Isztambul, gyalog 05/07

Pihenőnap
2013.10.09; szerda

– Volt egyáltalán hajnalban müezzin? – érdeklődött Nej – Nem emlékszem semmire.
– Volt – bólogattam – És én le is győztem.
– ?
– Hat előtt két perccel magamtól felébredtem, és mérges is voltam, mert úgy gondoltam, abban a hangzavarban nem fogok tudni visszaaludni.
– És?
– Visszaaludtam. Már arra sem emlékszem, amikor a mellettünk lévő torony elhallgatott.

Reggelire ugyanaz, mint tegnap vacsorára: kétféle olajbogyó, sajtos börek, szezámos kerék, helva. Meg sör. Ezt otthon is be tudnám vezetni.

Adattábla:

  • Túra: Sultanahmet, Eminönü, Fatih
  • Távolság: 9,13 km.
  • Track: Endomondo
From Isztambul 2013

Mára nem terveztünk nagy gyalogtúrát. Gondoltuk, egy kis tinglitangli a belvárosban, megnézzük a múltkorról elmaradt földalatti palotát, a Topkapi palotát, azért csak bedugjuk az orrunkat a Kék Mecsetbe, majd bazár, kimerülésig. Aztán ha lesz időnk és kedvünk, akkor befejezzük valahogy a tegnap félbeszakadt túrát.

Háát… szétvariáltuk az agyunkat és végül nem igazán úgy sikerült, ahogy szerettük volna.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

A Kék Mecset még nagyjából rendben volt, hiszen pár perc séta csak a szállástól. De már itt is felpaszíroztak az autók a falakra, a mecsetben pedig akkora tömeg fogadott, hogy alig fértünk be. Október kilencedikén. Délelőtt.

Megtaláltuk végre a földalatti palotát is. Nem mondanám, hogy agyon van táblázva, ráadásul mind most, mind két évvel ezelőtt elbénáztam a térképolvasást.
Mi is ez tulajdonképpen?

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Hivatalosan Bazilika Ciszterna, azaz palota is, meg víztározó is. Hatalmas termet képzelj el a föld alatt: 138*65 méter alapterület, a födémet 336 darab, egyenként kilenc méter magas márványoszlop tartja. A III.-IV. században eredetileg palotának épült, később találták csak ki, hogy innen látják el vízzel a környező épületeket. (A vizet akvadukt szállította a környező erdőkból.) Aztán bezárták, majd el is felejtkeztek róla. A XVI. században, bőven az oszmán időkben fedezték fel, bizánci emlékek után kutatva. Jó ideig szemétlerakónak használták, aztán az épület nagy szerencséjére az egyik háború után a szultán nem tudta mire használni a tömérdek rabszolgát, így rendberakatta velük a ciszternát. A modern korban többször is rekonstruálták, végül 1985-ben nyerte el a ma is látható, viszonylag tiszta állapotát.
Az egyik látványosság két hatalmas medúzafej, melyeken két oszlop áll. Azt írják, hogy megoldhatatlan rejtély, miért vannak a fejek az oszlopok alatt, ráadásul nem tudjuk, mit szimbolizál az, hogy az egyik fej oldalra fordult, a másik meg fejjel lefelé. Nekem ingyen és bérmentve van egy elképzelésem: Jenő, amikor építették a palotát, a közelben megtalálta ezt a két fejet és kő-kő alapon beledolgozta a palota aljába. A fejek meg azért vannak elfordulva, mert leszarta, hogy mit ábrázol, viszont így feküdt stabilan.

A palota megtekintése egynek jó volt, de a 15 talléros belépő enyhén túlzás. (Nyáron nem, akkor ki sem jönnék a hűvösből.)

Aztán Topkapi Szeráj, azaz Topkapi palota. A volt szultáni palota. A múltkor drágállottuk érte a belépőt (fejenként 40 tallér, azaz 4400 forint most), akkor a Hagia Sophia nyert. (Az se volt olcsó, de utólag azt mondom, bőven megérte.) Idén elhatároztuk, hogy most aztán bemegyünk… és nem mentünk be. A pénztár előtti sor gyakorlatilag a Janicsár udvar közepéig ért és ahogy néztük, nem is igazán haladt. Maga az udvar is tele volt, rengeteg kisiskolás csoport készült a bejutásra, gondolom valami csoportos jeggyel. Néztük egy ideig, aztán kifordultunk. Nincsenek óráink, hogy sorbaálljunk jegyért és ekkora tömegben nem is akarjuk bejárni a palotát. Az archeológiai múzeum mellett jöttünk le, és legnagyobb meglepetésemre _az előtt is_ majdnem ugyanakkora tömeg volt. Mi a franc ez? Abszolút szezonon kívül vagyunk, egy teljesen normális hétköznap délelőttjén! Mi van itt akkor, amikor turistaszezon van? Lezárják az utcákat? Mondjuk, ahhoz nem sok kell, mert lezáródnak maguktól.
Visszatértünk az Ayasofia elé, ahol megint többszáz méteres sor állt. A térre dőltek befelé a buszok és ontották a turistákat. Elhűlve néztük a hatalmas tömeget. Gyorsan feltekertünk a bazárhoz, mielőtt ez a rengeteg ember oda is elér.

Illetve előtte még leültünk tíz percre a téren, mert csak szép hely ez. Itt lehettem szemtanúja egy hétköznapi drámának.

Isztambul útjait állandóan róják a guberálók. Hatalmas, szekrény méretű poliészter zsákokban tárolják a megmentett értékeket, a zsákok aljára pedig valahogy kerekeket applikáltak, hogy könnyű legyen húzni a tákolmányt. A lejtőkön pedig ráállnak és észveszejtő tempóban gurulnak lefelé.

From Isztambul 2013

Egy fiatal guberáló kölyök érkezett a térre, letámasztotta a kordét egy büfébódé sor mellé, majd besétált mögéjük.
Közben megérkezett egy másik guberáló, egy 30 körüli férfi. Odanavigálta magát a szabadon hagyott zsák mellé, majd szemérmetlenül nekiállt válogatni belőle. Kiszedett egy-két dolgot, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbment.
Nem sokkal később megérkezett a fiatal srác, kezében valami tálca formájú cuccokkal. (Gondolom, a bódékban gyűjtöttek neki valami értékesebb szemetet.) Rakta volna bele a zsákba, amikor megdermedt. Egyből kiszúrta, hogy hiányoznak dolgok. Ledobta a tálcákat a földre és gyorsan körbeforogva kereste, hátha még meglátja a téren valahol a tolvajt. Mondhattam volna neki, hogy hiába keresi, mert a pacák egyből elment felfelé és eltűnt egy épület mögött – de nem mondtam, mert nem tudok törökül. A gyerek egyre elkeseredettebben kereste a tolvajt, végül lehajtott fejjel belenyugodott, hogy meglopták. Húzta tovább a taligáját.

Ahogy elfogyott a szivarka, mentünk tovább, mi is felfelé. Itt láttuk meg, hogy az egyik bódé mellett, az árnyékban ott ül egymás mellett a két guberáló. Cigiztek, beszélgettek. A fiatal srác valósznűleg éppen azt magyarázta, hogy milyen csúful meglopták – az idősebb meg, a tolvaj, együttérzően bólogatott.

Feltűnhetett, hogy azt írtam, a figurák az árnyékban hűsöltek. Nem tévedtem el, ekkor úgy sütött a nap, hogy nálunk ezt még simán nyárnak lehetett volna nevezni. Mi viszont a szokásos felszerelésben indultunk neki, azaz izzadtunk, mint a ló. Az meg nem ment, hogy leveszem a kabátot és hozom kézben, mert úgy nem lehet fényképezni. Nem egy nagy dolog, de ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzem jól magam.

No, mindegy, bazár megvolt, Nej megvette a tervezett kendőit. Szerintem kicsit drágán, de ekkor már neki is elege volt a tömegből, menekültünk.
De hová? Füstölt a fejem, hogy mi legyen. Oké, hogy pihenőnapnak terveztük, de még csak dél van és már kipipáltunk mindent. Így, hogy kihagytuk a Topkapit és a bazárt is gyorsan lepörgettük, rengeteg időnk maradt. Adta magát, hogy befejezzük a tegnapi túrát. Még egyszer már nem akartunk végiggyalogolni a tegnapi, nem túl kellemes főúton, de aztán jött az ötlet: menjünk fordítva! Azaz bentről indulunk, az eredetileg tervezett, kissé vad vidéken megyünk kifelé, végül ott fejezzük be, ahol tegnap félbehagytuk, onnan meg majd bejövünk valamilyen busszal.
(Még egy adalék: úgy döntöttünk, hogy a Chora templomot most kihagyjuk. Nem szívesen, de menetközben gondoltuk át, hogy csak ki kellene jönni ebbe a városba még egyszer, venni egy 72 órás múzeumjegyet, és azzal behúzni egy csomó eddig kihagyott látványosságot, köztük a Chorá-t is.)

A fordított menet viszont a Lalile mecsettől indult, azaz jó ideig mentünk a villamossín mellett. Mocskos vacak élmény volt. Tömeg. Iszonyú tömeg. Lökdösődés. Ha egy pillanatra megálltam, hogy tájékozódjak, már rám is akaszkodott valami sunyi alak, hogy eladjon eztmegazt. Eddig mind a két napon, ha olyanunk volt, leültünk egy padra, kifújtuk magunkat. Itt levegőt venni sem engedtek. Nem mintha pad lett volna. Négysávos út hatsávnyi autóval, duda, duda, kipufogóbűz, árnyéktalan, szikrázó napsütés. A járdán meg alig lehetett haladni. Egyszer kiléptem félre, hogy térképtanulmányozás céljából leüljek egy lépcsőre valami utcai árus mellé, de ahogy leültem, odajött valami tízfős család az árushoz és rámtolakodtak. Kifejezetten örültem, amikor végre be tudtunk nyomulni a dzsámihoz. Ott legalább békében leszünk, gondoltam.

From Isztambul 2013

Ekkor kezdte köszörülni a torkát a müezzin.
– Hoppá, szaladjunk! – szóltam Nejnek, mert tudtam, hogy hamarosan itt is szertartás lesz, nem mehetünk be. Gyorsan ledobtuk a cipőinket, Nej felkapta a kendőt, kérdőn ránéztem az őrre, hogy még bemehetünk-e, bólintott. Bementünk. Erre odajött egy fehér öltönyös hívő és kizavarta Nejt. Pedig még nem ment a szertartás, talán ha tízen voltak bent, mi pedig pár perce kukkantottunk volna csak be, megnézni, milyen is ez belülről. Nej próbálta is ezt elmagyarázni a faszinak, de azon látszott, hogy már az is nagy önuralmába került, hogy meghallgasson egy nőt.
Kimentünk és leültünk egy kőre. Nekem itt durrant el az agyam. A tömeg, a házfalra felpasszírozó autók, a dudaszó, a nyomulós eladók, a templomból kizavaró köcsög… ez már sok volt. Ültünk, nem is tudom, meddig. Egyszer csak vége lett a szertartásnak, kijött mindenki, a cipők alapján már csak 3-4 ember lehetett bent.
– Akkor én bemegyek – szólalt meg Nej.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vontam vállat – Tőlem akár rájuk is szakadhat az egész.
Kendő fel, cipő le. Odament az őrhöz, megkérdezni, biztosan vége van-e a szent órának, biztosan be lehet-e menni? Az őr megnyugtatta, hogy igen.
Bement. Megint kizavarták.
Ültünk még egy ideig. Itt legalább hűvös volt. Aztán felálltam és elindultam kifelé.
– Most akkor mi lesz? Megyünk tovább a többi mecsethez? – kérdezte Nej.
– Nem. Rohadjon meg bennük az összes hülye köcsög – morogtam a fogaim között.
– De hát azt mondtad, hogy a tegnap kimaradt Mihrimah mecset az gyönyörű! Amit Sinan szerelemből…
– Nem érdekel. És a holnapra betervezett öt mecset sem érdekel. Dugják fel maguknak!
– De…
– Nincs de! Elegem van ebből az országból! Ha előre tudnám hozni a jegyeket, akkor már holnap reggel repülnék haza!

Ezzel úgy vége is lett a beszélgetésnek. Mentünk vissza a tömegbe. A dudáló, nyomuló autók közé, a lökdösődő tömegbe. A különbség csak annyi volt, hogy immár nem mutattam semmilyen együttműködést. Ha nem ment el az utamból, akkor nekimentem. Ha le kellett mennem a járdáról, lementem, nem érdekelt, hány autónak kellett berántania a féket. Eddig udvarias és alkalmazkodó voltam. Eddig.
Az alsó részen, majdnem a Márvány-tenger partján mentünk a szállásunk felé. Egy idő után elmaradozott a kibírhatatlan tömeg, bár ami maradt, az még így is csak az ‘éppen kibírható’ jelzőt érdemelte ki.
Végül leültünk a szállásunk melletti parkban. Itt kezdtem el magyarázni Nejnek, miért akadtam ki annyira.
– Nézdd, eddig úgy mentünk be a mecsetekbe, hogy érdekelt a kulturájuk. Minden mecsethez tartozott egy név, a névhez tartozott egy szelet történelem, a mecseten pedig látszottak a kor kulturális behatásai. Lehetett nézegetni, mennyivel másabb egy Sinan mecset, lehetett nézegetni, idővel hogyan jelentek meg a mecsetekben az európai kultúra jelei, mi maradt meg a bizánciból… és úgy általában lehetett bennük gyönyörködni. De ez a mai élmény döbbentett rá, hogy a mecsetek csak nekünk mutatnak ilyen arcot, valójában viszont teljesen másról szólnak. A mecsetek azok a helyek, ahol a hétköznapi emberek fejébe a sötétséget töltik. A mecsetek testesítik meg azt, ami ellen egész eddigi életemben küzdöttem és ami ellen küzdeni is fogok: az emberi ostobaságot, az emberek szándékos elbutítását. És ezek a mecsetek még gőzerővel működnek. Ezt értettem meg most és ezért nem tudok innentől hányinger nélkül belépni egy mecsetbe.
– De…
– Tegnap, amikor Rüsztem pasa mecsetjénél vártuk, hogy vége legyen a szertartásnak, beleolvasgattam a Koránba. Tudod, melyik fejezetnél nyílt ki? Amikor azt írja le, hogyan kell elválni egy nőtől. Nagyjából úgy, mintha arról írt volna, hogyan kell birkát szaporítani. Pusztán csak biológia. A nő egy kellemetlen körülmény, melyre sajnos szükség van, hogy férfiember születhessen. Ennyi. Ezt kaptuk meg most élőben is.
– De…
– Nézz körül, itt nyüzsög körülöttünk egy csomó Ali, meg Juszuf, meg Hasszán. Adott esetben mennyien zavartak volna ki egy templomból, ahová egyébként hivatalosan már jogod lett volna belépni? Megsúgom, mindenki. Csak lehet, hogy nem mindegyiknek lett volna meg hozzá helyből a bátorsága. Ezek mind robotok, akiknek az agyába a mecsetekben töltik bele a szoftvert. Ők meg jámboran bejárkálnak. Ha a szoftverben az van, hogy a nő az egy állat, akkor az lesz a fejükben is. És nem csak a tudatos gondolkodásukban, hanem annál sokkal mélyebben.
– De pont ezt mondtam én is neked a múltkor! Hogy amikor lementünk reggel a pékhez, vagy a másik kisboltba, éreztem, hogy még annyi figyelmet sem kapok, mint egy teherhordó öszvér. Hogy bármit kérdeztem, mindig neked válaszolt az eladó.

Aztán hazafelé még próbáltunk ezt-azt vásárolni. Ez a másik, ami végtelenül taszít a városban. Nincs bolt. Ami úgy néz ki, mintha bolt lenne, abban semmi olyan áru sincs, amire szükségünk lehetne. Nincs kenyér, nincs hideg ásványvíz/üdítő, nincs sajt, nincs felvágott, sörről meg végképp ne is beszéljünk. Apró boltocskák vannak, de ha már csak be szeretnél nézni, mit árulnak, rögtön a nyakadba akaszkodik valaki. A másik változat, az egyemberes lyuk, ott esetleg tudsz vásárolni, de felejtsd el, hogy tudod, mi mennyi. Benézel, ott kucorog egy sunyi eladó és már abban a pillanatban átvert, amikor beléptél. Harmadik napja veszünk ugyanannál a manyusnál sört (ez valami ellenállási fészek lehet, az egyik hűtőben mintha még vodkát is láttam volna), első nap fizettünk 25 tallért, második nap, több cuccért, 20-at, a harmadik nap ugyanazt vásároltuk, én pedig a húszas után tartottam a markom, kértem a visszajárót – és kaptam is egyet. Azaz annyiért adja az árut, amennyiért nem szégyelli és ha látja, hogy lenyúlhat, akkor lenyúl. Engem viszont ki lehet zavarni a világból azzal, ha még egy nyomorult kóláért is alkudozni kell. A mai nap során a hőségben majd megvesztem a szomjúságtól, de elég volt benézni egy ilyen lyukba, látni a sunyi eladót, és már be sem mentem.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenhol ilyen komisz a helyzet. De mi az óvárosban lakunk, nem messze a történelmi – azaz turistás-lenyúlós – környéktől, innen pedig gondosan eltakarították az összes használható boltot. A csavargások közben másfelé már találtunk egészen civilizált megoldásokat, csak hát onnan hazacipelni a szatyrokat, úgy, hogy ezek a csavargások 20+ kilométeres hosszúságokba is belecsúsztak… nem működik. Az éttermek meg… lenyúlósak. (Első nap bementünk egy önkiszolgáló gyorsétterembe, én ettem egy sajttal töltött krumplit, Nej valami párolt gombás zöldséget, plusz egy sör és egy ásványvíz, ez volt 44 tallér, azaz 5000 forint. Nálunk azért ilyen gyorséttermi szinten 3000-be bele szoktunk férni. Árak viszont sehol nincsenek kiírva, mint ahogy mondtam, annyiért adják, amennyire ránézésre saccolnak. Csak jelzem, hogy Prágát pont az ilyen cigánykodások miatt húztam le a térképemről.)

És persze a pék megint képtelen volt felfogni, mit akartam venni, végül rálegyintettem, aztán lett megint sajtos börek vacsorára. Olajbogyóval. Két napja nem eszünk mást, csak sajtos böreket, olajbogyóval. Meg valami édességgel. Ha valaki azt mondja, hogy a vegetáriánus étkezés nyugtat, nyugodtan vágd pofán.

Fönt kajáltunk, én még neteztem egy kicsit, majd délután háromkor bedőltem Nej mellé, aki ekkor már aludt. Ugyan terveztünk esti sétát, de egyikünknek sem volt kedve kimenni megint az autók közé, a tömegbe. Így a délutáni alvás átcsúszott éjszakai alvásba.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Holnapra terveztünk egy jó nagy sétát, remélem, lesznek benne csendes, eldugott részek is, mert egyelőre nagyon elegem lett ebből a városból. Úgy néz ki, hogy az eldugott részekben a teljesítménytúrázás működik, a belvárosban a pihenőnap viszont nem. Nagyon nem.

4 Comments

  1. Biztos a válság az oka, amiért szezon után ekkora forgalom van… A Topkapı Palotánál érdemes odafigyelni, mert ki tudja miért, ott a legtöbben csak ácsorognak (biztos az idegenvezetőre várnak). Mindig hatalmas tömeg áll itt, de a pénztárnál szinte senki.
    Ez alól persze lehet kivétel.

    Jó tudni, hogy az Elsüllyedt Palotába felemelték 15-re a jegyet. Kár. Eddig 10 volt, és így ő volt a legjobb ár-érték látnivaló Isztambulban. Szemben mondjuk a Dolmabahçe Palotával.

    Sajnálom, hogy Fatih így alakult. Ott túl sok az ember, és még jönnek hozzá a turisták is…
    Egyébként hivatalosan a nők is bemehetnek a mecsetekbe, és oda ülnek le, ahova akarnak. Sőt! Van olyan rész is van, ahova csak ők mehetnek be, pl az emelet (ahonnan jókat lehet fotózni).

  2. Igen, megnéztük közelről, a tömeg nagy része tényleg a pénztárhoz állt sorba. (Persze volt független tömeg is.)

    Ezt akkor vegyük úgy, hogy a Dolmabahce palota nem éri meg a 40 tallért? :) (Ez ugyanis nincs benne a 72 órás akcióban sem, ennyiért pedig elgondolkodtató.)

    Bemehetnek a nők, persze, de amikor mise van, akkor csak a vasalószobába. :)

  3. A Dolmabahçe -t nézd meg előtte képeken, hogy mennyire tetszik.
    Szerintem mind pénzt, mind idő pazarlás.
    Ez egy késő oszmán, teljesen barokk, festett-aranyozott palota. Semmi törökös nincs benne. Ráadásul eléggé össze van csapva. Szerintem a Keszthelyi Kastély sokkal szebb, otthonosabb.

    Az egyetlen komolyan érdekes benne az Atatürk halálos ágya. De ha nem vagy török, vagy a témában érintett, akkor neked csak egy piros zászlóval leterített ágy lesz.

    E mellett ott van a napi látogató limit. Oda kell menned reggel nyitásra, de nagy valószínűséggel pont előtted fog érkezni egy kínai tankerhajó, ami eléd borít húszezer turistát.

  4. :))
    No, igen, ez a kínai tankerhajó elég valószínű opció, láttunk is néhányat. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading