Fénysebesség

Ez a nap is eljött.

Idén januárban történt, hogy már én magam is rosszalló fejcsóválások mellett nézegettem a joep.xls Excel táblámat. A súlyom, számomra is meglepő módon, kilőtt, mint a rakéta. Az erőnlétem sem volt túl jó. A vércukrom meg felült a testsúly hátára és mindketten csillagközi utazásra indultak.
A fejcsóválást elhatározás követte:
– Év végére lemegyek 100 kiló alá.
– Év végére képes leszek 5 kilométert lefutni, megállás nélkül.
– Mindezt úgy, hogy minél kevesebb dolog változzon az életemben. Nem akarok zöldségdiétát, nem akarok kalóriaszámolgatást, nem akarok absztinenciát.

Hogy tisztában legyünk a kiindulási pontokkal:
– Januárban 113 kiló voltam. Még áprilisban is.
– Amikor áprilisban kipróbáltam, hogyan állok a futással, 30(!) métert voltam képes megállás nélkül futni. Utána begörcsölt a talpam, megfájdult sorra a vádlim, a térdem, a combom és a derekam. Egész nap csak vonszoltam magam a lakásban, lóbalzsammal vastagon bekenve.
– Hogy mennyi az az 5 kilométer? Még fiatal koromban sem voltam képes ennyit egyben futni. Igaz, mindig is utáltam a hosszútávú futást.

Azt azért tegyük hozzá, hogy annyira azért nem voltam tunya. Kajakoztam, nem is rövid távokat, 15-30 kilométeres gyalogtúrákat rendszeresen toltam, bringáztam is. Az uszodai adagom 2 kilométer volt, 1 óra alatt. De futni, azt nem: utoljára 15 évvel ezelőtt futottam – foci közben – de lesérültem és végképp abbahagytam a focit.

Az első sarokpont az esetenkénti sportolások helyett a rendszeres sportra való áttérés volt. Télen csak séta: napi 6-15 kilométer, időtől, kedvtől függően. Márciusban kezdtem a bringát, áprilisban a futást. Na, ez horror volt. Ahogy apránként toltam kifelé a távokat. Amikor júniusban elértem oda, hogy már a levegővétel lett a probléma, nem az izület/izomfájás.
Nem részletezem. Az első pont a napokban teljesült. A második pont pedig… egész pontosan ma. Nézdd meg a diagramot: 0,56 kilométerig tart a bemelegítés, onnan indul a futás. A vége 5,44. Az annyi, mint… 4,88 kilométer.

Mi van?

Endomondo van. A dög.

A táv, amelyen futok, nagyjából mindig ugyanaz. (Most, amikor a teljes kört ostromoltam, kicsit átalakítottam. _Hosszabb lett vagy ötven méterrel._) Egy héttel ezelőtt kétszer is sétáltam a vége felé. Ekkor 5,56 kilométert mért a program, ugyanarra a távra. Azzal pont meglett volna az 5 kilométer. De a pénteki még cifrább. Ekkor annyira megfájdult a derekam, hogy a felső kört végiggyalogoltam. Ugyanaz a táv. Ekkor futásra 3,69 kilométert, sétára 2,14 kilométert mért, márpedig ha ezeket összeadom, akkor az 5,83 kilométer. Végül nézzük a legdurvábbat. Két héttel ezelőtt végigsétáltam a távot egy metszőollóval. (Az akácbozót nagyon elburjánzott, több helyen már az ösvényt is elzárta.) Ez teljesen séta volt, lassú, munkás. Erre azt mérte az Endomondo – hangsúlyozom, ugyanarra a távolságra – hogy 6,44 kilométer. Jelzem, télen, amikor még csak sétálgattam, akkor is rendszeresen 6 kilométer felett mért erre a távra.

Na, akkor most mi van? Minél gyorsabban teszem meg a kört, annál rövidebb lesz?
Végülis, lehetséges. Igaz, ehhez fénysebességgel kell futni. Meg figyelni arra, hogy ne gyorsítsak tovább, mert akkor a sebesség helyett a tömegem fog nőni. Az meg milyen hülyén nézne már ki: hízni a futástól.

Die with style

A futás skizofrénné tesz. A szervezet veszettül adja a vészjelzéseit, hogy mely alrendszerek szűntek már meg működni, ezt az egyik én érzékeli és pánikol… a másik viszont monotonul csak hajtja tovább az embert, amíg végül már csak zombiként mozog a test. De közben folyamatosan figyel, hogy a futóstílus ne romoljon el.