centizgető autók mellé kell beférniük a gyalogosoknak is.

From Isztambul 2013

Végül a főútról is lekanyarodtunk. Veszélyesen megközelítettük az Istiklai utcát, tartottam is tőle, hogy ugyanott megyünk vissza, mint ahol jöttünk, de nem, sőt, a párhuzamos utcákban egy teljesen más világot, egy nagyon szimpatikus világot találtunk: szűk, hangulatos utcák, halpiaccal, zöldségesstandokkal, kockakövekkel, romantikus kanyarokkal. Teljesen jó volt. Az Istiklai utcára ott lyukadtunk ki, ahol felfelé is rátértünk, tehát mehettünk tovább rajta lefelé.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Galata torony, Kamondo lépcső, Arab dzsámi. Igen, ez már a negyedik, de egy benézést megért.
Ennek szintén nincs túl egyszerű története. A VIII. század vége felé az arabok már kóstolgatták Konstantinápolyt. Bevenni nem tudták, de kiharcolták, hogy a város mellett lehessen egy dzsámijuk. Ez a – korábban bizánci templomnak indult – épület lett az. Nem sokkal később a keresztesek elfoglalták és dominikánus templomot rendeztek be benne. Teltek-múltak az évek, aztán amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, akkor visszaalakították az épületet dzsámivá. Innen ered a neve is: Arab dzsámi.
Csak, hogy ne legyünk annyira magabiztosak, a Wikipedia ellenben azt írja, hogy ez az egész szemenszedett legenda, az arabok soha nem nyomultak be annyira Konstantinápolyba, hogy várfalon belülre, közvetlenül a Galata torony mellé dzsámit építhessenek. Ehelyett az épület helyből dominikánus templomnak épült – egy bizánci templom romjaira – majd a törökök, miután elfoglalták a várost, mecsetté konvertálták, később II Bajazid (a Konstantinápolyt elfoglaló II Mehmed fia) a spanyol inkvizíció elől idemenekülő araboknak ajándékozta. Ezért Arab mecset.

From Isztambul 2013

A dzsámi azzal aratta nálunk a legnagyobb sikert, hogy volt mögötte nyilvános vécé. Utána leültünk a parkjában, és… üldögéltünk.
Még fent, az Istiklai út mögötti piacon vettünk egy óriási fürt szőlőt, de mosatlanul nem mertük megkóstolni.
– Te, vajon Allah mit szólna, ha a felszentelt lábmosójában mosnánk meg a szőlőt? – kérdeztem Nejtől.
– A hívők felkoncolnának – jelentette ki mély meggyőződéssel.

Szívesen benéztünk volna a mecsetbe is, de nemrég lett vége a misének, azt meg már megtanultuk, hogy néhány hívő képes akkora transzba esni, hogy még mise után sem bír nőt látni. Szóval vártunk. Sokat. Aztán amikor kijött mindenki, bebújtunk a függő szőnyeg mögé. A cipőnket nem vettük le, megmaradtunk a szűk, egy méteres szőnyegtelen sávban, de a dzsámi innen is érdekes látványt nyújtott. Eleve téglalap alaprajzú, a belső építésén pedig határozottan meglátszott a keresztény múlt. Érdekes látvány, egy bekukucskálást bőven megért.

Innen nem túl bizalomgerjesztő ösvényeken lementünk a tengerpartra, ahol egész pofás környezetet találtunk: pici éttermek nagy lugasok alatt, az öböl partján. Nekiálltam kamerázni, de egy srác belenyomult, valamit gagyarászva, ekkor elmorogtam néhány keresetlen szót és leállítottam a kamerát, amire a srác sikított fel, hogy ‘Why?’, mint kiderült, éppenhogy örült a felvételnek és csak benne akart lenni. Végül kiegyeztünk egy fényképben.

From Isztambul 2013

A Galata-híd felé elkaptuk a halárusok kórusát, zsongott a fülem, mire átverekedtük magunkat rajtuk. (Az orromról nem is beszélek, az már az első pár másodpercben megkapta a halálos adagot.) Átjöttünk a hídon, a bazárban még megkerestük azokat az árusokat, akiknél ajándékokat akartunk venni (mellékesen találtunk egy boltszerű árust is, előre csomagolt dolgokat – húst, sajtot, olajbogyót – tartott, ráírt árakkal!), hazasétáltunk, és igen(!), szalámit ettem szezámos kiflivel, sajttal és olajbogyóval, sört ittam hozzá és lelkibéke helyreállt.

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “Isztambul, gyalog 06/07

  1. @Feyyaz: Ha érdekelnek az ilyesmi részek, van egy moderáltabban szívdobogtató is, a Zeyrek mecset környékén, a theodosius fal irányába. (A 4. napon írtam róla.) Nem volt annyira nyomasztó, mint a Tariabasi, de azért már eléggé óvatosan lépkedtünk. (Különösen, mert kezdett ránkszürkülni a nap.)

  2. Erre a Tarlabaşı-ra egyszer össze kellene rakni egy csapatot/osztagot, és jól körbenézni ott. Remek kincseket lehet találni.

    Tetszik ez az “ellenállás fészke” kifejezés. :) Majd megpróbálom törökre lefordítani. Nekik is tetszeni fog. :)
    Pedig bár kevesen tudják, még itt is, de valójában nagyon nagyon nagyon jó bevételt hoz az országnak az alkohol. Kezdve az engedélyekkel, adókkal, vámokkal, stb…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *